Bátyám, Nin, a nagy fennsík peremén lakott, a legperemén,
alatta a felső völgy, a legfelső, ahol ma a néha erre
s újra erre járó mormogó lámák lábnyomát
új hó fedi el minduntalan. Este mindig,
mint fehér oroszlánokat, kergette
a felhőket a fennsíkon végig Nin, a bátyám.
Így élt ő a fennsíkon hideg krizantémok között. Egy éjjel
a Buha Mangna tó partján aludt a bátyám,
Nin, feje fölött a hallgatás,
s a Szem, az Ég ágán növő-fogyó
sárga Hold, az égi bogyó. Aludt Nin, a bátyám,
bátyám, ki meg sem született, s a Holdból
fürge kis szörnyeteg jött alá pókszálfonálon,
gubancos, fényes bozontú törpepók vagy ember, bebújt
bátyám fülén, s fejében valamit elmozgatott, aztán
dúdolva visszament a Holdba.
*
(Azontúl mindig éjszaka,
ha kerekre nyílt az égi sárga Szem
és tágan nézte őt: a bátyám,
ez a rám hasonló drága gyermek,
bűvölten ment a telehold
után, és magában énekelte:
öreggé vált a Hold megint,
Hold-Hold, Öreghold,
és ment megint a Hold után, a világ tetején keresztül,
végig a fennsík pe-
reméig, és néha oly magasra nőtt,
hogy maga volt a fennség.
És egyszer így, mikor megállani
már nem tudott a szélen,
örökre eltűnt onnan Nin, a bátyám,
ki meg sem született.
És sokkal később így szólt hozzám
egy napon:
öcsém, szüless te meg,
és légy elsőszülött!)
