Mint az ember, aki az Időválasztó Vonalnál térdepel,
ezt nem lehet. Fejebúbjáig a hétfőbe-merülten
nyújtózkodik vissza,
két karja átér a vasárnapba,
meg is ég, röntgenzápor roncsolja, fényesíti, mossa.
Visszamennék én is érted: ez a két év, mint égő ház
választ el tőled. Puskapor, só és méz ropogása,
uránsercegés fogadja a visszafordulót;
de íme mégis: 1972 decembere. Pokoli zaj,
csattogva hullanak a hópelyhek, eléd állok
az utcán,
nem látsz. Állj meg! szólítlak; nem hallod.
A hópelyhek! Ez a zaj, semmit nem érteni az átkozottak miatt.
Eltakarnak engem is, hiába seprem magamról őket.
Megyek melletted a havazásban. Ez már
a ti utcátok. Most értem meg:
hiába jöttem. Belépsz a kapun, kulcsrazárod.
Nincs miért ácsorogni, igaz? Indulok vissza. Megint 1974.
Drótkötélpályán érkezem. A kosár
megáll, kiszállok,
már rég gyalog jövök tovább a dróton. Ne kiálts rám.
