FőoldalTŐLEMInterjúkAmikor fordul az ezred

Amikor fordul az ezred

Amikor fordul az ezred
3
1
Beszélgetőkönyv és dokumentumgyűjtemény

Bevezető

Egyetemi diplomadolgozatomban Szőcs Géza költészetével foglalkozom. Ám eközben nemcsak tőle származó, vagy róla szóló költői szövegekkel állt módomban találkozni, hanem számtalan más dokumentummal is.
Ezek közül kiválasztottam nyolc olyant, amelyet különösen fontosnak vagy jellemzőnek érzek részben a korra, a 20. század utolsó két évtizedére nézve, másrészt arra a költőre nézve, akinek az életéhez kötődnek.
Kiválasztottam továbbá számos egyéb szöveget is, amelyek kontextusértéküknél fogva egészítik ki a fő dokumentumokat. Azokat a mondatokat, amelyekről helyesnek éreztem, hogy kiemeljem őket, szürke mezőre helyeztem el.
Meggyőződésem, hogy ezek az írások akkor is izgalmasak volnának, ha nem egy izgalmas költészet életanyagához szolgálnának referenciapontokként. Talán nemcsak az irodalomtörténet, hanem a történelemírás is hálás lesz nekem – gondoltam –, ha összegyűjtöm ezeket, s ha elbeszélgetek róluk szerzőjükkel, vagy főhősükkel, aki tanúja, szereplője, résztvevője, olykor mozgató vagy katalizáló tényezője, esetleg kabalafigurája volt annak a folyamatrendszernek, amely a kelet-európai népeknek elhozta a szabadságot, a németeknek pedig, és magának Európának is, a rég óhajtott egységet.
Farkas Wellmann Endre

ELSŐ DOKUMENTUM:
Javaslat egy kisebbségi világszervezet létrehozására

Javaslat egy kisebbségi világszervezet létrehozására
Azzal a javaslattal fordulunk az ENSZ-hez, hogy saját égisze alatt vesse meg egy olyan intézményrendszer alapjait, melynek célja: a világ valamennyi nemzeti kisebbsége érdekeinek elvi képviselete, valamint hozzájárulás e közösségek egyenértékűség- és egyenjogúság-tudat által definiált jellegzetes én-képének kialakításához; hozzájárulás e helyzetükből következő hasonlóságok, valamint pozitív lehetőségek felismeréséhez és tudatosításához, egyszóval a kölcsönös tájékoztatáshoz és megismeréshez – ahhoz, hogy a világ nemzeti kisebbségei figyelemmel, reménnyel és bizalommal forduljanak egymás felé.
Mikor a kisebbségi érdekek elvi képviseletét említjük, tisztában vagyunk azzal, hogy a világszervezet hatáskörébe nem tartozhat bele adott országok esetleges kisebbségellenes intézkedéseire válaszul gyakorlati ellenlépéseket tenni. De bizonyos általános, e kisebbségekre vonatkozó elvek kidolgozásával, s ezeknek, valamint a szellemüket tükröző konkrét példáknak a népszerűsítésével egy, a világszervezethez tartozó bizottság jelentékeny szerepet játszhatna olyan közvélemény kialakításában, s olyan normarendszer elfogadtatásában, melyek enyhíthetnék a nemzetek közötti feszültséget és erősítenék a bizalmat.
Nemcsak realitásként, hanem problematikus sajátosságként kell elkönyvelnünk a tényt, hogy földünkön alig akad olyan ország, melyben ne élne együtt a többséggel valamely más etnikai csoport is. E szóban forgó etnikumok sok esetben valamely, többnyire szomszédos országban, mint többségi, vagyis államalkotó nemzetiség szerepelnek. E sajátos helyzetből nemcsak fenyegető konfliktuális lehetőségek következnek, hanem az ellentéteken s a partikuláris nemzeti ambíciókon túlmenően közös és reális politikai érdekek komplexuma is. Ennek a nemzetek közötti közeledést elősegítő kölcsönös érdekkomplexumnak a felfejtésében és tudatosításában nagy szerep hárulna az ENSZ által patronált kisebbségi világszervezetre, mely ily módon járulhatna hozzá esetleges konfrontációk megelőzéséhez.
Úgy gondoljuk, e szervezet hatáskörébe tartozna a fentebb említett elvek kidolgozása és népszerűsítése, továbbá elfogultságtól mentes, internacionalista szellemben és tárgyilagosan megírt évi jelentések közzététele, egy több nyelven megjelenő kisebbségi profilú kiadvány fenntartása, ösztöndíjak odaítélése, kulturális cserék és értekezletek lebonyolítása, s olyan lehetőségek biztosítása, melyek a többségiek részéről a kisebbségi helyzetben élők felé irányuló szimpátiát és támogatást volnának hivatottak érvényre juttatni stb.
Nagy szolgálatot tehetne a kisebbségek ügyének, ha az ENSZ A Kisebbségek Évének nyilvánítaná évtizedünk egyik soron következő esztendejét. Az ezzel kapcsolatos teendők lebonyolítását e szervezetre lehetne bízni.
Bár e szervezet céljaival ellentétes volna bármely nemzetiségi izgatás, vagy destabilizálás és felforgatás, tisztában vagyunk azzal, hogy e javaslat kiválthatja nem egy, saját népe érdekeit fel nem ismerő és önnön presztízsére már mit sem adó kormány ingerültségét, s ily módon az ENSZ-en belül is megvolna a maga gyanakvó ellenzéke. Anakronisztikusnak és tragikusnak érezzük azonban azt, hogy míg a bélyeggyűjtőktől kezdve a kutyatenyésztőkig minden érdekközösség rendelkezik valamely nemzetközi fórummal, addig a világ népességének mintegy negyedét kitevő nemzeti kisebbségeknek nincs mindannyiukat tömörítő reprezentatív szervezete.
A világ országaiban élő nemzeti kisebbségek együtt hatalmas többséget képviselnek bármely, külön-külön vett többséggel szemben. Ennek a kisebbségekből szerveződött többségnek a kinyújtott békejobbja lehetne az általunk elképzelt kisebbségi internacionálé.
Szőcs Géza
Kolozsvárt, 1985. február 10-én

Csatlakoznak:
Dorin Tudoran (1985. február 15-én)
Király Károly (1985. február 27-én)

*

FWE Ez tehát az általam kiválasztott nyolc fő dokumentum egyike.
SzG De azt azért nem lehet, hogy mindazt, ami megelőzte ennek a megszületését, ne említsük meg...
FWE Említsük meg. Az egész 1982-ben kezdődött, nem?
SzG Igen. Az a vörös vonal az életemben, keresztben. Kettéosztja az életemet, nyolcvankettő előttre és utánra.
FWE Akkor beszéljünk ezekről az időkről is. Mármint, hogy válasszunk ki olyan dokumentumokat, amelyek hozzásegítenek azoknak a kora nyolcvanas éveknek, történéseknek és szereplőknek a megismeréséhez...
SzG ...és a megértéséhez.
FWE És az értelmezéséhez. Szóval nyolcvankettőben kezdődött.
SzG Az Ellenpontokkal.
FWE Van egy írásod, a Beszélőben jelent meg, az Ellenpontokról szól. Meg a szeredai Pro Printnél megjelent Ellenpontok-kötetből is idéznék néhány részletet.
SzG A Beszélőnek az a száma ez, amelyben az Életem címszavakban három szócikke jelent meg... az Ellenpontokról, Baász Imréről és miről is...?
FWE A borzok bőréről.
SzG Tényleg. Szerinted ez fontos dokumentum?
FWE A korról nem, rólad igen. Mint ahogyan a Baász-portré is az, különösen a földalattiak méltóságára vonatkozó kitételét szeretem, ha már az Ellenpontok mellé került... Nem ez az egyetlen kiállításmegnyitó beszéded, amit kiválasztottam, de jut eszembe Baászról: tényleg, mi lett az Életem címszavakban további sorsa?
SzG Eredeti kézirata eltűnt a Podmaniczky utcai nagy kirámolásnál. Azóta megpróbáltam újraírni, de nem haladok vele.
FWE Így is van miből válogatni. Meg kell mondanom, hogy szigorú önfegyelem kellett ahhoz, hogy ezeket kiválasszam, és száz egyéb szöveget félretegyek...
SzG Félre merted tenni a legjobb szövegeimet?
FWE A helyzet még rosszabb. Végig nem derül ki majd, hogy azzal párhuzamosan, ami ebben a kötetben benne van mint a jéghegy csúcsa...
SzG Már vártam ezt a jéghegy csúcsát...
FWE ...hogy ezzel párhuzamosan egy végtelenül gazdag és komplex írói, költői, műfordítói, szerkesztői, újságírói, kritikusi, esszéírói és könyvkiadói életművet is létrehoztál. Öt-hat hasonló volumenű kötet is csak újabb jéghegyek csúcsát jelentené...
SzG Az Anktartisz környékén sincs ennél több jéghegy...
FWE Mikor volt időd minderre? Összegyűjteni is több év...
SzG És össze fogod gyűjteni?
FWE Ez a szándékom.
SzG Ha befejezted, szólj majd, hogy adjunk neki címet... De már most is tudnék címet javasolni az egésznek.
FWE Milyen címet?
SzG Adjátok vissza a jéghegyeimet.

Szőcs Géza:
Címszavak életemből. Baász, Beszélő, Borz

1. Baász Imre

Kedves érdeklődők, tisztelt egybegyűltek!
Baász Imre halála után elég hosszú ideig még működött műtermi üzenetrögzítője, a halott művész nagyon is élő hangján közölve a hívóval, hogy itt Baász Imre beszél. Ez az emlék aligha kerülhető meg mint metafora, itt, a Budapest Galériában, ahol Baász Imre munkásságának néhány jelentős darabja látható kiállítva, bonyolult, de egyértelmű üzenetrögzítőként – elvégre mi más ez itt, mint a halott művész élő hangja, hagyatéka, beszéde, üzenete hozzánk, szuverén világmagyarázata számunkra, kik úgy voltunk kortársai, hogy egyben utókorává is lettünk, ámulattal figyelve, hogy mi, akik mint idősebbre tekintettünk rá, lassan-lassan elhagyjuk őt életkorban, s mint ötvenéves fiatalemberre fogunk rá emlékezni.
Baász Imre hirtelen és értelmetlen halála az erdélyi magyar kultúra legmegrázóbb vesztesége az elmúlt években. És mikor azt mondjuk, megrázó, ebben az is benne van, hogy Baász Imréről életkedve, elpusztíthatatlan életereje, humora, nagyvonalúsága és saját személyiségének végletesen dinamikus, a mi viszonyaink között példátlanul erőteljesnek számító megjelenítése és hangsúlyozása miatt mindenki azt hitte, hogy száz évet fog élni; bármilyen nehéz is lett volna őt öreg emberként elképzelni. Ismétlem, emiatt is volt megrázó és fölkavaró a hír, hogy meghalt; de amiatt is persze, hogy ez hogyan történt, hogy milyen jellegzetesen romániai magyar halál volt ez, milyen abszurd, és azáltal milyen jellemző és tanulságos, mely tanulság mindössze annyi: igen, lazán, simán és magától értetődően megtörténhet nálunk, hogy valaki legkiválóbbjaink közül betéved makkegészségesen, némi izomrándulással a kórházba, és ott irgalmatlanul elpusztítják fecskendővel, hanyagsággal, felelőtlenséggel, sunyisággal és hazugsággal, ez megtörténhet, mint ahogy az is, hogy mindezért haja szála sem görbül senkinek, sőt, még némi sértődöttség is érződik a levegőben, hogy minek ilyen kellemetlenül felfújni ezt a dolgot, ezekkel a művészekkel mindig annyi baj van.
Baász Imre nagy művész volt, emellett pedig – és távolról sem törvényszerű, hogy ez így legyen – nagy formátumú ember, toronymagasan kiemelkedő személyiség. Elmosódott, szürke arcokkal teli világunkban hallatlanul ritkának számít az olyan markáns, az olyan összetéveszthetetlen, az olyan sugárzó megjelenés, fellépés és életstílus, mint amilyen az övé volt. Komplex, nyughatatlan lényéből fakadt, hogy nemcsak művészként élt és alkotott, hanem mint művészetszervező, mint elméleti szerző, mint kovász, közügyek ügynöke, mint démon, nonkonform fenegyerek és katalizátor, egyszóval mint olyan hajtómotor, amilyenből nincs még egy, ahogyan az emberi testnek is két kisujja, két fülkagylója, két tüdőszárnya van, de szíve csak egy, és szárnya egy sem. Baász Imre volt a szárny, s ahogy ezt a visszaemlékezést az üzenetrögzítő szimbolikus példájával kezdtük, hadd fejezzük be a művész kedvenc létmetaforájával, a vakonddal. Az egyszeri vakondfiúéval, aki a selymes, színes, tágas, fényes és gazdag rét helyett a föld alatt él a sötétben és hidegben, mert hát az a hazája. Baász Imre a kevés olyan erdélyi képzőművész közé tartozik, akiket nemzetközileg is számon tartottak, ismertek, elismertek, megbecsültek és díjaztak. S ezen belül a még kevesebbekhez, akik (tegyük-e hozzá, hogy ennek ellenére) vállalták a transzilván létformát a maga összes nyomorúságával, egyszóval a sajátosságnak ama méltóságát, amely a kisemmizett és mégis gazdag vakond méltósága, a szabad életet, a belső szabadságot és függetlenséget imponálóan megélő és megvalósító, alkotó és értelmes életet élő földalattiak méltósága.
Baász Imréről elmondható, hogy noha lehetett volna sikeres ember máshol, Erdélyben akart élni és meghalni. És elmondható, hogy mindkettő sikerült neki.
(Elhangzott a Budapest Galériában, a Budapesti Őszi Fesztivál megnyitása alkalmával, 1994. szeptember 23-án)

2. Beszélő
(részlet)

1982 novemberében, az Ellenpontok lebukása után a Szekuritáté kolozsvári parancsnokságán a Sãndulescu álnevet használó bukaresti tábornok hirtelen elém tette a Kis utcai albérletben lefoglalt egyetlen terhelő bizonyítékot. Miután gondosan vigyáztam rá, hogy lakásaimon semmilyen ketyegő anyagot ne találhassanak, Sãndulescuék jobb híján ezzel a tárgyi bizonyítékkal próbáltak meg lerohanni.
Ez a bűnjel a Beszélő volt, az egyik az évi szám.
– Mit jelent az, hogy Beszélő? – kérdezte az alacsony, szuperintelligens, kefefrizurás tábornok szórakozott arccal.
– Cel care vorbeste – feleltem. Az, aki beszél.
Sãndulescu gúnyosan ingatta a fejét.
– Nem azt jelenti. Azt jelenti, hogy beszélőn. La vorbitor.
Amit a börtönben szoktak engedélyezni.
Szemüvegén szikrázott a lámpa fénye. Oldalról pillantott rám, miközben hozzátette:
– Ha a rab jól viseli magát.
Hallgattunk.
– Kié ez a Beszélő? – kérdezte később ugyanazzal a tettetett érdektelenséggel, amit már megszoktam tőle. Annak idején elhatároztam volt, hogy ha lebuknánk, azt a stratégiát fogom követni, hogy meg sem szólalok, bármi történjék is. Csakhogy itt most úgy tűnt: egyáltalán nem mint gyanúsítottat hallgatnak ki, hanem egy rutinszerű, megszokott házkutatást követően arról tesznek föl kérdéseket, hogy mit tudok a földalatti kiadványokról, köztük az Ellenpontokról is. Miután tárgyi bizonyítékuk nem volt ellenem, most úgy ítéltem meg: a hallgatást beismerésnek fognák föl – míg ha az Ellenpontokkal következetesen tagadok, megúszhatom a dolgot. Végső soron ez a felismerés mentett meg.
– A Beszélő az enyém – válaszoltam.
Azóta sok minden történt. A Beszélő védelmünkre kelt, később közöltem is benne, de ennél fontosabb volt a tudat, működik Magyarországon egy szervezett erő. Egy ellenerő, amely nem több, mint néhány – igen különböző életutat bejárt –, fiatal értelmiségi vállalkozása; tárgyi eszközeiben nem több, mint néhány sokszorosító, egy kevés festék, két-három konspiratív lakás – és ez a kopottas és szegényes társulat történelmileg ugyanolyan fix viszonyítási ponttá vált, mint mondjuk a Vörös Hadsereg magyarországi állománya, a Déli Hadseregcsoport.
Vajon, hogyan definiálható (és vajon hogyan reprodukálható?) az az erő, ami ezt az alakzatot összetartotta és mozgásba hozta? Ez az erő már akkor megzavarta a kormányzatot, amely mögött egy félelmetes apparátus, egy világbirodalommal összefonódott hatalmi monopólium állott, munkásőrökkel, katonai ügyészekkel, MIG-huszonvalahányasokkal, külső és belső elhárítással, laktanyákkal, lehallgatókkal, Kossuth-díjakkal, mézzel megkent madzagokkal, ostorpattogtatással. Ez az egyik nagy talány számomra: mitől és hogyan kezdenek működni ezek az energiák, mi gerjeszti és mi hordozza őket, és mitől szűnnek meg. (Például 1956 októberében forradalmi helyzet alakult ki Magyarországon. Miért nem 1955 októberében vagy 1957 márciusában?)
Nem vitás, hogy 1994-re a Beszélő – noha sokkal jobban szerkesztett lappá vált, mint hajdanán –, már nem sugározza azt a birodalmakkal is sikeresen szembeszállni képes, lenyűgöző erőt, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. A kommunizmus és a pártállam kollapszusa, meg minden, ami ezzel járt, annyira új helyzetet teremtett, hogy ez megkerülhetetlenné tette a kérdést: érdemes és értelmes-e tovább folytatni valamit, ami valami más, valamilyen másvilágban? A Beszélőre pótolhatatlan szükség volt 1984-ben. Vajon 1994-ben is? (...)
Nyilvánvaló tehertétel és feszültség forrása volt, hogy míg egyfelől az SZDSZ-nek hivatalosra vagy félhivatalosra, pártközlönyre vagy ahhoz hasonlóra is szüksége volt, a Beszélő szerzői gárdájának egy részét sokkolta a felismerés, hogy a Beszélő a rendszerváltás faltörő kosából és gothai almanachjából pártkiadvánnyá válhat. Mindazok, akikhez legközelebb álltam – vagy ha nem is mind, de legtöbben közülük – fokozatosan, önként vagy kényszerűen, de alighanem törvényszerűen, egyre kinnebb vonultak az SZDSZ döntéshozó centrumából.
És mégis, sokak számára még mindig a Beszélő hitelesíti az SZDSZ-t, bármi volt vagy légyen is éppen a viszony a kettő között; mi több: még akkor is így van ez, ha adott kérdésekben az ember sem a Beszélővel, sem az SZDSZ-szel nem ért egyet. Az SZDSZ a Beszélő megszűnésével a szellem irányából az önkörén belül újratermelődő politikai rutin felé mozdulna el. De a veszteség nem csak az SZDSZ-é lenne. (...)
Elképzelem Sãndulescut, amint értesül róla, hogy megszűnt a Beszélő.
Ha 1990 tavaszán, a rendszerváltás pillanatában, szerkesztők és szerzők a Beszélő megszűntetését határozzák el, azt értettem volna. De ha már 1990-ben vállalták a morális és ideológiai kontinuitást, akkor 1994-ben már végképp az egyetlen lehetséges út: a Beszélőt, mint nyílt és önszabályzó tér-idő programot működtetni, a Kárpát-medence magyar liberális alternatíváit szolgálva.
(Lásd még a következő címszavakat: TGM, Demszky, Rajk, Kőszeg, Solt, Haraszti, Eörsi, Konrád, Duray, Dalos Gy., Petri, Erdélyi Ágiék)

3. Borz

Nemrégiben egy borzbőrt kaptam ajándékba. Hirtelen zavarba jöttem, nem tudtam, mit kell vele tennem. Valamilyen ruhadarab gondolata ötlött fel bennem, vagy az, hogy a falra függesszem föl, meg hasonlók. Aztán Kelemen Ata világosított föl:
– Tedd az ágyadhoz. Erdélyben régebben a magyar férfiak ágya mellett mindig ott volt a borzbőr.
– Hogy miért?
– Mert azt mondták: a férfi is épp olyan magányos, mint a borz. S hogy jusson ez az eszébe, valahányszor lefekszik meg fölkel.
(Megjelent a Beszélő 1994. október 13-i számában, 54. oldal)

Ellenpontos idők

1. Tóth Károly Antal: Az Ellenpontok rövid története
(részletek)

A Szőcs Gézával és Ara-Kovács Attilával történt előzetes megegyezésünk alapján, ha a szükség úgy hozza – hárman vállalunk mindent. (...) Ara-Kovácsot sokáig faggatták novemberben (őt ugyan nem drasztikus módszerekkel), hogy Sütőnek mi köze volt az akciónkhoz.
A Lancranjan-szám májusban jelent meg, és nem sokkal ezután egy alkalommal szinte a csoda mentett meg bennünket a korai lebukástól.
Ara-Kovács Attila elutazott Kolozsvárra, és magával vitte az Ellenpontok megjelent számait.
Akkoriban már napirenden voltak az igazoltatások a román vasútvonalakon, s őt iratok nélkül találván, bevitték a kolozsvári állomás rendőrőrszobájába. Miközben elmagyarázta helyzetét, átkutatták a táskáját. Az Ellenpontok előkerült példányaira Ara-Kovács azt mondta, hogy egyetemi jegyzetek.
A veszély azonban még nem múlt el. Az őt ellenőrző rendőr kiment, s nemsokára bejött egy másik, aki elölről kezdte a kérdezősködést, és mindjárt a táska tartalma iránt érdeklődött. Egy jelenlevő harmadik szerencsére igazolta, hogy az már ellenőriztetett. Néhány óra múlva Ara-Kovácsot elengedték.
Az Ellenpontok következő száma, a négyes, júniusban jelent meg, s a vallás és az egyházak kérdéseit taglalta.
A szerzők közül tudtommal csak Tőkés László nem járt abban az évben Nagyváradon. Az ő tanulmányát Szőcs Géza közvetítette Ara-Kovácshoz. Vele később ismerkedtem meg véletlenszerűen Kallós Zoltánnál.
A novemberi események után leszűkült a mozgásterünk, és akadozott a szerkesztők közötti kapcsolat is. Szőcs Gézáról például hosszú ideig nem tudtunk semmit. Sokáig azt feltételeztük, hogy a börtönben van, vagy esetleg már végeztek is vele. Nem hittük el, hogy a szeku valóban keresi őt. Pedig így volt: november 7-ről 8-ra virradó éjszaka eltűnt, és csak december 11-e körül sikerült letartóztatniuk. 1983 január végén meglátogattam őt egy kolozsvári kórházban, ahol a menekülés során szerzett sérülésből származható tüdőembólia miatt kezelték. De mivel biztosak lehettünk abban, hogy lehallgatnak bennünket, csak a lebukásunkkal kapcsolatos – és a szeku által is ismert – eseményekről számoltunk be egymásnak.
A folytatás gondolata mégis kísértett még egy darabig. Március elején, újból a magyar konzulátust járva áttelepedésünk ügyében, a szerkesztőségi törzsgárda tagjai, vagyis Szőcs Géza, Ara-Kovács Attila, a feleségem és én, összejöttünk a Géza kolozsvári lakásán, ahol erről a kérdésről tárgyaltunk. A bömbölő rádió társaságában fejtettük ki véleményünket. Főleg Ara-Kovács kardoskodott amellett, hogy tovább kell csinálnunk, Szőcs Géza lényegében egyetértett vele, magam azonban elleneztem ezt.
Bollobás Enikő, aki – mint már említettem – a későbbiek folyamán fontos szerepet játszott a közvetítésben, 1982. július elején azért jött át Erdélybe, hogy megismerkedjen Szőcs Gézával és Ara-Kovács Attilával, mert otthon azt hallotta róluk, hogy ők szerkesztik az Ellenpontokat. Molnár Gusztáv, aki akkor a Kriterion szerkesztője volt Bukarestben, szeptemberi váradi látogatásakor Ara-Kováccsal akart találkozni, mert úgy tudta, hogy az „nyakig benne van az Ellenpontokban".
Mindmáig tisztázatlan számomra, hogyan indultak el s keringtek ezek a hírek, és mennyi szerepük volt abban, hogy november elejére a szeku pontosan tudta, kire kell lecsapnia.
Megítélésem szerint hiba volt az is, hogy Ara-Kovács Attila és Keszthelyi András gyakran folytattak éjszakai telefonbeszélgetéseket, melyek során több ismerősüket (köztük engem is) az általuk kitalált álneveken emlegettek. Önmaguknak is álnevet adtak. A novemberi kihallgatáskor időbe telt, míg a szekusok elhitték, hogy nekem fogalmam sem volt erről a romantikus ízű fedőneves játékról. Mikor előhozakodtak vele, először azt gondoltam, ők találták ki az egészet, hogy az összeesküvés vádjával ijesztegessenek.
A lebukásunk és lecsukatásunk lehetősége többször témája volt akkori beszélgetéseinknek. Én meg voltam győződve arról, hogy elkapnak bennünket, s ezt a véleményemet feleségem is osztotta.
Egy ilyen beszélgetés alkalmával határoztuk el, hogy a lehetséges áldozatok számának csökkentése érdekében hárman vállalunk mindent az Ellenpontokkal kapcsolatban.
Október végén Szőcs Géza Nagyváradra érkezett. Említett magyarországi ismerősét, Bollobás Enikőt várta. Ha jól emlékszem, 29-e, szombat volt. A Kertész családnál találkoztunk, majd kimentünk az utcára beszélgetni a már hagyományos felállásban: a feleségem, Szőcs Géza, Ara-Kovács és én. A ködös őszi időben a város mellékutcáit járva a „hogyan tovább"-ról tárgyaltunk. A hangulatot illően árnyalta az a civil motoros, aki szinte egész idő alatt körülöttünk cirkált.
Azt mondtam, itt az ideje, hogy mindent eltüntessünk. Úgy érzem, rövid idő kérdése csupán, hogy lecsapjanak ránk (mint kiderült, még egy hetünk volt), és nincs valódi értelme további működésünknek. Az eddigi szintet nemhogy meghaladni, de tartani sem tudjuk.
Szőcs Géza lényegében azonos véleményen volt velem. Szerinte most új dologgal kellene próbálkozni: egy rádiót szeretne beszerezni, ezúton kísérelve meg a közvélemény felrázását. Én ehhez nem szóltam hozzá; túl fantáziadúsnak és kivihetetlennek tartottam a tervet. A lebukás veszélyét pedig még nagyobbnak és azonnalinak láttam, hiszen egy rádióadót könnyebb megtalálni, mint egy földalatti folyóirat szerkesztőségét. A feleségem ugyancsak a lap beszüntetését szorgalmazta, Ara-Kovács Attila azonban szívósan ellenállt, és csak lassan adta be a derekát.
(Forrás: Ellenpontok. Pro Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000.)

*

FWE Így volt?
SzG Nagyjából így volt.
FWE A rádiós ötlet tényleg hülyeségnek tűnik.
SzG Azt, hogy egy rádiót azonnal be lehet mérni, egy gyermek is tudja. Nekem az volt az elképzelésem, hogy kis hatósugarú adókat kellene működésbe helyeznünk, amelyek sorsukra hagyva, például egy toronyház tetőteraszán, addig ismételnének egy-egy 10-20 perces adást, amíg a szerkezetet el nem hallgattatnák. Az egyes adások időpontját, a hullámhosszot, meg a város nevét, amelyben az adás felhangzik majd, a Szabad Európa mondta volna be. Az első ilyen után a város a rádiókra tapadt fülekkel várta volna a következő jelentkezést.

2. Szőcs Géza:
Tizenkét képkocka a nyolcvanas évek elejéről

1. 1981. ősze, New Yorkban. Hámos László kísér ki a repülőtérre. Irodalmi találkozót szervezett számomra. A Ceauşescu-rezsim egyik legveszedelmesebb ellenségét látja benne. És alighanem így is van: a Kongresszus Romániát érintő döntéseiben mindig ott a Hámosék keze. Ami szinte hihetetlen, elnézve a szuterén és puritán irodát a 92. utcában: innen befolyásolják országok sorsát?
Többen figyelmeztetnek, hogy vigyázzak Hámossal, mert bár rendes fiú, de körbe van építve ügynökökkel.
A Triboro hídon megyünk át, mikor megszólalok. Azt kérdem, számíthatok-e a segítségére? Merthogy a helyzet már elviselhetetlen – nem a saját helyzetem; hanem a helyzetünk –, az országé, és ezen belül a magyaroké; úgyhogy eljött a nyílt színvallás ideje. Vagyis a nyilvános szembefordulásé, ennek minden következményével.
Az erdélyi magyarság megfélemlített vagy néma gyermek. Senki sem segít rajta, ha ő maga nem kér segítséget, vagy legalább el nem mondja, mi történik vele.
Mire gondolok, faggat Hámos.
Egy kiáltványra, amit vállaljon száz – vagy ötven, vagy tíz, vagy három –, ismert ember. Vagy egy olyan szamizdatra, amilyen a Beszélő. Vagy egy tüntetésre. Egy rádióadóra. Szóval valamire, amire fölkapják a fejüket világszerte. Ezt kell majd fölhangosítani, egészen a Kongresszusig. S ha tehet, megmenteni az akasztófától azokat, akik kiléptek a porondra – sisak, fegyver és bandázs nélkül.
Azóta sem kérdeztem meg tőle, mennyire vette komolyan ezt a beszélgetést. Mindenesetre, mikor úgy fordult a kocka, Hámosék segítsége fontosnak bizonyult: az is lehet, hogy életmentőnek.

2. Már otthon, Kolozsváron. Cselényi Lacinak mutatom meg a tervezetet, amit írtam. Azt mondja, a szöveg stílusa azonnal elárul engem. A Malomárok mellett sétálgatunk, azt fejtegeti: az öngyilkosság még hagyján; de ez játék mindenkinek az életével, aki kapcsolatba hozható a személyemmel. És ráadásul nem fog változni semmi.
Fog-e változni valami szerinted – kérdem Ara-Kovács Attilától –, ha valakik vállalnák azt, hogy... szóval, ha vállalkoznának arra, hogy... mivelhát a helyzet tűrhetetlen és nem lehet hallgatni róla...
Csináljuk meg – mondja Ara-Kovács.
(E visszaemlékezés papírra vetése után került kezembe a Köztársaság című, azóta megszűnt lapnak az a száma, pontosabban a benne megjelent azon írás, amely az Ellenpontok megjelenésének tizedik évfordulóján Nagyváradon mondott szavaimat reprodukálja. Talán nem érdektelen idézni a szöveg erre vonatkozó részét: „El kell választani bizonyos periódusokat, éspedig: a folyóirat elképzelését, tervezgetését és annak megvalósítását. Ha a memóriám nem csal – persze csalhat –, 1980 nyarán, miután bécsi ösztöndíjam lejártával hazajöttem, megérlelődött bennem egy szamizdat folyóirat terve. Néhány barátommal konzultáltam arról, hogy magyarországi vagy lengyelországi mintára nekünk is folyóiratot kellene elindítanunk. Az első ember, akivel erről beszéltem, Cselényi László volt, majd pedig Ara-Kovács Attila. Második, 1981-es nyugati utam alkalmával Hámos Lászlóval és másokkal megegyeztem, hogy egy ilyen folyóirat megjelenése esetén milyen politikai támogatásra számíthatunk. Azt is tudnom kellett, hogy az Erdélyből jövő kockázatvállalók tette mennyire lesz képes Nyugat felé áttörni a hallgatás és az ismeretlenség falait. Lesz-e »hangosító berendezésük«? Fölhangosítja-e a nagyvilág az intézmények felé azt, amit mi itt kimondunk? Nos, úgy tűnt, a megegyezések garanciát szolgáltatnak arra, hogy egy ilyen folyóirat létrejöhessen. Ennyit az előzményekről. Ami pedig a konkrétumokat illeti: a folyóirat terve, kivitelezési koncepciója és a praktikus indítólökés nem az én érdemem. Ahhoz én nem voltam eléggé operatív és praktikus. Ez váradi barátaim, elsősorban Ara-Kovács Attila érdeme." (In: Tiltott lapok ünnepe, Köztársaság, 1993/9., 83–84. o.)3. Elvállaltam, hogy elsősorban itthon, de meghatározott csatornákon külföldön is terjesztem a lapot, vállaltam, hogy részt veszek a szerkesztésben, hogy kéziratokat és híreket szállítok; de lehetőség szerint kerülöm, hogy írjak is az Ellenpontokba.
Egyrészt osztatlan a vélemény, hogy amit írok, arról rögtön fölismerhető, ki a szerzője.
Másrészt nem akartam a többiek számláját terhelni azzal, amit végső fokon a nemzetiségi kérdésről gondoltam.
Ugyanis ekkorra már megérett bennem a meggyőződés, hogy pártállami körülmények között hosszabb távon nem lehetséges biztosítani nagyobb létszámú kisebbségek alapvető jogait.
Vagy, ha lehetséges lenne, azokból a jogokból privilégiumok lennének. Hiszen a speciális jogok nem elegendőek: szükségesek azok az alapvető jogok is, amelyektől a társadalom többségi része – is – meg van fosztva.
Mintha lényeges különbség lenne aközött, ahogy én látom a helyzetet és aközött, ahogyan Tóth Karcsi, aki összefoglalta mindnyájunk által ismert, de soha nem rendszerezett sérelmeinket.
(Régi dokumentumból idézek most ismét. 1986. szeptember közepén az Ellenpontok szerkesztői Budapesten, a Vérhalom u. 3 szám alatt, Kodolányi Gyuláék lakásán, ahol Tóthék laktak, magnóra mondták közös emlékeiket. Ebből való az alábbi párbeszéd:

TK Na, most volt-e egy előzetes megbeszélés, amikor csak felvetődött még a programjavaslatnak meg a memorandumnak a gondolata?
SzG Azt hiszem, hogy volt.
TK Én úgy emlékszem, hogy volt. Igaz?
SzG Igen.
TK És ha jól emlékszem, én először nem is a programjavaslatot javasoltam, hanem a memorandumot. Az volt az első éceszem. Igaz?
A-KA Igen, és...
SzG Igen, talán én mondtam, hogy fontosabb a programjavaslat, és ma is úgy érzem különben.
TK Nyilván.
A-KA Nyilvánvaló.)
(Teleki László Intézet könyvtára K–2970, kézirat, 18. o.)

Karcsi az erdélyi magyar közösséget elsősorban históriai szempontból megillető jogok felől közelített a kérdéshez. Ebből a perspektívából én ezt teljesen jogosnak, de a diktatúrán belül megoldhatatlannak láttam. Ám a minden embert megillető alapvető jogok felől elindulva, az ember rögtön szembe találta magát az egypártrendszer, a pártállam, az osztályharcot szolgáló diktatúra és végső fokon a kommunista világbirodalom felszámolásának el nem kerülhető imperatívuszával. Márpedig ahhoz, hogy a Securitate mellett a KGB-vel – és metaforikusan (és önironikusan) szólva a Vörös Hadsereggel is megküzdjünk, illetve az, hogy erre a gyilkos konfrontációra bárkit is biztatni merjünk, merjek –, ez túl volt azon a küszöbön, amely küszöbig úgy éreztem, elmehetek. Karcsival így csak töprengő formában vetettem fel egy-egy követelés helyénvalóságát; például emlékszem, a Programjavaslat legelső változatában az állt, hogy minden erdélyi magyar korlátozás nélkül utazhasson Magyarországra és ápolhassa kulturális, személyes stb. kapcsolatait az anyaországgal. Ez nem mást jelent – érveltem – mint azt, hogy Romániában a magyaroknak legyen állandó útlevelük, a románok pedig – ahogy eddig –, továbbra is csak alkalmanként és mindenféle hatósági tortúrák árán utazhassanak külföldre. Végül becsúsztattunk egy mondatot, amely a követelés érvényét kiterjesztette minden román állampolgárra. Ily módon és ettől fogva a követelés nem egy speciális privilégiumra, hanem egy alapvető általános emberi jogra vonatkozott. Ezzel szemben össztársadalmi viszonylatban megtámadtuk a romániai nemzeti kommunista falanszter egyik alapvető dogmáját, amely az ország polgárainak mozgásszabadságát – függetlenül nemzetiségüktől – nullára kívánta korlátozni.
Ez a szemléletbeli különbség végső fokon azt jelentette, hogy már leszámoltam azzal az illúzióval, hogy a nemzetiségi kérdés Romániában megoldható lenne, amíg fennáll a kommunista világrend.
A birodalom összeomlása az alapvető feltétel ahhoz, hogy nálunk is meginduljon a – politikai, gazdasági, végső fokon azonban morális, mentális és pszichés – változás, amely a másság elfogadásának irányába mozdíthat majd a viszonyokon.
Dehát, ismétlem, számlánkat a várható hadbírósági tárgyaláson nem akartam a hazaárulás vádja mellett még a szocialista államrend és világrend megdöntésének kísérletével is terhelni.
Úgy gondoltam, ha a bajokat nevükön nevezzük, ez is bátor és fontos dolog. Hogy a kommunizmusról mit gondolok – ezt megírni legyen egy későbbi feladat. A kommunizmusról meg a kommunizmus összeomlásáról, amit – ez egyre világosabbá vált számomra – a Nyugat sem akar igazán.

