1
Még olyan darát!
Soha olyan száraz darahullást, mint mikor
megérkezett tölgyfa taxival aznap – gyertyák égtek az ütközőkön,
s körben az egész autón is mindenütt, pedig nappal volt
– csak éppen köd – a sofőr meg
nem lelte a jódlámpákat – „ejnye no, ez is jó lesz” –
mormogta csuklya alól; azután elhajtott gyertyáival.
Kedvesem kinn állt már a parton, cserje kucorodott lábához,
töprengett: „merre?” „itt, itt!” integettem
prémes szőrmezsebkendőmmel félig-meddig;
észrevett – „jön! nosza, rendet”, s zsebembe gyömöszöltem
a sárga venyigéket, szétháncsolt rozsvörös küszöböket gyorsan,
legott az öntöttvas szitakötő-bakancsokat ugyancsak;
hát megtelt a zsebem – hej-haj – egykettőre. De lámcsak – észrevettem –:
a sarokban egy brazil zongora!
Egy brazil zongora a sarokban!
Hamar be a fedél alá a többit:
a rókaszőr tégelyeket és a lidércharisnyákat, a tűzforró,
zöld sörrel teli üvegkulacsokat, a morcsolyákat,
a gyíktappancsokat és így tovább – aztán:
„Tudtam, hogy te jössz! A lépesekről!” – így hencegtem.
„Akkor halljalak: miképp jöttem?” – „…– U / – – / – U / – U / – – :
hibás szapphói strófában, ejnye.”
„White-fülű, kedves! Ne szorongass, csúzom van.”
„Nem baj, úgy is szeretlek.” – „Akkor hagyj most. Mutasd meg,
hogy szeretsz, bár énhozzám köt a messzeség.” – „Őrült.”
„Játssz nekem valamit, énekelj, kedves.”
2
Odaültem a zongora mellé,
felhúztam nyírfakéreg-kesztyűim, és énekeltem:
Táncolj velem, kedvesem.
Látom, benned ám a félsz,
ilyen-olyan félelem –
ne törődj most semmivel,
velem táncolj, énvelem –
kérd, hogy fölemeljelek.
Ni a révész! fáklyaláng!
milyen füst! ki fújja ránk?
gyere, fogózz énbelém
árny a vízen, csillogás
s a víz innenső felén:
mi ketten, föl-le, hullong a hó is,
havaseső is,
csónakváz, deszkák, cserjék a parton,
tölgyfa és kőris.
Így énekeltem. Az utolsó sorokat többször megismételtem:
mi ketten, föl-le, hullong a hó is,
havaseső is,
csónakváz, deszkák, cserjék a parton
tölgyfa és kőris.
A kék szemű mindeközben
az ablaknál állt, engem hallgatott
és nézett kifele a folyóra.
