FőoldalTŐLEMKötetekNézőpontok, avagy a versíró fekete ember

Nézőpontok, avagy a versíró fekete ember

Ver(s)ziók. Formák és kísérletek a legújabb magyar lírában. (JAK-füzetek)
144-145
1
A szélnek eresztett bábu
100
87
A vendégszerető
32
22
Kilátótorony és környéke
40
25

VIGYÁZZBAN ÁLLOK ITT
ÉN, szobám közepén nyár-darab, nagy fehér
lánggal só ég valahol. És hallom őket! alattam
rejtve metszik egymást, mint a huzalok, a délkörök:
23 °30' Greenwichtől keletre (Keleti Hosszúság)
s az Északi Szélesség 46 °40' – megnézem
valóban, cipőm alatt óceán-színű zöld, sercegő,
villogó I-betű, én vigyázzban állok fölötte itt is!
Szobám, otthonom! s valahol benne
én, s kezemben rongyos, piros atlasz,

szélcsend a szobában. A délelőtt beomlott szél.
Bozontos szélcsend. Valamilyen napsütés szemem bántja,
hiába, hunyorognom lehetetlen.

De átellenben, vagyis fejjel lefele, ott az ki?
(Rosszul, de látok Ny. H. 156°30' D. Sz. 46°40')

Valaki áll ott! Ladikjában, viharvert bárkájában,
Legrozogább! Föld a túl-látóhatáron sincs sehol:
egy darab zátony, fa SEMMI, SEHOL sós szélcsend térképe.
Tűzföld s Új-Zéland között.
Iránytűk doxa nélkül, evezők az evezővillák mellett,
evezőpad. Egy holdsugár, egyetlen holdsugár
átszúr engem – átdöfve bolygónkat felfűzi,
feltűzi őt is – nem érzi? érzi?
Áll vigyázzban ladikjában zöld I fölött, tenger
nyaldossa száját sóval, fehér nyelvvel nyújtózik.
Víz, víz! Állok vigyázzban ladikjában, ő az én
sírrévészem, Fekete Emberem! Főfájós
napnyugatnak-arccal áll, verseit (verseinket) írja.
És verseink egymásratevődnek, összetapadnak, lehetetlen
felszállniuk, kioltják, kimossák egymást
(nem lehetett így?) csak mert ugyanazt írta meg ő, de
kifordítva, lefele fejjel. Mindenik VERSÜNK
VERS-HAJÓTÖRÖTT

HAJÓTÖRÖTT-VERS
VERSÜNK, mindenik. Fejjel lefele, kifordítva,
de ő megírta ugyanazt. Mert csak így lehetett, nem?
Egymást kimossák, kioltják, felszállniuk
lehetetlen, összetapadnak, egymásratevődnek verseink. És
írja verseinket, verseit, áll arccal napnyugatnak
főfájós emberem, fekete sírrévészem –
én az ő ladikjában! vigyázzban állok. Víz! víz
nyújtózik nyelvvel, fehér sóval száját nyaldossa,
tengerfölötti zöld ladikjában vigyázzban áll.
Érzi? érzi? nem is őt tűzi fel,
fűzi fel: bolygónkat-átdöfve engem szúr át
holdsugár egyetlen holdsugár. Egy evezőpad
mellett evezővillák (az evezők nélkül), Doxa iránytűk
között Új-Zéland s Tűzföld
térképe. Szélcsend, SOS. SEHOL SEMMI. Fazátony-darab egy
sehol-sincs látóhatáron túl: a Föld legrozogább
bárkájában, viharvert ladikjában ott áll valaki!

(D. Sz 46°40' Ny. H. 156°30') Látok, de rosszul.
Ki az ott lefele fejjel, vagyis átellenben?

De lehetetlen hunyorognom, hiába
bántja szemem napsütés. Valamilyen szélcsend, bozontos
szél: beomlott délelőtt a szobában a szélcsend.

Atlasz piros, rongyos kezemben, s én
benne valahol, s otthonom, szobám is!
Itt fölötte állok vigyázzban: én, I-betű! Ó, villog
sercegő, zöld színű óceán alatt cipőm valóban!
Megnézem – 46°40' szélesség! Északi! Az! s
hosszúság! Keleti! keletre! Greenwichtől 23°30' –
délkörök a huzalok, amint egymást metszik rejtve
alattam; őket hallom és valahol ég só-lánggal
fehér, nagy darab nyár közepén szobám; ÉN
ITT ÁLLOK VIGYÁZZBAN

 

Életrajz 1