4. Nem tudom, ki fog-e derülni valaha, hogy nyertünk-e valamennyi időt – a mindenkit körbeszaglászó gyanú magunktól való elterelésére, velünk kapcsolatos elbizonytalanítására gondolok –, az olyan apró ravaszkodásokkal, mint mikor Marius Tabacu nevét a Lancranjan-könyvvel kapcsolatos hírben helytelenül Tabacaru-nak írtuk. E félrevezető trükkök talán csak önmagunk megnyugtatására szolgáltak, fokozták a helyzet játékszerű izgalmát.
Mert – és itt most csak magamról beszélek – kétségtelen, hogy az egész vállalkozás nemcsak morális és politikai próbatétel volt és nemcsak egy kalandos történés, hanem megmérettetés és megmérkőzés is; ahogyan Oprea elvtárs helyesen meghatározta utólag: ez két intelligencia összecsapása volt. Az egyiken magukat értette, a másikon bennünket. És úgy gondolta, végeredményben ők nyertek. Hiszen felszámolták az Ellenpontokat, semlegesítették a szerkesztőket, letörölték magukról a szakmai szégyent.
Mi pedig úgy gondoltuk, hogy mi nyertünk: mert nemcsak hogy felhívtuk, világra szóló módon, a figyelmet az erdélyi magyarok helyzetére, hanem még élve is maradtunk. S hogy még szabadlábon is, ez több volt, mint amiben bízni vagy reménykedni lehetett.
Egyelőre azonban ott tartunk, hogy Tóth Karcsiék lakásában, Bollobás Enikő jelenlétében, 1982. őszén arról vitatkoztunk: ha a Programjavaslat eljut Madridba, lépjünk-e ki a nyilvánosság elé, névvel vállalva a szerzőséget, vagy sem. Karcsi és én ezt látjuk jónak, Attila ellenzi. Végül a következőben állapodunk meg: a szöveg egyelőre névtelenül kerüljön Madridba, az EBEÉ konferencia elé. Ha azonban hitelességét illetően, bármilyen kétely fölmerülne, például, ha a román küldöttség cáfolná, hogy Románián belül született, akkor felfedhető a személyazonosságunk: Ara-Kovács Attila, Szőcs Géza, Tóth Károly Antal.
Ettől a pillanattól kezdve számítottam magam a szöveg egyik szerzőjének. És ezt nem is elsősorban a Programjavaslat szövegét véglegesítő eszmecserére, a szövegen belül tőlem származó részekre vezettem vissza – hanem erre az egyedülálló élményre. Arra, amikor az ember egy belső parancsra, és minden józan és racionális és taktikai és túlélési megfontolás ellenére azt mondja: igen, a szövegnek van szerzője. Én vagyok az egyik...

5. A szöveg Madridba való eljuttatását több csatornán keresztül láttuk célszerűnek biztosítani. Bollobás Enikő – aki a szövegeket lefordította és eljuttatásukat Jerry Rothenberg nevű amerikai irodalomtörténész barátjára bízta –, egy példányt Tóth Jánosnak küldött el. Az Ellenpontokról 1999. folyamán forgatott dokumentumfilm (Seregi Zoltán–Horváth Károly–Poros László) megszólaltatja Bollobás Enikőt, aki megnevezi a küldeményt célba – vagyis a madridi konferenciára –, eljuttató amerikai diplomatát is.
Tóth egyébként Genfben élt és nemzetközi jogász volt. Enikő a nevemben két dologra kérte. Az egyik a szöveg szerzőségével kapcsolatos föntebb leírt álláspontunk volt, azzal a kiegészítéssel, hogy ha úgy döntenek, hogy a nevünknek célszerű nyilvánosságra jutnia, akkor ezt tegyék meg, de előtte értesítsenek bennünket. A másik kérés az volt, hogy gondoskodjon a szöveg megfelelő színvonalú angol vagy francia fordításáról, illetve – ha szükségesnek látja – kommentálásáról a legújabban használatos kisebbségi közösségekre vonatkozó terminológia, minták, kodifikáció és hivatkozások figyelembe vételével.
Aztán a szöveg – nem másvalaki, hanem Bollobás Enikő fordításában – eljutott Madridba; bennünket letartóztattak, de úgy tűnik, nem onnan érkező füles alapján; Tóth János nemsokára meghalt; a szöveg pedig elkezdte élni a maga életét. Hogy közvetlen hatása a nagypolitikára mi volt, ezt nehéz átlátnunk; Hámos László információi szerint bizonyíthatóan pozitívan befolyásolta a kisebbségekkel szemben igencsak tartózkodó észak-atlanti politikai gondolkodást.

6. Hadd emlékezzünk meg a Júdásokról is, akik a hozzájuk eljutott példányokkal elrohantak a rendőrségre, illetve az állambiztonsági szervekhez. Ma jólétben és megbecsülésben élnek, senki nem bélyegezte meg őket. Egyikük nemrégiben pimaszul megszólított a határállomáson. Ennyit válaszoltam neki: örüljön, hogy nem írtam még meg az emlékirataimat.
Állítólag a diktatúra alatt foglalkoztatott ügynökök és besúgók bármilyen fedőnevet választhattak maguknak, kivéve a Júdás nevet. Igaz, hogy ők nem ügynökök, nem besúgók, csak gyenge emberek voltak.

7. A lebukás után
Tűvé teszik utánam az országot. Magyardécsében rátörnek nagyszüleimre: hol rejtegetnek. Rákhel nagyanyám egy szót sem beszél románul, azok meg magyarul nem tudnak. Nagyanyám semmit sem ért a helyzetből, frissen sült fánkot vesz elő, azzal kínálja a pribékeket: Ne legyenek már olyan mérgesek, tessék megkóstolni, most sütöttem.
Én közben Gyergyótölgyestől Temesvárig bujkálok, magyar rendszámú kocsik vezetőit szólítom meg, barátaim barátaira bízok szóbeli és írásbeli üzeneteket. A felbolydult Kolozsvárról Szilágyi István s felesége csempésznek ki autón Maroshévizig. Ott Mátyus Irén és a Puskai család segítenek, míg eljutok a gyergyótölgyesi ideggyógyintézetig. Dr. Krisár Zoltán, Cselényi Ági jó ismerőse vállalja, hogy elbújtat a betegek között. Hogy neki is legyen valamennyi, legalább minimális védettsége, kórlapot írtunk rólam. Ebből kiderül, hogy súlyos üldözési mániám van: azzal jelentem meg a kórházban, hogy üldöznek és meg akarnak ölni. A kérdésekre, hogy kik, kétségbeesett pisszegés a válasz: vigyázat, meghallják!
És amikor később Krisár doktort valóban kihallgatták, csökönyösen ragaszkodott ehhez a változathoz, s a kérdésre, hogy lehet, hogy az „egész ország" tudta, hogy eltűnt Szőcs Géza, csak éppen a doktor úr nem, ő a vállát vonogatta: sajnos, nem szokta hallgatni a Szabad Európát. Krisár Zolin kívül még Szőcs László, Kolcsár László és Gál Zsófia tudott arról, hogy ki vagyok. Nem folyamatosan tartózkodtam Tölgyesen; megfordultam Temesváron, ahol Bárányi Feriék rejtegettek; Marosvásárhelyen pedig dr. Kesztenbaum Ervin és Jutka, valamint Ágoston Vilmosék. Sehol nem akartam túl sokat maradni, nyilvánvalóan terhes jelenlétemet a lehető legrövidebb időre törekedtem korlátozni. Ágoston Vilmos gyakorta megfigyelés alatt állott, különben is fekete báránynak számított a hatóságok szemében, ám egy este mégis kénytelen voltam náluk meghúzódni, nem lévén semmi sem kockázatosabb, mint éjszaka mutatkozni a folyamatosan járőrözött, egyébként teljesen kihalt utcákon vagy állomásokon.
Reggel Ágostonné a következőket mondta kislányuknak: az iskolában aztán egy szót se arról, hogy Géza bácsi nálunk van – mert vele együtt visznek minket is, aztán egyedül maradsz a lakásban...
De nem volt mindenki ilyen bátor és szolidáris. Béla felesége például egyszerűen kidobott a lakásukból – igaz, a férje nem volt otthon; s végül még hálás is lehetek, hogy nem tárcsázta a rendőrséget. Burghardt Jutka, Gálfalvi György és Hodos László költő is tudott arról, hogy Vásárhelyen vagyok. Mikor pedig a maroshévizi kórház sebészetén dr. Décse István gipszbe tette összetört bal lábamat, tekintetén láttam, hogy pontosan tudja, ki vagyok – bár álnevet diktáltam be az adatfelvételnél, ahol is (teljesen szabályellenesen) eltekintettek attól, hogy „otthon felejtett" személyimet követeljék. (Személyi nélkül csak a rendőrség külön engedélyével vehettek volna kezelésbe.)
Külön tortúra volt a végleges lebukás után az a kérdés is, hogy eltűnésem óta kik rejtegettek. Ez ugyanis az állambiztonságiak szemében bűnpártolással, ha ugyan nem egyenesen összeesküvéssel volt egyenértékű, én viszont ragaszkodtam ahhoz: bárhol voltam is, ott jóhiszeműen, szeretettel és mit sem sejtve láttak vendégül, inkább a nyelvem harapom le, mintsem feladjam őket. Így hát – azokat leszámítva, akikről éntőlem függetlenül szereztek tudomást – a titkosszolgálat most, innen, ebből az írásból fogja megtudni, hogy kik rejtegettek, Ágostonoktól Kesztenbaumékig. Remélem, az érintetteknek most már közel húsz év elteltével nem lesz emiatt semmi bajuk.
Az eltelt két évtized alatt sok minden fordult jóra, sok minden miatt vagyunk ma sokkal gazdagabbak. De a közösség titkos szolidaritásának, a hó és fű alatti ellenállásnak a felemelő s egyszeri élménye, hol van az már? Hol vannak azok a Józsa Márták, akikben, ha verték őket, annál dacosabb és erősebb lett a hozzánk tartozás vállalása, és hol az az új Kertész család, mely házába fogadta, fedezte és energiákkal töltötte fel az egész konspirációt?! Ennyivel szegényebbek lettünk.
E rövid felsorolásból – mely messze nem tükrözi, hogy milyen hálával gondolok mindazokra, akik segítettek engem – talán kiderül, hogy a Ceauşescu-diktatúra éveiben is kollektív erőként működött az ellenállás támogatásának gondolata.
Az ellenállással való, egyáltalán nem veszélytelen szolidaritás szolgált alapjául az Ellenpontok terjesztésének. E lap azért érhetett meg 8 számot lebukás nélkül, mert az erdélyi magyar közösségben létezett ez az erő.

8. Végül mégiscsak besúgta valaki, hogy Tölgyesen vagyok. Fél órával azután, hogy végleg elbúcsúztam Krisár Zolitól és autóbuszra ültem, megjelent egy rohamcsapat és végigkutatta az intézetet, belebámulva minden ideg- és elmebeteg arcába. Két-három óra múlva már el is kaptak Maroshévizen – s hogy biztosra mentek, abból derült ki, hogy egyik autóból ki más száll ki, mint a kolozsvári elvtársak, élükön Rusu Valer kapitánnyal. Vagyis tudták, hogy hol vagyok, és értem jöttek, hogy visszavigyenek Kolozsvárra. Képzelem, mit érezhettek, talán már látták is magukat lefokozva, mikor kiderült, hogy már nem vagyok Tölgyesen – meg hogy aztán mit éreztek, mikor rövidesen mégiscsak megtaláltak a hévízi posta épületében.

9. Azám, csakhogy volt nálam egy megkezdett levél Sütő Andráshoz. Arról szólt, hogy ne hagyja magát beugratni, ne higgye el, ha azt mondják neki, hogy én már beismertem, hogy rendszeresen megkapta tőlem az Ellenpontokat. A titkosszolgálat ugyanis előszeretettel élt ezzel a trükkel. Ismerőseim közt megvontak egy képzeletbeli bizalmi kört, amelyen belül feltételezték, hogy az Ellenpontok terjedhetett. Ezeket az embereket azzal vitték be, hogy én már vallottam – most hát ismerjék be ők is, hogy olvasói voltak az általam terjesztett felforgató irodalomnak. Nem vehető rossz néven, ha néhányan a kevésbé dörzsöltek közül bedőltek a provokációnak és beismerték, hogy valóban kaptak tőlem Ellenpontokat. Ezzel persze nemcsak az én helyzetemet súlyosbították, hiszen ennyivel is nőtt a politikai bűncselekmény „társadalomra való veszélyességének" a foka – hanem magukra nézve szolgáltattak terhelő vallomást.
Sütő András emblematikus figura volt az erdélyi magyarság számára, aki valamilyen csoda folytán még mindig benne maradt a legfelső párt- és államvezetés struktúráiban, ha marginalizált helyzetben is. Nyilvánvaló volt, hogy napjai ilyen minőségben meg vannak számlálva, s hogy csak alkalomra vagy ürügyre várnak ahhoz, hogy kikészíthessék.
Márpedig elképzelni sem lehet ennél kedvezőbb lehetőséget, ennél nagyobb megszégyenítést, ennél alkalmasabb pillanatot: most kell Sütő elvtársról bebizonyítani, hogy felforgató irodalmat olvas (és nyilván: terjeszt), a szocialista haza ellenségeivel paktál, pai se poate (lehetséges ez)? Ezért verte oly megszállottan, oly démoni erővel Ioana tábornok meg a bukaresti tábornok fejemet a betonba, hogy ismerjem be: Sütő is „cinkosunk" volt, ezért hangsúlyozták, hogy az ügy végső elbírálásánál mekkora súlya lesz annak, hogy ebben a dologban mennyire leszek „őszinte" stb.
S most itt a kész lebukás. Hiába volt a tagadás, a nálam lévő megkezdett levél önmagáért beszél. „Kedves Andris bácsi, ha azt mondják, hogy mindent bevallottam, ne hidd el" – ilyent nem írnak annak, aki ártatlan, s akinek fogalma sincs arról, mi az, amit nem szabad beismerni.
Nem volt mit tennem, a motozásnál – amit a felajzott, jobbra-balra telefonálgató és intézkedő kolozsvári titkosszolgálatiak rábíztak a helyi milicistákra – amikor előkerült a levél, villámgyorsan befaltam és lenyeltem. Ami ezután következett, az már rémfilmekbe való.

10. Kolozsváron az első lerohanás után egyszer csak váratlan fordulat állt be. A kemény legények után a nyájas, jóakaratot sugárzó Oprea ezredes (Florian Oprea; volt egy Ion Oprea is) vette át a kihallgatásomat. És egy döbbenetes dolgot mondott. Azt mondta, hogy a Securitate tévedett velem kapcsolatban. Ellenségeim bele akartak keverni a haza elleni mocskos összeesküvésbe, és mostanig tartott, amíg tisztázódott az ügy. Vagyis, hogy úgy néz ki, hogy tisztázódik. Ők elhiszik nekem, hogy teljesen ártatlan vagyok. Felejtsük el a meghurcolást és teljes egészében rehabilitálnak. Nem kell semmi mást tennem, mint megismételnem a vallomásomat, hogy semmi közöm nincs az Ellenpontokhoz és a Programjavaslathoz. Most a haza ellenségei, a Szabad Európa meg az imperialisták ezt a szégyenletes dolgot harsogják rólam: hogy én vagyok ennek az egésznek az értelmi szerzője, létrehozója, irányítója. Nosza, cáfoljuk meg. Csak azt kell leírnom, amit már leírtam. Hogy nem tudok semmiről, semmilyen szerepem nem volt, de nem is lehetett, mert mélyen elítélem ezt az egész Ellenpontok-féle aljas merényletet a szocialista Románia ellen. Ezt most szépen leírjuk, és elküldjük a Szabad Európának. És ő becsületszavát adja, hogy a levél elkészülte után azonnal elengednek. A kislányom már vár... el sem tudom képzelni, mennyire. Minden nap kérdi az anyját, hogy mikor megyek már haza.
Hogy viszont mikor kerülök ki onnan, ha mégsem írnám meg (vagy alá) a levelet, vagyis ha ezzel beismerem, hogy benne voltam az ügyben – erre is volt egy számítása Oprea ezredesnek. Úgy számította, hogy kb. 15 év múlva, de legkorábban 12 év múlva szabadulok.
Azonnal, vagy 15 év múlva. Ez volt a dilemma.
Ha elfogadom, amit Oprea javasolt, a többiekre – miután az Ellenpontok garnitúrájában én voltam az egyetlen ismert személy – alighanem a Borbély Ernőék sorsa vár, vagyis a börtön. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak a társaim miatt mondtam nemet. Bizonyára miattuk is; meg mindazok miatt, Hámoséktól a Szabad Európáig, akik védelmemre keltek, s akiknek az arculcsapása lett volna, ha elfogadom ezt a vészkijáratot.
Ám ezen túlmenően is, úgy éreztem, világra szóló nevetség tárgyává tenném az egész ügyet. Ha egyszer felvállaltam, már csak árulás útján lehetne kihátrálnom belőle; egyben pedig – méghozzá mindörökre – a morális énemből is. Örök erkölcsi halál helyett akkor már inkább 10-15 év Nagyenyed vagy Szamosújvár – gondoltam.

11. A sors kegyes volt hozzám. Árulás nélkül is szabadlábra kerültem – amiben a nemzetközi nyomásnak talán ugyanúgy szerepe volt, mint leromlott fizikai állapotomnak is. Nem akarták, hogy a titkosszolgálat pincéiben pusztuljak el, márpedig akkor igencsak dögrováson voltam. Nem volt szükségük mártírokra.
Elengedtek. Ezután néhány hetes intenzív kezelésre volt szükségem ahhoz, hogy talpra álljak. A Tőkés-lányok – Anna és Eszter – közbenjárására a meg nem félemlíthető Kaufmann doktor (egy, az Al-Duna környékéről származó román ember) vállalta, hogy felvesz az osztályára. Ez pedig megváltással ért fel ahhoz képest, hogy milyen bánásmódban volt részem az előző kórházban, ahova a mentő szállított be.

12. A titkosszolgálatiak persze nem felejtenek, és nem is bocsátanak meg soha. Kezük munkája, személyemmel kapcsolatos figyelmük, életembe történő beavatkozásuk lépten-nyomon érzékelhető, lett légyen szó ellenem szervezett nagyszabású hitelrontási hadjáratról, dezinformálásról, manipulálásról vagy telefonlehallgatásról.
Az országból való kikényszerülésünk után újságíróként, majd – Ceauşescu bukása után hazatérve – politikusként folytattam azt, amit 1981-ben elkezdtünk. Ara-Kovács publicista Budapesten, és azt hiszem, soha nem fogja megbocsátani „Magyarországnak", legalábbis az akkor és részben azóta kormányzó erőknek, hogy sokáig épp-csak-hogy megtűrték az országban, afféle politikai földönfutóként. Soha azonban semmiféle nyilvános, hivatalos vagy félhivatalos elismerést azért, amit az erdélyi magyar közösségért tett, nem kapott. Ugyanaz a helyzet Tóth Károlyékkal is. Évekig nyomorogtak Magyarországon, lakniuk is csak a Kodolányi–Illyés család segítségével volt hol. Majd megunták az egészet, és továbbálltak Nyugatra.
Vannak, akik néha megpróbálnak bennünket összeugrasztani, vagy legalább Tőkéssel, mondván: ti jóval többet tettetek és kockáztattatok, mint ő: miért őneki jutott a fő ellenálló nimbusza?
Ez amolyan megosztó fifika. Először is: Tőkés maga is szerepelt egy fontos tanulmánnyal az Ellenpontokban. Másodszor: az Ellenpontok felszámolása után, a rá emiatt is meg saját karaktere és értékrendje miatt is nehezedő nyomás ellenére volt ereje kitartani otthon, az ellenállás újabb meg újabb formáival kísérletezve. Ez a döntő, nem az, hogy 1989-es interjúit, meg egy lakásügyi vitában tanúsított makacsságát vessük össze az Ellenpontokban megfogalmazódott politikai-szellemi teljesítménnyel. Tőkés helytállása arra volt jó, hogy amikor a rendszer külső-belső egyensúlyvesztése eljutott egy kritikus értékig, az ő – Ellenpontokon edződött – elvhűsége képes volt megbillenteni az egész struktúrát, és a kollapszus felé elmozdítani.
Ez persze nem változtat azon, hogy a Tőkés köré odasereglő – majd őt sorra-rendre hátba döfő – konjunktúralovagok lihegése eltakarja a tényt: a Tőkésnek kijáró elismeréshez, ünnepléshez, méltányláshoz és köszönethez képest mindezekből soha, egyetlen tízezreléknyi sem honorálta az Ellenpontok létét és jelentőségét. És ez ugyanolyan igazságtalan, mint amilyen igazságtalan lenne Tőkés Lászlótól elvitatni azt, ami az ő érdeme.
Nem Tőkéssel van a baj, hanem a magyar értéktudat anomáliáival és perverzióival.
És ez a véleményem nem fog változni addig, amíg Tóth Károlyékat nem várja ünneplő tömeg a Ferihegyi repülőtéren.
(Forrás: Ellenpontok. Pro-Print kiadó, Csíkszereda, 2000. p. 349–354.)

*

FWE A szövegben Júdásnak nevezett feljelentő kiléte titok?
SzG Semmiképp sem titok, de itt legyen elég annyi, hogy a neve talán sorsszerűen, majdnem ugyanúgy cseng, mint a Júdás szó. Minimális a különbség, mondjuk egyetlen mássalhangzó.
FWE Az 5-ös pontban említett, meg nem nevezett diplomata kicsoda?
SzG Ezt meg kell kérdeznem Bollobás Enikőtől... Ha vársz egy percet, föl is hívnám... [...] Nos, azt mondja Enikő, hogy ez a diplomata Frank Starbuck kultúrattasé volt. De ha már diplomatákról beszélgetünk, el kell mondanom, hogy volt egy magyar diplomata Bukarestben, a legkiválóbb és legbátrabb emberek egyike. Karikás Péternek hívták, rengeteget köszönhetek neki én is, de rajtam keresztül és rajtam kívül még igen sokunk.
FWE Mi lett vele?
SzG 1990 után az Antall-kormány alatt érthetetlenül mellőzni kezdték, aztán ugyanez történt a Horn-kormány alatt, aztán meghalt. Nagyon sajnálom, hogy igazán soha nem köszönhettem meg neki mindazt, amit tett. Remek ember volt.
Bollobás Enikőnek oroszlánrésze volt a hírverés megszervezésében az Ellenpontok körül, illetve az elfogatásom miatt. Diplomatákkal, újságírókkal tárgyalt folyamatosan, neki köszönhetően jelentek meg cikkek a Le Monde-ban, a Frankfurter Allgemeine Zeitungban, a Figaróban és az International Herald Tribune-ban.
1983 nyarán George Bush amerikai alelnök Magyarországra látogatott. A nagykövetségen a fogadásra a hivatalosságok mellett az ellenzék is meghívást kapott. Bollobás Enikő az ellenzék Csoóri körül szerveződő erőiről beszélt az alelnöknek, meg az Ellenpontok üldözött vagy elűzött szerkesztőiről-szerzőiről. Tudta, hogy az ilyen helyzetekben pár pillanat alatt kell a legfontosabbakat elmondani, de ezen kívül még egy memót is átadott az alelnöknek, melyben egy oldalban leírta az Ellenpontokkal kapcsolatos legfőbb eseményeket és hogy az emberi és kisebbségi jogokért megszólaló szerzőket hogyan üldözik. Enikő később diplomata lett, Bush pedig nem felejtette el ezeket az izgalmas időket. Mesélték, hogy amikor 1989-ben már elnökként újra Magyarországra látogatott, s Bollobás Enikő ekkor Barbara Bush kísérője volt, Bush többször is felidézte a meglepett magyar politikusoknak azt a hat évvel azelőtti találkozást. Azt meg Enikőtől tudom, hogy az elnök 1991-ben, az ENSZ New York-i nagy tárgyalótermében, egy rövid beszélgetésre állította meg őt, melynek során megintcsak szóba hozta ezt az 1983-as találkozást. Talán ez – hogy felismerték, milyen veszedelmes teremtés –, ez magyarázza, hogy Bollobás Enikőt mintha jobban büntette volna nemcsak a román, de a magyar állambiztonság is, mint másokat.
FWE Hogyan értsük, hogy büntették?
SzG Enikőt folyamatos megfigyelés alatt tartották. 1983/84-ben többször behívatták az Andrássy útra – úgymond „elbeszélgetni". 1982 novemberétől a románok nem engedték be Erdélybe, aztán a magyar elvtársak mindenestül bevonták az útlevelét. Amikor édesapja legjobb barátja, régi börtöntársa, egyben Enikő keresztapja, Lékai bíboros, az úgynevezett aranymiséjére a Vatikánba vitte az egész Bollobás családot, neki akkor sem engedélyezték a kiutazást. Pedig a bíboros még azzal is próbálkozott, hogy bejelentette hivatalos tolmácsaként. De úgy sem engedték. 1985-ben pedig eltávolították az ELTE angol tanszékéről.

*

Bollobás Enikő emlékei

FWE Az egyik közvetlen tanú és fontos résztvevő, Bollobás Enikő. Arról faggatom, miképp szerzett tudomást Pesten az Ellenpontokról?
BE 1981 őszén New Yorkban Hámos Lászlótól és Veress Bulcsútól már hallottam arról, hogy Erdélyben „bátor fiúk" fontos dolgokra készülnek. 1982 nyarán Pesten már sokfelé beszéltek „az erdélyi szamizdatról". Bába Ivánnál és akkori élettársánál, Vásárhelyi Juditnál megvolt több lapszám is, s ellenzéki körökben ők részletesen beszámoltak a bennük megjelent írásokról. Sőt, a felvidéki magyar ellenzék köreiben is elterjedt a híre: amikor 1982 nyarán Bába Ivánékkal erdélyi és felvidéki fiatalok számára néhány napos szemináriumot rendeztünk leányfalusi nyaralómban (az előadók között volt Göncz, Konrád, Csoóri, Für Lajos, Mészöly Miklós) –, akkor kiderült, hogy az Ellenpontokról Felvidéken is tudtak.
De volt még Budapesten az Ellenpontoknak egy másik fontos kapcsolata is, Ara-Kovács Attila jó barátja, Rékasi János. 1982 őszén nála futottak össze a szálak, ott volt egyfajta lerakata is a különböző lapszámoknak éppúgy, mint a híreknek. Ő később is utazhatott Romániába, tudott híreket vinni-hozni 1983-ban is – jóval azután, hogy engem sem a román hatóságok nem engedtek be –, sem a magyarok kiutazni.
FWE Az Ellenpontok-dokumentumok kijuttatása hogyan történt?
BE A Memorandum fordítását egy amerikai költőbarátom, Jerome Rothenberg vitte ki. Azóta is emlegeti: arra a kérdésére, mit tegyen, ha a vámon megtalálják nála, ilyen kategorikus választ kapott tőlem: NYELD LE!
Amint lefordítottam a Programjavaslatot, továbbítottam egy diplomata barátomnak, Frank Starbucknak, aki az USA nagykövetségének kultúrattaséja volt. Ő tudta azt, hogy ha kell, Szőcs Géza, Ara-Kovács Attila és Tóth Károly vállalja a szerzőséget. Még egy könyvembe is került a dolog, mert konspiratív módon abban adtam át neki – egyébként sötét éjszaka, az Erzsébet híd alatt. Frank Starbuck még vagy két évig volt Magyarországon, és további híreimet is mindvégig készséggel továbbította. Hűséges jóbarát volt. És azóta is úgy emlegeti ezeket a magyarországi éveket, mint élete fontos korszakát, amikor azt érezte, része lehetett a történelemnek.
FWE Meghatározható-e Aczél György viszonyulása az Ellenpontokhoz?
BE Ara-Kovács Attilával, áttelepülése után, az Aczél-féle kultúrhatalom kifejezetten támogatóan viselkedett, szolidáris, szinte barátságos volt. Őt Aczél közvetlen munkatársa, Knopp András – Karikás Péter közbenjárására – szinte azonnal elhelyezte az Európa Kiadóban szerkesztőként, ami igazán jó állás volt. Kardos György (szintén Knopp András háttérnyomására) még Szőcs Géza kötetét is kiadatta a Magvetőnél, de itt meg is állt a támogatásuk. Állást már nem adtak volna neki. Nyilvánvaló volt, hogy őt nem szívesen látnák Magyarországon.
FWE Legendák keringenek Szőcs Géza pisztolyáról.
BE Ezt Géza még 1981-ben szerezte valahol Nyugaton, s nekem kellett 1982 nyarán eljuttatnom számára Pestről. Arra számítottam, hogy a román határőrök nem olvasták Edgar Allan Poe-t – így hát az „Ellopott levél"-ben leírt módszert alkalmaztam: jól látható helyre tettem, hogy szem előtt legyen. Egy átlátszó nylonban vittem át a határon, az autó hátsó üvege alatt, még vagy tíz pisztoly – gyermekeim játékpisztolyai – közé rejtve.
FWE:
Bollobás Enikőnek az 1985-ös úgynevezett Kulturális Ellenfórumon elhangzott beszédéről (melyre Szőcs Géza levele későn érkezett) tudjuk, hogy megindulva hallgatta Susan Sontag, Hans Magnus Enzensberger, Amos Oz izraeli költő és Karel Schwarzenberg herceg (a mai cseh külügyminiszter) egyaránt. Bollobás Enikő beszámolóját hallva William Least Heat Moon amerikai indián költő másnap a hivatalos ülésen is felszólalt Szőcs Géza érdekében. A kulturális fórumról szóló beszámolók ezután világszerte foglakoztak Szőcs Géza személyével. Kérésemre Bollobás Enikő rendelkezésünkre bocsátotta ott felolvasott beszámolóját. Íme a dokumentum egy részlete:

Enikő Bollobás
A Personal Report on the Present Situation of the Hungarian Writer, Géza Szőcs
I would like to draw your attention to the severe situation of a talented Hungarian writer in Rumania, Géza Szőcs, aged 32, who is suffering from the raging persecution of the Rumanian authorities.
This is a man who did nothing than write. He wrote memoranda, petitions, and proposals, and submitted them to the Madrid Conference, the Ottawa Human Rights Experts' Meeting and to the Central Committee of the Rumanian Communist Party. He addressed the Rumanian Communist Party several times because he did not consider his proposals either subversive or illegal. The rights he demanded had all been guaranteed under the Rumanian Constitution. Szőcs engaged in the legitimate exercise of the right to freedom of expression provided under the Helsinki Final Act, to which Rumania is a signatory. The object of his petitions was not only legitimate, but far from radical. All the items he requested were ones that had already existed after the introduction of Communism in Rumania, during the postwar regime of Prime Minister Petru Groza. The requested reforms would in non way threaten or inhibit the existing political, economic, or social order in Rumania.
But Rumania is a country where only one nation, one culture, one church is tolerated: the Rumanian. Where Hungarian and German minorities are not permitted to maintain cultural institutions or any organizations which would defend their rights, either as individuals or as minorities.
There are no Hungarian-only schools in Rumania, whereas such schools had exited previously for centuries. There are only Hungarian classes, which can only be formed under the strictest of regulations, where the language of instruction in the sciences, history, and geography is Rumanian.
There is no Hungarian-only university in Rumania. A bilingual institution, created in 1958 when the Hungarian university of Kolozsvár was closed down, has suffered a radical decrease in Hungarian-language instruction in the humanities and in subjects embodying the particular culture of national minorities. In 1985, a total of only five students were admitted to study Hungarian literature and to become teachers of Hungarian. This is the number allotted to the 2.5 million Hungarians, the largest national minority in Europe. The only drama school to train Hungarian actors has also become bilingual.
All cultural relations between Rumania and Hungary, but especially between the Hungarian minority and Hungary, have been eliminated.
Existing Hungarian and German television and radio broadcasts in Rumania were completely eliminated early this year. Public statues of Hungarian and German historical figures have all been demolished, and those that have been erected in their place are ones that portray figures whose sole function is to further the animosity between Rumanians and the minorities.
Rumania is a country where priests are beaten to death and Bibles are recycled into toilet paper.
Rumania is a country where censorship exists already in the dreams and thoughts of the writer: a pre-natal censorship, the abortion of thought before it can even come to life. And where this pre-natal censorship fails, and a thought is born, its bearer suffers the cruelest retaliation.
The persecution of Szocs is not only persistent, but expert, ingenious, and determined. Up until October 15, he spent 8 to 10 hours a day in the interrogation room. He cannot use his typewriter, because as soon as he tries to, the police break in. All his manuscripts, his not, and personal letters are confiscated. His telephone is bugged, he does not receive any mail whatsoever. Whoever he talks to in the street must report the conversation to the police.

3. Felhívás 1

1982. novemberében 71 Magyarországon élő értelmiségi nyilatkozatot küldött a Magyar Népköztársaság miniszterelnökének és kifejezte tiltakozását számos erdélyi magyar értelmiségi őrizetbe vétele és folytonos zaklatása ellen. Nem ez az első eset, hogy román hatóságok magyarüldözése kiváltja a magyarországi, az erdélyi és a nyugati magyar közvélemény felháborodását. A kisebbségek sorsa más országokban sem irigylésre méltó, de talán sehol sem annyira tragikus, mint Romániában.
A magyar kisebbség politikai, gazdasági és kulturális jogfosztása pedig olyan méreteket ölt, amelyek kiváltják az egész civilizált világ felháborodását.
Alulírott, nyugaton élő magyar értelmiségiek mélységesen átérezzük romániai honfitársaink súlyos helyzetét. Mi is felemeljük tiltakozó szavunkat: követeljük, hogy véget érjen korunk egyik legsúlyosabb merénylete az alapvető emberi jogok ellen.

Luka László, orvos (Genf)
Molnár Miklós, történész (Genf)
Nagy László, író (Genf)

A felhíváshoz csatlakoztak:
1. Alföldi László, közgazdász (Basel)
2. Balajthy Anna, szociológus (Bécs)
3. Balla Bálint, szociológus (Berlin)
4. Bárczay Gyula, teológus (Therwil)
5. Borbándi Gyula, újságíró (München)
6. Borsody István, történész (Pittsburgh)
7. Csia Klára, író (Zürich)
8. Csillaghy József, közgazdász (Carouge)
9. Csonka Tamás, mérnök (Zürich)
10. Czettler Antal, jogász (Brugg)
11. Ditrói Ákos, építész (Párizs)
12. Domahidy Miklós, író (Rolle)
13. Domján József, festőművész (New York)
14. Elkán Péter, közgazdász (Genf)
15. Gombos Gyula, író (New York)
16. Gorka Pál, építész (London)
17. Gorka Susan, építész (London)
18. Gosztonyi Péter, történész (Bern)
19. Gömöri György, író (Cambridge)
20. Hajnal László Gábor, író (München)
21. HaynalAndré, pszichiáter (Genf)
22. Illyés Elemér, író (Schliersee)
23. Juhász László, újságíró (München)
24. Kabdebó Tamás, író (Maynooth)
25. Karátson Endre, irodalomtörténész (Párizs)
26. Kassai György, író (Párizs)
27. Kecskési Tollas Tibor, újságíró (Lohhof)
28. Kemény István, szociológus (Párizs)
29. Kende Péter, közgazdász (Párizs)
30. Kertész István, politológus (South Bend)
31. Király Béla, történész (New York)
32. Kovách Andor, zeneszerző (Lausanne)
33. Kukorelly Pál, közgazdász (Troinex/Genf)
34. Kurucz Jenő, szociológus (Saarbrücken)
35. Libik György, mérnök (Lidingö)
36. Losonczy Annamária, etnológus (Bruxelles)
37. Major Zala Lajos, író (Pensiel)
38. Nagy Csaba, mérnök (Zürich)
39. Padányi Gulyás Béla, író (Genf)
40. Prágay Dezső, kutatóorvos (Buffalo)
41. Prágay B. Éva, kutatóorvos (Buffalo)
42. Reszler András, író (Severy)
43. Saáry Éva, író (Lugano)
44. Szász Béla, író (Halesworth)
45. Szentgyörgyi Albert, kutatóorvos, Nobel díjas (Woods Hole)
46. Szent-Miklósy István, politológus (New York)
47. Stankovich Victor, újságíró (Le Chesnay)
48. Sztáray Zoltán, író (San Bernardino)
49. Thinsz Géza, író (Stockholm)
50. Töttösy Ernest, jogász (Bruxelles)
51. Várdy Péter, filozófus (Enschede)
52. Veress Sándor, zeneszerző (Bern)
53. Zsille Zoltán, szociológus (Bécs)

Megjegyzés: Zsille Zoltán az erdélyi letartóztatásokat követően az elsők között tett közzé tiltakozást.
(Szőcs Géza: Az uniformis látogatása. HHRF, New York, 1987.)

