FőoldalTŐLEMKötetekBallada és környéke

Ballada és környéke

Nyestbeszéd
8
3

Ballada és környéke
A szakállas farkas
Népmonda feldolgozás
I

– Asszony, készíts ebédet, s délire hozd ki nékem
báránnyal, fürjfiókkal hadd csillapítom éhem,
hat korsó gyömbérsörrel hadd verjem el a szomjam.

– Csak lenhajam kibontsam, csak lenhajam befonjam,
meggyógyítsam a mályvát, megetessem a hattyút:
bárányt is viszek néked, korsó sörből is hat jut.

A férfi indul, vállán
kasza acélja villan –

a kiskertben csókot ád
asszonyának s láss csodát:
a kút vize megfehéredik
a kút vize megpirosodik

– kint a férj visszakiá't:

– Az erdőn túlra mentem,
kaszáljak rozmaringot.
Hol a nap felülről süt,
hol a szél alulról fú,
s rezedát, vasfűt ringat,
ott várlak délben, asszony,
a szél ott alulról fú,
a nap ott felülről süt.
Bárányt ránt ki az asszony,
kis fürjfiókokat süt.

Lenhaját csak kibontja,
lenhaját csak befonja.

Ballada és környéke
A szakállas farkas
Népmonda feldolgozás
II

A tanya a rettenetes, oldalról jövő hajnali fényben, a gyümölcsös fái alatt felejtett hatalmas, dérlepte kakukkos óra és a kertkapu kenetlen csikorgása! A döglött tengeralattjáró a száraz kútban és a másikban a színét cserélő víz, amelyben még a békák is megvörösödnek, mikor a férj megcsókolja az asszonyt! minden hunyorog az elviselhetetlen oldalfényben, keskeny repedés fut végig a férfi hangján, aztán cölöpléptekkel távolodik irgalmatlan szőrös irhacsizmájában.

A Mályva torkát sóval
gyógyítja, méhviasszal,
hamuval, kakastejjel,
veresbegyfütty-vigasszal.
És lám, hogy mélyvörösse
a későnyárban serceg,
azt mondja asszonyának
a gyógyult Mályvaherceg:

– Ne menj el! ha most elmégy, többé nem is térsz vissza –
megfognám szoknyád, kendőd – hej volna karmom, tüském!
állnék utadba forró, felágaskodó füstként!

– Ha nem kap ételt, baglyok, sündisznók vérét issza
viszek hát néki mindent, amit kívánt a reggel
hadd verje el a szomját, éhét hadd csillapítsa.

Az asszony most a hattyút eteti, jóllakatja
gyömbéres mákkal, forró kaláccsal, vadkölessel;
tanítja:
– Bárki jönne, az ablakon kilessél,
ne félj, ha farkas jő is – megóv kunyhód lakatja.

– Ne menj! ha mostan elmész, nem látlak soha többé.
A ház nélküled széthull estére földdé, köddé!

– A nap delel, nekem meg délre ott kelle lennem,
hol felülről sütő nap éget,
hol alulról fúvó szél ringat
rezedát, mézrozmaringot.

*

Lenhaját addig mind fésülgette
a mályvát addig mind gyógyítgatta
a hattyút addig mind etetgette:
a nap már régen delelt felette
mikorra elindult az asszony.

Megreccsennek eresztékeikben a kedves kicsi repülő szerkezetek, a halott fürjfiókák, akik még csak egyszer repültek s akik most lehozták magukban a kemencelapra a magasságot, megsül, megpirul, majd megszenesedik torkukban az ének, ahogy forognak lassan, sercegve; mint a Mályva bíborfoltja a későnyár sárga fűvel benőtt serpenyőjében. A kiskertben itt-ott megégett folyondárok, de mindenütt kő-konfetti, a szunnyatag moha felkapaszkodott a hattyú házának még a tetejére is. Nárciszgörgeteg a hattyúház előtt, bent zöld szitakötők lángolnak az átlőtt kandeláberekben, az asszony hangja is könnyű, mint a haja. A hattyúé érdes.

