Éjszaka a déli égen fölrepült egy óriási üvegvarjú! sárga harangokkal kivilágított óriásmadár, szeme födele nyitva! Mocorognak jégvermekben a fagytüskék; jaj, milyen jó lenne hintón utazni. Szénbányák piros szeme hunyoroghat a hó alatt.
Valahol a nyár gyapjai fákra kötözve, mint a konty, feltaszított felhők pislogón keringenek négyszögletes kockaégen.
A fej odvában, vagy az üreges embertörzsben, ha szalad az ember, zörög a száraz, fűrészes levél sárga fénye. És íme engedetlen, bűnös madarak madár-bitón függenek, szárnyuk lelóg.
Bukott hasonlatok, hóra hullott jelzők birkóznak a világbíró ölyvvel, mindhiába. Én, amikor szigony leszek, megsebzem az arcba zárt nevetéseket, hogy kiömöljenek vagy haljanak meg. Többszemélyes koporsók bezúzott tavak alján.
Déli égre ki-mi röpítette?
óriási üvegvarjú röppent,
belül sárga láng világította,
s míg a földön ág se, kő se roppant,
csak a szívem lágy, piros patája,
az dobogott, csak a szívem dobbant,
halkan ütve, mégsem, mégsem rendben:
akkor alvó fagytüskék bozontja
jégvermekben ébrenlétre moccant –
ezer fagytű, ezer jégveremben.
Ki-mi röpítette déli égre?
És kinek világít és mi végre?
Szakállas, nagy emberek csukaszívet esznek, nyitott kéményekben nyírt füst gömbölyödik.
Törött torkokban se csattognak a szó-ollók, a szavak háromélű ollói, és kövér ládába teszik az embert. Vizek patája az égen. Az ÚR vizei! Világos kövek szakadtak föl a földről, a kakukk mozgásával tartanak ég fele.
Ann a kertben énekel szerelmem mért nem voltam jó neked
havak tűnődő arcán pókok osonnak farkas-angyalok
kóválygó hóban surran látom száz angyal ott itt én gyalog
szerelmem anna annabelle a télikertben andalog
felkavart porhó visszahull hulló havak bent kint dalok
FÖLAKASZTOTTÁK A FEGYVERESEMBERT
MAGASRA, HOGY MINT A HARANG NYELVE
ÜSSÖN-VERJEN! ÜSSÖN-VERJEN! JAJ!