*

FWE Pazar névsor, nem gondolod? Nyilván büszke vagy rá.
SzG Persze. De hát ez nem a személyemnek szólt, hanem az ügynek.
FWE Amelynek résztvevője voltál.
SzG Jó látni ezeket a neveket egymás mellett... Meg a másik listát is, az anyaországiakét...
FWE De valami rezignáltság van a hangodban.
SzG Két oka is lehet. Egyik: nem tudtam eljutni odáig, pedig feltett szándékom volt, hogy mindegyiküket felkeressem, köszönetet mondani nekik, amiért kiálltak mellettünk. Ezért nagyon haragszom magamra.
FWE Es a másik ok?
SzG Az, hogy ezeknek a derék, bátor, okos és becsületes embereknek a legtöbbje néhány évvel ez után, de mára már mindenképpen, egymással vagy a többiek nagy részével szembe került; jó esetben nincsenek beszélő viszonyban, rosszabb esetben gyűlölik egymást. Erre a listára is érvényes, de különösen a pesti tiltakozók névsorára...
FWE Érdekes fényképet mutatott nekem Édesapád, mikor felkerestem, hogy fotókat kérjek tőle ehhez a kötethez. Itt van.
SzG Nahát, tudod ez mi? Nem mesélt róla?
FWE Csak annyit mondott, hogy ez is te vagy.
SzG Amikor 1982 őszén sikerült meglógnom az állambiztonságiak szeme elől, egy rendőr felkereste apámat, már nem emlékszem, milyen szöveggel. Azt mondta, hogy szükségük lenne egy rólam készült, jól sikerült fényképre. Apám pedig elővette ezt a képet, és azt mondta, hogy sajnos ez az egyetlen fotója rólam, ezt is csak amiatt őrizte meg, mert jól mutatja, milyen hajlamos vagyok mindenféle színjátékra, szóval ilyen értelemben ez egy jellemző fotó, talán a legjellemzőbb rólam, ezért tette el.
FWE És mi a fénykép története?
SzG Amikor tizenhat éves voltam, egyszer az jutott eszembe, hogy megtréfálom az osztályt. Megbeszéltem a franciatanárnőnkkel, hogy álruhába öltözöm, parókát öltök, s ő bemutat engem az osztálynak mint Franciaországból, azt hiszem Lyonból érkezett vendégtanárt, és én fogok nekik órát tartani Baudelaire-ről.
FWE Nem hiszem, hogy belement.
SzG Dehogynem, francia szakra készültem, s nyilván az is érdekelte, mit gondolok Baudelaire-ről. Szóval megegyeztünk, és megkértem Bereczky Julikát, anyám színésznő barátnőjét, hogy segítsen a dologban. A színházban parókát, nyugati szabású öltönyt adtak rám, ehhez jött a bajusz és a smink, a számba bevettem két kisebb parafadugót, hogy változtassak az arcvonásaimon meg a beszédemen, s délben már meg is tartottam az órát.
FWE S az osztály nem jött rá, hogy te vagy az?
SzG De, a végén egy Sylhanek Jóska nevű fiú félhangosan rám kérdezett: Géza?!! És akkor végigmorajlott az osztályon, hogy Géza, meg paróka, meg bajusz, ilyen szavakat lehetett kivenni, aztán egy nagy felszabadult nevetésbe ment át az egész. Volt, aki azt mondta, hogy az arcomon levő anyajegyről ismert fel, más meg arról, ahogy a költőkről beszéltem.
FWE Gondolom az albatrosz összefüggésében.
SzG Nem tudom, meg is kérdezheted tőlük. Még csak annyit: amikor apám ezt a képet mutatta a pasasnak, ennek nyilván az is volt az üzenete: a fiam úgysem fogható meg...
FWE Vagy: úgyis megfoghatatlan... Arra nem gondolt édesapád, hogy akkor, vagyis nyolcvankettő őszén, esetleg megint éppen így maszkíroztad magad...
SzG S hogy akkor lehet, pont ezzel a képpel vezeti nyomra őket...?
FWE Például. De visszatérve egy pillanatra Baudelaire-hez: ki volt a franciatanárnőd?
SzG Gellért Gyöngyi. Később átköltözött Pestre.
FWE Csak nem ő az, aki aláírta azt a másik tiltakozást miattad 1982 őszén?
SzG Nem lehet más.
FWE Nem kérdezted meg tőle?
SzG Tudtam, hogy ő az. De azóta nemigen találkoztam vele, talán csak egyszer beszéltünk, telefonon.
FWE Édesapád a vele készült beszélgetőkönyvben [Nemes Anna Borbála: Látogatóban Szőcs Istvánnál, Bp. 2004.] elmondja, hogy a rendőröket már születésed pillanatától, sőt már azelőttől igen erősen foglalkoztatta a személyed. Aznap, amikor végül is megszülettél, ezek hajnalban arra figyeltek fel, hogy fény gyúlt nagyszüleid házában, erre beállított hozzátok a rendőrség, akkor milicistáknak hívták őket, nagyon szigorúan, hogy mi ez a csendháborítás s hogy édesanyád be van-e jelentve a nagymamádéknál. Közben a szomszédság már előkerített valahonnan egy fiákerest, édesanyád azzal jutott be veled a kórházba, nyomában rendőri kísérettel végig a városon.
SzG Érdekes, hogy nekem a családban ezt senki nem mesélte, talán nem akarták borzolni az idegeimet. Viszont hét-nyolc éves korában Anna lányom írt nekem születésnapomra egy mesét. Az arról szólt, hogy a család éppen Szőcs Géza születésnapját ünnepli csöndben, meghitt körben. Ekkor csengetnek. Egy rendőr áll az ajtóban. Itt lakik Szőcs Géza? Hangulat lefagy, kés megáll a levegőben. Igen, itt lakik. Mire a rendőr: Akkor mondják meg neki, hogy boldog születésnapot!

4. Felhívás 2

1982. november 6-án és 7-én a román állambiztonsági szervek több fiatal erdélyi magyar értelmiségit őrizetbe vettek. Lakásukon házkutatást tartottak; a magyarországi és az erdélyi politikai viszonyokkal foglalkozó dokumentumokat foglaltak le náluk. Az őrizetbe vettek pontos száma egyelőre nem ismeretes. Név szerint a következőkről tudunk: Ara-Kovács Attila filozófiai író, Kertész Attila színész, Szőcs Géza költő és Tóth Károly tanár. A hét folyamán többeket kihallgattak; köztük volt: Kertész Lóránt közgazdász és felesége, Kertész Éva, Józsa Márta, Bíró Éva, Keszthelyi András filozófushallgató és Tóth Károly felesége. Néhányukat – így Szőcs Gézát, Tóth Károlyt és feleségét – súlyosan bántalmazták. Ara-Kovács Attilát és Tóth Károlyt néhány nap után szabadon bocsátották azzal a föltétellel, hogy a várost (Nagyváradot), illetve lakásukat nem hagyhatják el.
Szőcs Géza, az egész magyar nyelvterületen ismert kiváló költő hollétéről mind a mai napig nincs tudomásunk. Tartózkodási helyéről még legközelebbi hozzátartozói és barátai sem tudtak bizonyosat. Alapos a gyanú, hogy a politikai rendőrség máig sem helyezte szabadlábra.
Fölhívunk mindenkit, aki teheti: tiltakozzék!
Fölhívjuk román barátainkat is: járjanak közben Szőcs Géza kiszabadításáért!
Követeljük az esetleg még őrizetben lévők szabadon bocsátását és a zaklatások beszüntetését!
Ezt a fölhívást aláírói megküldték a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa elnökének, a Magyar Írók Szövetsége Elnökségének és a Magyar PEN Clubnak.

Ács Margit író
Bacsó Béla esztéta
Bakos István tudományszervező
Balczó András olimpiai bajnok
Béládi Miklós irodalomtörténész
Benda Kálmán történész
Benedek Mihály szerkesztő
Berkovits György író
Bognár Éva közgazdász
Bognár Szabolcs jogász
Cseres Tibor író
Csoóri Sándor író
Czakó Gábor író
Demszky Gábor szociológus
Domokos Mátyás irodalomtörténész
Endreffy Zoltán filozófus
Erdélyi Ágnes filozófiatörténész
Fridli Judit fordító
Gellért Gyöngyi szerkesztő
Hanák Péter történész
Hann Endre szociológus
Haraszti Miklós író
Jancsó Miklós filmrendező
Kardos András kritikus
Kartal Zsuzsa költő
Katona János Tamás filozófus
Kis János filozófus
Kiss Ferenc irodalomtörténész
Kocsis Zoltán zongoraművész
Kodolányi Gyula költő
Kósa Ferenc filmrendező
Kovács István költő
Könczöl Csaba kritikus
Kőszeg Ferenc kritikus
Krassó György közgazdász
Krokovay Zsolt filozófus
Lányi András filmrendező
Lukácsy Sándor irodalomtörténész
Nagy Bálint építész
Pap Mária nyelvész
Makk Károly filmrendező
Mátis Lívia szerkesztő
Mészöly Miklós író
Németh Gábor újságíró
Oltványi Ambrus irodalomtörténész
Petri György költő
Pető Katalin orvos
Pomogáts Béla irodalomtörténész
Radnóti Sándor kritikus
Rajk László építész
Rajki Sándor akadémikus
Réz Pál irodalomtörténész
Sánta Ferenc író
Sára Sándor filmrendező
Sinkovits Imre színész
Sós Vilmos filozófus
Steiger Kornél filozófus
Szalay Pál közíró
Szilágyi Sándor kritikus
Szörényi László irodalomtörténész
Tamás Gáspár Miklós filozófiai író
Tatár György szerkesztő
Tordai Zádor filozófus
Vajda Mihály filozófus
Vargha Imre szobrász
Vargha János biológus
Vásárhelyi Mária szociológus
Vásárhelyi Miklós történész
Vígh Károly történész
WesselyAnna művészettörténész
Zelnik József néprajzkutató

(Forrás: Az uniformis látogatása)

*

FWE Most térjünk vissza a fődokumentumhoz, a kisebbségi világszervezet elképzeléséhez. A szöveget te fogalmaztad?
SzG Én fogalmaztam.
FWE És eljuttattad Tudorannak és Királynak, akik akkor ismert ellenzékiek voltak, és ezzel nemcsak egy szervezett fellépés, egy közös politikai akció valósult meg, hanem ráadásul egy román–magyar közös demonstráció... Hogyan történt?
SzG Nem eljuttattam, hanem elvittem. Személyesen. Elég kalandos história. Kezdve onnan, hogy Kolozsváron először is le kellett ráznom az engem megfigyelő kommandót. Chelu Iván segített ebben. Azután eljutni Bukarestig és Bukarestben bejutni Tudoranhoz. Ez még bonyolultabb volt. Adonyi Mari megszervezte, hogy összefussak egy utcasarkon, mintha véletlenül történne a dolog, Mircea Dinescuval. Tőle megtudtam, hogy hol lakik Dorin Tudoran. Azt is elmondta, hogy a panelházat, amelynek – negyedik? már nem emlékszem – emeletén Tudoran lakik, totális zár alatt tartja a szeku, idegen nem juthat be...
FWE Beszéljünk arról is, hogy miért.
SzG Akkor, a nyolcvanas évek közepén Tudoran, mint ismert költő, rendszerkritikusként lépett fel. Érdekes, hogy arra már nem emlékszem: bírálta-e a rendszer ideológiai és politikai alapjait is, vagy pedig csak a rendszer romániai válfaját. Mindenesetre fellépése bombaként hatott, s az ő esetében is bebizonyosodott, hogy a név, az ismertség életmentő lehet, ha az ember a romániai viszonyokat bírálja. Egy másik bukaresti költő, Gheorghe Ursu nem volt nemzetközileg ismert, és a szeku eltüntette. 1990 után derült ki, hogy halálra kínozták. Ami Tudorant illeti, megelégelte a rendőri felügyeletet, meg ami ezzel járt és kivándorló útlevélért folyamodott. Ezt megtagadták tőle, amire ő éhségsztrájkba kezdett. Újságírók érkeztek külföldről, hogy beszéljenek vele, de már a lépcsőház bejáratánál megállították: igazoltatták, ellenőrizték és bevitték vagy visszaküldték őket oda, ahonnan jöttek. De Mircea pontos helyzetleírással szolgált: ebből kiderült, hogy Tudorannak a lakását magát külön nem őrzik, el sem férnének azon a szűk lépcsőfordulón, amelyről az ajtaja nyílik. Szóval, az ellenőrzés a földszinten történik. Erre építettem azután a tervemet.
FWE És működött? A terved.
SzG Vettem az Obor-piacon egy óriási csokor virágot, valamilyen festett sóvirág vagy homokvirág lehetett, azt hiszem – és azt lóbálva léptem be a lépcsőházba. Öt-hat ballonkabátos alak ácsorgott a lépcsőnél, lehet, hogy csak három-négy, nem számoltam meg őket, rájuk sem néztem, hanem nagyon céltudatosan megindultam fölfele az első emeleti lakás fele, amely még a látómezejükben volt, és becsengettem. Arra számítottam, hogy ha a titkosrendőrök látják, hogy úgymond a házhoz tartozom, többet már nem fognak törődni velem, és így is történt.
Az ajtót egy középkorú nagysága nyitotta ki, ahogyan románul mondják: egy czácza, s még mielőtt a száját kitáthatta volna, magam előtt tolva a virágot benyomultam, egy odalent is hallható kezitcsókolommal. Előadtam egy mesét arról, hogy tíz évvel ezelőtt itt, ebben a lakásban lakott egy Kornélia (Cornelia) nevű lány, és őt jöttem most megkeresni. Hosszas egyeztetések után arra jutottunk, hogy talán egy másik lépcsőházban lakhatott albérletben, de nincs kizárva, hogy ugyanitt, egy emelettel följebb. Akárhogy is, de ma már nem lakik itt.
FWE És?
SzG Megköszöntem a segítséget, elnézést kértem, hogy zavartam, és felajánlottam cserében a virágcsokrot, amit szemérmesen el is fogadott. Végül megkértem, hogy kísérjen föl a felső szomszédasszonyhoz, „hátha az mégis emlékszik valamire". Úgyhogy együtt léptünk ki a lakásajtón és slattyogtunk föl egy emelettel fennebb, amire lehet, hogy már nem is volt szükség: a kompánia odalent csak a kívülről érkező mozgásokra figyelt. Pár perc múlva otthagytam a hölgyeket s felmentem két-három emeletnyit, s nem vett észre senki.
FWE De mi történt Tudorannál?
SzG Pillanatok alatt összebarátkoztunk. Vannak helyzetek, amikor azonnal tisztában vagy azzal, hogy a másik kicsoda és mit akar. Dorin elég sokat tudott rólam, gratulált az Ellenpontokhoz, illetve ahhoz, hogy az erdélyi magyarok képesek – ő így látta, hogy képesek vagyunk – szervezett ellenállásra. Megmutattam neki a tervezetet, egy szó, kommentár, kérdés, változtatás nélkül aláírta.
FWE És még miről beszéltetek?
SzG Próbáltam meggyőzni, hogy ne koplalja magát teljesen halálra, mert élve nagyobb szükség van rá. Akkor már legalább két hete éhségsztrájkolt, igaz, egyvalamit azért fogyasztott, s ez megnyugtatott valamennyire.
FWE Mi volt az, amit mégis evett?
SzG Ivott. Felhígított paradicsomlevet, azt sem sokat. De rossz bőrben volt; eleve sovány alkat, nem lehetett több ötven kilónál. És akkor megkért valamire, ami pokoli nehéz volt.
FWE De megtetted?
SzG Elmondta, hogy a felesége mennyire szenved minden falás miatt, amit ő, mármint Cora lenyel, mert úgy érzi, hogy ez árulás, hiszen ha a férje nem eszik, akkor neki sem lenne szabad. De hát ott a kislányuk, azt mégse lehet, hogy egyszer csak két csontvázzal találja magát együtt, akik a szülei lennének ugyebár...
FWE És?
SzG És hogy mindig erőltetni kell a feleségét, hogy legyen szíves enni, persze, nehezen megy a dolog... Úgyhogy ő most engem arra kér, hogy szépen üljek le velük az asztalhoz, s hogy Corának nagyobb kedve legyen enni, én is vacsorázzam meg a társaságukban. Namostmár. Ott van egy kiváló költő, egy bátor ellenzéki, egy szeretetre méltó ember, aki már hetek óta nem evett és éppen fogy el, mint a gyertya... és akkor te vacsorázzál jóízűen, miközben ott ül melletted és nézi... tiszta Mrożek... Mondtam, hogy ez lehetetlen, de én is odaülök velük, amíg a felesége vacsorázik. Így is történt, aztán Cora fogta magát és kettéosztotta, ami a tányérján volt... valamilyen vastagabb spagettiféle, vagy vékonyabb makaróni volt... és felét odatette elém, és akkor ketten rávettek, hogy én is egyem. Hát életemben olyan nehezen ételt nem nyeltem le, mint azt a makarónit.
FWE Tudoran aztán nemsokára távozhatott az országból.
SzG Így van. Két év múlva Amerikában találkoztunk. Eleinte nyomorgott, aztán megindította az Agora című folyóiratot...
FWE Ennek lettél szerkesztője...
SzG Szerkesztőbizottsági tagja. Az egyik első számban egy amerikai konferencián tartott előadásom szövege jelent meg arról, hogy várható-e román–magyar háború a közeljövőben. Aztán egy év múlva, nyolcvannyolcban megint találkoztunk, megint csak Amerikában, és megkérdeztem, részt venne-e abban az akcióban, amellyel 1990. augusztus 23-án terveztem megdönteni a Ceauşescu-rezsimet.
FWE Tessék?
SzG Augusztus 23-a a román állami ünnep volt. Felvonulás, nem csak a „dolgozóké", ezt a szót tedd idézőjelbe...
FWE Miért, nem dolgoztak?
SzG De igen, de nem mint dolgozók vonultak fel, hanem mint kiparancsolt statiszták, bábok, név nélküli tömeg... Szóval, nemcsak ők vonultak fel, hanem a fegyveres alakulatok is. Elsősorban, persze, a hadsereg. De hát kikből állt a hadsereg? Katonákból, akik néhány hónappal korábban és néhány hónappal később a legszenvedőbb állampolgárokként átkozták Ceauşescut és az állapotokat. Namostmár, Romániában úgy félt a hatalom a fegyvertől, mint a tűztől. A legfőbenjáróbb bűnnek számított a fegyverrejtegetés és bármi, aminek köze volt fegyverhez. Én pedig arra gondoltam: augusztus 23-án ott fog felvonulni a fővárosban és minden nagyobb városban több tízezer elégedetlen ember, egyenruhában, életükben utoljára fegyverrel a kezükben. Nosza, hadd ijesszünk rá egy kicsit a hatalomra. Azt terveztem, hogy egy kiáltványban, amely röpcédulák és a Szabad Európa rádió révén vált volna ismertté, megszólítjuk azokat az ifjakat, akik 1989–1990 folyamán kerülnek sorozás alá, és arra biztatjuk őket, hogy 1990. augusztus 23-án fordítsák fegyverüket a diktatúra ellen. Ez lett volna az a pillanat, amikor az ezred fordul, a diktatúra ellen fordul, ellene fordítja a fegyverét...
FWE És ezt megtették volna ezek a katonák?
SzG Nem tudom. Dorin úgy vélekedett, hogy ha közvetlen hatalomátvétel nem lesz is ebből, de a kormányzat vélhetően pánikba esik majd, kapkodni kezd és pánikreakciójában olyan hibákat fog elkövetni, amelyek a végzetét okozhatják. S ha jól meggondolom, 1989 decemberében valóban ez történt, nyolc hónappal korábban, mint amikorra én terveztem, Dorin Tudoran segítségével, a diktatúra megbuktatását, harminchetedik születésnapomra.
FWE Szerintem rájöttek volna, hogy ti vagytok a kiáltvány szerzői. És a Szabad Európa is óvatosabb volt annál, hogysem egy ilyen kiáltványt beolvasson.
SzG Persze. Nem is önmagában a kiáltványt kellett volna beolvasnia, hanem – és ezt már kötelessége lett volna megtenni – a Bukarestben szétszórt röpcédulák szövegét. És e röpcéken történetesen a kiáltvány lett volna olvasható.
FWE Nem úsztatok volna meg.
SzG Ki tudja?
FWE Dorinnal meg Chelu Ivánnal találkozunk egy írásodban, amely németül a bécsi Die Pressében jelent meg, magyarul az Új Látóhatárban. Meg A Dunánálban.
SzG Az egy elég naiv írásom.
FWE Lássuk.

5. Szőcs Géza: Túl sok véletlen

1986. augusztus 31-e, késő délután a magyar–román határon a borsi átkelőnél.
A katona fölemeli előttem a sorompót.
A feleségem, anyám és Ivan Chelu a határőrs lépcsőjéről integetnek utánam.
„Ha mindenki így távoznék az országból, munka nélkül maradnánk" – ezek a fülemig érő utolsó szavak Erdély földjén. Az egyik vámos mondja kollegáinak. Semmi egyéb nincs nálam, csak kezemben a kék útlevél. A határőrök személytelenül udvariasak velem.

*

Abban sincs semmi szenvedély, ahogyan Ivan Chelut néhány héttel később megfosztják a megélhetésétől.
Ivan Chelu a Romániában élő kevés igazán független művész egyike. Önálló bábszínháza van; ő maga tervezi és állítja elő a bábukat, a díszletet, a kosztümöket, ő írja a szöveget, ő maga szállítja egyik iskolából a másikba saját tervezésű, összehajtható színpadát. Gyerekelőadásokat tart, mert csak erre kapott engedélyt; felnőtt előadásait azért tiltották be, mert túl sok bennük a medievalizmus. Vagyis a középkor. Ivan előadásaiért bolondulnak a gyerekek. Színesek, varázslatosak, fantasztikusak. Chelu Ivan románul, németül, magyarul egyaránt beszél és előad. Ősei között román cipész, német katonatiszt, budai polgármester, lengyel nemes.
Ivan Chelut először megbüntették 2500 lejre (egyhavi átlagkeresete, mikor még pénzt kereshetett), mert éjszakára vendégül látta Mario Vila (vagyis Rafael Poch) katalán újságírót, de főleg azért, mert nem volt hajlandó becsmérelni engem annak a katalán fiúnak. Néhány héttel később – már távozásom után –, egy bizottság megállapította, hogy bár Chelu Ivan minden szükséges engedéllyel – és természetesen, megfelelő szakmai képesítéssel – rendelkezik, mégsem tarthat többé semmiféle előadást. Az ok? Előadásait túlságosan szeretik a gyerekek, s így nemkívánatos konkurenciát jelent az állami bábszínháznak.
Így maradt Ivan Chelu kenyér nélkül. Rólam vagy a katalánról egy árva szó sem esett; meg arról a megbízásról sem, amelyről alább írok, s amit nem fogadott el; ugyan ki állíthatná, hogy mindez miattam történt vele?

*

El fog ütni téged egy autó – vélekedtek az otthoniak –, itt, Romániában nem merik megtenni; de odakint már igen, odakint már nem lesz annyira feltűnő.
És ha nem üt is el: mi lesz veled ott?

*

Dorin Tudoran költő, a román nemzet pozitív énjének élő lelkiismerete, aki nem Münchenből vagy Amerikából, hanem Bukarestben mert szembefordulni a román hatalommal, akiért szolidaritásból a világ szellemi elitje emelte fel a szavát, aki habozás nélkül csatlakozott az általam, magyar költő által fogalmazott javaslathoz egy kisebbségi világszervezet létrehozására (csak az tudja, hogy mit jelent ez, aki megfordult már Romániában és szem- és fültanúja volt az ottani magyarellenes hivatalos kampánynak), nos, ez a Dorin Tudoran, miután megérkezett Amerikába – s mivel abból, hogy külső munkatársként a Szabad Európa Rádiónál dolgozik, nem tud családostól megélni –, hosszú hónapokig egy vendéglőben volt kisegítő pincér.
Elképzelem a román politikai rendőrség egy őrnagyát vagy századosát, amint leül abban a vendéglőben és sonkás tojást rendel a költőtől, akit otthon nemhogy megtörni nem sikerült, de aki győztesen került ki a hatalommal való egyenlőtlen viadalból. „No lám, most mégiscsak te szolgálsz ki engem" – mondhatná a tiszt ironikus pillantása, és fölteszem, Dorinban volna annyi lélekjelenlét, hogy ne vágja a sonkás tojást a századoshoz. Hiszen erkölcsi fölénye ott, kezében a titkosrendőr sonkás tojásával volna a legnyilvánvalóbb: mert ők juttatták oda az egyik legkiválóbb és legismertebb román költőt, hogy most hazájától távol pincérként és mosogatófiúként kell megkeresnie kenyerét. Ami persze még mindig becsületes kenyérkereset – szemben sok más munkával. S hogy a román emigráció –, amely kétségtelen befolyással rendelkezik a világ számtalan egyetemén és egyéb politikai, kulturális intézményekben is – mennyiben tartja természetesnek, hogy Dorin Tudoran mosogatófiú legyen Amerikában –, az már a román emigráció lelkiismeretén múlik.

*

A magyar emigráció sokat tett értem. Rengeteg állásígéretet kaptam, s noha ezekből semmi sem lett, mégis meg tudok élni szellemi munkából is. Egyetlen ismertebb magyar személyiség akadt Bécsben, aki barátaimnak azt tanácsolta velem kapcsolatban: „Keressen valami reális foglalkozást, s képezze át magát arra. Pl. nyomdász, könyvelő, sofőr. Költészetből nem lehet megélni."
Ami persze igaz.

*

Hogy járnak-e román belügyi tisztek abba a vendéglőbe, ahol Dorin Tudoran szokott kisegíteni, nem tudom. Bad Kreuzenben mindenesetre megfordulnak.
Hosszú István Bad Kreuzenben él mint menekült. Hosszú, az 1977-es Zsil-völgyi sztrájk résztvevője, 1985-ben szovátai kényszerlakhelyéről levelet ír az amerikai Kongresszushoz, amelyben többek között ismerteti a bányászsztrájk követeléseit, síkra száll a szakszervezetek kivonásáért a pártellenőrzés alól, tiltakozik a Romániában élő ellenzékiek (például Dorin Tudoran) meghurcolása ellen, Románia nemzetiségi politikája ellen, meg bizonyos vallási felekezetek tagjai üldözése ellen, amilyenek pl. a Jehova tanúi. Végül Hosszú is csatlakozik a kisebbségi világszervezet-javaslathoz e nyilatkozatában, amelynek nyilvánosságra kerülése után nem sokkal elhagyja Romániát. Azóta Bad Kreuzenben él.
A román titkosrendőrség előtt nem titok, hogy Hosszú jó barátom.
Tavaly októberben (vagyis 1986 októberében) Bad Kreuzenben Hosszú teljesen véletlenül összeismerkedik egy őszülő hajú úrral, aki éppen autót vásárolni jött Bad Kreuzenbe. Az úr nem szűkszavú, nemsokára bizalmasan elárulja Hosszúnak, hogy Szőcs Bélának hívják és ő az én budapesti nagybátyám. Mikor Hosszú is bemutatkozik, nagy ám a meglepetés. „Hiszen akkor maga jó barátja az unokaöcsémnek! Nem tudja véletlenül a címét? Szeretnék írni neki."
Hosszú gyanút fog, és fölhív engem telefonon. Mire a telefont leteszi, Szőcs Béla eltűnt.
Soha nem volt ilyen nevű nagybátyám, Pesten semmiféle rokonom nem él.

*

E nagybácsi hiába volt kíváncsi a címemre. Postám barátaim nevére érkezik, akik post-restante küldik utánam abba a városba, ahol épp tartózkodom. Sokat utazom, telefonszámaimat négy-öt ember ismeri.
Nem attól félek, hogy lelőnek: hiszen azt megtehetnék nyilvános előadásaim alkalmával is. De nem akarom, hogy ellenőrizzék a kapcsolataimat, nem akarom, hogy hozzáértő kezek egy éjszaka meglazítsák a csavarokat annak az ütött-kopott autónak a kerekein, amelyet egy müncheni barátomtól (Madas Istvántól) kaptam kölcsön, és azt sem akarom, hogy egy áruházban megállítsanak a kijáratnál, mert a zakóm zsebéből kidudorodik egy üveg illatszer, amiről váltig bizonygathatnám, nem tudom, hogyan került oda, nem én vágtam zsebre.
Mert hiszen a fizikai likvidálásnál – kinek jók a mártírok – sokkal célszerűbb az erkölcsi halottá tétel. Ezt már Hosszú is tudja. Kiderült ugyanis, hogy ez az állítólagos nagybátyám más menekültekkel is elbeszélget a környéken, akiknek megsúgta: ő biztos forrásból tudja, hogy Hosszú nem is vett részt semmiféle sztrájkban, sőt, a minap is csak azért törte el a saját lábát, mert így akar kibújni a részvétel alól a november 4-i bécsi tüntetésen.
Szőcs Béla – talán nem a legtehetségesebb ügynök – ezúttal is melléfogott. Hosszú ugyanis, mikor ezt meghallotta, csakazértis, törött lábbal is, kifejezett orvosi tiltás ellenére is, összeszorított foggal fölvonult Bécsben a tüntetésen, egyik kezében a mankóval, másikban táblával, amelyen szabadságot követelt az erdélyi magyaroknak.
Így szerzett Szőcs Béla még egy tüntetőt november negyedikére.

*

Hogy egy egész ügyosztály foglalkozik a mai román rezsim számára veszedelmes emberek erkölcsi kompromittálásával, ez épp úgy nem titok, mint ahogy azt sem tudnám bizonyítani: ez a Bad Kreuzenbe látogató nagybácsi „román" ügynök volt. Az azonban megdöbbentő, hogy itt, nyugaton is hány ember vállal részt ebben a munkában, hányan vállalták azt, amit Ivan Chelu nem vállalt.
Chelunak, a megbízás szerint, nemcsak Kolozsváron kellett volna rólam kompromittáló híreket terjesztenie, hanem nyugaton is – e célból útlevelet is ígértek neki. Chelu ezt visszautasította – a többit tudjuk.
Ivan Chelu nemrég politikai tárgyú nyilatkozatot juttatott el hozzám. Szó esik benne erről a megbízásról is, s még sok egyébről. Nekem kell eldöntenem, hogy mikor hozom nyilvánosságra ezt a nyilatkozatot. Máig azonban még nem voltam képes elég bátornak lenni az ő nevében; e szöveg ugyanis akár börtönbe is juttathatná őt.
Részlet Chelu leveléből: „azt válaszolták, hogy jogomban van kérni végleges útlevelet, ami viszont a politikai fellépést illeti, azt jól gondoljam meg, mert ha csak egy lépést is teszek, akkor ők olyan kompromittáló adatokat fognak eljuttatni hozzád, meg néhány diplomáciai testülethez, hogy soha nem fogad majd be senki s így megsemmisítenek."
Ivan kivándorló útlevelet kért Nyugat-Németországba, ahol közeli rokonai élnek. Most várja a választ.

*

Visszatérve arra a kérdésre: „nem félsz-e attól, hogy egy szép napon egy autó..." Nem mindenki utasítja vissza a külföldre szóló megbízásokat. Nagy Levente grafikus barátom is elfogadta.
Nagy Levente volt az Ellenpontok marosvásárhelyi terjesztője. Ezt a munkát ügyesen és leleményesen végezte. Valamit azért megszimatoltak, mert 1983 májusában, épp a születésnapján, nála is házkutatást tartott a politikai rendőrség. Addigra azonban a folyóirat számai már biztos helyen voltak.
Nagy Leventét tanítványi kapcsolatoknál messze szorosabb szálak fűzték a marosvásárhelyi Nagy Pál festőművészhez, édesapám osztálytársához és egykori barátjához.
Nagy Pál hatalmas tüske volt a hatóságok szemében, mert szuverén gondolkodású, kényelmetlenül nyílt és bátor szellem volt. Megtette azt is, hogy egy hivatalos tárlatmegnyitón, mikor észrevette, hogy két festménye címét megváltoztatták, felordított, leakasztotta a két képet, hóna alá kapta őket és a megdermedt pártfunkcionáriusok és egyéb hatalmasságok szeme láttára, az ünnepi beszéd kellős közepén elhagyta a termet.
Nagy Pál szenvedélyes gyűjtője volt az erdélyi magyar falvakra, temetőkre, templomokra, hagyományokra vonatkozó adatoknak és tárgyi emlékeknek. Elment pl. egy-egy temetőbe, és minden sírkőről följegyezte a neveket, és néhány év múlva megint elment ugyanoda és ugyanazt megtette. Ilyen füzeteit én is láttam.
Nagy Pál felesége az erdélyi fejedelmi Kemény család leszármazottja, Kemény János író leánya volt, Kemény Zsuzsa, kiterjedt angliai rokonsággal.
1979-ben egy nyári napon Nagy Pálék elindultak Marosvásárhelyről Makfalvára, részt venni az újonnan indult művésztelep megnyitóján. E művésztelep Nagy Pál ötlete volt: olyan művésztábort létrehozni, ahova azt és csakis azt hívnak meg, akit a falu akar. Vagyis: ne „odaföntről", Bukarestből küldjenek oda festőket. Ezt persze „odafönt" is tudták. Nagy Levente pár perc különbséggel követte saját autóján Nagy Pálék bogárhátú Volkswagenjét. A Volkswagenben ott ült egy bukaresti grafikus is, D. Varga Katalin, Dankanits Ádám szerkesztő özvegye, akinek férje és kisfia az 1977-es földrengés alkalmával pusztult el. [Együtt Kobakkal, Szilágyi Domokos kisfiával.]
Nagy Levente, Makfalvához közeledve arra lett figyelmes, hogy egy nyergesvontató keresztben áll az úton, benn a mezőben pedig, jó messze az országúttól hatalmas lánggal ég Nagy Pálék Volkswagenje.
Néhány ember ácsorgott még ott, és két zöld, üres bádogkanna volt letéve a fűben. Levente meggyőződött róla, hogy üresek – ugyanis hirtelen vizet szeretett volna hozni, a lángot oltani –, aztán rájött, hogy reménytelen volna. Odarohant, Kemény Árpád díszlettervezővel, Kemény Zsuzsa öccsével együtt – aki Leventével egy kocsiban utazott Makfalvára –, és kihúzták a lángoló kocsiból a sebesülteket. Nagy Pál még néhány percig élt. Levente később egy fűzfát ültetett arra a helyre. A továbbiakat pedig így foglalta össze:

1. Egy Volkswagenben nincs annyi benzin, hogy akkora lánggal éghetne.
2. Annak a brailai rendszámú nyergesvontatónak a sofőrjét soha senki nem látta, nevét nem tudni.
3. A hivatalos változat szerint Kemény Zsuzsa – ő vezette a kocsit – átsodródott a szembe jövő forgalmi sávra, s a nyergesvontató a maga részéről azért tért volna át, hogy elkerülje az összeütközést.
Csakhogy a Volkswagen nem az ellenkező oldalon repült ki az ütéstől az útról, hanem a saját oldalán (vagyis jobb oldalra), az ütés pedig a bal első kerék fölött érte. Ha a vontató azért tért volna át a szembe jövő oldalra, hogy az ütközést elkerülje, s ha Zsuzsa valóban áttért volna az ellensávra, az ütés semmiképp nem érhette volna a kocsinak a bal oldalát.
4. Leventénél maradt Nagy Pál címes füzete, valamint egy tömb a fönt említett jegyzetekből. Mindkettőt, Levente személyes irataival együtt nem sokkal később ellopták Levente autójából. Levente bejelentette a lopást és rövidesen új személyi és hajtási igazolványt (a jogosítvány erdélyi megfelelője) kapott, anélkül, hogy a várakozási idő (hátha megfogjuk a tolvajt) letelt volna, és anélkül, hogy Leventének be kellett volna jelentenie iratai elvesztését a Hivatalos Közlönyben.

Még egy adalék: Nagy Pál temetése után a festő néhány barátja fölment Nagy Leventéhez. Köztük Nagy Bálint barátom, ismert pesti ellenzéki is. Éjjel kettőkor csengetnek: a rendőrség volt. A külföldi állampolgárok jelenléte éjjel Leventének 10 000 lejébe került, az akkor már érvényben lévő törvény alapján.
Én is ekkor barátkoztam össze Leventével.
1983 őszén Nagy Levente azt az ajánlatot kapta a titkosrendőröktől: elengedik Hamburgba tervezett tárlatára, cserében azonban juttasson el bizonyos adatokat bizonyos nyugati címekre. Levente elvállalta, megkapta a címeket, s meg sem állt Svájcig, ahol politikai menedékjogot kért.
Leventét azóta gyakran hívják telefonon megbízói, fenyegetik és csábítják s egyszer – igaz, hogy kiskaliberű golyókkal – valaki az ablakán belőtt.
– Nem félsz ezektől? – kérdeztem tőle ugyanazt, amit tőlem szoktak kérdezni.
– Ugyan már – mosolyog Levente –, hiszen tudod, hogy nekem félszívem van. Én bármikor meghalhatok.
Levente, bár még csak harmincas évei közepén jár, tényleg átesett egy súlyos infarktuson, amely után szívizma 47 százaléka elhalt.
Ő tervezte Amerikában megjelent kötetem borítóját.

*

1986. Ion Pacepa, a román belügyi szolgálat volt második számú embere, aki ma Amerikában él, visszaemlékezéseiben megemlíti, hogy 1978 nyarán utasítást adott rá: likvidálják Hámos Lászlót, az amerikai CHRR vezetőjét.
1978. augusztus 23-án, Románia nemzeti ünnepén, egy New York-i hídon lángra lobban Koréh Ferencnek, a Szabad Európa Rádió New York-i munkatársának az autója. A lángok az ülés alól csaptak ki, és semmiféle műszaki meghibásodással nem lehetett magyarázni őket. Az autó pillanatok alatt leégett, de Koréhnak sikerült kiugrania.
Koréh Ferenc Hámos László apósa volt. Hámosnak rokona egyébként az ekkor még élő Kemény Zsuzsa is: neki még egy éve van hátra.

*

Dorin Tudoran még jókor eladta az autóját. Az ok: egy alkalommal lángok törtek elő kocsija műszerfalából. A kocsi épp egy szerelőműhelyben állott, ahova Tudoran néhány percre tért be. Ugyanis éppen hivatalos ügyben sietett egy másik városba, s azelőtt, valamilyen belső megérzésre hallgatva, valamit ellenőriztetni szeretett volna az autóján.
Az ott helyben lévő szerelők sem eloltani, sem megindokolni nem tudták a tüzet.

*

Végül is, mi történt Nagy Pálék kocsijával?
Nem tudom.
Néhány újságkivágás van előttem.
1982. december 20., a párizsi Le Monde írja: „La semaine dernière, dans la ville roumaine de Bystrica, un camion militair a écrasé le pasteur protestant Ivan Hadházi. Celui-ci avait été, ces derniers temps souvent interrogé par la police sur ses rapports avec des écrivains en Hongrie. On le sommait de cesser ces relations. On n' aimait pas non plus qu' il continue à s' occuper de l' entretien, au cimetière de Cluj, en Transilvanie des tombes de personalités historiques hongroises."
Ugyanarról a Le Nouvel Observateur, 1983. január 11-én: „...un pasteur hongrois de Bistrita, Ivan Hadhazy, trente six ans a trouvé la mort a la suite d' un »accident« selon le rapport officiel (...) La victime entretenait des relations épistolaires avec des écrivains de Hongrie et avait reçu en septembre un pasteur de Budapest..." 1983. január 12-én a Frankfurter Allgemeine Zeitung is megemlékezik Hadházi Ivánról: „...in der Nähe von Bistrita (Siebenbürgen) bei einem Autounfall ums Leben gekommen. Hadházi war zuvor mehrere Wochen von der politischen Polizei Rumäniens, der Securitate, vernommen worden."
Mi történt Hadházy Ivánnal?
Nem tudom. Csak azt tudom, hogy húgánál, Hadházy Juditnál (aki férjével, Wrabel Zoltánnal együtt jó barátom) 1986. október 1-jén házkutatást tartottak, családi leveleiket elvitték, és azóta sem adták vissza.
Lehet, hogy Nagy Pálék véletlenül haltak meg ott és akkor. Lehet, hogy Hadházy Iván véletlenül halt meg ott és akkor. Lehet, hogy Ion Drimba román tőrvívó világbajnokot – ha igaz a legenda – véletlenül ütötte el Párizsban egy autó, miután disszidált. [A legenda nem igaz. Drimba ma is él.]
Mindez lehet véletlen. Csak az nem lehet véletlen, hogy Romániában az emberek mindebben: nem véletlent látnak.
(Zu viele Zufälle címmel megjelent a bécsi Die Presse című lapban, majd a müncheni Új Látóhatárban, legutóbb A Dunánál 2002/7. számában)

*

FWE Nos? Naiv vagy nem naiv?
SzG Naiv.
FWE Akkor hát naiv. Most egyebet kérdek. Ki az a Hosszú István?
SzG A Zsil-völgyi sztrájkok egyik szervezője, aki a nyolcvanas évek közepén felkeresett, hogy segítsek neki közzétenni egy szöveget, amelyben a rendszert bírálja. Ezt el is meséli abban az életút-interjúban, amelyet Csalog Zsolt készített vele.
FWE És mi lett vele?
SzG Amerikában él, New Brunswickben. Nem találta meg a helyét nyugaton, haza kellett volna hívnunk.