Finom, vöröses por az országúton, az asszony csizmáinak nyoma; egy ideig a komló csapzott, fölrebbenni kész állványai, azután nehéz, lengő bivalybőrök a póznák tetején. A vidék elhagyott, a forró esők még a földben kiáztatták a répából a cukrot; és egyetlen magányos paraszt a mezőn, facsarja hiába a répát két kézzel: a répa összeaszott, ráncos és üres.

Hol felülről sütő nap éget
hol alulról fúvó szél ringat
rezedát, mézrozmaringot:
a réten rendet vág, suhog a dolgos férj kaszája,
rezeda rozmaringra dől, oroszlánszájra zsálya.
De lám, a nap már rég delel, s még sehol nincs az asszony.
Hol késik? – mond a férfi most – hol járhatsz, ejnye, asszony?
Kaszáját földbe ütve, indul
morog: „az ember megbolondul".

*

Az erdő mélyét járta már az asszony, ment a ködben –
ott verőfényes délben is az ember arra döbben:
kinyújtott karján ujjait már alig-alig látja,
mindent becsüng, besző, befon a rengeteg homálya,
madár sehol és fojt a csend, már mellig ér, már vállig –
de jaj, mi az
– a fák között! –
az asszony keze reszket,
visszanéz, sápad – fölsikolt – még sápadtabbra válik:
zöld szempár süt reá, lobog – s hiába vet keresztet,
a szörny már ugrik is: piros-
szakállas, szürke farkas
vicsorgat, torkánakrepül,
kék kendőjét mint papirost
letépi, szétszedi, morog
sikít az asszony, fut, forog,
a korsókat elejti
a fürjeket elejti
s uramfia! A farkas
a sört mind föllefetyelte
a fürjeket szálig mind megette

A farkas kergetné tovább az asszonyt, ám az útról
patkódobaj, hintódörej: a püspök jő hazulról.
Az alélt asszonyt fölveszik,
egész odáig elviszik,
hol villog úgy, mint vasmosoly a dolgos férj kaszája.

Huszonháromféle illatos növény a réten, s még mindenféle teafüvek. Itt már szó sincs oldalfényről, árnyék sehol, a földbeütött kasza szüntelen F-betűje, mormogás, KEZEM CSAK KESZTYŰ, ALATTA KARMOK. Feltörhetetlen zöld szempár az erdőszélen, visszatekint az üres rétre.

Hatalmas, kövér ködfoszlányok nyulánkoznak a fák közt, s az asszony kendője, mintha kék, bolyhos lámpást vinne valaki egy éjjeli folyosón. Nagy lábdobogás: menekülnek odvaikba a lúdvércek meg a menyétek. Van is mitől.

A korsók azután megkövesednek ott az út közepén, megmosott vörös harkály költözik beléjük, úgy tud kopogni, mindenki azt hiszi: asszony járkál az erdőben piros csizmában.

Ezeket a lovakat pedig veréssel sem lehet többé rábírni, hogy erre jöjjenek. Teliszóratja a püspök zabbal az összegyűrt utat, hiába. Lucernát, lóherét, hiába. A ló megérzi a kénkőszagot.

A réten ijedt asszonyát a férj halálra várja:
– Csillagom, hol jársz, vártalak! Sietve lép elébe,
az asszony is szaladni kezd, nyújtja kezét feléje,
megcsókolja két zöld szemét
rőtes szakállát megsimítja
a férj is száját csókra nyitja
az asszony borzadozva nézi
férjének fehér fogait
férjének fogai között
kendője kék foszlányait

Elszáradó patkódobogás az úton, az asszony leér a rétre a virágmaradványok közé. Az átvágott szárak megfejthetetlen csövecskéi.
Az asszony hangja is könnyű, mint a len füstje.

 

lengyel
Életrajz 3