6. Hosszú István: Börtön volt a hazám
(részletek a Király Károly, Szőcs Géza című fejezetből)

Akkoriban kezdtem már megérteni: ha nem ismer senki, nem tudnak rólam – végem van. Ha a Securitate meggyőződik róla, hogy nincsen senki támaszom, kapcsolatom, védtelen vagyok – egyszerűen eltesznek láb alól.
Miután Király Károllyal kudarcot vallottam, egyértelművé vált, hogy Szőcs Gézával kellene kapcsolatba lépnem. De hogyan kezdjek hozzá? Ha csak úgy benyitok Szőcshöz, hogy „én vagyok Hosszú István", világos, hogy elutasít: „Uram, ne haragudjon, de eltévesztette a házszámot: én nem foglalkozom ilyesmivel!" – már csak kötelező óvatosságból is ezt kell hogy tegye. Amíg nincs egy közvetítőm, aki mind a kettőnket ismer és hitelesíti a személyemet Szőcsnek, addig lehetetlen a közelébe férkőznöm – márpedig közvetítőm nem volt.
Teljesen véletlenül adódott aztán a lehetőség. Szatmárra utaztam valamiért – és egy fiatal magyar mérnökkel ismerkedtem meg a vonaton. Hosszan elbeszélgettünk, persze politikáról is. Én szokásomhoz híven nyitott voltam: nem bántam azt sem, ha provokátorral állok szemben – de most tudtam: ha kicsit is bízhatok az emberismeretemben, ezúttal nem provokátor az útitársam. És úgy látszik, én is bizalmat ébreszthettem benne, mert az utunk vége felé megkérdezte: ismerem-e Szőcs Gézát.

– Sajnos, nem – mondom –, pedig kevés ember van, akinek az ismeretségére annyira vágyom, mint épp az övére.
– Talán segíthetek – azt mondja. – Be tudna jönni holnapután Kolozsvárra?
– Ezer örömmel jövök!
A megbeszélt napon újra találkoztunk Kolozsvárott. Meg voltam lepve, hogy a fiatalember mennyire komolyan veszi a dolgot: mindent apróra megszervezett, már előre. Nem Gézához mentünk, hanem egy idegen lakásba, oda jött el Géza, hogy ne keltsen feltűnést. Máig is csodálom a bátorságát, hiszen nem sokat tudhatott rólam, azon túl, amit a mérnöktől hallott, csak a személyes benyomására hagyatkozhatott. A „hontalan" útlevelemmel igazoltam magamat, neki az elég volt – én Szőcs Gézától persze nem kértem igazolást: jól tudtam, ki ő, és hogy azonos önmagával, azt hitelesen igazolták az érzéseim.
Elmondtam Gézának a történetemet – és talán mondhatom így: jó barátok lettünk már az első találkozón. És attól kezdve nagyon fontos kapcsolatom lett Szőcs Géza, a legfontosabb kapcsolatom: ő végtelenül sokat segített nekem a további lépéseimben.
Mindezzel párhuzamosan volt még egy másik ügyem is az amerikaiakkal.
Még amikor Szőcs Gézával megismerkedtem, rögtön az első találkozásunkon elmondtam neki, hogy akarok írni egy nyílt levelet Nyugatra, ki akarom tálalni benne a román kommunista rendszer teljes bűnlajstromát. Gézának tetszett is a gondolat, de óvatosságra intett:
– Biztos vagy a dolgodban? Elszántad magad?
– Teljesen biztos vagyok – mondom. – Nem akarok az ujjaim mögé bújni, kiállok a véleményemmel és vállalom a felelősséget!
Akkor Géza felajánlotta, hogy írjuk meg együtt a levelet.
Amikor Ágoston ezredessel beszéltem, nem egészen mondtam igazat: a levél akkor még valójában nem létezett, csak az ötlete és az elhatározás. De nem sokkal az Ágoston-kihallgatás után beutaztam Kolozsvárra, hogy megírjuk a levelet. A végső szöveget gyakorlatilag Szőcs Géza fogalmazta, én aláírtam és lefordítottam románra is. A romániai viszonyok kemény tényeit sorolta fel ez a levél, a tiltakozás hangján. Gézával letisztáztuk, az eredeti példányt lezáratlan borítékba tettük – és Gézától egyenesen az amerikai követségre mentem, hogy továbbításra átadjam.
A követség konzulátusán Philip Cavinton urat kerestem, mint akit már személyesen ismertem – de ő akkor már nem volt ott. És csak a leghatározottabb fellépéssel sikerült elérnem, hogy elárulják, ki az utódja! Végre nagy nehezen kibökték: Thompson kisasszony az új konzul. Akkor már gyanakvó voltam: valóban ő az? Nem egyszerűen egy szekussal hoznak össze? Akkor én már bármit el tudtam képzelni!
Thompson kisasszony mindenesetre lejött az emeletről és beszélhettem vele. Románul beszéltünk – volt egy kis akcentusa, de ez inkább megnyugtatott: hitelesítette, hogy amerikai. Elmondtam neki, hogy hoztam egy nyílt levelet, a Kongresszusnak címeztem, de a nyilvánosságnak szánom; megkértem, hogy továbbítsa. Átvette, megköszönte. Én is megköszöntem – és elbúcsúztunk.
Akkor aztán vártam, hogy valahol megjelenjen a levelem.
És sehol semmi.
Bementem akkor Kolozsvárra, Gézához. Vittem magammal a levél másolatait is. Elmondtam Gézának: valahol elakadhatott a levél, mert nem jelent meg sehol. És otthagytam nála a másolatokat: ha adódik valami lehetőség, próbálja őket kijuttatni és közöltetni.
Gézától újra Bukarestbe mentem, hogy érdeklődjem, mi történt a levelemmel. Kimondottan dühösen fogadtak. Éppen csak hogy ki nem dobtak! Thompson kisasszony: Hogy én mit képzelek, hogy a követségnek az a dolga, hogy az én firkálmányaimmal vacakoljon? Vegyem tudomásul, hogy a levél itt van a követségen és itt is marad!
Nem követelődztem. Megköszöntem a szívélyes fogadtatást, és elköszöntem.
– Jó – mondom –, nem fontos az egész. Ha nem továbbítják, akkor majd a másolatok jutnak célba, mert azokat is elindítottam. A viszontlátásra!

Részlet Hosszú István nyílt levelének Függelékéből:
6. Nem értek egyet azzal, hogy állandóan zaklatják és meghurcolják Szőcs Gézát, az Erdélyben élő magyarok és németek érdekeinek szószólóját, aki az egész román nép jogfosztottsága ellen és a különböző nemzetiségek jogegyenlőségéért küzd. Szolidaritást vállalok vele, valamint Dorin Tudoran, Constantin Mihai Botez, Gheorghe Calciu-Dumitreasa román értelmiségiekkel, és szolidaritást vállalok a politikai okokból börtönbe zárt Radu Filipescuval, Visky Árpáddal és Borbély Ernővel.
7. Támogatom Szőcs Géza két javaslatát a romániai szakszervezeti mozgalom kiépítésére és egy ENSZ-védnökség alatt működő nemzetközi kisebbségvédelmi szervezet létrehozására, melyet romániai magyarként már csak azért is fontosnak tartok, mivel egyaránt képviselheti a Magyarország határain kívül élő magyarok és a Románián kívül élő románok érdekeit is.
(Csalog Zsolt: Börtön volt a hazám. Hosszú István beszél, HHRF, New York, 1989.)

*

FWE A könyvben függelék formájában olvasható a szóban forgó nyílt levél is. Hosszú azt állítja, te fogalmaztad. Milyen érzés volt saját magadról fogalmazni mondatokat egy másik ember levelében?
SzG Hosszú nagyon derék, nagyon öntudatos, nagyon hűséges magyar ember. Sajnos, évtizedekig színromán környezetben élt a Zsil-völgyében. Ez alatt magyar nyelvű íráskészsége súlyosan sérült. És ahogyan Csalog Zsolt rögzítette írásban az általa elmondottakat, és ebből könyv lett, így született meg az a bizonyos levele is a Kongresszushoz. Ő mondta, hogy mit akar írni, én pedig megfogalmaztam.
FWE És ki volt az a fiatal mérnök, akivel Hosszú megismerkedett a vonaton?
SzG Gábornak hívják, ismert ember, a teljes nevét nem árulom el, rábízom, hogy akarja-e s hogy mikor akarja dekonspirálni az azonosságát. Hogy kicsoda.
FWE Kolozsvári?
SzG Barkochbázunk?
FWE Végül mi lett a kisebbségi világszervezet javaslatával?
SzG Mellékeltem egy beadványomhoz, amit a pártvezetésnek küldtem el. Ez persze szimbolikus gesztus volt. Nyugatra is elkerült, de érdemi visszhangja nem lett. Lehet, nem is értették, mit akarok.
FWE És még valami. Miért hivatkozik ez a szöveg arra, hogy az erdélyi németek érdekeinek szószólója vagy?
SzG Mert egészen Chelu Iván felléptéig – aki egyébként ugyancsak nem tekinthető németnek –, tényleg én voltam az egyetlen, aki szót emeltem az erdélyi német közösség jogfosztása ellen.
FWE Megköszönték-e ezt neked a németek?
SzG 1986-ban, még Kolozsvárott, értesítést kaptam arról, hogy politikai menedékjogot ítéltek meg nekem Németországban. Annál furcsább volt ez, mert én ilyet nem kértem. Arra az esetre, ha távoznom kell Erdélyből, Svájcban képzeltem el a további életemet.
FWE Mint ahogy ez is történt. És a németekkel ennyi? Többször is hallottalak meggyőző németséggel beszélni.
SzG Akkor, 1986-ban, azt a tanácsot kaptam, hogy érdemeimre való tekintettel, kérjem meg a német állampolgárságot.
FWE És megkérted?
SzG Igen, de kiderült, hogy érdemek ide vagy oda, meg kellene neveznem egy német felmenőt, olyant, aki nemcsak beszélt németül – ilyen több is volt –, de akit köztudottan németként is tartottak számon, úgymond „regisztrált németként". Ezt viszont felháborítónak tartottam, hiszen nem az őseim vállalták a kockázatot a német jogokért...
FWE Hanem te.
SzG Úgyhogy hagytam az egészet a francba.

*

FWE Visszatérve a németekre, volt egy nevezetes, sokat gúnyolt tervezeted, a szász–csángó lakosságcseréről...
SzG Dehogy lakosságcseréről. Arról, hogy a kiürülő szász falvakba költöztessük be – csak innen a szomszédból, „a hegyen túlról", ezt tedd idézőjelbe – a csángókat, azt a részüket, amelyik erre hajlandó. Ezzel egyrészt meg lehetne óvni azokat a csodás falvakat az enyészettől, másrészt kimenekíteni a csángókat az asszimilációs nyomás alól; visszahozni őket Erdélybe, a Székelyföld szomszédságába, megnövelni a Székelyföld területét. A tervezet lényege az volt, hogy a csángók megkapnák a lakatlanná vált, elhagyott szász porták és templomok kulcsát, cserében vállalnák a gondoskodást az egész rájuk szállt tárgyi örökség fölött.
FWE És kinek nem tetszett ez a gondolat?
SzG Elsősorban, nagy meglepetésemre, a csángóknak. Elég alaposan ki is oktattak, és fejemre olvasták, hogy nem ismerem a csángó lelkületet és hasonlókat. Végül is azonban a szászoknál akadt el a dolog, valahol a politikai érdekképviseletük és a püspökség között. Talán nem kívántak a lutheránus templomaikba pápistákat. A német kérdésről még annyit: egyszer a CEU egyik konferenciáján, néhány éve, tartottam egy rövid előadást arról, hogy milyen végzetesen rossz epilógus tett pontot egy közel ezeréves történet végére. A németekére Erdélyben.
FWE Örülnék, ha megtalálnád ezt a szöveget.
SzG Sajnos, ettől sem változott semmi, és már nem is fog.

Szőcs Géza:
Az erdélyi németek exodusáról

Aki Románia euro-integrációs esélyeit elemzi 1990-től errefele, előbb-utóbb szembesül a következő kérdéssel.
Vajon miért nem ismerték fel a román kormányzatok, hogy az ország döntő ütőkártyával rendelkezik a Nyugat-Európához való gazdasági, politikai és kulturális integráció szempontjából?
Ez az ütőkártya, ez a lehetséges – de ki nem használt – történelmi katalizátor a Romániában élő német közösség volt. 1990-ben ennek létszáma még mindig meghaladta a kettőszázezret.
Az erdélyi szászok, a bánsági svábok, a bukaresti német diaszpóra magától értetődő keleti hídfője lehetett volna a német tőkének. Egyáltalán: a gazdasági, pénzügyi, kulturális értelemben vett német jelenlétnek a legkeletibb Kárpátok térségében. Ez a jelenlét egy Délkelet-Európa és egy Ukrajna irányában működő ugródeszkával lett volna egyenértékű. De ha csak kizárólag Romániát nézzük, ez is egy több mint húszmilliós piacot jelent, amely a német iparnak, kereskedelemnek, technológiaexportnak, pénzintézeteknek, a biztosítóktól a bankokig, a német turizmusnak és megannyi gazdasági tevékenységnek különösen vonzóvá lett volna tehető. Kijelenthető, hogy Románia példátlan gazdasági fellendülése és politikailag szalonképessé válása múlott ezen az egy kérdésen: mi lesz az országban élő németek sorsa. Őtőlük függött minden – hiszen őnekik kellett volna a pénzügyi és szellemi értelemben vett tőkebeáramlás közvetítőinek lenniük.
A Romániában élő németeket a sok évszázados történelmi viszontagságok sem viselték meg annyira, mint a Ceauşescu-éra két évtizede. Számuk drámaian lecsökkent, és nem vitás, hogy 1990-re a legtöbb itt élő német számára a legfőbb kérdéssé az vált: hogyan lehetne a lehető leghamarabb áttelepülni Németországba.
Az új román kormányzatnak két választása tehetett volna ebben a helyzetben. A német kormánynak is ugyanaz a kettő. Az egyik lehetőség: minden eszközzel rávenni a Romániában élő németeket a maradásra. Sőt, a már kivándoroltakat az esetleges visszatérésre.
A másik lehetőség: nem tenni semmit. Azaz hagyni, hogy a dolgok maguktól alakuljanak.
Lássuk, milyen eszközökkel rendelkezett a román illetve a német kormány 1990-ben a fenti kérdésben.
A német kormány munkahelyteremtő beruházásokkal, agrártámogatással, vállalkozói hitelekkel, egyetemi és posztgraduális képzéssel, lakásprogrammal, a Németországba történő akadálytalan látogató-beutazás engedélyezésével, bizonyos ottani szociális és kulturális biztosítottság felajánlásával a romániai németek számára lehetővé tehette volna ezek helyben maradását.
A román állampolgár németek – esetleg egy korlátozott német állampolgárság birtokában – szívesen maradtak volna saját erdélyi városaikban és falvaikban, saját házukban, egyszóval saját környezetükben, ha biztosították volna számukra egyrészt a méltó megélhetési lehetőségeket, másrészt azt, hogy román állampolgárként is méltó módon élhessék meg német azonosságukat.
Itt jutunk el a román kormány lehetséges szerepéhez és eszközeihez. A román kormánynak ugyanebben az utóbbi kérdésben kellett volna a németek segítségére lenni. Nem pénzt kellett volna költeniük, hanem csak pénzt elfogadniuk. Olyan pénzt, amellyel a szászok és a svábok politikai, gazdasági és kulturális autonómiáját kellett volna konszolidálni. Az intézményes kereteket kellett volna megteremteni ahhoz, hogy a Romániában élő német bizalommal tekinthessen saját ottani jövője elé.
Ha ez megtörtént volna, Romániát minden bizonnyal már az első körben fölveszik a NATO-ba, majd az európai gazdasági közösségbe is.
Néhány szót még a döntési motívumokról és a jövőről.
Ki miért tette vagy nem tette, amit tett vagy nem tett?
A romániai német közösség – amely mindenkor hallatlan fegyelmezettséggel követte szellemi vezetőinek a szavát – a helyben maradás parancsának hiányában megindult Németország fele. A vezetők ez esetben kishitűnek bizonyultak: mielőtt a lelki sorompókat felemelték a távozás előtt, elmulasztották az új helyzet esélyeit kiaknázni. Sem a német kormányt, sem a román kormányt nem helyezték komoly presszió alá a számukra fontos gazdasági, illetve politikai garanciák biztosításáért.
Németországnak lehet, hogy majdnem ugyanannyi pénzébe került az Erdélyből érkezők befogadása, mintha segített volna nekik helyben maradni. Emellett elvesztette a bevezetőben említett lehetséges keleti hídfőjét.
Nem kétséges, persze, hogy Németország előbb-utóbb ott szerez magának pozíciókat, ahol éppenséggel akar. De soha többé nem lesz módja egy tőle egy-két ezer kilométerrel keletebbre eső kis Németországra támaszkodni a térségben.
Ami Romániát illeti, nyilván, ő a mulasztás legnagyobb vesztese. A felelőssége is a legnagyobb, hiszen neki kellett volna kezdeményeznie, neki kellett volna az első lépéseket megtennie, hogy megelőzzék a német közösség légneművé válását. Negatív megfontolásait csak az Iliescu-kormányzat sajátos idioszinkráziájából lehet levezetni. Ez a politikai garnitúra, az egységes román nemzetállam rövidlátó megszállottjaként, titokban még örült is annak, hogy néhány százezer másnyelvű polgárral kevesebb marad az országban. Az autonómia gondolata olyan vörös posztó számukra, amely részükről kizárja a racionális elemzést és józan judíciumot. Éppen ezért talán soha nem lesznek képesek fölfogni, hogy – habár megszállott román nacionalisták – paradoxális módon mégis mérhetetlen kárt okoztak Romániának.
Azzal, hogy bármely hazai nem-román kisebbségben csak ellenséges hatalmak ötödik hadoszlopát voltak képesek felfedezni, de sohasem látták meg bennük a történelmi értelemben vett kapcsolati tőkét, ezek a politikusok az országot évtizedekkel vetették vissza. Rövidlátásukat, az elmulasztott geopolitikai paradigmaváltást aligha menti, legfönnebb magyarázza a román politika hagyományos francia orientációja.
Számomra nem kétséges, hogy Románia végül is tagja lesz a NATO-nak is, meg az európai gazdasági közösségnek is. Akkor meg – kérdezhetné bárki – nem majdnem ugyanott vagyunk?
Meggyőződésem, hogy azt a gazdasági és politikai súlyt, amellyel mint a legkeletibb német lakosságú tartományt befogadó ország rendelkezett volna, Románia soha nem fogja megszerezni. A németek kivonultak, a románok pedig elvesztették azokat az előnyöket, amelyek Németország térségbeli közvetlen érintettségéből származtak, illetve származhattak volna.
(Kézirat, angolból visszafordítva magyarra)

*

FWE Lám, azóta mégis felvettek bennünket a NATO-ba, sőt az EU-ba is. Németek ide vagy oda.
SzG De nem is az volt az előadásom tárgya, hogy mi kell ahhoz, hogy Romániát fölvegyék.
FWE Térjünk vissza a nyolcvanas évek közepére.

Szőcs Géza:
A Román Kommunista Párt Központi Bizottságának
Részletek egy 1985-ben, Amerikában megjelent emlékiratból

2. Románia Szocialista Köztársaság Alkotmánya biztosítja a jogot az anyanyelven való tanuláshoz. E jogot azonban sok esetben kedvezőtlenül érintheti az a tény, hogy a román felsőoktatásban minimálisra csökkent a magyar nyelvű előadások száma, ez évtől pedig sem németül, sem egyéb nemzetiségi nyelven nem lehet a felsőoktatásba való vizsgára jelentkezni, s magyarul is csak azokra a fentebb említett szakokra, ahol még folyik magyar nyelvű oktatás. Olyan rendelkezése ez a tanügyminisztériumnak, amely károsan hathat ki a nemzetiségi anyanyelvi oktatásra, hiszen a szülők úgy ítélhetik majd meg: gyermekük érdekét nem szolgálja, hogy olyan nyelven sajátítsák el a tananyagot, mely nyelven nem lehet egyetemi felvételi vizsgára jelentkezni.
Idéntől a magyar irodalom szakra jelentkező diákoknak román nyelvből is felvételi vizsgát kell tenniük. Az orvosi egyetemek végzettjeit pedig legújabban olyan területi elv szerint helyezik ki, melynek eredményeképpen színmagyar falvak Bukarestben végzett, magyarul egy szót sem értő orvosokat kapnak, viszont a marosvásárhelyi orvosi egyetem részben magyar végzősei nagy számban a Kárpátokon túlra, román vidékre kerülnek.
Itt említjük meg azt a tényt is, hogy egyes nemzetiségi iskolákban rendelet írja elő: hetente egy, úgynevezett román napot kell tartani, és ezen a napon a szolgálatos tanároknak a tízperces szünetben csak románul szabad a tanulókhoz szólniuk. Számos szakiskolában – például a Könnyűipari Minisztériuméiban – rendelet tiltja meg, hogy magyar osztályfőnök magyarul tartson osztályfőnöki órát magyar diákjainak.
3. Véleményünk szerint a nemzetiségi kultúra fejlesztésével, valamint örökségének megbecsülésével – mint a RKP nemzetiségi politikájának meghatározó vonásával –, nem áll összhangban számos olyan intézkedés, melyek közül néhányat felsorolunk:
– A román televízió, mely 1984 folyamán jelentősen korlátozta nemzetiségi műsorainak adásidejét (a magyar nyelvű műsort például heti egy órára), 1985-től kezdődően megszüntette magyar és német nyelvű adásait.
– Ugyancsak ez év elején szűntek meg a kolozsvári, marosvásárhelyi és temesvári rádióadók, s ezzel együtt eme adók magyar, német és szerb nyelvű adásai. Ez érzékeny vesztesége a romániai nemzetiségi kultúrának, és súlyosbítja a helyzetet, hogy bizonytalan a rádiók szalagtárának sorsa.
E szalagtárak megsemmisülésével a nemzetiségi kultúra felmérhetetlen értékű dokumentumai pusztulnának el.
– Tiltott szerzővé lett Kós Károly, nemcsak a Romániában élő magyarság, hanem az egész magyar irodalom és kultúra számontartott kiválósága, a különböző nemzetiségek békés egymás mellett élésének jelentős harcosa. Színműveit nem adják elő, nevét említeni sem lehet, az új tankönyvekből személye és életműve kimarad.
– Mind erősebb a hazai magyar színházak műsorpolitikájára nehezedő nyomás, fokozatosan felszámolják a táncházmozgalmat, és mind gyakrabban hurcolnak meg egyes magyar írókat.

*

FWE Ennek a beadványodnak a keltezése 1985. március 28., mint Az uniformis látogatásából kiderül. De volt már korábban is egy beadványod, 1984. július 14-én, amelynek első pontja így szól:

1. Kérjük, hogy a román alkotmány ne csak személyi, hanem kollektív nemzetiségi jogokat is foglaljon magába. Kérjük a Romániában élő magyarság és németség önálló etnikai-történelmi csoportként való elismerését.

FWE És érdemes az 5. pontot is idézni:

5. Kérjük a Romániában élő magyarok és németek névjegyzékének összeállítását és nyilvánosságra hozatalát.

FWE Ez mire lett volna jó?
SzG Arra, hogy ne hazudhassak azt, hogy feleannyian vagyunk, mint valóságosan. Ma már túlhaladt ezen az idő. És félek, sokan nem merték volna felvétetni magukat ebbe a névjegyzékbe.
FWE Különös csengésűnek hallom ezekben a nagyon merész, nagyon kemény szövegekben, amelyeket nyilván hatalmas kockázat volt akkoriban papírra vetni meg külföldre juttatni, hogy a nyílt felforgatásnak számító tartalomhoz képest mennyire udvarias a fogalmazás, helyenként még a pártzsargont is idézi. Meg úgy írod alá, hogy tisztelettel, meg hasonlók. Nem hihetted, hogy két évvel kevesebbet kapsz, ha odaírod, hogy tisztelettel.
SzG Színtiszta irónia volt az egész. Tegyünk úgy, mintha komolyan beszélnénk, vagyis mintha volna esélye annak, hogy ezt az eszmecserét komolyan lehessen venni. Ez műfaji kérdés is. Ezeket a tartalmakat vagy anyázva, brutálisan fogalmazva mondod el – akasszátok fel a királyokat –, vagy folyamodványt írsz a császári és királyi kancelláriához, annak nyelvezetén, arról, hogy milyen jogokat szeretnél. A kollektív jogok kérdése egyébként is irreálisnak minősül, nemcsak akkor volt tabu, ma is az. Föl sem merülhetett egy ezzel kapcsolatos párbeszéd.
FWF Ebben a beadványban kéred a Nemzetiségi Minisztérium visszaállítását is, egy nemzetiségi törvény kidolgozását és garantálását (két negyvenes évekbeli törvény és az Ellenpontok Programjavaslata alapján), továbbá felveted olyan „közigazgatási, intézményi és kulturális keretek" visszaállítását, mint a Magyar Autonóm Tartomány, az Erdélyi Múzeum Egyesület, magyar múzeum, levéltár, írószövetség, magyar egyetem Kolozsváron, zeneakadémia stb. A fentiek szerint te már a nyolcvanas évek első felében merted követelni az autonómiát...
SzG Követelni, az túlzás.
FWE De más még ennyire sem tette. Ahogyan nem merte senki sem a magyar nyelvű egyetem vagy az EMKE vagy éppenséggel a Múzeum Egyesület kérdésében az újraalapítási igényeket megfogalmazni. De hadd kérdezzek valamit, zárójelben. Amióta létezik újra komolyan vehető magyar nyelvű egyetemi oktatás Kolozsváron, akár a Sapientiára gondolunk, akár a Babeş–Bolyaira, nem merült fel senkiben az a gondolat, hogy meghívjanak oda?
SzG Honnan tudnám, kiben mi merült fel?
FWE Neked senki sem hozta szóba?
SzG Senki.
FWE Soha?
SzG Soha.
FWE Ha arra gondolunk, kik tanítanak ma Kolozsváron, meg Vásárhelyen, meg Váradon, akkor...
SzG Nem helyeslem a gondolatmenetedet. Ha abból indulunk ki, hogy valaki annak idején kiállt a magyar egyetem ügye mellett, ez egy dolog. De ebből nem következik, hogy az illetőből megfelelő tanár válik majd, ha az az egyetem ténylegesen működni kezd.
FWE Vagyis alkalmatlannak tartod magad erre a szerepre?
SzG Ezt nem mondtam. De lehet, hogy mások alkalmatlannak találnak.
FWE Anélkül, hogy kipróbálták volna, milyen vagy, mint oktató?
SzG Azért oktattam egy keveset itt-ott...
FWE Például hol?
SzG Például Szegeden egy szemesztert.
FWE Erre még térjünk vissza. Az autonómiáról meg beszéljünk a kisebbségi törvénytervezeteddel kapcsolatban, ha nincs ellenedre.
SzG Miért volna?
FWE Mert arra gondolok, hogy azt a tervezetet soha nem emlegeti senki, s hogy ezért mint kudarcot éled meg...
SzG Nem úgy élem meg, de ha úgy volna, de ha úgy volna... attól még miért ne beszélhetnénk róla... Normális dolog, ha azok, akik veszélyt látnak az autonómiában, hallgatnak róla. De miért hallgassunk erről mi?
FWE Nemrégiben kitüntettek néhány személyiséget, az erdélyi magyar felsőoktatás ügyében szerzett érdemeikre tekintettel. Úgy látszik, a magyar egyetem gondolatának és igényének ébren tartása a Ceauşescu-diktatúra alatt, az eszme kontinuitása, „fű és hó alatti hordozása" nem számít érdemnek. Az jutott eszembe erről, hogy a Liberté című drámád nincs meg a Szabó Ervin könyvtárban.
SzG Lehet, hogy megvan, csak nem adják ki ilyen alakoknak.
FWE A washingtoni Kongresszusi Könyvtárban megvan, a Szabó Ervinben nincs meg?
SzG Hogy jön ez ide?
FWE Most ne is beszéljünk a drámáról: többfelől lehet és többféleképpen közelíteni hozzá, hiszen így van ez bármely irodalmi művel. Viszont van a könyvben egy tanulmányod, amely irdatlan fehér foltot térképez fel: az 1956-ban magyar oldalra állt szovjet katonák legendáját. Ezt fél évszázadon keresztül senki sem kutatta, erre jössz te Kolozsvárról, s egy példásan alapos tanulmányban körbejárod az egész kérdést. Te először, és végre. Ha van 1956-os témakörben ismeretgazdag, izgalmas, lendületesen és egyben alaposan megírt tanulmány, akkor ez az. És erről ugyanúgy nem fog tudni senki, mint arról, hogy az orwelli 1980-as években Erdélyben szót emelt valaki magyar egyetemért, magyar autonómiáért, német kisebbségi jogokért, női méltóságért... s majd mindezekért másokat fog elismerés illetni. Hát ezt látom előre, ebben a dologban a Szabó Ervin könyvtárral.
SzG Lehet, hogy jól látod. Ezen akkor sem tudunk változtatni. Álljak ki a könyvtár elé, kezemben a Libertével?
[P. S. 2007. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Liberté eredeti, az aradi Irodalmi Jelennél megjelent kiadását követte azóta egy másik is. Ez az Alexandra Kiadónál napvilágot látott második kiadás már megtalálható a Szabó Ervin könyvtárban. FWE.]
FWE Akkorhát térjünk vissza oda, hogy mit is tanítottál Szegeden?
SzG Fehér foltok a magyar művelődés történetében, ez volt a kurzus címe. A dél-amerikai magyar jezsuitáktól a Joyce-regények magyar vonatkozásainak számbavételéig sok minden belefért ebbe, sok izgalmas – én úgy éreztem, izgalmas – témahalmaz.
FWE És nem sajnálod, hogy nem lettél tanár?
SzG Inkább azt sajnálom, hogy nem irányíthattam kutatásokat, olyan diákokkal, akik szívesen dolgoztak volna velem. Ahogy ma Pesten hallani: velemmel.
FWE Mondj néhány ilyen kutatási témát.
SzG Irodalomtörténetit, vagy nyelvészetit, vagy stilisztikait?
FWE Mind a háromból.
SzG Hát először is itt van a Rómában máglyán megégetett Szepetneki János, egy csodálatos protestáns zsoltár szerzője. Szepetneki, mint az Utas és holdvilágban. Pere anyagának ott kell lennie a Vatikán levéltáraiban. Érthetetlen, máig miért nem dolgozta fel senki. Vagy vegyük Losádi Zsuzsannát, Rákóczi korából, akinek hallatlanul izgalmas élete volt, annyira, hogy mára már a létezésében is kételkedni kezdtek bizonyos lexikonok. Nos: az ő peranyaga viszont Bécsben van, igen hamar ki lehetne deríteni, fikció volt-e vagy valóságos költőnő. Költőnő, s ezt a szót egy olyan korban mondom, amelyben kivételesen felértékelődtek a női elődök – de a kitaposott nagy ösvényekről mintha mégse szeretne senki letérni. Losádi Zsuzsanna élete és életműve senkit sem érdekel, egyetlen feminista szemléletű esztétát vagy irodalomtörténészt sem. Néhány diákkal szívesen belevágtam volna ennek a kérdésnek a feltárásába. Vagy elkészíteni végre egy Kempelen Farkas monográfiát! Vagy az öngyilkosság mint téma a magyar irodalomban s mint valóság a magyar irodalomtörténetben. Vagy összegyűjteni minden valaha írott magyar naplót, és egymás mellé illeszteni a szerzők ugyanaznapi feljegyzéseit.
FWE Nyelvészet...
SzG Mindig érdekelt az igeidő-használat a különböző nyelvekben. Meg a nyelv változása. Egy nagy volumenű mintán vizsgálnám (mondjuk ötven mai prózai mű és ötven száz éve írt prózai mű) pl. a különböző jövő idejű igealakok gyakoriságát a magyar nyelvben, illetve az ezzel kapcsolatos tendenciákat, hogyan szorítja ki egyik alak a másikat. A stiláris kérdések is a nyelv változásának összefüggésében érdekelnek. Milyen kifejezéseket használt és használ a magyar irodalom a testi szerelem megnevezésére, kezdve a rózsaszál leszakításától vagy az egyszavas naplóbejegyzéstől („tegnap este Vénusz") Csáth Gézáig és a mai szabadszájúságig, hogy ki kivel hányszor és hogyan baszott, kefélt, gyakott, dugott és köföncölt.

Dorin Tudoran két verse Szőcs Géza fordításában

1. La vie en rose

Nem kell semmit se
tenned; abszolút semmit,
csak hallgass ide:
La vie en rose.
Hogy tetszik?
Már miért nem? fogd magad,
oltsd le a csillárt, s gyújtsd meg
a kislámpát. Sokkal jobb, nem?
S most hallgass ide:
La vie en rose.
Hogy? Úgy látod,
nem megy? Hát ha annyit
izegsz-mozogsz! S aztán meg,
túl sok a fény itt.
Oltsd el az olvasólámpát is. Úgy.
Lazíts. Lélegezz nyugodtan.
Úgy. Úgy! Most hallgass ide:
La vie en rose.
Lehetetlen. Nem
értem, mi van veled.
Á, hiszen neked nyitva a szemed!
Hunyd csak le!
Úgy!
Még jobban! Még egy kicsit! Úgy!
No és mi van, ha
könnyezel? Szorítsd csak,
ahogy kell! Úgy!
A fogaid is! Nagyon jó!
Erősen! Ahogy csak
tudod
és ne feledd – a fogak! Úgy!
Figyelj ide:
La vie en rose.
Szorítsd!
La vie en rose!
A fogaid is!
„La vie en rose!"
Bravó!
„La vie en rose!"
Ne törölgesd magad! Ne
szégyenkezz! Úgy! No és ha sírsz?
No és ha csukladozol
a sírástól?
„La vie en rose!"
Nagyszerű!
„La vie en rose!"
Erősebben!
„La vie en rose!"
Még erősebben!
„La vie en rose!"
Szorítsd!
„La!"
Erősebben!
„La!"
A fogad is!
„La!"
Úgy!
„La!"
Úgy, úgy!
„La-la! La-la!"
Nagyszerű! Úgy!
„La-la! La-la-la-la!"
Most...
„Tra!"
Nem!
„La!"
Nem így...
„Tra! La!"
Úgy, úgy!
„Tra! La! Tra! La!"
Úgy!
„Úgy!"
Úgy!
„Úgy!"
La!
„La!"
Tra!
„Tra!"
Tra, La-la!
„Tra, La-la!"
Úgy!
„Úgy!"
Tra!
„Tri!"
Tri?
„Tri!"
Tra, La-la! Tra, La-la!
„Tri, Lu-li! Tri, Lu-li!"
Tra-la-lala! Tra-la-la-la!
„Tri-li-lu-li! Tri-li-lu-la!"

Ajánlás Dorin Tudoran kéziratos kötetén:
Szőcs Gézának,
kívánva neki, hogy lelje meg maga számára a csendet, anélkül, hogy bármit is elveszítene abból, ami ő ma, azzal a testvéri érzéssel, amelynek egyesítenie kellene bennünket a világ őrültségei ellen e beteg századvégen, amelyből csúfot űz a cinizmusa mindazon apokaliptikus gazembereknek, akikből már olyannyira elegünk van,
Dorin Tudoran szolidaritásával a jót, a szépet és az igazat illetően.
1985 márciusa
Bukarest
[A kéziratos verskötet címe:]
JÓSZÁNTAMBÓL, AZ ÖNÉLETRAJZOM

2. Tűz-dal

Ma éreztem
Hogy nincs neked
Csupáncsak egy
Csak egy kezed.

Ma éreztem
Az egy kezed
És tegnap fájt
Egy volt neked.

Holnapra majd
Megtudom én
Ma melyik ég
Miként a szén:

Melyik kezed.
Nekem ma fáj
Megtudom én
Holnapra már.

Kéz, melynek tegnap
Csak fele volt ott
S mely átölelt
És el is oltott.

(Mindkét fordítás Az uniformis látogatása című kötetben jelent meg.)

*

FWE Mi a terved ezekkel az ábrákkal?
SzG Ezekkel szeretném illusztrálni ezt a könyvet.
FWE Őskori repülőkkel?
SzG Igen, tényleg van valami bennük az archeopterixből... Azt hittem: az érdekel téged, melyek voltak azok az impulzusok, amelyek elindítottak engem valamerre, amerre aztán ott találtam magam azokban a helyzetekben, amelyekről ebben a könyvben beszélgetünk.
FWE És melyek voltak?
SzG Például ez a könyv, amelyet nagyobb izgatottsággal lapoztam, mint a kamaszok a női anatómiáról készült szakkönyvet vagy a Playboyt. Szóval ez a könyv, amelyből kimásoltam neked ezeket az ábrákat. Ezeket a repülőket és motorokat és mindazt, amit akkoriban megtestesítettek számomra: a repülést, vagyis a szabadságot, amely a szerelem mellett az ember legnagyobb kincse az életben. Ezt persze csak ma fogalmazom így. És hordozza az erő és a merészség üzeneteit, a távolságok és magasságok vonzását és a le nem győzhetőnek a kihívását. Ezekben az ábrákban, úgy véltem, mindezeknek a titkoknak és ígéreteknek az intim szerkezete mutatja meg magát, a repülésé s vele egy hősi élet lehetőségéé, amilyen Amundsen élete volt meg az Exupéryé s a vadászpilótáké általában, de különösen a kamikaze pilótáké...
FWE S az ejtőernyősöké és a hattyúké, ahogyan egyik kötetedben áll... Mikor repültél először? És milyen pilótás könyveket olvastál?
SzG Kisgyerekként, hogy reménytelen lakáshelyzetükben lélegzethez jussanak, szüleim gyakran átvittek Kolozsvárról a nagyszüleimhez Vásárhelyre, ami egy negyedórás repülőút volt, fölszállt s már szállt is le. S az egész belekerült, tudom is én, öt-hat lejbe?... Mindig rá voltam tapadva az ablakra, a pilóták már ismertek.
FWE És miket olvastál?
SzG Az egyiknek az volt a címe, hogy Északi legenda. Apám szerkesztette, egy Amundsen-könyv volt, az Ifjúsági Kiadónál jelent meg. De olvastam Cskalovékról, Endreszékről, a Tolnai Világlapjában sok-sok háborús riportot (emlékszem egy ordító címre a címlapon: Lovas nép voltunk, repülő nemzet lettünk), aztán regényeket, a szovjetek ellen harcoló magyar vadászgépekről – Egy gép nem tért vissza –, meg szovjetekről is, Gasztyello kapitányról meg Mereszjev pilótáról, aki egy igaz ember volt a regényben. És olvastam Manfred von Richthofenről és Marseille századosról és aztán rengeteget Exupérytől, tőle is és róla is. De már a legelső meséskönyvemben, nagyszerű válogatás volt, A Hollókirály és más mesék, legjobban Ikarosz történetét szerettem.
FWE Édesanyádról is kérdeznélek. Nem izgult, amiért a fia ilyen veszedelmes pályát választott magának?
SzG Nem tudom, de később, ősz fejjel ő maga is ellenállóvá lett. Doina Cornea fellépésekor ők is röpcéztek Wrabelékkel, a Chelu családdal, Gyimesi Évával, Blénesi Évával.

MÁSODIK DOKUMENTUM
Levél Gloria Steinem asszonynak

FWE Most nézzük a második fő dokumentumot. Levél Gloria Steinem asszonynak. Ki ez a Gloria Steinem?
SzG Röviden: az amerikai feminista mozgalom pápája, emblematikus figura. Azért neki címeztem, mert ami akkor Romániában történt, azt csak nemzetközi tiltakozással remélhettük a továbbiakban megakadályozni.
FWE Mikor írtad ezt a levelet?
SzG Nem emlékszem már: nyolcvannégyben vagy nyolcvanötben?
FWE Ez csak memóriateszt volt, a keltezés szerint nyolcvanöt őszén írtad. És hogy juttattad ki?
SzG Egész önkéntes hálózat alakult ki a fontos hírek és dokumentumok kijuttatására. Első helyen Széplaki Istvánt kell említenem, aki egymaga felért egy kommandóval. De a Lantos testvérek is sokat segítettek, Gabriella és Csaba.... Ezt a Steinem-levelet Pestig Kertész Attila segített kicsempészni. Nem ő maga, hanem valamelyik barátja vagy barátnője. Onnan Bollobás Enikő küldte tovább Amerikába.
FWE Kertész Attila, a színész, aki olyan fiatalon halt meg?
SzG Fiatalon és rejtélyesen. Zseni volt egyébként, abból a szűk baráti körből, amelynek tagjai, mint a Bolondok hajóján: olyanok voltunk, mint a kiéhezett fiatal állatok, akik délibábbal táplálkoznak.

Szőcs Géza:
Levél Gloria Steinem asszonynak

Az a szellemi feketehimlő, asszonyom, mely a mai Románián mindinkább elhatalmasodik – lámcsak, megint egy szégyenletes kiütés –, újabb fejezettel gazdagította a társadalmi kórtünettan kézikönyveit. Az államhatalom, mely ez országban amúgyis monopolizálta már nemcsak a mindenféle társadalmi tevékenység fölött való, hanem ráadásul még az egyének fölötti totális ellenőrzés jogát is – de mit beszélek én itt jogról –, szóval, ez az államhatalom, asszonyom, mely egy kétezer éves kultúra örökösének mondja magát, eljutott egy újszerű lépés megtételéig. Az ötlet mindenesetre a történelemben példátlannak mondható, legfönnebb negatív társadalmi utópiákból vagy rosszkedvű science-fiction regényekből tűnhet ismerősnek. Arról van szó ugyanis, hogy újabban a román államhatalom kéthavonta kötelező terhesség-ellenőrzésre rendeli be a 15–45 év közötti nőket. Akit pedig egy ilyen ellenőrzés alkalmával gyanúsnak találtak, arról a nőről többet le nem veszi szemét a hatalom: azontúl állandó orvosi megfigyelés alatt tartják, nehogy megfossza az országot egy állampolgártól. Mi egyéb ez, asszonyom, ha nem állampolitikává avanzsált fallokrácia?
Mindehhez még annyit kell tudnia, asszonyom, hogy Romániában a terhesség-megelőzés valamennyi formája és eszköze tiltott, kivéve az önmegtartóztatást. Ezt ma még szabad. (Igaz, hogy keményen megadózzák: a 25. évüket betöltött gyermektelen személyek horribilis gyermektelenségi adót kénytelenek fizetni.) Országunkban egy nőgyógyásznak nincs joga páciense számára – teszem azt – fogamzásgátló tablettákat fölírni. A román vámosokat és határőröket pedig szinte még a tiltott szellemi termékeknél is jobban érdekli: az országunkba érkezők nem csempésznek-e be gumióvszert, méhspirált, tablettákat. Bármely orvos azután, vagy bármely más személy, aki terhességmegszakítást végez, súlyos, sok évre terjedő börtönbüntetés kockázatát vállalja.
Országunkban tehát nincs civilizált lehetőség a terhesség megelőzésére. A nőknek nemcsak arról nincs joguk dönteni, sem 16, sem 44 évesen, hogy ki akarják-e hordani a nemkívánt terhességet – sem joguk, sem közük ehhez, eldöntik mindezt helyettük mások –, hanem mindennek tetejében most már azt is el kell tűrniük, hogy az állam kéthavonta hanyatt fektesse és levetkőztesse őket, s mancsával áttapogassa a méhüket. (Az már jelentéktelen higiéniai adalék, hogy – mint annyi mindent Romániában –, ezt is rosszul szervezték meg, s így az elégtelen egészségügyi fölszerelés miatt sok helyt tíz-tizenöt nőt is ugyanazzal a gumikesztyűvel vizsgálnak meg az orvosok. Mindez pedig a nők reprezentatív képviseleti testületének, az országos Nőtanácsnak tudtával, sőt közreműködésével történik. – Persze, mert Romániában a nők legfontosabb szerve: a Nőtanács.)
Asszonyom, amennyiben Ön hivatalosan érdeklődne ez ügyben, nem nehéz megjósolnom, milyen válaszra számíthat. Először is szemrebbenés nélkül letagadnák Önnek az egészet. De tegyük föl, asszonyom, hogy meg nem cáfolható adatokkal szolgálna, – ez esetben a válasz ez volna: itt nem terhességvizsgálatról! egyszerű egészségügyi kontrollról van szó. Ami különben is, semmi egyebet nem bizonyít, mint pártunk és államunk határtalan és humanista gondoskodását.
Az ilyenszerű állításokat nehéz dolog cáfolni. Ön viszont, gondolom, egyedül is eldönti majd, asszonyom: mikor még a vadászpilótáknak is csak évente kötelező az orvosi ellenőrzés, van-e szüksége egy egészséges nőnek 60 naponként nőgyógyászati vizsgálatra. (Méghozzá éppen 45 éves korig bezárólag – holott pontosan e kortól kezdve nő az orvosilag kritikus esetek száma. Milyen érdekes egybeesés: Romániában éppen 45 éves korukig kötelezik a nőket arra, hogy kihordják a terhességet – 45 és 85 között ők maguk dönthetik el, meg akarják-e szülni a gyereket. Az összefüggést érdemes megjegyezni: 45 éves korig kötelező kihordani a terhességet és ugyancsak 45 évig kötelező megjelenni az úgymond egészségügyi ellenőrzésen. És csak nőknek – egyetlen férfi egészségéért nem aggódik ennyire az állam, legyen az akár ólombányász vagy üvegfúvó munkás.)
E kiszolgáltatottság, megalázottság és elesettség, e fölháborító nyomorúság láttán az embereknek, akik ezt az önmaguk, feleségük, menyasszonyuk, anyjuk, nővéreik és húgaik és leányaik nevében szó nélkül tűrik, – ezeknek az embereknek szégyentől vörös, lángoló fülekkel kellene járkálniuk az utcán, asszonyom.
Romániában férfinak lenni sem könnyű. A román állampolgár nem vásárolhat földet; börtönnel büntetik, ha levágja saját tehenét, és súlyos pénzbírságot kell fizetnie, ha otthonában idegent mer elszállásolni egyetlen éjszakára is, vagy ha többször beszélt saját telefonján külfölddel, mint háromhavonta egyszer. A román állampolgár tulajdonában csak néhány gramm arany lehet, külföldi pénz birtoklásáért pedig börtön jár. (Román turisták, például, csak úgy utazhatnak nyugatra – újabban pedig mindinkább még a keleti tömb országaiba is –, ha valaki az illető országból kötelezi magát arra, hogy költségeit fedezni fogja. Hazánk polgára ugyanis – figyelem: román pénzt tilos kivinni az országból –, egy fillér nélkül kénytelen kiutazni. Persze ezt is – így szól a törvény – csak minden két évben egyszer és csak ha kiadták az útlevelet, melyet aligha nevezhet sajátjának; hiszen nem ő rendelkezik vele, hanem a rendőrség.) Továbbá: az ember birtokában lévő értékesebb műtárgyak és könyvek fölött a Nemzeti Műkincsmegőrző Bizottság őrködik; arra pedig föl lehet készülve bárki, hogy egy élet munkájával fölépített házát a legváratlanabb pillanatban névleges kártérítés fejében egyszer csak lebontják. (Ha ugyan nem kobozták már azelőtt el, a Nemzeti Vagyonellenőrző Bizottság javaslata alapján.) Romániában hivatalosan nincs munkanélküliség, de évente ezreknek kell úgynevezett átszervezés miatt megválniuk munkahelyüktől, és saját maguknak gondoskodniuk új munkalehetőség felől. Az, ami Svájcban pl. kötelező – élelmiszereket tartalékolni –, az Romániában gazdasági bűncselekménynek számít.
Folytathatnám még, de fölösleges: ennyiből is látható, hogy Romániában az otthon-fogalom éppúgy illuzórikussá vált, mint a tulajdon- és a birtokviszonyok. DE MOSTANIG, HA MUNKAHELYÉT, FÖLDJÉT, ÁLLATAIT, OTTHONÁT, TELEFONJÁT, ÚTLEVELÉT, FESTMÉNYEIT, MUNKAEREJÉT ÉS ÉLETÉT (HISZEN AZ IS A HAZÁÉ) NEM TEKINTHETTE IS SAJÁTJÁNAK: DE LEGALÁBB A TESTÉT TÖBBÉ-KEVÉSBÉ A MAGÁÉNAK VÉLHETTE A ROMÁN ÁLLAMPOLGÁR. Hiszen mindmostanáig úgy tudtuk, hogy 1948. június 11-én csak a nagybirtokot és a nagyvállalatokat államosították – ahhoz, hogy most, 37 évvel később kiderüljön: még a nők méhe is államosítva van. Általában pedig: a nőkkel mint valami külön rasszal, népesség-termelő eszközzel, vagy tenyészállattal számol az államhatalom.
A magzat pedig? A magzat pedig már magzatkorában megszokja a testi motozást és házkutatást, s így mindezeket később is természetes állapotként fogja tudomásul venni. És mindez: abban a Romániában, melyet Nyugaton némelyek úgy tartanak számon, mint a legszabadabb kommunista országot – holott ehhez hasonló állapotokkal nemhogy sehol máshol nem találkozunk Európában, hanem sokkal rosszabb helyeken sem.
Ezek után aligha fog csodálkozni, asszonyom, azon, hogy a román nők nem szívesen szülnek gyereket – pedig azt még nem is említettem, hogy a lakosság ellátása még olyan alapvető élelmiszerek tekintetében sincs biztosítva, mint a tej, a tejpor, a vaj vagy a hús. Továbbá: egyes szomszédos kommunista országokban, például Magyarországon is, az államilag fizetett gyermeknevelési szabadság több év – Romániában csak három hónap. De nem akarom fárasztani, asszonyom. A lényeg az: a fönt leírt állapotokból fakadó általános közérzeten nem segít semmiféle demagógia a gyermeknevelés szépségeiről, meg arról – mint ezt a hazai sajtóban állandóan hangoztatják –, hogy soha a történelem folyamán egy állam sem tett annyit a gyermekekért, mint a mai román állam. Ha így volna ez igaz, ennek az államnak nem kellene hajtóvadászatot rendeznie a női méhekben jövendő alattvalók után.
E helyzetben az anyák – semhogy gyereket szüljenek egy ilyen országban – inkább vállalják, hogy kuruzslók, vajákosok, faluvégi boszorkák, házi módszerekkel élő angyalcsinálók kezére adják magukat. És ebből számtalan tragédia adódik, s így fordul visszájára a bornírt és erőszakos szándék: rengeteg fiatal lány veszti életét, olyanok, akik később bizonyára szültek volna egy-két, vagy talán még több gyereket, de akik így föláldozták magukat – vagy föláldozták őket – a nagyhatalmi becsvágyak oltárán. Így hát Románia nemhogy nem fogja néhány év alatt utolérni népességi szempontból Kínát vagy Indiát – mint Bukarestben ezt elképzelték –, hanem ráadásul drámai mértékben csökken az ország biológiai potenciálja.
Különösen érvényes azután, asszonyom, hogy nem szívesen szülnek gyereket: különösen érvényes ez a Romániában élő, de más etnikumhoz – nem a románhoz – tartozó nőkre. Személyesen ugyan nem érthetek ezzel egyet, de tény: ezek a nők, elsősorban a magyarok meg a németek, ily módon (is) tiltakoznak a Románia belső életét meghatározó kisebbségellenes beolvasztási politika ellen. Vagyis: nem akarnak olyan gyereket szülni, akit az állam már óvodás korától nemcsak politikailag, hanem nyelvileg is, az eszközökben nem válogatva, asszimilálni igyekszik. És a statisztikák szerint, nem is eredménytelenül.
Romániában él, asszonyom, egy több mint kétmilliónyi magyar népcsoport is: ehhez tartozom én is. Megtörténhet emiatt, hogy egyesek talán meg fogják kérdőjelezni: tiltakozhatom-e román nők nevében magyar férfi létemre? Nos: először is, természetesen, nem a nők nevében, hanem érdekében tiltakozom. Aminek nevében teszem, az nem különbözik attól, amit egyszerűen társadalmi erkölcsnek neveznek.
Másodszor: a Romániában élő nemzetiségeket kényszerítik rá: osztozzanak ugyanabban a sorsban, mint amit az államalkotó etnikumra parancsol saját politikai vezetése. – Ha viszont ez így van, ha tehát a hatalom ebben a tekintetben nem tesz különbséget román és nem-román között, akkor – egy ismert román irodalmi szállóigét parafrazálva, mondhatjuk mi is: HA TI AKARTOK MINKET, AKKOR MI IS AKARUNK BENNETEKET. Ha már osztoznunk kell a többség sorsában – ha már kényszerítenek ily módon a többséghez tartozni –, akkor ebben az egy tekintetben a többséghez tartozónak tekintem magam: akkor úgy fogom föl, hogy magától a többségtől nyertem el a jogot, az ő érdekében is kimondani: TILTAKOZOM. Tiltakozom a Romániában élő nők arculcsapása ellen, a gyakorlat ellen, mely mindenekelőtt az ő méltóságukba vág, az emberi méltóságba általában és a román nemzet méltóságába is – hiszen nemcsak a nőket tekintik tenyészállatnak, hanem magát az országot is állati gazdaságnak. (Állati gazdaságot írok, bár ilyen messzire még Orwell fantáziája sem ment el.)
Tiltakozom, mert szégyenletesnek és gyalázatosnak tartom azt, ami itt történik, s azt, hogy ez állapotok ellen senki sem emel szót.
A teljes igazság kedvéért el kell mondani azt is: egyelőre nemcsak a pártarisztokráciához tartozó nőkkel tesznek kivételt, hanem még néhány értelmiségi kategóriával is. Orvosaink a falusi és a munkáslakosság egészségügyi hálózatára támaszkodva láttak munkához: így lehet ugyanis a legkönnyebben a lehető legtöbb nőt megvizsgálni (gyári rendelőkben munkaidő alatt stb.). A szétszórtabb és ellenállóbbnak gyanított értelmiségi rétegek ellenőrzését most készítik elő.
Végezetül még annyit: a Romániában élő nők egyetlen szövetségese ebben az ügyben semmi más nem lehet, mint a mifelénk szerencsére nem ritka rosszul szervezettség, lustaság, trehányság, munkakerülés, a gigantikus tervekkel és napi munkafeladatokkal meg kampányokkal szemben tanúsított fásultság és unottság. Csak ettől remélhetik a nők, hogy lassan-lassan, észrevétlenül, magától abbamarad ez a mostani gyakorlat, mely megkérdőjelezné bármely ország helyét a kultúrnemzetek sorában.
Ama reményben, asszonyom, hogy olyan ügyekben tájékoztathattam, mely – mint a nők egyenjogúságának következetes és világszerte legismertebb szószólóját – talán érdekelni fogja Önt: s azzal a kéréssel, hogy amennyiben ez valóban így van, ossza meg gondolatait velem –: őszinte tisztelettel búcsúzik híve,
Szőcs Géza, Kolozsvár, 1985. október 2-án
(Forrás: Az uniformis látogatása)

*

FWE Hogyan kerültél kapcsolatba a feminizmussal a nyolcvanas évek Romániájában?
SzG Sehogyan. Akkoriban Kelet-Európában, de főleg Erdélyben a feminizmus ismeretlen eszme volt. Maximum kuriózum formájában jutott el az emberekhez, hogy van egy mozgalom, amely valamilyen furcsa egyenjogúságot akar a nőknek. Ez a követelés akkor minket Kelet-Európában legkevésbé sem érintett meg mint cél vagy eszme. Hiszen azzal voltunk elfoglalva, hogy alapvető emberi jogokat vívjunk ki és hogy változtassunk az embernek az állam fele való kiszolgáltatottságán. Amikor én a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján nyugatra látogattam, ott szembesültem azzal, hogy a világban megindult két folyamat, amelyek mára már megváltoztatták a világot, de akkor inkább kuriózumnak tűntek. Olyasminek, ami csak jó dolgukban foglalkoztatja az embereket. Nevezetesen a feminizmus meg a homoszexuális törekvések megfogalmazódása. Akkor ez számomra olyasvalaminek tűnt, ami fölött hamar eljár majd az idő. Úgy láttam, a világban sokkal nagyobb gondok vannak, mint az, hogy nyugaton a nők elnyomott helyzetben érzik magukat meg hogy a szexuális másságukat vallók hátrányos helyzetűnek mondhatók.
FWE Hogyan vetted rá magad arra, hogy Gloria Steinemnek írj levelet?
SzG Ahogyan említettem, én akkor nem abban a tudatban éltem, hogy – legalábbis Kelet-Európában – elnyomják a nőt, hanem hogy elnyomják az embert. Aztán világosodott meg előttem, hogy ez nem egy anekdotikus epizód a századvég történelmében, hanem hogy beleillik abba folyamatrendszerbe, amely az emberiség egy új éráját jelzi. Ebből levontam a konklúziókat.
FWE Melyeket?
SzG Természetesen, ezek eleinte groteszk, elég bizarr logikai konstrukciók voltak. Amikor láttam, hogy a homoszexuális kisebbség mennyivel nagyobb figyelmet és szimpátiát élvez nyugaton, mint a nemzeti kisebbségek, jelesül például mint az erdélyi magyarság, akkor itt-ott, szűkebb körű előadásokon, eszmecseréken fölvetettem, hogy „számunkra a jövő útja jogvédelmi szempontból lehet, hogy az, ha minden erdélyi magyar buzinak deklarálja magát". És akkor már nem nyelvi, kulturális, vallási, nemzeti kisebbségként harcolhatna egy méltóbb életért és életesélyekért, hanem mint szexuális kisebbség. Talán ezek a játékok vezettek el végül is addig a gondolatig, hogy igenis, ezek a mozgalmak szövetségeseink lehetnek. Amikor meghozták a rendeletet a nők kötelező terhességi vizsgálatáról, első gondolatom az volt, hogy vajon mit szólnak ehhez azok, akik nyugatabbra oly sok energiát fektettek abba, hogy megváltoztassanak sok évszázados beidegződéseket, hagyományokat, szokásokat, erkölcsöket, olykor törvényeket, amelyeket diszkriminatívnak neveztek, s amelyek bizonyára azok is voltak. Mégis, nyilván nem a törvény betűjének a megváltoztatása volt a nagy feladat és a nagy teljesítmény, hanem a közmegítélésé, még pontosabban a közérzületé. És arra gondoltam, hogy ezekben a hölgyekben talán lesz annyi bátorság, férfipolitikus társaiktól eltérően, hogy ezt a merényletet a női méltóság nevében ne hagyják szó nélkül. Mert ugye tudjuk, hogy a férfiak dominálta világpolitika milyen túlzóan diplomatikus, taktikus és óvatos volt Romániával szemben. Apelláljunk a nőkhöz – gondoltam.
FWE Eljutott-e Gloria Steinemhez a levél?
SzG Visszajelzést nem kaptam. Tudom, hogy megjelentek belőle részletek és egészében is megjelent Németországban és Amerikában. De ez csak szimbolikus eredménynek mondható, távolról sem következett be az, amit vártam, hogy a feministák összes fórumain hatalmas felháborodás-hullám söpör majd végig az egész világon, ellehetetlenítve Ceauşescut és egész diktatúráját. És igazából ma sem értem, hogy miért tudott hatásosabb és eredményesebb lenni az állatvédők bojkottja, akik Ceauşescuné szőrmebundáin háborodtak föl, vagy hogy miért vált olyan hatásossá világszerte a falurombolás elleni tiltakozás, holott, ha jobban megnézzük, ez a kötelező terhességvizsgálat a legtávolabbi pont, ameddig Ceauşescuék eljutottak különösen a nők és általában az ember megalázásában, megtörésében, morális és pszichés tartalékai, önállósága, autonómiája felszámolásában. Ha van szexuális zaklatás – mely divatos és elterjedt fogalom, különösen Amerikában –, akkor ez aztán az volt. Fallokrácia volt a javából, impertinens faszuralom. A levelet pedig, ha várakozásaim felől tekintjük, kudarcnak kell minősíteni.
FWE Azóta sem hiszel a feminizmusban?
SzG Mint említettem, tévedés volt, hogy nem ismertem fel a feminizmus horderejét. Kiderült, hogy valóban megváltoztatta a világot, még a mi, ilyen szempontból elmaradott társadalmainkat is, az álegyenjogúság országait, ahol megállapított kvóták szerint választottak be a nemzetgyűlésbe – ami már maga is egy álparlament volt –, nőket. Aztán az ideális eset az volt, ha ezek a kvóták többfajta metszetben is érvényesnek mutatkoztak, tehát ha meg volt határozva, hogy legyen 10% nő és 10% nemzetiségi, akkor az ideális az volt, hogy legyen 10%, amelyik nő is és nemzetiségi is. Ezzel vissza is tértünk ahhoz, hogy valakit nemcsak a nemzetisége alapján határozunk meg, hanem annak alapján is, hogy férfi-e vagy nő, vagyis a neme alapján, innen már csak egy lépés, hogy a szexuális viselkedése alapján különböztessük meg. Az én egykori groteszk logikáim magának a rendszernek a perverz logikáját karikírozták.
FWE Ha azt tételezzük föl, hogy ezt az írásodat azokban az időkben Erdélyben is olvasták, akkor azt mondhatnók, hogy te ismertetted meg először az erdélyi olvasókkal a feminista mozgalmat.
SzG Ez igaz, bár akkor ezt Erdélyben nem sokan olvasták.
FWE De legalább a címzetthez eljutott vajon?
SzG Nem tudom. Mondom, választ soha nem kaptam rá. Annyit tudok, hogy németül Haldimann Éva fordításában jelent meg.
FWE Nemcsak a nőknek vagy védelmező barátja, hanem a horvátoknak is. Itt van, az RMDSZ üdvözli a horvát függetlenséget...
SzG A világon az egyik első politikai szervezet, amely elismerte a horvátok önrendelkezéshez és önálló állami léthez való jogát, az RMDSZ volt, 1991 nyarán. Hónapokkal megelőzte az Egyesült Államok állásfoglalását. Kelet-Európában szerintem az első szervezet volt.
FWE Ez a szöveg a te fogalmazásod.
SzG Akkoriban én irányítottam az RMDSZ külügyeit.
FWE Attól még fogalmazhatta más.
SzG Én fogalmaztam. De micsoda duma ez, hogy a nőknek meg a horvátoknak...

Az RMDSZ nyilatkozata

A Romániai Magyar Demokrata Szövetség 1991. július 6-án, a KOT ülése nyomán kiadott állásfoglalásában síkraszállt Szlovénia és Horvátország önrendelkezési jogának, s az ebből fakadó függetlenségének tiszteletben tartásáért.
A horvátországi tragédia – amelynek emberek ezrei, felbecsülhetetlen értékű javak, az egyetemes kultúrkincs részei estek áldozatul – ismételten bizonyítja, hogy a szabadság eszméit tagadó, egyéni és kollektív jogokat figyelmen kívül hagyó hegemonista és terjeszkedő politika zsákutcába vezet, veszélyezteti a nemzetközi békét.
Az RMDSZ megelégedéssel vette tudomásul, hogy az Európai Közösség Szlovénia és Horvátország állami függetlenségének elismerésével hitet tett a népek önrendelkezésének sérthetetlen joga mellett.
1992. január 16.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Elnöksége

*

FWE Közben eltelt több mint tíz év, idestova tizenöt. Az RMDSZ... mi is az, hogy KOT?
SzG Képviselők Országos Tanácsa.
FWE Az RMDSZ tehát járja a saját útját, te is a magadét. De a horvát-barátságod nem változott, amint erről az Ex-Sympo egyik idei számából meggyőződhettünk...
SzG Ja? Gotovináról beszélünk?
FWE Igen. Akik nem tudnák róla: a horvát függetlenségi háború hadvezére, akit, hogy „egyensúlyba hozzák" a Balkánon elkövetett szerb és horvát háborús bűnök mérlegét, legalábbis a vádakét, háborús bűnökkel vádoltak meg. A nemzeti hősnek számító Ante Gotovina azonban nem volt hajlandó rendőrkézre adni magát, eltűnt szem elől...
SzG És szögezzük le, hogy Gotovina esetleges bíróság elé állítása semmivel nem fogja csökkenteni a háborús bűnök gyakoriságát a Balkánon.

Szőcs Géza: Gotovina nálam bujkál

Ma hajnalban arra ébredtem, hogy ablakomat Gotovina tábornok kocogtatja egy üres töltényhüvellyel.
Pár éve ő szabadított ki néhány csetniknek, albánnak és bosnyáknak a fogságából, akik a politikai közös nevezőt abban a gondolatban lelték meg, hogy komoly váltságdíjat fognak követelni értem. Nem vagyok hálátlan fajta, úgyhogy örömmel fogadtam: Isten hozott, Ante!
– Üldöznek – mondta szomorkás mosollyal.
– Ne törődj! – vigasztaltam. – Engem is. Érezd magad otthon. Itt nálam mindig meglesz a helyed. Ha nem zavar, hogy Apám rossz alvó, sokat forgolódik, öcséméknek most született kisbabájuk, s az ablak alatt buszmegálló van. De itt legalább nem fognak keresni. Egyébként mit akarnak tőled?
Anyám rántottát készített a hadvezérnek. Töltöttem. – Horvátországra! – mondtuk.
– Te ismert híve vagy az Uniónak – töprengett a tábornok. – Ha te mondod nekik, vajon nem hiszik el neked, hogy száműztem magam Horvátországból? Hogy már nem odahaza élek?
– Akkor meg azt kérdeznék, hogy miért nem adtalak föl.
– S a végén még nem vennének fel téged az Unióba. Mert engem rejtegettél.
Nevettünk.
– Az lenne a legjobb, ha feladnál. Horvátországnak is, neked is... – töprengett.
– Csak azt ne mondd, hogy neked is...
– Az nem számít. Horvátország számít. De én nem adhatom föl magam. Megértesz, ugye?
Megnyugtattam. Így folytatta:
– Nohát ezért kérlek, Géza, hogy jelents föl engem. Mert én ezt nem tehetem meg. De Horvátország érdeke ezt kívánja. Szólj a rendőröknek, hogy itt vagyok nálad. Horvátországért! Tedd meg, kérlek.
– Nono, csak ne siessünk. Horvát szempontból persze az a legjobb, ha holnap nyilvánosságra hozom, hogy nálam rejtőzöl. Meg hogy soha nem foglak kiadni, akármit csinálnak. Azt fogom mondani, hogy a híres rózsadombi villámban rejtettelek el. Keressenek csak abban.
– És hogyan tudnád nyilvánosságra hozni, hogy én... hogy nálad...?
– Talán a rádióban mondom majd el... igaz, hogy nem ismerem a híradósokat. Van viszont egy adás, a nyomtatásban még nem közölt verseké... talán ebben a műsorban.
Hát így történt. Úgyhogy kéretik nem tovább basztatni a horvátokat. Lehet nyugodtan engem.
Utóirat. – Szép, szép, de hol a vers? – kérdezte a generális. Mert ez azért idáig mégsem mondható versnek, nem gondolod?
– Persze – válaszoltam. – A vers ezután jön. Figyeld csak!

Gotovina a Rózsadombon

A rózsák közt egy szökőkút van
benne egy márvány kentaurral.
Ott szoktunk este bort kóstolni
és snóblizgatni Ante úrral.

Száradni kitett álruhák,
álruhák kint a rózsák mellett.
A rózsa is csak álruha?
Habár növény is mindemellett?

*

Rózsadombi villám
sötét ablakából
éjféltájban olykor
gyertyafény világol:
villámnak sötét ablakát
egy gyertya fénye járja át.
A kapu is csak kitárul,
Gotovina rózsát árul
ott a kapubolt alatt.
Elindul aztán,
álarcban megy a bálba,
báli ruhába, álruhába.

*

A vízen rózsa fut,
a vízen rózsa szirma.
Az álruhák között
minthogyha rózsa nyílna.
Rózsa fut a vízen, mondom,
odalent a Rózsadombon:
egy vízi Rózsadombon
egy vízirózsa nő.
Hadvezér áll a parton,
álneve Kék Jenő.

2005. május 16.
(Elhangzott a Kossuth Rádió Társalgó című adásának Első közlés rovatában és megjelent az Ex Symposion 2006/1. számában.)

*

FWE Ismét csak késői koroknak: az Európai Unió azzal a kifogással halogatta Horvátország csatlakozási tárgyalásának a megkezdését, hogy a horvátok nem hajlandóak kiadni a háborús bűnökkel vádolt Gotovina tábornokot.
SzG Ami merő komédia volt, hiszen melyik hadvezért ne lehetne vádolni háborús bűntettekkel, olyasmikért, amiket a katonáik követtek el – Hannibáltól errefele máig...
FWE De Gotovinát nem sokkal később, mint ahogy a Kossuth Rádióban elhangzott a versed, valóban letartóztatták...
SzG De nem nálam.
FWE Nem a rózsadombi villádban?
SzG A Kanári-szigeteken.
FWE Ott is van villád?
SzG Egy ottani szállodában fogták el. Boldog-boldogtalan láthatta, hogy nem a horvátok rejtegették a zágrábi parlament padlásán. És az Unió, vagy a Hágai Bíróság, szóval senki nem kért bocsánatot a horvátoktól a gyanúsítgatásért.
FWE Jó helyre készülünk csatlakozni, mármint az Unióhoz. De térjünk vissza Kertész Attilához, akinek a Steinem-levél kijuttatása köszönhető. Megtaláltam a beszédet, amit a sírjánál mondtál.
SzG Hol találtad meg?
FWE A Motolla című lapban.

Búcsú

Kertész Attila neve 1982 őszén lett ismertté: az Ellenpontok (erdélyi szamizdat) szerkesztőivel együtt őt is letartóztatta, bántalmazta és megkínozta a román titkosrendőrség. Mivel semmit nem tudtak rábizonyítani, szabadon engedték, de távoznia kellett Romániából, ahová édesanyja temetésére is csak egy nemzetközi nyomásra nagy nehezen megadott, 24 órára szóló vízummal engedték vissza.
Azok közül, akik színpadon is látták, igen sokan kiemelkedő művésznek tartották, olyan színésznek, amilyenből több nemzedékre is csak egy-kettő jut. Kertész Attila kanadai állampolgárként élt Magyarországon. Színészi pályájának legelején állt, mikor 1987 májusában megmagyarázhatatlan halált halt Budapesten. Temetésén, június 12-én Szőcs Géza mondott gyászbeszédet. Az alábbiakban ebből közlünk részletet főhajtásként Kertész Attila emléke előtt.

Szőcs Géza: Kertész Attila sírjánál

Attila, sikerült az ugratás. Látod, még én is, mint a bohóc, ide álltam fekete öltönyben ezen a forró napon e mellé a láda mellé, amelyből most már nyugodtan fölkelhetsz, mert mindannyian, akik itt állunk, pontosan tudjuk, mit mulasztottunk és azt is, hogy mit veszítettünk. Morbid tréfa volt és talán meg is érdemeltük. Most akkor kérlek szépen másszál ki ebből a dobozból. És kopogtass be nyugodtan valamelyikünkhöz egyik este. Tudod, ez nagyon fontos, mert ha így maradnának a dolgok, ahogy most állnak, a végén még azt mondanák rosszakaróink: az a szűk erdélyi kör már megint felröppentett egy legendát, a zseniális fiatal színészét, akit a tragédia – ezúttal az igazi, nem a színpadi –, jóformán még elindulni sem hagyott a pályán. Mit is értenének abból a többiek, ha elmondanám rólad: te voltál az egyetlen színész, aki megtehette, hogy átírja a verseimet. Azért-e, mert a te szíved ugyanúgy vert, mint az enyém? Ki hisz ma már az ilyen szavaknak?
Attila, te jól tudod, hogy nem hiszek a feltámadásban – mert azt gondolom, hogy ez, amit élünk, s ahonnan kiléptél, ez már maga a föltámadás –, hiszek viszont – ahogyan erről annyiszor beszéltünk – abban, hogy e végtelen világban az anyag végtelen számú formában alakul át meg át; és ezért hiszem, hogy van egy olyan világ is, amely az égvilágon mindenben hasonló a miénkhez, azzal a különbséggel, hogy benne a mai napon nem ebbe a temetőbe gyűltek össze jó barátaink – mely temetőre egyébként mindannyian oly sok szeretettel gondolunk –, hanem e világban mindenikünk a maga megszokott, felszínes és felemás életét élné, azt tervezgetve: no, majd a nyáron, akkor majd igazán, akkor majd persze összejövünk. És tényleg így is lenne – abban a másik világban –, és még úgy is elmondhatatlanul jó lenne, még úgy is, hogy ugyan sok-sok évig nem is látnók egymást, de legalább lehetne tudni rólad: nem a föld alatti színpadon játszol.
(Motolla, 1987. október)

*

FWE Miért mondtad, hogy erre a temetőre sok szeretettel gondoltok?
SzG Mert ez a Kozma utcai temető, ahol akkor még inkognitóban, jeltelen sírokban feküdtek az 1956-os forradalom kivégzett mártírjai.
FWE A 301-es parcellában?
SzG Meg a szomszédos parcellákban.
FWE És te ezt akkor már tudtad? 1987-ben?
SzG Tudtam, és amikor Svájcból Pestre látogattam, virágot is vittem oda. Letettem arra a szörnyen elvadult környékre, oda, ahol úgy éreztem, szívdobogást hallok. Mondjuk.
FWE És azt hogy kell érteni, hogy Kertész Attila átírta a verseidet?
SzG Ezt úgy kell érteni, hogy összeállított és elszavalt egy egész estés műsort a Kilátótorony és környéke című kötetemből. És például, megengedte magának, hogy verseket a közepüknél elvágjon és egy másikkal folytassa őket. De az volt a csodálatos, hogy ezek a szövegrészletek valóban összetartoztak, ha szétszórtan is. Ezt persze csak én tudtam. Ő pedig valahogy rájött erre.
FWE Szerinted öngyilkos lett?
SzG Ezt máig nem tudom elképzelni. Éppen akkoriban fordult egyenesbe a sorsa. És különben is, elképesztő életszeretet és túlélő képesség volt benne. Maximum azzal lehetne megmagyarázni az egészet, hogy egy tréfát eszelt ki esetleg, egy akasztásos szcénát, és baleset történt... két óra közti szünetben a színifőiskolán.
FWE A temetésen mondott beszéded a müncheni Motollában jelent meg. Mit kell tudni erről a lapról?
SzG Steinbach Tomi és Krizsán Árpi szerkesztették... A nyugaton élő ifjabb magyar generációk lapja volt. Jó lap volt.
FWE Ugyanabban a számban olvasható egy recenzió A szélnek eresztett bábu című kötetedről. Bizonyos Ulpius Tamás írta. Lehet-e tudni, kit takar az álnév?
SzG Keszthelyi Andrást.

Ulpius Tamás: Költészet 237 oldalon
Szőcs Géza: A szélnek eresztett bábu. Magvető, 1986
(részlet)

Figyelmeztetés: aki a politikus Szőcs Gézára kíváncsi, ne is vegye kézbe ezt a könyvet! Mert bár vannak benne politikus versek, a hangsúly a versen, és nem a politikán van. A szélnek eresztett bábu bő tíz év költői termése, és megkockáztatnám azt a kijelentést is, hogy az elmúlt évek legfontosabb magyar verseit olvashatjuk benne. A könyv három – még Erdélyben megjelent –, kötet anyagát, továbbá egy újabb kötetre való verset tartalmaz, példásan szerkesztett ciklusokba rendezve. Felfogható úgy is, mint a költői én lírai fejlődésregénye a lét elvont régióitól a mindennapok kisszerű és közvetlen tapasztalatáig. Szőcs birtokolja azt az erőt, mely lehetővé teszi számára, hogy metafizikát csiholjon ki és ezzel költői tárggyá avassa a leghétköznapibb dolgokat is – egy üveg pezsgőtől egy szekusezredes bőrkabátjáig (ne feledjük, Kelet-Európában vagyunk, ahol nehezen eldönthető, hogy mi a gyakoribb: egy üveg pezsgő az áruház polcán, vagy egy minket figyelő szekus). És ami ilymódon a versbe emeltetett, megszűnik banálisnak vagy akár ijesztőnek lenni, jelentéssel telítődik és valamelyest el is távolít attól a világosságtól, ahonnan kiemelték. Szőcs azt mondja, tegyünk úgy, mintha Európában, de legalábbis a valóságon kívül élnénk. Írjunk verset a bőrkabátról, találjunk rá rímet (jóbarát), mert csak így győzhetjük le, ha legyőzhetjük egyáltalán (ami nem zárja ki azt, hogy másnap egy hideg cellában vagy egy rideg vallatószobában ébredünk). Hát főként így és ennyiben „politikusok" a versei. Úgy és amennyiben ez a helyzet is átpolitizálja azt az embert, akinek legfőbb elve: „Légy tiszta önmagadhoz".
Lehet-e ezzel a stratégiával élni, mondjuk Romániában a nyolcvanas évek derekán? Lehet, de nem sokáig.

FWE Egy pillanatig még Kertész Attila halálánál maradva, beszéljünk egy másik rejtélyes halálról is. Martos Gábor egy könyvében találtam ezt a részletet: „Darkó István, a nagyváradi Állami Színház fiatal, ám annál tehetségesebb tagja 1982. szeptember 7-én két barátjával sörözni megy egy nagyváradi szálloda teraszára. Darkó egyszer csak feláll, s elmegy a szálló medencéjébe fürdeni. Nem sokkal később itt találnak rá; derékig érő vízben, megfulladva. Négy nappal később a (hivatalos szervek által bemikrofonozott) nagyváradi temetőben Szőcs Géza mondja a Darkót búcsúztató beszédet; az a Szőcs Géza, akinek Darkó az egyik legközelibb barátja volt, és az a Szőcs Géza, akit ekkor már egy ízben kihallgattak a Szekuritátén a többé-kevésbé éppen ekkorra nemzetközileg is ismertté, s éppen ezért a román hivatalos szervek számára kínosan botrányossá vált Ellenpontok miatt, mely – bár ezt a hatósági szervek akkor még talán nem tudják biztosan – véletlenül éppen Nagyváradon készül, s véletlenül éppen annak az Ara-Kovács Attilának a legaktívabb közreműködésével, aki véletlenül éppen egyike a Darkó halálakor a nagyváradi szálló teraszán söröző két barátnak..."
(Martos Gábor: Éjegyenlőség. Írások az erdélyi magyar irodalomról. Kolozsvár, 2000.)

*

SzG Darkó szenzációs ember volt. Egy gyöngéje volt: az alkohol. Közvélekedés szerint az (is) ölte meg.
FWE És a te vélekedésed szerint?
SzG Az a medence, amelyben a fulladás érte, nem mélyebb másfél méternél. Kiváló úszó volt. És a víz tömve volt emberekkel. Hogy lehet, hogy senkinek nem tűnt fel, hogy valaki fuldoklik?
FWE De ha arra gondolunk, hogy idegenkezűség történt, ugyanaz a kérdés tehető fel: senkinek nem tűnt fel, hogy valakit éppen vízbe fullasztanak? Egy kiváló úszót...
SzG Nem tudjuk, mi történt. Állítólag egy Popa nevű bukaresti kapitányt ott láttak aznap a strandon. De érthetetlen az egész, tudtommal Darkóval külön semmi bajuk nem volt. Ha titkosszolgálati akció volt, ez előbb-utóbb kiderül, habár pont ezek a legkényesebb anyagok máig ismeretlenek maradtak.
FWE Most 2006 decemberét írjuk. Mit értsünk azon, hogy előbb-utóbb?
SzG Tíz-tizenöt évet.
FWE 1986 nyarán távozni kényszerültél Erdélyből, majd a diktatúra összeomlása után, 1990 tavaszán tértél vissza. Erről a Svájcban eltöltött közel négy évedről nem sokat tudok.
SzG Szenzációs emberek segítettek nekem a megérkezésem után. Ha csak a magyarokra gondolok, Böröcz Jóska bácsitól Gyarmathy Györgyig, Zürichben... vagy Genfben Kékessy Dezsőtől Vermes Lászlóig... legalább tíz nevet kellene felsorolnom, egyik lakással segített, a másik pedig kapcsolatokkal... Nagyon hálás vagyok mindegyiküknek.
FWE Most a közéleti, a politikai pályádról beszélgetünk. 1987-ben az amerikai Kongresszus hallgatta meg a tanúvallomásodat a romániai helyzetről, aztán a svájci parlament előtt is beszéltél ugyanerről... itt vannak a dokumentumok.
SzG Ez így nem pontos. Nem a Kongresszus és nem a svájci parlament előtt beszéltem, hanem a Kongresszus emberjogi bizottsága előtt... Ezt Tom Lantos szervezte, onnan származik a jó kapcsolatom vele, nagyszerűen szerepelt ez alkalommal... írtam is erről, a Bécsi Naplóban jelent meg... A svájci parlamentnek pedig a külügyi bizottsága hívott meg, beszámolni a hazai viszonyokról...
FWE Aztán létrehoztad a Szabad Európa Rádió irodáját Pesten, de ezzel, ahogy mondtam, külön könyvben foglalkoznék, mint a rendszerváltás jelentős fegyvertényével... Tüntetéseken is részt vettél.
SzG Volt az is.
FWE Mesélnél ezekről?
SzG Volt egy Bonnban, a román követség előtt. Ott nem beszéltem, már nem tudom miért, csak az azt követő sajtóértekezleten.
FWE És mit mondtál?
SzG Arról beszéltem, milyen érdekes ennek a román követségnek a kerítése. Mint tudjuk, a kerítések általában az elrettentést szolgálják: a kihegyezett vasrudak ezért szoktak kifelé irányulni, hogy elijesszék a betörőket. De biztos Önök is észrevették, magyaráztam az újságíróknak, hogy ennek a követségnek a lándzsái befele fordulnak, hogy sehogy se lehessen bentről valamiképpen kitörni. S hogy ez mennyire kifejezi a lényegét annak, ami Romániában van. Röhögtek.
Aztán volt egy tüntetés Bécsben, a Karlsplatzon, valamikor nyolcvannyolcban, akkor egy tízpontos kiáltványomat olvastam fel, ebből egy Chelu Iván helyzetével foglalkozott, követelve, hogy engedjék ki. A beszédem után a tömeggel a román követség elé vonultunk, úgy tízezer derék bécsivel, rengeteg diák volt köztük. Később derült ki, hogy a követségiek mekkora pánikba estek akkor. Azt hitték..., azt hitték, hogy el akarjuk foglalni vagy felgyújtani a követséget.
Aztán volt a gyertyás tüntetés a Thököly úton, az is a román követség előtt, volt a Páneurópai piknik és volt a Hősök terén 1988 júniusában a nagy tüntetés, amelyen Cornel Roscáékat kísértem, a Szabad Románia csoportot, amely akkor először lépett fel nyilvánosan, feladva az inkognitóját.
FWE Aztán már nem volt mi ellen tüntetni többet, a házaspárt kivégezték, te leadtad a svájci útleveled és hazajöttél.
SzG Igen.
FWE És így nem lettél soproni.
SzG Nem.

Szőcs Géza:
Vajon leszek-e még valaha soproni

Volt idő, amikor kevésen múlott, hogy nem lettem soproni polgár. Akkoriban Svájcban éltem. De, mint azoknak az erdélyieknek, akik Nyugatra kerültek, nekem is az járt az eszemben: hogyan lehetnék fél lábbal Magyarországon is.
Úgy terveztem, hogy Burgenlandban (sohasem.volt magyar nevén egy sohasem volt tájegységnek: Őrvidéken, esetleg: Várvidéken) telepszem le, de vásárolok Sopronban vagy Sopron környékén is házat. Ideális esetben házaim kertjei összeérhetnének, s ha a vasfüggöny alatt alagutat ásnék, birtokaimon megvalósíthatnám a kettészakított kontinens egyesülését.
Mindenesetre az őrvidéki falvak és kisvárosok lakosaként úgy lehetett volna nyugat-európainak lennem, hogy közben ne kelljen emigránsnak tekintenem magam. Hiszen – mondjuk – Őrisziget úgy magyar falu Nyugaton, hogy a történelmi Magyarország területén fekszik; vagyis úgy lehet otthon az ember, hogy ugyanakkor Nyugaton van; úgy lehet nem-száműzött magyar, hogy egyben nyugati is. Király Béla bácsinak, aki az Őrvidékről származik, például még egyértelműbb a helyzete – gondoltam –, hiszen ez a vidék neki ráadásul még szűkebb értelemben vett szülőföldje is, nekem csak hazám. Ahogyan hazám pl. Kosztolányi és Csáth Géza Szabadkája, Tolnai Ottó és Ladik Kata Újvidéke is.
Az sem akármi – gondoltam –, hogy a határ ki- és betüremkedései, Sopronnak és környékének a nyugati féltekére való félszigetszerű benyúlása miatt bizonyos pontokról nézve Ausztria (tehát a Nyugat!) némely része földrajzilag e pontoktól keletre esik. Már hallottam is magam, amint még meg sem született fiaimnak, lendületesen kelet felé mutatva, így beszélek majd: Tudjátok, ott Nyugaton...
Fölkerekedtünk hát Genfből, szétnézni Sopronban. Az éjszakai kiskocsmák világában Szentkirályi Zsolt kalauzolt bennünket értően és szeretetre méltóan; vajon merre lehet mostanában. Zenei lángelmék és egykori Esterházyak emlékét keresgéltük, aztán egy állványzattal megtámogatott, romlásnak indult, kedves épület előtt kérdésemre azt felelték: ez az Esterházy-ház. (Vagy palota? Lehet, hogy így mondták, de hát minden volt az, csak palota nem.) Néhány nappal később az óbudai Garvics nevű vendéglőben megkérdeztem Esterházy Pétert (akiről akkoriban azt vitatták, hogy urbánus író-e, avagy népi): ismeri-e ezt a házat Sopronban. Azt válaszolta: nem.
E pillanatban már sopronibbnak éreztem magam nála. Tatarozni kellene a házat – folytattam a gondterhelt gazda hangján, olyféleképpen, ami mintegy azt sugallta, ez az épület valamiképpen közös gondunk. Szóval hát, nekem mint soproninak, neki mint Esterházynak. De ezt nem mondtam ki, különben is, az egészről csak mintegy mellékesen esett szó, a vadpástétomokról folytatott beszélgetés szüneteiben.
Aztán elmondtam neki, hogy „egy olyan programon dolgozom mostanában", aminek a lényege: házakat vásárolni egymással szomszédos, de valamely országhatár két oldalára eső városokban, falvakban. Tetszett neki a gondolat. Visszatérve Sopronhoz – folytattam nagyvonalúan –, ha tényleg odaköltöznénk, mindig szívesen fogunk látni benneteket.
Láttam, hogy elégedetten csillog a szeme, a dolog – egy Genfből jött kolozsvári költő Sopronba invitálja őt, az ismeretlen és romos Esterházy palotába – kielégíti abszurd fantasztikum iránti igényét. Bármikor jöhettek – ismételtem meg.
Aztán úgy alakult, hogy soha többé nem jártam Sopronban, megszűnt a vasfüggöny, házat is Tinnyén vettünk, de mire tataroztuk, már nem abba költöztünk be, hanem hazatértünk Kolozsvárra.
Mégis, azóta is, valamelyest soproni polgárnak érzem magam, ezért is gondolnám helytelennek e soroknak azt a címet adni: hogyan nem lettem soproni.
Hanem inkább azt: vajon leszek-e még valaha soproni polgár?
Nem is kell hozzá más, csak egy újabb száműzetés.
(Forrás: a Várhely című soproni folyóirat 1995/2-es száma)

*

FWE Király Béla tábornok nem szekszárdi? Vagy kaposvári?
SzG De igen, de az édesapja burgenlandi.
FWE Bár nem feltétlenül követjük az időrendet meg a térképet, most mégis induljunk el Sopronból a nyolcvanas évek végétől. Mi volt az a Páneurópai piknik?
SzG Legjobb, ha attól érdeklődsz, aki kitalálta. Filep Máriának hívják, Debrecenben él.

„...a történelemkönyvekben ott lesz az a megállapítás, hogy 1989 augusztusában Sopronnál megnyílt a vasfüggöny, és a vasfüggöny megnyitása elindított egy olyan láncreakciót, aminek végeredményeként megtörtént Németország egyesítése, megtörtént Európa kettévágottságának a megszüntetése és elindulhattak a keleti tömb egyes országai a szabadság felé."
Antall József miniszterelnök beszédéből a Páneurópai piknik 3. évfordulóján

A Páneurópai piknik kabalaembere
(Beszélgetés Filep Máriával, a piknik ötletgazdájával)

FWE Szőcs Gézának mi volt a konkrét szerepe a Páneurópai piknikben?
FM '89-ben én Szőcs Gézáról csak annyit tudtam, hogy tehetséges kolozsvári költő. Mérnökember vagyok, és bár kedvelem az irodalmat, nem voltam annyira jártas irodalmi körökben. Tehát csak ennyit tudtam Gézáról, hogy tehetséges kolozsvári költő, aki távozni kényszerült Erdélyből és Svájcban él. És, hogy nemrég Magyarországra jött mint a Szabad Európa rádiónak az itteni vezetője.
A Sorsközösség táborban tartott előadást, a szintén menekült politológussal, Molnár Gusztávval együtt. Megtaláltam a jegyzeteim között: augusztus 14-én, a Margit vendéglő előtt találkozom Szőcs Gézával és Kis Bélával és együtt megyünk le Martonvásárra, a Sorsközösség-táborba. A Sorsközösség-tábor egy előzmény. Ez nagyon érdekes rendezvénye volt az akkori ellenzéki mozgalomnak. Közép-Kelet-Európának az ellenzéki politikusait hívták meg ebbe a táborba előadást tartani. Ez volt az az előzmény, amelynek során megismerkedtünk Gézával. Egy régi sárga autóval mentünk, Gézával, Molnár Gusztávval és Kis Bélával. [...]
A határnyitás egy másik alkalommal történt. Kitaláltuk és megszerveztük a pikniket, olyan módon, hogy nagyon szerettem volna, hogy a Szabad Európa Rádió tudósítson az eseményről. Ettől reméltem, hogy egy helyi esemény európai politikai eseménnyé fog válni. Így került ebbe a képbe Géza, mint a Szabad Európa Rádió budapesti főszerkesztője.
Ő megértette, igent mondott a felkérésemre és megjelent a határon. [...]
Jöttek a protokollrendezvények, ahol Géza is beszélt, a romániai ellenzék nyilatkozatát olvasta fel és még valamit, franciául. Ezt követően egy nemzetközi sajtótájékoztatót tartottunk...
FWE Ezek szerint te részt vettél a modern történelem egyik legnagyobb horderejű eseményében, a vasfüggöny spontán megnyitásában...
FM Részt vett, hát ennél azért több volt az...
SzG Annyi volt a részvételem jelentősége, mondjuk úgy: a misszióm, hogy a rádión keresztül a nagy nyilvánosság meg a nyugati döntéshozó körök minél gyorsabban és hitelesebben legyenek informálva. És hát az előzetes informálásuk egyben a bevonásukat is jelentette. A nyugati – elsősorban az amerikai –, politikai irányításnak a beleegyezését, netán remélt támogatását kellett megszerezni az akcióhoz. Ahhoz, hogy szakad a vasfüggöny. Én minden lehetséges eszközzel és kapcsolattal, amellyel rendelkeztem, azon voltam, hogy a görcsösen óvatos nyugati politikát abba az irányba segítsek elmozdulni, amelyben a jövőt láttam. Azt várták tőlem, mondjam meg, meddig lehet elmenni, én pedig azt mondtam, bármeddig. S ha azt kérded, nem voltak-e kockázatok: nyilván voltak. Még azt sem tudtuk, nem fognak-e lőni a határon. Többen a meghívottak közül ezért nem jöttek el. Egy héttel a piknik után le is lőttek a közelben egy fiatalembert.
FWE Tehát a te személyes részvételed garancia volt; egyrészt nyugaton ennyivel is inkább érzékelték, a te jelzéseid és közvetítéseid révén, hogy ez komoly ügy és nem szabad magukra hagyni a szervezőket. Másrészt és ily módon biztosíték voltál azoknak az embereknek is, akik ezt szervezték...
SzG Biztosíték? esetleg valószínűsítek...
FM Hát persze, a Szabad Európa Rádió itteni képviseletének vezetője, ráadásul az az ember, aki a trianoni diktátumot követően elcsatolt területről érkezett, az az ember, akit elüldöztek Romániából. Tehát ereje volt. Nos, ez az ember vezeti a Szabad Európa Rádiót és megjelenik a helyszínen. Mekkora súlya és ereje van, hogy mellénk áll. Az már nemcsak hogy erőt adott, de biztosítékot is jelentett, hogy amit teszünk, azt jól tesszük és meg kell tenni és nem lehet belőle baj. Számunkra ezért volt fontos Géza és a Szabad Európa, akkor nem a költőember vagy íróember szerepében, hanem politikusként, merész politikusként, aki felvállalta és képviselte ezt az ügyet. Számunkra ő a szabadságnak egy nyomatékos jelképe volt. Akár az útjelző kő, amely ténylegesen az utat jelzi: ha ott van, akkor jó irányba megyünk.
Akkor azt a szót használtuk, hogy a kabalánk volt...
SzG Az a feszítő erő, amely ezt az egészet szétvetette, az Erdélyből indult ki. Az erdélyi menekültek helyzete... ha korábban nincs az az erdélyiekkel, hogy nem adják ki őket, akkor ez valószínűleg nem történik meg a keletnémetekkel.
FM És ezt nem értették meg a soproniak, gyakran hivatkoznak arra, hogy a pikniket megszervezték volna Debrecen nélkül is. De nem érezték azt, hogy milyen az itt, a határ mellett, amikor saját fajtánkkal találkozunk abban a helyzetben. Messze volt ez tőlük. Ők a keletnémetekkel voltak kapcsolatban, ez teljesen más volt. Én, ezt el is mondtam, keveset tudtam róluk, ám annál többet az erdélyiekről. Számomra a határon túli magyarság sorsa volt az indítóok. Nos, miután nem tudtuk a határt lebontani Románia fele, kénytelenek voltunk a másik oldalon megtenni ezt.
SzG És, érdekes módon, akkor egyetlen magyar sem ment ki, csak a keletnémetek.
FM Sajnos, nem volt semmilyen technikai eszközünk, hogy rögzítsük a helyszínen elhangzottakat, így a felolvasott szövegek egy része elveszett. Sajnálatos, hogy a sajtó sem dokumentálta az eseményt.
SzG Ne búsulj, biztosan rögzítették az elvtársak.
FWE Tényleg, mit szólt mindehhez a hatalom? És hogyhogy eltűrtek működni egy ilyen politikai boszorkánykonyhát, a rádióét?
SzG Az erős fényben nagy árnyékot vetettünk. Féltek tőlünk.
FWE Egy pillanat... Emlegettük az előbb azt az obeliszket. Te láttad?
FM Láttam... a németek is állítottak emlékoszlopokat, de ami a legizgalmasabb, az az elmúlt évben történt. Horn Gyula helyezett el egy márvány emlékoszlopot, olyanszerű ominózus fotóval, amilyent a sírkövekre szokás ráfényképezni. Döbbenetes és tragikus, amikor az osztrák külügyminiszterrel közösen vágják a drótot...
SzG Máshol és máskor.
FM Májusban. Május 23-án volt a drótvágás. Három hónappal korábban.
FWE Az hol volt?
FM Az Európai piknik helyszínétől vagy tíz kilométerrel arrébb. Rá is van írva, hogy ezen a helyen történt a határbontás, nyolcvankilenc május 23-án. Az egész történet előbbre hozza a határ megnyitását.
SzG Holott nem ment át senki még ott és akkor. Amikor ők vágták a drótot, az egy szimbolikus izé volt...
FM A történetet épp Pozsgay Imre mondta el tavaly egy emlékünnepségen. Épp kint volt Ausztriában és az akkori osztrák államelnökkel tárgyalt az elavult határzárral kapcsolatosan.
FWE Igen.
FM Na, szóval akkor megbeszélték, hogy erre az elavult határzárra már semmi szükség, és meg kell szüntetni. És eldöntötték, hogy a dolognak legyen valami szimbolikus üzenete is, de persze, ne is legyen túldimenzionálva. Ne legyen nagyon magas szintű reprezentáció, de ne is helyi szintű... a két külügyminiszter legyen jelen, az osztrák és a magyar. Így került be Mock mellé Horn Gyula és így lett belőle határnyitó... Szögezzük le ismét: ott és akkor, amikor a műszakilag elavult határzár bontása elkezdődött a két miniszter jelenlétében, ott és akkor nem történt határnyitás...
SzG Én ott voltam. Senki sem lépte át a határt ott és akkor.
FWE Te fontos figurája voltál a pikniknek?
SzG Semmiképp nem.
FM De igen.
SzG Egy kevés előkészítői és egyfajta háttérszerepem volt.
FM Mondjuk úgy, hogy tanácsadói. Az egésznek a hangosító eszköze voltál. És a Szabad Románia csoportot is te hoztad. Meg a Mészáros Feri beszédét is te mondtad el franciául.
SzG Résztvevő voltam.
FM Az egésznek a kabalája voltál.
(Az interjú 2005. októberében készült Debrecenben.)

*

FWE Mielőtt egyebekről beszélnénk: mondanál példát arra, hogyan katalizálta a Szabad Európa a rendszerváltás eseményeit? Először is persze a jelenlétével. Ezen kívül?
SzG Minden a jelenléten múlott.
FWE Mi volt a három legfontosabb szakmai sikered?
SzG 1989 június 16., a temetés közvetítése a Hősök teréről, de annak persze nem én voltam a főhőse. Mármint a közvetítésnek. De abban, hogy az egész megtörténhetett, a rádió budapesti jelenlétének kétségtelen szerepe volt.
FWE De az a híres DY rendszámú Peugeot, az nem a rádióé volt.
SzG Nem, az a feleségem nevén volt bejegyezve, s az a kocsi, néhai Olajos Csaba barátunk sokat tudott volna mesélni erről, tényleg jó szolgálatot tett a szervezésben. Olajos Csaba a változás egyik kulcsfigurája volt, szeretnék az őt megillető szeretettel szólni róla.
FWE Mesélj egy olyan esetről, amelyben nem a csapatmunka volt a döntő, hanem hogy te magad...
SzG Mindig voltak segítőtársaim. A leghíresebb eset az volt, amikor Szegeden időközi képviselőválasztáson Raffay Ernő győzött, s ezt mi hamarabb mondtuk be, mint ahogy a választási bizottság bejelentette.
FWE De olyanról mesélj, amikor valami múlott azon, hogy jelen volt a rádió.
SzG Sok ilyen volt... mondok egy példát. 1989. október 23., aznap kiáltották ki a köztársaságot. De csak délután történt, hogy Szűrös Mátyás ezt bejelentette, délelőtt még arról szóltak a hírek, hogy a Munkásőrség semmibe veszi az országgyűlés határozatát és nem hajlandó letenni a fegyvert. Biztosan nem a legmodernebb fegyvereik voltak, de hogy ezek sortűzre alkalmasak voltak, az nem vitás.
FWE És?
SzG Megtudtam Filó Katitól és Olajos Csabától, hogy tiltakozni készülnek, mármint az MDF fog tiltakozni, a miniszterelnöknél. Arra kértek, tegyek meg mindent, amit lehet. Felhívtam Németh Miklós titkárságát – vagy sajtóirodáját? –, azzal, hogy rádiónk választ vár arra a kérdésre: van-e forgatókönyv az esetre, ha a Munkásőrség délután bele akarna lőni a tízezres tömegbe a Kossuth téren.
FWE És mi történt?
SzG És órákon belül lefegyverezték a munkásőröket. Ha azt mondod, hogy nem ennek a telefonnak köszönhetően, biztosan igazad van. De ebből a példából láthatod, miképpen működtünk.
FWE Egyre inkább értem, mire gondolt Filep Mari. Kaptam tőle egyébként egy könyvet, s benne Martonyi János egy fontos beszédét.

Dr. Martonyi János külügyminiszter a piknik 9. évfordulóján:

Sir Winston Churchill az angliai légicsatára utalva mondotta azt, hogy soha nem volt még olyan a történelemben, amikor még ilyen kevés embernek ilyen sok ember tartozik hálával és köszönettel. Gondolt ő akkor az angliai légicsata pilótáira, arra a néhány száz, talán néhány ezer brit és nemcsak brit, például lengyel pilótára, akik ezt a légicsatát Anglia számára és a szabadság számára, a szabad világ számára megnyerték. Az igazság persze az, hogy a történelemben már korábban is voltak és azóta is voltak olyan események, amelyek nyomán nagyon-nagyon sokan tartoznak hálával nagyon kevés embernek.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc megüzente a világnak, hogy a szovjet birodalomnak, a szovjet rendszernek, a kommunizmusnak vége lesz. Még akkor is, ha ezt az üzenetet akkor nem értette mindenki és mi sem tudtuk ezt teljes bizonyossággal. Azt, hogy ez mikor következik be, hogyan következik be, milyen körülmények között következik be, a későbbi események döntötték el. (...)
De bizonyos és vitathatatlan, hogy az 1989. augusztus 19-i események – itt a közelben –, meghatározó szerepet játszottak a rendszerváltozásban.
Gondoljunk egy pillanatra vissza 1989 nyarára. A világ nem tudta, talán még a magyar közvélemény jelentős része sem tudta biztosan, hogy bizony a rendszer megváltozik, sőt jelentős részben már meg is változott.
Kezdte visszanyerni a szó az erejét és az igazságát. Tartásunk mintha egy kicsit erősebb lett volna, s elkezdtünk egymás szemébe nézni.
Hát ezt érezték meg külföldön is, ezt érezték meg – biztos, hogy nem ilyen tudatosan, de ösztönösen –, az akkor keletnémetnek nevezett polgárok. Ezért jöttek ide és ezért próbáltak átmenni a szabadságba. És ez sikerült néhányuknak. Azért sikerült, mert volt itt, Magyarországon néhány bátor ember, néhány lelkes ember, néhány tiszta szándékkal, elhivatottsággal cselekvő ember, akik nem voltak sokan, de azon a napon több tucat, majd több száz, majd több ezer, majd több millió ember életét befolyásolták. Ez volt a Páneurópai piknik.
Állott a pártállam, állott annak minden intézménye, ideértve a munkásőrséget is, (...) de mi tudtuk, és főleg a szervezők tudták, hogy a lényeg már változóban van és ebből az ellentétből, ebből a konfliktusból kiutat kell találni. Előre kell menni és ezt a kiutat mutatta meg a Páneurópai piknik. És a megmutatott utat követte az akkori politikai vezetés józanul, ésszerűen és bizonyos bátorsággal. Ezt is meg kell mondani, de azt is meg kell mondani, hogy a kezdeményezés azoké volt, akik ezt megszervezték és még valakiké. Azoké, akik meghaltak az 1956-os forradalomban és szabadságharcban, akik ébren tartották a nemzeti öntudat és a szabadság lángját és akik elindították a rendszerváltozás folyamatát.
A Páneurópai piknik jelképe nemcsak a rendszerváltozásnak, nemcsak eredete a német egység megteremtésének, hanem a Páneurópai piknik üzenete és jelképe az egységes Európa megteremtésének is.
Helyünk van az egységes Európában. És ezt ugyanolyan tiszta akarattal, elszánással, elhivatottsággal képviseljük, mint azok, akik annak idején ezt a pikniket megszervezték, azok a kevesek, akiknek a cselekvése, a bátorsága később ezrek, tízezrek, milliók, tízmilliók életére hatott ki. Ez tehát számomra a különleges üzenete a Páneurópai pikniknek, ezért ünnepeljük mi ezt minden évben, ezért hisszük, hogy e nap bevonul a nemzeti és európai történelembe.
(Rövidített szöveg. 1998. augusztus 19., Fertőrákos, Barlangszínház
Forrás: Áttörés. Páneurópai piknik 1989. Ad-ART Studio – Páneurópai piknik '89 alapítvány, Budapest, 1999.)

[Kiegészítés 2006. augusztusában:]

FWE Hallom, idén te is beszéltél a piknik évfordulóján.
SzG Felkértek, nagy „lóhalálában helyzet" volt, közben éppen Debrecenben ment a Liberté forgatása, elrohantam Sopronkőhidára a határra, mondtam egy ingerült beszédet, aztán rögtön vissza.
FWE Megvan még ez a beszéded?
SzG Megvan, a Magyar Nemzet helyi tudósítója elkérte, de soha nem jelent meg.

Szőcs Géza: Piknik 2006-ban

Hölgyeim és Uraim, tisztelt egybegyűltek, kedves jelenlévők, barátaink!
Mindazokat, akik 17 évvel ezelőtt, nem kevés kockázatot vállalva, kitalálták, kedves Filep Mária, és megszervezték a történelmi pikniket, egy határtalan Európa ideálja, egy belső határok nélküli Európa eszméje vezette. A szervezők jelentős részben soproniak voltak, de a kezdeményezők főleg debreceniek – amely ténynek önmagában csak privát jelentősége volna, ha Debrecen nem éppen az ország túlsó határának szomszédságában feküdne. Ám a debreceniek a közeli zöld határon lejátszódó véres események, mindenekelőtt pedig a határon túli nemzettestvérek sorsának hatása alatt léptek fel a határok nélküli Európáért, de a határtalan kiszolgáltatottság ellen is, amelyben a kortárs önkényuralmak, fasizmusok, kommunizmusok és általában a nagy-, a közép- és a kis hatalmak tartották az embereket.
Szögezzük le már most: ha a hatalmi módszerek ma kevésbé brutálisak is, ha a szabadság érezhetően tágabb is, de a kelet-európai népek legtöbbjének nem adatott meg önnön sorsuk valódi irányításának valódi élménye – és, miközben kijutott nekik a szabadversenyes demokrácia minden torzulása, addig ennek áldásait kevéssé lehetett igazán élvezniük e 17 év alatt.
Különös szám ez a 17, kedves barátaink. 17 éve már a pikniknek, amely éppen kétszer 17 évvel követte az 1955-ös magyar forradalmat és szabadságharcot. Azt tetszik mondani, hogy az nem is '55-ben volt, hanem '56-ban? Magam is csodálkozom, hogy a mindent elárasztó hazugság ezt a dátumot még nem kezdte ki és nem írta felül. Hiszen ha megeshet az, hogy a '89 augusztusi piknik helyszínén emlékoszlopot emelnek két olyan politikus arcképével (ezek legújabban eltűntek az oszlopról, de a helyük még látszik rajta), amely két politikus aznap több száz kilométerre volt ettől a helytől – bár igaz, hogy néhány hónappal korábban errefele jártak, mintegy 40-50 kilométerre innen, de akkor és ott senki nem lépte át a határt, még bár egyetlen árva macska sem –, nos, ha a tér-idő kontinuum valóságába utólag ennyire arrogánsan bele lehet gázolni, akkor bármi megtörténhet.
Az igazi emlékezetet és emlékeket veszedelmesen kiszorítani látszik a hazugság, jobbik esetben a szuvenír.
Ez a környék is, íme, politikai és esztétikai giccsekkel telt meg, amióta nem jártam erre. Hogy kerül ide ez a műszögesdrót, ez a darab álvasfüggöny? Ugyan mit keres itt ez a tájidegen, szomorú kopjafa? Ki halt meg, ki esett el itt és mikor? Hacsak nem a szerencsétlen erdélyiek emlékét őrzi itt, valamilyen kimondatlan módon utalva a keleti határokra. Mert egyébként, hiszen jól tudjuk, legalábbis mindazok, akiknek már 17 éve is fontos volt eljönniük ide, hogy nem a gyász, nem a megrendülés helye ez itt, hanem a felszabadult, vidám emlékezésé: jókedvűen söröző németeknek kellene itt piknikezniük és független magyar rendszerváltóknak szalonnát sütniük, akik a mai napra a fogasra akasztanák a pártmundért, és közben akár cigánymuzsika is szólhatna. Elvégre ezt szerettük volna, nem? Vagy mit is?
A mindenre elszánt akkori keletnémeteknek aligha van kedvük ide visszakísérteni, legtöbben azóta sértett osszivá lettek.
Ma már tisztán látható, hogy a 17 évvel ezelőtti remények, illúziók, ideálok és jövőképek nem váltak valóra. A változások, amelyeket éppen ez a piknik is felerősített és felgyorsított, nem teljesítették a hozzájuk fűzött várakozásokat, ami nemzetünk helyzetét, boldogulási lehetőségeit, az ország tekintélyét és a keleteurópai ember szabadság-esélyeit illeti.
És ami a legrosszabb, nincs már még egy piknikre sem remény. Nincsenek már olyan konkrét és mégis szimbolikus határok, ahová ki lehetne menni demonstrálni egy jobb jövő reményében. Adjátok vissza a határokat, mondhatnánk, hogy kezdhessük újra.
Mert hiába a debreceniek bátorsága és a soproniak kitartása, megbízható elkötelezettsége, hiába a világháló és a világútlevél és hiába, hogy ma már útlevél sem kell, hogy átléphessük ezt a határt itt előttünk. Mi ezt már 17 éve átléptük, és mégis, most úgy tűnik, hogy megint csak erre lenne szükség, nulláról kezdeni, de ahhoz '89-be kellene visszamenni, csak sajnos, oda nem adnak útlevelet, sem újat, sem régit, sem határátlépési engedélyt, de még kopogtatócédulát sem.
(Elhangzott a Páneurópai piknik 17. évfordulóján, 2006. augusztus 19-én, a határnyitás helyszínén.)

*

FWE Szóba került Pozsgay Imre neve. Az ő szerepét hogyan látod?
SzG Kulcsszereplője volt a nyolcvanas évek végének. Mellesleg személyesen az ő érdeme, hogy a Szabad Európa irodát nyithatott Budapesten, ami már igazán az ország elvtársi ábrázatára mért végső pofonok egyike volt. Ehhez képest...
FWE Ehhez képest?
SzG A rádió nem igazán állt mellé a továbbiakban. Erről nem én tehettem egyébként. Aztán jött a négyigenes népszavazás, amely alkalommal eldőlt Pozsgaynak is a politikai jövője, mármint az, hogy nem lesz belőle köztársasági elnök, sőt, hogy ki fog sodródni a politikai perifériára.
FWE De ez nem a rádión múlott.
SzG Sokat gondolkodtam a következőn. A népszavazás hivatalos eredménye szerint az igenek győztek minimális különbséggel. Nos, én úgy tudom, hogy az eredmény fordított volt. Vagyis – félretéve most a három másik kérdést – Pozsgayból közvetlenül választott erős köztársasági elnök lehetett volna, ha a népszavazás valós eredményeit tekintjük. De az akkori vezetés úgy ítélte meg, hogy egy ilyen horderejű, ilyen minimális többséggel született döntés következményeit, kockázatait, terhét nem vállalja. Úgyhogy a néhány ezer szavazat különbséget egyszerűen átírták az ellenoldalra. Hát ennyit a rendszerváltozás egyik fontos epizódjáról. Erről majd hosszabban abban a másik könyvben, ha arra is sor kerül majd.
FWE Szó esett ebben a fejezetben a diktatúráról, nőkről, érthetetlen halálokról és külpolitikáról...
SzG Ez így teljesen széteső...
FWE Dehogyis. De maradjunk még a külpolitikánál. Hogy eredményes és hatásos külpolitikai tevékenységet végeztél az RMDSZ érdekében – például te készítetted elő az EDU-ba és az EUCD-be való belépését –, ezt még az ellenségeid is elismerik...
SzG No-no.
FWE Nem ismerik el?
SzG Nemigen emlegetik.
FWE Akkor annál jobb, hogy kiválasztottam néhány ezzel kapcsolatos kisebb dokumentumot. Mit kell tudnunk Csóti Györgyről?
SzG Antall közeli munkatársa volt, az MDF hivatalvezetője, külügyi szóvivője, az Országgyűlés külpolitikai bizottságának alelnöke.

Csóti György levele Szőcs Gézához

Kedves Géza!
Megdöbbenéssel értesültem arról, hogy az Erdélyi Híradó nevével fémjelzett sajtóügynökség, kapcsolatépítő iroda és – ahogy ti neveztétek – szabad szellemi műhely befejezte tevékenységét a Bem rakparton.
Ha arra gondolok, hogy irodátok és személyed milyen fontos szerepet játszott az RMDSZ európai elismertetésében, az EDU és EUCD tagfelvétel előkészítésében (szereped itt egyenesen döntő volt), az erdélyi magyar közösség önálló politikai alanyként való nemzetközi legitimációjának megszerzésében, csak értetlen és szomorú lehetek.
Irodátok politikai, kulturális és karitatív munkája nem csak nyugat felé – és felől –, szolgáló hídfőállást hozott létre, amit Antall József miniszterelnök is igen nagyra értékelt. Legalább ilyen fontos volt az elszakított nemzetrészek közti szerves kommunikáció felépítéséért végzett tevékenysége is.
Abban a reményben, hogy e munkát legalább az utókor méltányolni fogja,
a régi barátsággal üdvözöl
Csóti György
Budapest, 1997. szeptember 29.

*

FWE Nem is kevés dokumentuma van a külpolitikai munkádnak. Érdekes dolgokat talál az ember, ha fellapozza az akkori újságokat.
SzG Én is szívesen lapozom őket... Te mit találtál?
FWE Egy Eckstein Péter interjút.

Béres Katalin:
Az RMDSZ társult tagja lett a FUEV-nek

Kisebbségi sorsunk nem kényeztetett el politikai sikerekkel. Az RMDSZ-győzelem is ritka madár. Belföldön és a nemzetközi arénában egyaránt. Ezért az apróbb sikereknek is örülünk, de a jelentősebbeknek annál inkább, mert önbizalmunkat növelik, lelkierőnket gyarapítják.
Az utóbbi hetek ilyen momentumát jelentette az, hogy a FUEV fölvette az RMDSZ-t a társult tagok sorába. Ennek körülményeiről két beszélgetést folytattunk. Eckstein-Kovács Péter magát a szervezetet mutatja be, Szőcs Géza pedig – akinek személy szerint ez a győzelem köszönhető – kérésünkre a fölvétel kulisszatitkaiba nyújt betekintést.
Az Európai Népcsoportok Föderalista Uniója (FUEV) – tájékoztat Eckstein-Kovács Péter –, 1942-ben alakult. Székhelye a németországi Flensburg. Ma negyvenkét tagszervezete van, az Európában élő – német terminológiával élve – népcsoportok képviseletében. Alapszabályuk szerint: az anyanemzettel nem rendelkező, illetve az anyaország határain kívül élő népcsoportok – melyeknek saját, a többségtől különböző nyelvük, hagyományaik és kultúrájuk van – érdekeit képviselik. A FUEV jelentősége abban áll, hogy az Európa Tanács mellett szakértői szerepet játszik. Egyik erőssége: külön jogász csoportja, mely európai hírű kisebbségszakértőkből áll. A szervezet feladatául jelöli meg a társszervezetek jogos kéréseinek támogatását a kormányokhoz-nemzetközi szervezetekhez elküldött támogató levelek, határozatok formájában. Ezenkívül szándékában áll egy nemzetközi megegyezés, kisebbségi charta létrehozása.
Budapesti 18. kongresszusa – melyen az RMDSZ képviseletében részt vettünk – azért jelentős, mert első alkalom, hogy kelet-európai országban tartották. Ez a maga rendjén amiatt mondható sajátosnak, mert a FUEV jobbára nyugat-, illetve közép-európai kisebbségi szervezeteket ölel fel. A mi nehézségeink részben abból adódnak, hogy az elnökség részéről volt egyfajta idegenkedés: fölvenni a szervezetbe olyan országból is kisebbségi szervezeteket, ahol a kisebbségi kérdés meredekebben tevődik föl, vagy nincs megoldva.
Az elnökség olyan formai indokokat hozott föl a fölvételét kérő RMDSZ-szel szemben, hogy ez csak majd, az idők folyamán hagyható jóvá, miután megvizsgálták: elég reprezentatív-e, eleget tesz-e annak az alapszabályban foglalt követelménynek, hogy demokratikus módon választották meg a vezetőket... És más hasonló kérdések. Tehát, miután a FUEV ilyenformán ellenőrzést végez, csak azután léphetünk elő.
De a Szőcs Géza beszéde után a tagszervezetek képviselői egymás után léptek mellénk és hitet tettek, tanúbizonyságot, hogy az RMDSZ hiteles, reprezentatív szervezet, valósággal előre megszavazták a fölvételt. Ez a döntés természetesen új feladatokat, megváltozott szerepet fog a FUEV-re kiróni, mert egy, gyakorlatilag új stratégiát kell kialakítania, amely magában foglalja a kelet-európai kisebbségek érdekvédelmét is.
– Más kelet-európai szervezetekkel gyarapodott-e az Unió?
– Velünk együtt vettek föl társult tagként két lengyelországi német szervezetet. A magyarországi németek szervezete is most került be. Ennél keletebbre eredetileg nem is kívántak jönni. Akik bekerültek, azok is a német kisebbségek képviselői voltak. Megjegyzendő, természetesen minden él nélkül, hogy a szervezetnek egy Mitteldorfer nevű úr az elnöke, aki az olasz parlament szenátora és a dél-tiroliak német kisebbségét képviseli a szervezetben.
(Forrás: Romániai Magyar Szó, 1992)

Kodolányi Gyula levele Szőcs Gézához

Budapest, 1997. szeptember 26.
Kedves Géza!
Értesültem róla, hogy az RMDSZ vizsgálja, milyen tevékenység folyt az 1990–94 közti években az Erdélyi Híradó budapesti, Bem rakparti helyiségeiben, és hogyan képviselte ez a tevékenység az RMDSZ és a romániai magyarság érdekeit.
Ezúton az alábbiakat hozhatom azok tudomására, akiket illet.
Mint ismert, az említett időszakban a magyar miniszterelnök külpolitikai főtanácsadójaként államtitkári rangban dolgoztam a Miniszterelnökségen. A Bem rakparti iroda tevékenységéről – a Veled való folyamatos és rendszeres érintkezés kapcsán – azt a benyomást nyertem, hogy segítette fontos misszióidat az Európa Tanács parlamenti delegációjában, az Európai Demokrata Unióban és Budapesten, mint elengedhetetlenül szükséges infrastrukturális és információs bázis. Ebben a minőségében, de ezen túlmenően is, jó professzionális színvonalon és elkötelezetten szolgálta az RMDSZ és a romániai magyarság érdekeit. Légköre a szerény körülmények közt, komolyan végzett munkára vallott.
E diplomáciai feladat ellátása mellett engem személyesen és különösen megragadott az irodában dolgozó – többnyire Budapesten tanuló – fiatalok tehetsége és céltudatossága. Közülük az általam 1992 novembere óta szerkesztett Magyar Szemlének több szerzője is kikerült, s legnyilvánvalóbb, értékes teljesítményük később a Magyar Kisebbség című úttörő folyóirat megindítása lett.
Az iroda működését, s a Te politikai és szellemi mozgató szerepedet, áldozatos munkádat benne már csak ezért is igen pozitívan ítélem meg.
Baráti üdvözlettel, nagyrabecsüléssel,
Kodolányi Gyula

*

FWE A Borbély–Szentimrei-féle Erdélyi magyar politikatörténet ugyancsak leszögezi: „Fontos esemény a Szövetség életében, hogy az európai konzervatív pártokat tömörítő Európai Demokrata Unió (EDU) az 1993. szeptember 1–3. között Budapesten megtartott 16. pártelnöki értekezleten, állandó tagnak felveszi az RMDSZ-t. A csatlakozást Szőcs Géza készítette elő diplomáciailag, akinek a keze alatt működő Erdélyi Híradó látta el az ügyben az RMDSZ részéről döntő nagyváradi SZKT ülést... tájékoztató háttéranyagokkal." (46. o.)
SzG Isten tudja, kit volt nehezebb meggyőzni: az EDU-t, hogy vegyenek fel bennünket, vagy az RMDSZ-t, hogy kérje a felvételt.
FWE Beszéljünk a Magyar Kisebbség megindításáról is. Mi volt az indítékod, amikor belevágtál?
SzG Ugyanaz, mint Jakabffy Eleméréknek hajdanában. Hogy legyen egy olyan kiadvány, amely a kisebbségtudománnyal kapcsolatos elméleti és gyakorlati ismeretek fóruma, amely közvetíti felénk, hogy mit kell tudni más kisebbségek helyzetéről, és közvetíti a nagyvilág fele, hogy mit kell tudni rólunk.
FWE Következzen a feltámasztott folyóirat beköszöntő számába írt vezércikked. Egy ideig kiadója, később évekig a szerkesztőbizottság elnöke voltál.
SzG Az csak névleges elnökség volt.
FWE De ne mondd, hogy az újraindítás és a vezércikk is névleges volt.
SzG Nem mondom. Az tényleges volt.

Szőcs Géza:
Előszó, fél évszázad múlva

Kézbe véve a feltámadt-újraszületett Magyar Kisebbség nyomdakész első számát, nehéz ellenállni ama értelmetlen kérdés csábításának, mely így hangzik:
Vajon milyen lenne ma a Magyar Kisebbség, ha nem kellett volna megszűnnie több mint fél évszázada? Kik szerkesztenék, milyen szellemben?
A kérdés azért értelmetlen, mert, ha a mostani Magyar Kisebbség épp attól és azáltal is olyan, amilyen: akkor ezt a milyenséget éppen történelmünk sajátos kanyargása határozza meg.
Például az, hogy a Magyar Kisebbségnek meg kellett szűnnie a negyvenes években.
Nos: az új Magyar Kisebbség többek között éppen arról is kíván majd szólni: milyen belső viszontagságokon ment át az erdélyi magyar közösség, miként pusztította évtizedeken át a tudatvesztés, agymosottság, erkölcsi leépülés, és hogyan születtek meg e közösség sorain belül a szellemi, majd politikai ellenállás heroikus gesztusai?
Igen, a Magyar Kisebbség nulláról indul; ott kell folytatnia, ahol 54 éve abbamaradt, de úgy kell folytatnia, mintha nem maradt volna abba. Végső fokon azt kívánja megmutatni: e közösség, az erdélyi magyar kisebbség hogyan tájékozódik a jog és nagypolitika világában, hogyan határozza meg önmagát egy új kontinentális rend viszonyai között, hogyan keresi helyét saját nemzetén belül és egy más többségű állam keretei közt.
A vállalkozás legfőbb üzenete pedig ez: újrakezdjük. Ha félévszázad elteltével is, de a félbemaradó beszédet folytatja valaki közülünk; a kézből kihullt vagy kiütött tollat fölveszi és tintába mártja valaki; az elárvult írógépbe papírt csavar valaki, az öntudatlanságba süppedőket fölrázzák valakik.
Üdvözlégy, Magyar Kisebbség, üdvözlégy, olvasó!
(Forrás: Magyar Kisebbség, Új sorozat, I. évfolyam, I. szám, Nagyvárad, 1995.)

*

FWE Aztán hogy alakult a Magyar Kisebbség sorsa?
SzG Amikor Bukarestben és Pesten az elvtársak eldöntötték, hogy ha lehet, lemészárolnak, a Magyar Kisebbség is haldokolni kezdett. Úgyhogy átadtam másoknak, csinálják tovább. És ez is történt.
FWE Annak megemlítése nélkül, akár egyetlen szóval is, hogy te indítottad újra?
SzG Aki tudja, tudja.
FWE És aki nem tudja, nem tudja. A horvát kérdésben láttuk, hogy politikusi és költői megszólalásaid nem mindig választhatóak el. De mintha politikusként kevesebb figyelmet kaptál volna, mint költőként.
SzG Ez az aránytalanság mára már megszűnőben van. Most már költőként is egyre kevésbé számítok kívánatosnak.
FWE Erről később. De szeretném néhány szövegedet felvenni a kötetbe, hogy illusztráljuk, milyen fajta politikus voltál?
SzG Voltam?
FWE Voltál. Már nem vagy politikus.
SzG De ugyanaz vagyok, aki tíz, vagy húsz éve azt mondta, amit mondott. Az ma is én vagyok. És ma is ugyanazt mondom.
FWE Hiába. Már nem vagy politikus, és ennek örülhetsz.
SzG Örülök. De azt vitatom, hogy aki én voltam, az már nem én volnék.
FWE Nem te vagy, hanem te voltál. Az igeidők nem azonosak, a személyes névmás persze azonos. Az hordozza a folyamatosságot. Vagy az azonosságot.
SzG Vagy az azonosság folyamatosságát. Hagyjuk ezt. Milyen szövegekről van szó?
FWE Időrendben: a Szent Mihály-templom... a Mi az hogy mindannyian... és Maszelka János kiállítás-megnyitója.
SzG Miért pont ezt a hármat? Én nem ezeket válogatnám ki. Hanem például a Har-Kov jelentés parlamenti vitájában mondott beszédemet, vagy az Európa Tanács parlamenti...
FWE Én ezeket választottam ki. És harmadik fődokumentumként a kisebbségi törvénytervezetedet: azt a törvénytervezetet, amelyet politikusi pályád legfontosabb dokumentumának tartok. Még annál is fontosabbnak, mint amelyekben már a nyolcvanas évek első felében területi autonómiát követeltél, meg magyar egyetemet.

Szőcs Géza beszéde Kolozsvárott a Szent Mihály-templomban 1991. november 25-én

Méltóságos, itt megjelent egyházi vezetők, gyászolni egybegyűlt gyülekezet!
Az, hogy ma este itt, ebben a templomban összegyűltünk – úgy, ahogyan ezt hónapokkal ezelőtt Borbély Imre barátunk elképzelte és kezdeményezte másokkal együtt –, nemcsak kegyeletes megemlékezés, hanem szembenézés is önmagunkkal, önmagunk történelmével.
Ha gyermeteg dolog is, de érthető, hogy egy közösség tulajdon történelmének kizárólag fényes pillanatairól, saját identitásának kizárólag vonzó oldalairól kíván tudomást venni. Adott esetben például, nem egy nép oly módon szeretne azonosulni saját történelmi értékeivel – legyenek ezek akár valósak, akár imagináriusak vagy fantomatikusak –, hogy az memóriazavarral párosul; a sötét események, a szégyenletes fekete történések szándékos elfelejtésével, sőt, letagadásával. E népek képzeletbeli családfáján – melyet ők valóságosnak tekintenek –, kizárólag dicsőséges királyokat, fényes csatákat nyert hadvezéreket, világhírű tudósokat és művészeket találni – egy szóval, az absztrakt és eszményi nemzeti lángész mint irreális, spirituális minőség jelentkezik.
Pedig hát a történelemnek, mint bizonyos égitesteknek, megvan a maga sötét oldala is. Minden népnek megvannak a saját történelmi rablógyilkosai, elfajzott, gyengeelméjű szörnyszülöttei, szajhái, hóhérjai és százszor megátkozott Júdásai. De van-e minekünk közünk őhozzájuk? A mi eszményi önazonosságunknak? Főleg múlt időben. Hiszen – így él ez mibennünk – mi a Szent László, Mátyás király és Bartók Béla népe, utódai és örökösei vagyunk, nem pedig nyilas keretlegényeké. Akkor meg miért kellene bűnbánatot gyakorolnunk olyan kárhozatos vétkekért, amelyeket mintegy fél évszázada követtek el olyan személyek és erők, akikkel és amelyekkel nem azonosult közülünk soha senki. Előfordulhat persze, hogy itt, ebben a templomban van közöttünk valaki, akinek azóta is – mert lemoshatatlanul –, véres a keze, de talán olyan is eljött ma este, aki akkoriban mentette a menthetőt saját bőre vásárra vitelével is. Ha nem hiszünk a kollektív és utólagos bűnösségben – márpedig nem hihetünk –, akkor miért vagyunk most itt?
Azért vagyunk itt, mert az Áron püspökkel való azonosulás felemelő s szívünknek kedves érzés ugyan, de ez nem elég. Ha magyarnak valljuk magunkat, kötelező szembenéznünk a magyar történelemben magyarok által elkövetett bűnökkel. Nem utólagos felelősségvállalásról van szó, mások által és régen elkövetett és általunk mindig is elítélt tettekért – hanem arról a lelkiismereti parancsról van szó, hogy minekünk ezeknek a gonosztetteknek a következményeit – akár zsidók, akár románok, akár szerbek, akár mások ellen követték el őket – vállalnunk kell mindaddig, amíg magyarnak tartjuk, érezzük és nevezzük magunkat. Nem valamely tettért vállaljuk a felelősséget –, hanem vállaljuk a következményeket – és ez jelenti valójában a felelősségvállalást.
Könnyű és olcsó lenne – ha ma este zsidó testvéreinkről emlékezünk meg – mintegy önfölmentésként rámutatni, hogy máshol és mások még több gaztettet követtek el, még több zsidót aláztak meg és pusztítottak el. Ez, még ha igaz is – vagy bármennyire igaz is –, számunkra nem lehet mentség sem, nemhogy fölmentés. A magyar állam részt vett saját polgárai egy csoportjának megsemmisítésében. Ezt a tragédiát és ezt a szégyent nem kisebbíti semmi; legfönnebb növeli az, hogy itt olyan polgárokról is van szó – észak-erdélyi zsidókról C, akikre a magyar szó szeretete és vállalása miatt kétszeres kisebbségi sors súlya nehezedett; akik megosztották velünk az elnyomást mint magyarok is.
Természetesnek érezzük ebben a helyzetben, hogy azzal a kérelemmel forduljunk a magyar államhoz: a ma Romániában élő egykori munkaszolgálatosokat, deportáltakat, s mindazokat a zsidókat, akiknek olyan üldöztetésben volt részük, amelyért a bármikori magyar állam volt a felelős: mindezeket részesítse ugyanolyan erkölcsi és anyagi elégtételben, mint a ma is Magyarországon élő, hasonlóan szenvedett zsidókat. Ehhez még azt is hozzátenném: ha ezek a személyek egykor szenvedtek amiatt, mert a magyar állam polgárai voltak, akkor ma legyen joguk élvezni is ugyanennek az állampolgárságnak az előnyeit is: javasolnám tehát, hogy aki közülük ezt igényli, minden további feltétel nélkül kaphasson magyar honosságot.
Mindezt amellett, hogy az örökkévalóság oldaláról nézve a dolgokat, persze, a mi városunkból elhurcoltak már rég polgárai a titokzatos és megváltott jövő időben annak a városnak, amelynek egykori neve az égi Jeruzsálem. Mikor őket gyászoljuk, az ő könyörületüket, megbocsátásukat, kegyelmüket kérjük.
(Romániai Magyar Szó, 1991. november, továbbá Lőwy Dániel: A téglagyártól a tehervonatig, Kolozsvár, Erdélyi Híradó, 1998., valamint Lőwy Dániel: A Kálváriától a tragédiáig. Kolozsvár zsidó lakosságának története. Kolozsvár, Koinónia, 2005.)

*

FWE Erről a kárpótlási javaslatról mit kell tudnunk? Erre vonatkozik az, amit Németh Tünde interjúkötetében olvastam? Idézem:
„Az MDF 1992-ben tartott országos gyűlésén került nagyobb nyilvánosság elé az a tény, hogy a kárpótlásban Szőcs Géza javaslatára részesültek a román állampolgárságú magyarok...
– A románok is.
– Akkor a románok is. Szőcs Géza miért nem próbált politikai tőkét kovácsolni magának ebből a tényből, hogy személyesen neki köszönhető több tízezer román állampolgár több milliárd forint értékben történő kárpótlása?
– Csak annyiban köszönhető nekem, hogy az enyém volt a kezdeményezés. A döntés természetesen az Antall Józsefé volt. Ami pedig a kérdés lényegét illeti: nem vagyok én kovács."
(Németh Tünde: A jéghegy magyar–magyar csúcsa. Kolozsvár, 1997, 96–97. o.)

FWE Eddig tehát az idézet...
SzG Valóban így történt. Ebben a beszédben felvetettem, hogy a magyar állam alanyi jogon járó kárpótlással tartozik mindazon polgárainak, akiket nem védett meg, és hallgatólagos vagy tevőleges cinkosságot vállalt azokkal az erőkkel, amelyek miatt magyar állampolgárok százezrei pusztultak el vagy szenvedtek fizikailag és lelkileg. Néhány öreg zsidó bácsi odajött hozzám és megköszönte, hogy ezeket mondtam. Ennek hatása alatt másnap Budapestre utaztam, bejelentkeztem Antall miniszterelnöknél, majd amikor fogadott, előadtam neki az egészet, javasolván, hogy a még élő, egykor magyar állampolgár zsidó meghurcoltak részesüljenek kárpótlásban vagy jóvátételben.
FWE És Antall egyből elfogadta ezt?
SzG Antall töprengett, majd azt kérdezte: a zsidók szenvedtek legtöbbet, tudjuk. És nagy számban erdélyi magyarok is szolgálták Magyarországot, harcoltak a hadseregében, és szenvedtek a hozzá való hűségükért: ők vajon nem érdemelnék meg a kárpótlást? Persze, hogy igen, feleltem, sőt, milyen az élet: a négy év alatt észak-erdélyi románokat is soroztak be a magyar hadseregbe. Aki túlélte a háborút, aztán a mindenféle üldöztetést, és még él, bizony megérdemelne egy gesztust a magyar államtól...
FWE És Antall is így látta?
SzG Antall ezt rögtön elfogadta, és így történt, hogy nemsokára kiterjesztették a kárpótlást az Észak-Erdélyből elhurcolt zsidó, magyar és román túlélőkre.
FWE Mondott ezért neked valaha valaki köszönetet?
SzG Azok a zsidó bácsik, meg Antall, meg Gidály doktor... a Freundlich házaspár... ennyien.
FWE Maradjunk még egy pillanatig ennek a beszédnek a szövegénél. Először a Romániai Magyar Szó közölte. Aztán megjelent Lőwy Dániel két kiadást is megért könyvében, amely a kolozsvári zsidóság történetét dolgozza fel. A második kiadás elején a következő mondat olvasható: „A kötet Szőcs Géza közreműködésével készült." Ez minek köszönhető?
SzG A szerző becsületességének. Azt hiszem, ez a mondat még jó néhány könyv belső címlapján ott állhatna. De ezt ne írjuk bele...
FWE Miért?
SzG Mert ezt nem az én feladatom odaírni. De nem is várom el, Lőwytől sem vártam el.
FWE Azért én, ha nem bánod, rögzíteném.
SzG És ha bánom?
FWE Jut eszembe, apropó köszönet. Az Erdélyi Naplóban olvastam, kb. tíz éve, amit egy sebészfőorvos írt meg: hogy 1990-ben rengeteg erdélyi beteg budapesti műtéti költségeit te fedezted, a saját zsebedből. Ezt ők valaha is megköszönték neked?
SzG Ők nem tudták, hogy ki állta a költségeket. Ma sem tudják.
FWE Ezt meddig csináltad?
SzG Néhány évig csak.
FWE És aztán?
SzG Korábban sok pénzt kerestem, főleg a rádiónál. Abból egy tekintélyes összeget hazahoztam, ami lassan elfogyott. Szívesen adtam belőle olyanoknak, akikről úgy láttam, hogy rászorulnak és megérdemlik. Persze nem ettől fogyott el, ettől függetlenül is elfogyott volna. Aztán elkezdődött ellenem a mocskolódás, ma úgy mondják: gyűlöletbeszéd, elég faramuci kifejezés. Valójában hajtóvadászatról volt szó. Mindenesetre, ettől fogva már nem láttam értelmét... ma úgy mondjuk: nem éreztem magam motiváltnak, tovább folytatni ezt az adakozó életformát.
FWE Mondjuk azért el az igazság kedvéért azt is, hogy szereped ebben a kárpótlásügyben ismertté tett az Állami Vagyonügynökségnél. Aminek akkor lett jelentősége...
SzG Igen, amikor átvettem a nagyváradi lapok csődhalmazát. További kiadásukat valóban az ÁVÜ-től kapott reklámokból lehetett fedezni. Többen kérdezték: ezzel a vagyonügynökséges háttérrel miért nem mozdultam rá inkább valamilyen zsíros privatizációs üzletre, amilyen akkor rengeteg volt... Cégcsoportokat lehetett megvenni ingatlanostól úgy, hogy a vételár benne maradt a kasszában, tehát ingyen juthattál milliárdos értékekhez... Tudok is olyan erdélyi politikusról, aki élt ezekkel a lehetőségekkel, kvázi egy kicsit ily módon lefaragni a történelem igazságtalanságaiból. Nos, szóval nem értették, mit vacakolok ezekkel a lapokkal. Aztán az a rögeszmés, tébolygó államtitkár, bosszúból, amiért „kézből etetjük Szőcsöt, s mégis a maga feje után megy", mármint nem voltam hajlandó propagandisztikus magasztalást írni az akkori kormányzati álláspontról...
FWE Mivel kapcsolatban?
SzG Mindenfélével, de különösen a román–magyar úgynevezett alapszerződéssel kapcsolatban... nos, emiatt egyik napról a másikra érvénytelenítették a szerződésünket az ÁVÜ-vel, azzal a cinikus érvvel, hogy igazságtalan, hogy csak az Erdélyi Napló részesüljön ezekből a reklámbevételekből. Szóval, hogy igazságosan kell elosztani. Ebből aztán az lett, hogy a nagyváradi lapok többé egyetlen fabatkát sem kaptak, ez volt az igazságos elosztás.
FWE Holott te nem mint az egyik erdélyi lapkiadó kerültél ebbe a történetbe, hanem, mint aki kitalálta a kárpótlási jegyek kiterjesztését Erdélyre...
SzG Igen, és ez volt az indoklása a reklámoknak, hogy az ÁVÜ ezeken a lapokon keresztül tájékoztatja az erdélyieket a jegyekkel kapcsolatban, hogy mire és hogyan célszerű felhasználni őket stb.
FWE Vissza tudnál emlékezni, hogy személy szerint kikkel álltál kapcsolatban az ÁVÜ-nél?
SzG Miért?
FWE Ez maradjon az én titkom.
SzG Nos hát, döntéshozói szinten Diczházi Bercivel... Az ÁVÜ menedzsmentjéből Németh József igazgatóval, akihez többek közt a Szerencsejáték Rt. tartozott, s aki szerette volna, ha az rt. szerencsejáték-kaszinókat létesít Erdélyben... Azt javasoltam neki, kezdjék Brassó-Pojánán. Ezt továbbította is, nemsokára aztán értesültem Selmeczi Gyuritól, hogy közös gyerekkori barátunktól hallotta: Géza „megvette a brassói rulettkaszinót". Végül, az ÁVÜ reklám- és P. R. osztályát Hollauer Tibor vezette. Lényegében hármuknak köszönhető, hogy több tucat váradi újságíró nem lett munkanélküli, s hogy még egy ideig talpon maradt a kiadó. Egyébként ekkoriban az egyik Szekeres fiú volt az ÁVÜ vezére, én mindhármukat ismertem, meg az apjukat, az öreg Juant, még Amerikából. Örmény gyerekek, mindig jóban voltam velük, de ebben az ügyben nem fordultam hozzá, mármint Szekeres Szabolcshoz, talán nem is tudott róla, miben egyezkedünk a beosztottaival.
FWE Miért nem fordultál hozzá? Titok?
SzG Az egész privatizációval, ahogyan történt, főleg ha együtt vesszük a kárpótlással, nemhogy nem értettem egyet, hanem egyáltalán nem is nagyon értettem. Számos részletmegoldás sikeresnek tűnt, de összességében az egész megfoghatatlan volt, főleg ha olyan kérdéseket tettem föl magamnak, hogy hova vannak beépítve itt a garanciák a nemzet vészes vagyonvesztésének elkerülésére, meg az ellen, hogy a magyar cégek ne felkészületlenül és felvértezetlenül kerüljenek bele a nemzetközi szabadpiaci versenyviszonyok közé, a legnagyobb multik és cápák mezőnyébe... Meg hogy hol vannak az eszközök a létrejövő iszonyatos vagyoni különbségeknek a megakadályozására, amelyek örök feszültségforrásai lesznek a magyar társadalomnak. Szóval, hogy nem fog-e egy szörnyszülemény létrejönni? Nem tettük-e tönkre a nemzetet? Melyik politikusnak lehet édes az álma?
FWE És miért csak magadnak tetted fel ezeket a kérdéseket? A kevesek közé tartoztál, akik bármilyen kérdést feltehettek.
SzG Ha négyszemközti beszélgetésekben szóba hoztam egy-egy aggályomat, kiderült, hogy afféle egyszerű embernek tartanak, olyasvalakinek, aki alkalmas lehet mondjuk bozótharcosnak ott a távoli keleti végeken, de a közgazdasághoz és a társadalomelmélethez nem sokat ért. És ez tényleg így volt, és tényleg hiányos elméleti jártasságom számlájára írtam, hogy olyan aggályok foglalkoztatnak, amelyekre a profik már régen kidolgozták a válaszokat...
FWE Vajon nem csak utólag gondolod így? Hogy mindezt előre láttad?
SzG Dehogy láttam. Épp ez az. Csak aggódtam. Ha bizonyosság lett volna bennem, hogy ebből nagy baj lesz, nem hallgattam volna. De hittem a szakértőknek. Egyébként nem szokásom az utólagos kérkedés, az „én mindent előre láttam" bölcsessége. Volt, amit előre láttam, súlyos horderejű dolgokat meg nem.
FWE Mondanál egy példát?
SzG Jaj, hát itt van rögtön a legnagyobb szerencsétlenség, az, hogy milyen feledékeny, együgyű, rövid eszű lény az ember. El nem tudtam képzelni, mindazok után, amiken átmentek a szovjet barakk országai, hogy ezek a népek képesek lesznek erre a politikai ellenteljesítményre, amivel azóta borzasztottak el mindenkit, akinek van memóriája. Legrosszabb álmomban sem gondoltam volna például, hogy Ceauşescu sírja zarándokhely lesz. Vagy hogy azt a Paunescut, akit akkor decemberben kis híján meglincseltek, később szabad választáson szenátorrá választják. De rosszabbat mondok: nemhogy ezt nem láttam előre, de ma sem látom, utólag sem értem, hogy miért történik ez így. Nem tudom beleélni magam azok bőrébe, akiknek a névleges és minimális úgynevezett biztonság ennyivel fontosabb a szabadságnál.
FWE Mert megszállott vagy, a szabadságnak olyan fanatikusa, amilyent még nem láttam. De a legtöbb ember nem tud mit kezdeni a szabadságával.
SzG Akkor hát ezt a kérdést elég egyszerűen megválaszoltuk.
FWE Ez nem ilyen egyszerű. Lássuk például, mire mentek szabadságukkal a székelyek.

Szőcs Géza:
Székely föld és székely ember
Maszelka János kiállítása a Vármegye Galériában
1998. december 2.

Székely föld és székely ember. A kettő elválaszthatatlan. Mikor a Székelyföldet emlegetjük: nemcsak egy tájegységre gondolunk, hanem arra is ahogyan berendezkedett ott a magyarság egyik legjellegzetesebb, legérdekesebb, saját közösségteremtő erőkben leggazdagabb belső fajtája. Mikor tehát azt mondjuk: Székelyföld, nemcsak fenyvesek jelennek meg előttünk, nemcsak borvízforrások, s nem is csak templomok és székelykapuk, hanem feledhetetlen arcok, tekintetek, hangsúlyok és figurák is. Valós vagy a valóságból szublimált, sokszor az élőknél is élőbb alakok.
Ám ahogy nincs székely föld székely ember nélkül, ugyanúgy a székely ember sem igen képes székelyként létezni máshol, mint Székelyföldön. Mihelyst kiszakad saját szűkebb közösségéből, árvává válik, akinek azonnal – ha mostohára is, de – új apára és anyára van szüksége. Ez magyarázza azt a paradoxont, hogy a székely ember, a legmarkánsabb autonóm értékvilág teremtője és hordozója oly védtelenné válik, ha saját világán kívülre kerül, pl. Pesten rövid időn belül pesti magyarrá lesz. Amit aztán viszont sokan nem hajlandóak tudomásul venni, az a következő: Bukarestben a székely cselédlány, vagy ácslegény hihetetlenül rövid idő alatt asszimilálódik és románná lesz! Olyanná, aki a nagy aldunai olvasztótégelyben töri még ugyan a románt – s mindig is törni fogja –, de már szívfájdalom őt megszólalni hallani saját egykori anyanyelvén is.
A legnagyobbak, a székelység teremtő géniuszai, mint Orbán Balázs vagy Tamási Áron, vagy legjobb műveiben – ne féljünk leírni a nevét a legnagyobbak közt –: Nyírő József, képesek voltak magukkal vinni, megőrizni és újra fogalmazni székelységüket Konstantinápolyban éppúgy, mint Amerikában vagy Spanyolországban, vagy Budapesten. Ők, ha földrajzilag – ideig-óráig vagy végleg – távol is kerültek a Székelyföldtől, képesek voltak a székely pátriát magukkal vinni, mint egy lelki hazát, mint a csiga a házát.
Igen ám, de a székelyek – bármilyen elragadtatással ír róluk Jókai Mór, már-már természetfölötti magyarokként ábrázolva őket –, sajnos, nem mind Orbán Balázsokból és Tamási Áronokból, vagy Márton Áronokból, vagy Gábor Áronokból állnak. A székely ember és a székely közösség, ha vezetésében valami megzavarodik, saját földjén is észbontó ostobaságokat képes elkövetni. Képes idegen zászlók alatt fegyvert rántani sajátjai ellen; képes az erdélyi történelem két bíborosgyilkossága közül az egyiket elkövetni (ami egyben királygyilkosság is volt); vagy képes saját szülőföldjén megbuktatni az országgyűlési követválasztáson Orbán Balázst. (Na és – mondhatná valaki –, ez még mindig semmi ahhoz képest, hogy mondjuk az athéni polgárok szépen, demokratikusan, annak rendje és módja szerint halálra ítélték például Szókratészt is. Akinek halála – a másik ókori bölcs, Seneca halálának tanulságaival összevetve – csak azt bizonyítja, hogy amilyen gazságot és ostobaságot képes elkövetni az imperátori önkény egyedül, ugyanarra képes sok ostoba ember közösen.)
Mindezek után világos: a székely ember akkor képes magasrendű közösségi életet élni, a maga megható és magától értetődő módján, ha békén hagyok élni a Székelyföldön – szerencsés esetben saját bölcs vezetői irányításával. Ám manapság történelme legnagyobb veszedelme fenyegeti a székelységet; miután peremvidékei mindinkább elfogynak, miután lemorzsolódott róla Aranyosszék, miután vegyessé vált Marosszék és a Barcaság is, most legbelsőbb szerkezete került végveszélybe. Az, amit nem volt képes elérni sem tatár, sem török, sem osztrák, sem a román fasiszta kormányzatok, de még Ceauşescu sem, az most – a székelység belső megroppantása és szétzilálása – küszöbön áll.
A magyarázat erre amilyen világos, éppolyan fájdalmas. A székelység, amelyet váratlanul ért az ország demokratizálódása, nemhogy nem volt képes élni az új korszak lehetőségeivel, nemhogy nem találta meg a választ ennek kihívásaira, de nem tudta saját létérdekeit sem megfogalmazni; vagy ha ezt mégis meg tudta, ezek érvényesítésére már nem futotta erejéből. Mi több: legjobb embereit, legjobb politikusait leváltotta, megbuktatta, félreállította: s bár az utolsó mohikánok még itt-ott (...) egyelőre talpon maradtak, lassan kibontakozik a Székelyföld nagy drámája. A régió tébolyult ütemű betelepítésével, militarizálásával, apácás-csendőrös-laktanyás-pópás gyarmatosításával párhuzamosan beindult egy olyan folyamat, amely ellen nem is lehet tiltakozni, mert a székelyek maguk is felelősek érte. E folyamat és a felelősség egyik pontján a székely tulajdon felvásárlása áll. A székely kisember portáját, kis erdejét annak adja el, aki többet kínál érte. A felelősséggörbe csúcsain viszont azok a – székely választók által közvetlenül vagy közvetve – megválasztott vagy kinevezett, mindenesetre elfogadott, tehát legitimált politikusok és kormánytisztviselők állnak, akiknek cinkosságával a székelység gazdasági erejének, autonómiája hátterének tönkretétele, elherdálása, kilopása zajlik. Hogy csak egyetlen példát említsünk: az erdélyi magyarság vagyonának legjelentősebb darabja nem valamely ingatlan, vagy erdő, vagy pénzintézet, hanem a borszéki ásványvíz-palackozó. Ennek jövedelméből kényelmesen fenntartható lenne például egy egyetem. No és mi történt ezzel a palackozóval? Egy szép napon arra ébredtünk, hogy a vállalat több mint hetven százaléka bukaresti – a Ceauşescu-féle hadsereghez közel álló – mindenféle tábornokok és ezredesek kezébe került. És ez ellen nem is lehet tiltakozni, mert ez saját politikusaink részvételével – mit részvételével, cinkosságával – történt, azalatt, amíg az RMDSZ kormányon volt, amíg a megye élén magyar prefektus állt és az állami privatizációs hivatalban magyar emberek is ott ültek.
A fentiek után az is érthető, hogy ennek az – illedelmesen szólva – érdekszövetkezetnek a szószólói verdesik legjobban az asztalt és csattogtatják leghangosabban a fogsorukat, ha megtudják, hogy bármilyen forrásból bármilyen erdélyi célt úgy finanszíroz valaki, hogy nekik ezekhez az összegekhez nincs hozzáférésük. Ilyenkor az a szokásuk, hogy tolvajt kiáltanak; ők, az erdélyi magyar közösség vagyonának szétherdálói, a tékozlás, pazarlás, felelőtlenség, önzés s mohóság gladiátorai.
Ezeket a magyar – részben székely – politikusokat székely emberek választották meg, s választották meg újra; székely emberek tapsolnak nekik, miközben ők luxusautóikból kifelé integetnek, és felavatnak egy-egy szobrot
S miközben felrémlik előttünk egy már nem is székelyek lakta, letarolt táj, mely kincseivel nem azokat gazdagítja, akik e földet ezer éven át védelmezték – elnézést a közhelyért, de ez így igaz –, legalább annyi vigaszuk lesz, hogy néhány festményt – amilyenek Maszelka Jánosé is – falukra akasztanak, mint emlékképet egy mesés és elsüllyedt tartományról.
(Kiállítási katalógusszöveg, elhangzott a megnyitón)

*

FWE Jónéhány képzőművészeti tárgyú írásodat olvastam. Üzeneteik igen összetettek, legtöbbször átjárásokkal egyéb jelentésmezők fele, sokszor egészen direkt módon...
SzG Igen.
FWE Vegyük a közvetlen kapcsolódást, pl. olyan történelmi tématartományok irányába, mint művészet és birodalmi hadsereg, vagyis hogy melyikük erősebb...
SzG A művészet.
FWE Ezt mondtad Székely János kiállításának megnyitóján is...
SzG Mert már akkor is ezt gondoltam. Sőt, jóval korábban is így láttam. Valójában mindig is ez volt a véleményem.

Szőcs Géza:
Ezredvégi absztrakciók
Megnyitó beszéd Székely János Jenő Jövőt remélő szobrok című kiállításán a Komárom-Monostori erődben (2000. augusztus 25.)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt Érdeklődők!
Próbáljuk meg elképzelni a művészt, amint 15 vagy 50 vagy száz évvel ezelőtt azzal az ötlettel jelenik meg a Monostori erődben, hogy szobrokat szeretne kiállítani a placcon meg a laktanyák ablakaiban. A császári és királyi generálisok, vagy a Vörös Hadsereg Déli Hadseregcsoportjának tisztjei, esetleg a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek Főparancsnokságát képviselő vezérkariak, ha jó kedvükben találja őket a jövőből érkezett különös vendég, talán még szóba is álltak volna vele a Gott erhalte vagy a Szojuz nyerusimih szovjetszkih reszpublik diadalmas akkordjainak háttérzenéjével.
Elmagyarázták volna neki, hogy alkalmatlan helyet választott magának. Ez az erőd ugyanis nem a képzőművészet céljait szolgálja, hanem hatalmasabb és dicsőségteljesebb ügyet, előbbre való és örökkévalóbb érdekeket. Ez az erőd ugyanis a birodalom egyik pillére, egyik saroktámasza, egyik alapköve, amelyen tehát egy egész impérium nyugszik.
A művész ilyenkor álmélkodva kiált fel.
– Hogyan? Önök nem tudják, hogy a birodalmak múlandóak, csak a művészet örök?
– Micsoda? – vonják össze szemöldöküket sisakjaik, csákóik és tányérsapkáik alatt a generálisok.
– Hát persze! Pár év csupán, és volt-nincs Monarchia! Néhány hónap és az itt tartózkodó megszálló szovjet elvtársak csak azért fognak habozni, hogy most aztán merre, mivelhogy már nem lesz szovjet birodalom: mehet ki-ki ahonnan jött, Ukrajnába vagy Belorussziába...
A gondolatkísérletet itt abbahagyhatjuk, talán fölösleges részletesen elképzelnünk, mi történt volna a vakmerővel, aki így beszél. Pedig csak az igazat mondta volna, egy olyan jövő idejű igazságot, amely egyébként igazán független az igeidőktől. Székely János Jenő szobrai – itt, ezen a helyen, itt, ebben a térben, sőt téridőben –, önmaguk általános üzenetén kívül itt és ma egy külön üzenetet is hordoznak.
Mégpedig azt, hogy nem a császári és királyi az örökéletű, hanem az emberi, így a történelmet mozgató erő nem a birodalmi érdek, hanem a lélek. Nem a szoldateszka egy közösség nagy teljesítménye, hanem a szuverén alkotói tett megbecsülése. Ki emlékezne ma a trecento és quattrocento zsoldosaira, ha nem zseniális szobrászok örökítették volna meg őket?
Beszéljünk most talán arról: vajon nem lehetetlen feladat-e ebbe a térségbe itt – mely létrejöttétől kezdve a lélek, a szabadság, a gondolat, az érzékenység és a függetlenség eltaposását szolgálta –, szobrokat állítani? Nem hordozza-e ez óhatatlanul az eklektika és az esztétikailag nem homogén terek megannyi csapdáját és buktatóját és – hogy stílszerűek legyünk, vagyis a hely szellemével szólva – taposóaknáit? A párizsi Défense negyed futurisztikus, huszonegyedik századi beton- és üvegkonstrukcióinak szívében vajon nem egy rossz és megismételhetetlen képzőművészeti tréfa-e az ott felállított romantikus-klasszicizáló, patetikus szobor, mely a harsány összeférhetetlenséget, ízlésbeli inkompatibilitást az arra járók ajkán egy elnéző mosoly formájában oldja fel? Vajon egy XXI. századi kaszárnyaudvaron e szobrok nem válnak-e stílustalanná, vagy nem keltenek-e humoros hatást, mint olyan provokációk, amelyek fölött eljárt már az idő?
Meglepő módon, minden előzetes aggályom ellenére Székely János Jenő itteni kiállítása együttes látványként is pazar. Némi túlzással élve azt is lehetne mondani: mintha a művész eleve ide tervezte volna őket, mint egy bonyolult história titokzatos díszleteit és kellékeit.
A pompázatosan megfaragott golyóbisok, pörgettyűk, a fűben heverő nemes formájú, azonosíthatatlan rendeltetésű tárgyak – melyek csöndesen visszakérdeznek: ugyan miért gondoljuk, hogy a „rendeltetés" egyenértékű a praktikus értelemben vett „hasznossággal" –, a torzószerű, fej- és karnélküli míves márvány mellvérttől a rejtélyes totemalakzatok néma beszédéig, mind-mind mintha egy megrendítő metafizikus drámáról tanúskodnának, melynek legvulgárisabb, legfantáziátlanabb megközelítésben talán olyasmi is lehetne a címe, hogy tájkép csata után, vagy... alkatrészek mágiája vagy valami hasonló. Igazából azonban egy sokkal balladásabb és katartikusabb konfliktus feszültségét és emlékét hordozza így ez a tér- és tájegyüttes, amelynek legfeledhetetlenebb vizuális eleme az ablakok téglalapjában „mintha öröktől fogva" ott őrködő figurák sora, a kardját megragadó forradalmártól a halott marosvásárhelyi költőig és az olasz mester portréjától a hallgatag fehér nőalakok gyászáig.
Nem vállalkozom ennek a történetnek nem hogy az értelmezésére, nem hogy a felfejtésére, de még az elmesélésére, úgymond az összerakására sem –úgyis meg fogja ezt tenni mindenikünk ma este, félálmában, ki-ki a maga fátumérzékeny ízlése, emlékei és nosztalgiái parancsának megfelelően. A szobrász ennek a ma esti belső metafizikus dialógusnak teremtette meg kereteit, mindenikünk számára külön-külön. Köszönet érte.

*

SzG A szovjet himnusz első sora pontatlan ebben a szövegben. Helyesen: Szojuz nyerusimij reszpublik szvabodnih. Egyébként rendben van, azt hiszem.
FWE De vessünk egy pillantást arra is, hogy te magad hogyan boldogultál a múltból itt maradt árnyalakokkal.
SzG Rosszul.

Szőcs Géza:
Politikai napló (1992 decembere)
(rövidített szöveg)

December 6-án délben, az ökumenikus istentisztelet kezdete előtt, a Szent Mihály-templom bejáratánál, amikor épp belépni készültünk, egy középkorú asszony furakodott mellénk és megragadta Király Károly kabátját. – Vigyázzanak, mert amikor kijönnek a templomból, lőni fognak magukra. Az Isten szerelmére –, mondta.
Megnyugtattuk az asszonyt. Hogy vigyázni fogunk, mondtuk neki.
Miután véget ért az istentisztelet, az oltár közelében álló RMDSZ-vezetők a főpapokra pillantottak: indul-e a körmenet, a Mátyás-szobor védelmében szervezett néma tüntetés.
A főpapok intettek, hogy induljunk el. Még át kellett öltözniük.
Domokos Gézával ketten indultunk el. A tömeg szétvált előttünk, más vezetők is velünk jöttek. A Főtéren ismét ketten álltunk a menet élén.
Mire a tér déli oldalára értünk, vibrált a levegő a feszültségtől. Egy zászlókat lobogtató hangos csoport román hazafias dalokat énekelt.
Ellenséges tekintetű alakok nyomakodtak elénk, és hangosan ócsároltak, meglökdöstek bennünket. Elsősorban Domokos Gézát.
Aztán incidens és botrány nélkül véget ért a körmenet, délután pedig elkezdődött az RMDSZ küldötteinek országos értekezlete.
Előzőleg a küldöttek mintegy fele jelezte aláírásával vagy szóban, hogy megvonja bizalmát Domokos Géza elnöktől. Az ülés egyik fő napirendi pontja az elnökség, mindenek előtt Domokos Géza elnöki tevékenységének megvitatása volt. A zsebek sötétjében régóta köszörült kések villogtak. Táskámban ott volt a Domokos Géza elleni bizalmatlansági indítvány. Nekem kellett volna előtárnom, az elnökség sérelmeivel együtt.
És nem vitt rá a lélek. Lehet, hogy ez politikushoz méltatlan érzelmesség, dehiszen nem is vagyok politikus. Arra gondoltam, hogy délelőtt, ha megtámadták volna Domokos Gézát, mellette maradtam volna, hogy védelmezzem, fizikai épségem árán is.
Az ülés elején így hát rövid beszédet tartottam, és javasoltam a küldötteknek, hogy miután már csak egy hónap választ el a kongresszustól, és Domokos Géza nem kíván többé elnök lenni, foglalkozzunk inkább egyéb sürgős kérdésekkel, és vegyük le napirendről Domokos Géza ügyét. A tanácskozás ezt néhány ellenszavazattal el is fogadta.
Javaslatomat utólag többen többféleképpen kommentálták. Volt olyan, aki szerint a nagyvonalúság és szeretet megbosszulja magát a politikában: nem volt igazam, hagyván, hogy Domokos Géza megússza ezt az ügyet – ugyanis itt volt a pillanat „végleg kiütni Domokost", s még sajnálni fogom, hogy ezt nem használtam ki. (...)
A küldöttgyűlés a késő délutáni órákban tárgyalta a „Strasbourgi kérdést".
[...] Miután a megelőző parlamenti ciklusban én voltam az RMDSZ strasbourgi küldötte, most magam is bátorkodom szót kérni, hogy parlamenti mandátumom, s ezzel együtt strasbourgi megbízatásom végleges lejártával nyilvánosan megosszam tapasztalataimat a küldöttgyűléssel. Kitértem arra is, hogy milyen kvalitásokkal kell rendelkeznie az RMDSZ delegátusának: lehetőleg egy nyugat-európai nyelv anyanyelvi szintű ismerete; világnézeti rokonság a térség legbefolyásosabb pártjaival; jó emigrációs kapcsolatok. Ami pedig a jellem kérdését illeti: az illetőnek vasakaratúnak, hajlíthatatlannak, meg nem vásárolhatónak kell lennie. Ezen természetesen azt értettem, hogy küldöttünkre semmiféle befolyásolásnak, mézesmadzaggal vagy zsarolással elért árnyalatnyi puhításnak sem szabad hatnia. Olyan embernek kell lennie, aki szemrebbenés nélkül elviseli strasbourgi felszólalása után, ha másnap az ország elnöke hazaárulónak nevezi, s ha a központi médiák nevét fröcskölő gyűlölettel harsogják.
„...Nem ismerem az új parlamenti csoport minden tagját annyira, hogy tudjam: akad-e közöttük egy is, aki megvásárolható" – folytattam udvariasan, noha persze tudtam, hogy sajnos igenis akad.
E percben kitört a pokol. Egyesek szántszándékkal úgy akarták hallani szavaimat, mintha azt mondtam volna: akad-e köztük egy is, aki nem vásárolható meg. Az ülés magnófelvételére hivatkozva – meg arra, hogy a parlamenti csoportban közismerten igen sok barátom is van, akikről semmiképp sem beszélhettem ilyen becsmérlően –, tiltakoztam a műfelháborodás ellen.
A néhány torkaszakadtából üvöltöző parlamenter ekkor hangot váltott és azzal estek nekem: nevezzek meg csak egy valakit is, aki szerintem megvásárolható.
Megneveztem, ha nem is névvel. Elmondtam – magam is igencsak emelt hangon, hiszen belém akarták fojtani a szót –, hogy például sokan számon kérték tőlünk: vajon hogyan küzd majd az az RMDSZ-képviselő a magyar iskolákért, aki gyerekeit román iskolákba járatja. És nem valahol Dorohoiban, hanem egy olyan városban, ahol nagy múltú magyar iskolák vannak.
Szent meggyőződésem, hogy bárkinek joga van olyan iskolába járatnia a gyermekét, amilyenbe akarja. De ugyanilyen meggyőződésem az is, hogy az ilyen embernek nincs joga azokat képviselni, akik viszont a gyerekeiket magyar iskolákba szeretnék járatni. Ez utóbbiak szempontjából a szóban forgó illető megtagadta a közösség érdekeit és értékeit, leegyszerűsítve: az illetőt megvásárolták.
No persze nem készpénzzel, hanem funkcióval, kiváltságokkal, a nomenklatúrához való tartozás védőernyőjével.

*

De történtek súlyosabb árulások is némelyek életében, mint az, hogy ki milyen iskolába járatja a gyerekét. A KOT-ülésen a megvásárolhatóság kérdését a legönérzetesebben feszegető, legharsányabb, legtajtékzóbb, leggyűlölködőbb parlamenti képviselő Tokay György volt. Ő követelte tőlem a legerőszakosabban: nevezzek meg csak egyvalakit is a parlamenti csoportban, aki megvásárolható. Tokay rémült agresszivitásában, elvékonyodó hangú követelőzésében nem volt nehéz fölismernem a rossz lelkiismeretet. Világos volt, hogy ez az ember bizonyosságot akar. Tudni akarja, hogy tudjuk-e róla.
Régóta tudom, kicsoda is Tokay György. S hogy nem kívántam róla való ismereteimet nyilvánosságra hozni, ennek több oka is volt.
Először is ízlésem ellen való megidézni valakinek a szégyenletes múltját. Úgy véltem: egykori gondolataival, szavaival és tetteivel elsősorban ki-ki saját lelkiismerete szerint számoljon el. Meggyőződésem volt: időt és lehetőséget kell adnunk mindenkinek, hogy saját maga vonja le a konzekvenciákat elmúlt életéből. Nem szívesen tudatosítottam magamban: egyesek, méghozzá épp a legerkölcstelenebbek, nem hogy lelkiismeretvizsgálatra nem hajlandóak, hanem éppenséggel ők a legrámenősebbek, nekik a legnagyobb a mellényük és legszigorúbb a hangjuk. Pedig nem eltávolítani akarta őket bárki is a közéletből, hanem csak azt az ígéretet vártuk volna el tőlük, hogy bizonyos hibákat nem fognak többé elkövetni.
Másodszor: nem kívántam az RMDSZ tekintélyét csorbítani azzal, hogy nyilvánosság elé viszem: milyen politikai és erkölcsi múlttal rendelkeznek némelyek a Szövetség élén.
Harmadszor: Tokay György engem a nagy nyilvánosság előtt sokszorosan, sőt rendszeresen megsértett, becsmérelt, politikai kalandornak és hasonlóknak nevezett. Ráadásul, miután az RMDSZ vásárhelyi kongresszusán elnökké választottak, a Szövetség fennállása óta elkövetett legotrombább választási csalással ezt az eredményt megsemmisítette.
Mindezek után nem kívántam Tokay György személyével foglalkozni. Ám Tokay György most fogcsattogtatva, közel száz küldött jelenlétében nekem szögezte a kérdést: ki a megvásárolható közülünk? Miután fellépése azt sugallta, hogy alaptalanul és nevesítés nélkül megrágalmazom a parlamenti csoportot, most már kénytelen vagyok válaszolni.
Válaszom ez: például Tokay György megvásárolható.
Megvásárolható mint jogász, mint politikus, mint magyar s mint ember. Megvásárolható szellemileg és eladó jellemileg, áruba bocsátja magát elölről és hátulról, színéről és fonákjáról.
Mielőtt Tokay György közéleti szerepvállalásával foglalkoznék, szeretnék leszögezni néhány tényt.
1. A hatvanas évek második felében és a hetvenes években újságíróinknak nem volt kötelező ajnározniuk az ország legfőbb vezetőjét és nem volt kötelező dicsőíteniük a fennálló államrendet. Eddig az időpontig még a párttagság sem volt szigorúan kötelező. Ezt a közismert tényt, mint 1976-tól 1982 őszéig gyakorló újságíró saját tapasztalatból is megerősíthetem.
A kolozsvári Igazság című lapnál dolgoztam hat évig mint párton kívüli újságíró, több száz cikket közöltem, amelyek közül egyetlen egyben sem szerepel a Kondukátor neve, sem a párté, amelynek az élén állt, sem a szocializmus dicsérete, sem az imperializmus bírálata. Olyan cikkek ezek, amelyekbe senki bele nem írt egyetlen vesszőt sem, és amelyeknek minden egyes szavát ma is emelt fővel vállalom.
Mindezt mostanáig nem tartottam szükségesnek leírni, mert utálom a hivalkodást. E pillanatban azonban, mint lényeges adalékra szeretnék hivatkozni az akkori sajtóban uralkodó valós viszonyokra.
2. Tény, hogy kb. 1972-től érezhető fordulat állt be a sajtóviszonyokban és ettől kezdve mindinkább elvárták az újságíróktól (anélkül, hogy kötelezték volna őket erre) lojalitásuk kinyilvánítását.
3. A nyolcvanas évek közepétől a szerkesztők – pártutasításra – gátlástalanul beleírtak mindenfélét a szerzők kézirataiba. Voltak szerzők, akik tiltakoztak és voltak, akik tudomásul vették az állapotokat.
4. A napisajtóban megjelent írások esetében is különbségtétellel kell élnünk. Voltak olyan szerzők, akik ideológiai-politikai hűségüket kívánták lihegő hangon demonstrálni. És voltak szerzők, akik szakcikkeiket voltak kénytelenek megfejelni egy obligát pártfőtitkár-idézettel az írás végén vagy elején. Bármiről szóltak is ezek az írások, a vegyészettől a mezőgazdaságig és a műkedvelő színjátszástól az iskolakezdésig, többnyire olvasható volt bennük egy-két idézet vagy legalább hivatkozás („értékes útmutatásainak megfelelően" stb.). Ezt azonban senki nem vette komolyan, különösen, ha az illető írás súlyos igazságokat kimondó – esetleg sugalló – mű volt, vagy akár csak információgazdag szakcikknek számított.
Semmiképp nem eshet tehát azonos megítélés alá egy 1989-es cikk a kórusmozgalomról, kényszerkopffal az írás elején, s egy olyan vezércikk, amely már 1969-ben a pártállamot s annak legfőbb vezetőjét magasztalta.
5. Mindez elsősorban a napilapok világára, s a napilapoknál dolgozó újságírókra érvényes. Itt nem foglalkozom pl. az írók helyzetével.
6. Ez az eszmefuttatás azt a kérdést sem érinti, hogy mi az, amiről íróink és újságíróink netalán hallgattak, netán mely igazságokat és sorskérdéseket hallgattak el. Csak azzal foglalkozom, hogy hazudtak-e vagy sem, szolgálták-e a rosszat vagy sem.
7. A nemzeti kommunista Romániában a napisajtó világa olyan volt, amilyen volt. Egyvalami azonban nyilvánvaló: senki sem kényszerített senkit arra, hogy újságíró legyen. Ez egyéni választás, szuverén döntés kérdése volt. Leginkább azok kerültek nehéz helyzetbe, akiket már az iskolapadokból vagy diákfejjel emeltek ki a sajtóba, biztosítva számukra a szocreál újságírói karriert. Ezek az emberek semmihez sem értettek, úgyhogy bizonyos értelemben kényszerpályán mozogtak.
De ha valaki megbecsült mesterséggel a kezében, elitnek mondható szakma gyakorlójaként, önként, szabad akaratából, felnőtt fejjel lépett az újságírás mezejére, ezt nem értelmezhetjük másként, csak úgy: egyetértett a rendszerrel, azonosult vele és teljes erejéből szolgálni kívánta.
Ezek után lássuk, kicsoda is Tokay György.

*

1968 augusztusa, a prágai bevonulás után sokan hittek a Kondukátorban, egészen a hetvenes évek elejéig, mondjuk legkésőbb 1972-ig.
Tokay György rendíthetetlen hite azonban korábbról származik, mint 1968 forró augusztusa.
Az aradi pártlap, a Vörös Lobogó 1968. május 7-i számában érdekes cikket olvashatunk.
Szerzője nem akárki, hiszen szuperbizalmi állást tölt be: Tokay György, „Arad municípium néptanácsa jogi hivatalának főnöke". A cikk arról szól, hogy a szocializmus és a törvényesség elválaszthatatlan.
A két fogalom egyféle párosításával voltaképpen akár egyet is érthetnénk, tudván, hogy a szocializmust saját lényegétől elválaszthatatlan módon, belőle fakadó, szükségszerű, állandó, folyamatos jelleggel definiálta a törvényesség megcsúfolása. A néptanács jogi hivatalának ambiciózus főnöke azonban úgy tűnik, nem erre gondol. „1968 áprilisa két nagy jelentőségű eseményt hozott, mindkettő általános érvényű és különös fontossággal bír számunkra, gyakorló jogászok számára" – kezd elméleti fejtegetésbe a gyakorló jogász. Vajon mi lehet a két „általános érvényű" esemény? „Pártunk központi bizottságának határozataira és a Büntetőtörvénykönyv tervezetének közzétételére gondolok. A két esemény közti kapcsolat nyilvánvaló" – magyarázza az RMDSZ jövendő frakcióvezetője, akinek figyelmét, úgy tűnik, elkerülték más, nagy jelentőségű események, pl. az ország közigazgatási átszervezése, amellyel felszámolták az egykori autonóm tartománynak még az emlékét is.
De lássuk tovább az aradi néptanács ifjú titánjának vezércikkét. Eufóriás hit sugárzik a gyakorló jogász soraiból, amint arról értekezik, hogy „Fegyver az új Büntetőtörvénykönyv-tervezet, de olyan fegyver, amellyel a jog alkalmazói, az ügyészség, a bíróság, a nyomozóhatóságok csak élhetnek, de visszaélni vele többé nem lehet." Vajon honnan ez a magabiztosság, ez a fölényérzet, ez a látnoki bizonyosság, miben látja jogászunk annak biztosítékát, hogy visszaélés kizárva? Most fogózzunk meg: „A legfőbb biztosíték társadalmi rendszerünkben rejlik, abban a társadalmi rendben, amelynek vezető ereje a Román Kommunista Párt."
Hiszen az RKP „mindennapi gyakorlatával igazolta: ebben az országban a szocializmus és a törvényesség, a szocializmus és az emberi szabadságjogok elválaszthatatlanok." Ezután Ceauşescu-idézet következik a világ legigazságosabb társadalmáról. Ismétlem, akkoriban még nem volt kötelező hazugságokat írni.
1968 tavaszán senkinek sem törték ki a nyakát amiatt, ha nem cikkezett a pártlap első oldalán arról, hogy a báránnyá vedlett nyomozóhatóságok ezentúl semmiféle visszaélést nem követhetnek el – biztosíték erre maga a szocialista társadalmi rend. Ez nem más, mint cinikus demagógia, népbutítás, hazugság, karrierizmus, talpnyalás, stréberség, szolgalelkűség, a hatalommal való cinikus összejátszás, az írástudók árulása. Aki ilyen, az megvásárolható is.
[...] Tokay György élénk érdeklődése már 20 évvel ezelőtt, 1972 júliusában kiterjedt azokra, akik a dolgozó nép érdekeinek képviseletére-védelmére fölkerekednek, hogy Bukarestben ülésezzenek a Köztársasági Palota nagytermében. „A júliusi pártfórum küldöttei – tudjuk meg a gondolatolvasó szerzőtől –, hazagondolnak, azokra gondolnak, akiket itt képviselnek."
Milyen idilli kép. És milyen érthetetlen, hogy miért kellett ezt az idillt holmi zavaros rendszerváltással megtörni. Hiszen minden olyan jól működött! Hallgassuk csak: „Mi, akik itthon, a munkapad, az íróasztal mellől vagy a tikkasztó napsütésben vibráló mezőről gondolunk a Köztársasági Palotában ülésezőkre, a hazafias büszkeség érzésével mondhatjuk el: az első félév országos ipari össztermelési tervének túlteljesítésében, a szocialista mezőgazdaság fejlődését tükröző számokban ott van a mi munkánk is."
A KI MUNKÁJA?
Megértem Tokay György áhítatát a Köztársasági Palota, a népképviselők világa iránt. De vajon miért hiszi, hogy a tikkasztó mezőket és zajos munkacsarnokokat egybemoshatja a maga tintafoltos pártaktivista-íróasztalával?
Honnan ez az önbizalom, ez a lihegő tolakodás? Hol, mennyiben nőttek az „országos ipari össztermelési terv teljesítési mutatói" Tokay Györgynek köszönhetően? Hol és hogyan fejlődött a szocialista mezőgazdaság, a dolgozó nép hátán élősködő bértollnok bükkfanyelven és haptákban fölhadart gügye leckéi következtében?
Hallgassuk csak tovább: „Az idővel, a történelemmel, a fejlődéssel állunk versenyben, négy és fél esztendő alatt öt esztendőt akarunk és fogunk haladni." A transzparens-jelszavak, a „lozinkák" színvonala ez. Cincinal de calitate-n patru ani si jumatate. S ma ugyanez a mély gondolkodó akarja az erdélyi magyarság sorsát irányítani; aki ilyen sziklaszilárd meggyőződéssel hirdette, hogy fél évvel a történetem természetes menete elé lehet – sőt fogunk – vágni?!
Legjobb kezekben van az RMDSZ képviselőházi csoportjának vezetése. Hiszen milyen szépen tudta már húsz évvel ezelőtt fuvolázni: „Ma kezdődött meg a párt Országos Konferenciája. Ma kezdődött meg a holnap. Mert ma, mint már annyiszor, a kommunisták küldöttei a jövő megközelítésének az új útjait tárják fel." És ismét: pártunk főtitkára, legértékesebb vezetési módszerek, sokoldalúan fejlett szocialista társadalom, még nagyobb siker, kenyércsata, s a költő igaza.
„Kitől a jövendő győzelmünk ered" – idézi Tokay György befejezésül, majd hozzáfűzi: „A költő igazát talán még sohasem éreztük annyira, mint ezekben a forró júliusi napokban." Ezekben a hideg januári napokban nekem egy másik költő jut eszembe; Ady Endre, akinek egy sorát Tokay, minimális kötőszó-betoldással, ars poetica gyanánt vállalhatná: Góg és de Magóg fia vagyok én.
Az állandó eufóriás lelkesedést most nem is említve, az imént idézett cikk szépen láttatja azt a két motívumot, ami a Tokay-írások tucatjait jellemzi. Egyik az idillizálás, másik a fontoskodás.

*

Milyen idilli, milyen megnyugtató, milyen lefegyverző az a tudat, hogy szép hazánkban minden gond megoldódik, még a nemzetiségi kérdés is. Míg Bretter György leírja örökérvényűén, hogy itt és mást, addig Tokay György 1971 júliusában Itt és együtt című cikkében keményen kimondja: „A szocialista demokráciába beleszövődő nemzetiségi politikánk nap mint nap a gyakorlati példák sokaságát vonultatja fel, amelyek tanúságot tesznek arról, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásának folyamatában egyre előbbre lépünk, egyre újabb és hatékonyabb módszerekre lelünk a párt vonalának megvalósításában." És következnek pártunk főtitkárának „döntő fontosságú" eszméi, „legpregnánsabb megfogalmazásukban", no meg persze az útmutatások. Ugyan kinek is lehetne panasza, ha egyszer N. C. elvtárs leszögezte, hogy „...nagyobb figyelmet kell fordítani a magyar, német és más nemzetiségű káderek előléptetésére."
Természetesen nem az „együtt" ellen van kifogásom. A kérdés az, hogy kikkel együtt. Soha nem volt kérdéses, hogy együtt-e a román nemzettel, ezen belül is főleg azokkal, akik a románság jobbik énjét hordozzák. De az sem lehetett vitás, hogy kikkel nem árulhatunk „együtt" egy gyékényen. A pártoligarchiával, a nomenklatúrával, a hatalmi téboly megszállottaival, a közélet banditáival, a hivatali hiénákkal, a bennünket fölszámolni, megszüntetni, megsemmisíteni akaró municípiumi, megyei és fővárosi elvtársakkal. Azokkal, akik megvalósították Romániában az „általános, az egész párt- és állami politikát jellemző, következetesen véghezvitt marxista–leninista nemzetiségi politikát." (Tokay, idézett opus, 1971. július 15.)
Nem tudjuk pontosan, mikor is állt be ez az eszményi állapot Romániában, de 1969. augusztus 14-én már biztosan megtörtént, ekkor már ugyanis Tokay György arról tudósít bennünket a Vörös Lobogóban, hogy „eljött az idő, amikor a párt, az ország sorsának irányítója, kezébe vette Románia boldogságának ügyét [!!!] és ma már a nemzeti kérdés marxista–leninista megoldása a szocialista Románia legnagyobb történelmi vívmányai közé tartozik." Bizonyíték? A magyarok „jelen vannak megyénk vezető szerveiben is". Talán nem is annyira a megyei szervekre gondolt a cikkíró – lehet, hogy egyszerűen csak a municípiumi néptanácsra, annak is a jogi hivatalára.
De ha ez így van – kérdezhetjük –, ha „az ember és ember közti egyenlőség elve" szép hazánkban „itt és most, tízszeresen és százszorosan igaz" – akkor vajon miért harcol ma az RMDSZ? Azért, mert így akarja „néhány hülye"? (Ahogyan manapság szövetségünk bizonyos köreiben a radikális politizálás híveit szokás nevezni.)
Tokay György már 1968. október 30-án jelezte, A szocialista demokrácia kiterjesztése című cikkében, hogy pártunknak – a néptanácsok munkája révén is – célja „a marxista–leninista nemzetiségi politika következetes megvalósítása". Ez a cél tehát a mondott dátumig (1969. augusztus 14.) sikerrel meg is valósult. Gyors munka volt, de eredményes. Ugyanebben a cikkben fejtegeti szerzőnk azt is, hogy a szocialista demokrácia kiterjesztése „a dolgozók legszélesebb tömegeit kívánja bevonni az államügyek intézésébe". Lenyűgöző perspektíva, s még két év sem telik bele, szerzőnk máris így tudósíthat 1970. november 24-én: az „államhatalom munkájában", legalábbis Arad megyében, „az arány egyre inkább eltolódik a néptömegek javára"... Aki ezek után sem érezte jól magát a Kondukátor Romániájában, az magára vessen. Az bizonyára azt sem ismerte föl, hogy „országunk igazsága bizonyító példája lesz az új rend igazságának és felsőbbrendűségének". (Vörös Lobogó, 1969. július 17.)

*

Tokay György írásaiból a fontoskodásnak két fő válfaját ismerhetjük meg.
Egyik az önheroizáló, a mások teljesítményét laza mozdulattal kisajátító, úgynevezett tolakvó fontoskodás. (Lásd az idézett példát is az ország ipari össztermeléséről.) Helyszűke miatt egyetlen idézetet választottam, a Vörös Lobogó 1975. július 5-i számából, mégpedig azért éppen ezt, mert ritka szép példája annak a performanciának, hogy hogyan lehet heroikus pózban fellépni és ugyanakkor csattogva benyalni. Szóban forgó jegyzet a Maros vízszintjének drámai emelkedéséről szól. Felidéződnek a hetvenes árvíz pillanatai. Az írás a következő passzusban kulminál: „Ezzel a mondattal válaszolunk pártunk főtitkárának felhívására: Ceauşescu elvtárs! Itt nem tör át (mármint az árvíz, Sz. G.), nem engedjük!"
De Tokay György nemcsak a tolakvó, hanem a kioktató fontoskodás műfajában is maradandót alkotott. Megszámlálhatatlanul sok üzemi riportjában visszatérő motívum, hogy ő majd elmagyarázza, hogyan kell termelni (többet, jobban stb.). T. Gy. megállapítása szerint a baj az, hogy túl nagy figyelmet szentelnek a szakkérdéseknek, s túl keveset a párt (s tegyük hozzá: a pártfőtitkár) útmutatásainak. Érdemes figyelni, a szerző nem Mrozek, hanem Tokay György. (Vörös Lobogó, 1971. december 15.)

Látogatóban vagyunk az Electrometal kommunistáinak év végi beszámoló közgyűlésén. A szónok a termelési folyamatot elemzi, az export-tervet, a termékjegyzék bővítését, a piackutatást, az újításokat, a nyersanyag-ellátást. És az újságíró? „...egyre türelmetlenebbül vártuk, mikor tér már rá a pártbizottság az üzemben folyó pártmunka politikai-ideológiai kérdéseire". Ugyanis „kétségtelenül fontosak a szervezési kérdések is, de nem indokolt, hogy ezeknek több figyelmet szenteltek, mint a párttagok politikai oktatásáról szóló megállapításoknak".
Hihetnők, hogy az újságíró egyszerű delíriumáról van szó, ha – mint említettem – nem térne vissza ugyanez a zseniális gazdaságirányítási koncepció a Tokay-írások egész sorában. Képzelem, mekkora örömmel fogadták a „technicista hangvételt" ostorozó firkászt az üzemekben, amelyekben persze szakemberek megpróbálták biztosítani a termelést a pártközpontból érkező nagyokosok és utasításaik dacára is. Még egy ilyen újságíró hiányzott nekik, púpnak a hátukra. Tokay György derűs ártatlansággal még azt is elkotyogja a Vörös Lobogó 1973. január 30-i számában, hogy milyen tanácsot (jó, hogy nem utasítást) adott egy üzem párttitkárának a termelésnövelés biztosítására. Az üzemi pártalapszervezetnek kapcsolatot kell keresnie a „kooperáló vállalat" pártszervezetével, amellyel „szocialista versenyszerződést" kötve egyből megoldódnának az együttműködési gondok. Az írás a következő bravúros mondattal zárul: „Az üzemi pártszervek és -szervezetek politikai munkájukat ki kell terjesszék a kooperációs tevékenység területére is – fontos része ez ötéves tervünk határidő előtti maximális szintű teljesítéséért tett erőfeszítéseinknek –, mindenképpen megérdemlik a kommunisták figyelmét." Szó szerint.
Túlbuzgóságában T. Gy. képes odáig vetemedni, hogy felkutatja visszamenőleg a pártgyűlések jegyzőkönyveiben: ki hányszor szólalt fel s mennyire építő szellemben. Vajon ki kényszerítette erre? Mert ez már fényévnyire van azoktól a megszokott termelési riportoktól, amelyekben az újságíró békésen azt hazudta, hogy a tervet túlteljesítették, s ezzel a dolog el volt intézve.
Miután az EBEÉ-folyamat keretén belül az RMDSZ-t Tokay György képviselőházi frakcióvezető fogja képviselni, érdemes megismerkednünk a külpolitikus Tokayval is legalább egy passzus erejéig.
1975. április 19-én, miután tájékoztatást kaptunk N. C. elvtárs történelmi jelentőségű, Fülöp-szigeteken tett látogatásáról – Tokay György leplezetlen elégtétellel tudósít arról is, hogy a kambodzsai felszabadító erők elfoglalták az ország fővárosát, amely már nem tudott ellenállni „a népi erők meg-megújuló rohamainak". Pont került tehát egy „hosszú-hosszú folyamat végére", miután a „népáruló rendszer megbukott és az országban végre megkezdődhetett a politikai megoldások felkutatása".
A Vörös Khmer által felkutatott megoldások sajátságos rekordot képeznek a népirtás egyetemes történetében. Tokayt ez ma éppoly kevéssé zavarja, mint egykori tömérdek hazugsága.

*

Egy angolszász eredetű szólásmondás járja RMDSZ-berkekben. A példázat így szól: az a tyúk, amelyik úgy úszik, úgy hápog és úgy totyog, mint egy kacsa – az nem tyúk, hanem kacsa.
Ebből pedig egyenesen következik: az a vezérkos, amely úgy beszél, úgy idomul környezetéhez és úgy változtatja színét, mint egy kaméleon – az nem is vezérkos, hanem kaméleon.

*

Úgy a hetvenes évek második felétől Tokay Györgyöt csalódás érhette. Bármit is „szögezett le" Nicolae Ceauşescu elvtárs, a magyar és más nemzetiségű káderek előléptetése csak szép álom maradt. Az ország hanyatló gazdasági ereje és a túl nagy számban feltolakvó karrieristák miatt a párt már nem tudta és igazából már nem is akarta olyan busásan megfizetni bértollnokait, mint azelőtt. Az anyagi juttatásokkal és a privilégiumokkal, szóval, a mézesmadzaggal való manipuláció helyett a párt mind szigorúbb és szűkmarkúbb gazdának kezdett bizonyulni.
Emiatt egyre kevésbé érte meg a lihegők túl nagyra duzzadt kórusának tagja lenni. Tokay György felméri, hogy egy hozzá hasonló képességű jogásznak sokkal kifizetődőbb ügyvédi praxist fenntartania, mint tovább nyüzsögnie pártvonalon, néptanácsi vonalon, a zughírlapírás vonalán. Ez a pragmatikus felismerés mentette meg attól, hogy országosan kompromittált figurává váljék. A kilencvenes évek elejére Tokay György így szalonképessége teljében érezhette magát.
Tokay György politikai filozófiája a mimikrire alapul: hasonulni a közeghez, beleolvadni, idomulni a környezetben uralkodó formákhoz. E filozófiát nemcsak mint vezércikkíró valósította meg. Legzseniálisabb húzásai azok voltak, amelyek révén az erdélyi magyarság elvárásainak kívánt megfelelni.
Néhány látványos akció vagy hatásos parlamenti szónoklat elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Tokay György megnyerje az erdélyi magyar közösség bizalmát. Bevallom, az enyémet is.
Ám a mimikriről előbb vagy utóbb, de törvényszerűen kiderül, hogy mimikri, hogy valami nem igazi. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a kaméleonok nemzetsége már az állatvilágon belül is kiveszőben van.

*

Az elmúlt hetekben meggyőződhettem róla: egyesek rendkívül szigorúan ítélik meg újságíróinkat, és közülük bárkit szalonképtelennek tartanak, aki az előző rezsimet kiszolgálta. Csak az az érdekes, hogy ugyanezt a szigorú igényességet nem terjesztik ki politikusainkra is. Holott pl. egy frakcióvezető ezerszer annyi bajt okozhat, mint egy jó újságíró.

*

Ha Tokay György személyes képességeit – pl. kiváló szónoki adottságait – az erdélyi magyar közösség érdekében kívánja érvényesíteni: munkáját köszönettel tudomásul vesszük. Tokay Györgynek természetesen jogában áll a közösségért dolgozni.
Amihez viszont – sötét múltjára való tekintettel – semmiképp sem lehet joga, az az, hogy tovább hazudjon, csaljon, félrebeszéljen, manipuláljon, és ugató hangon azt üvöltözze: közülünk senki sem megvásárolható.

*

Tokay György esetében két magyarázat lehetséges.
Az egyik: Tokay György pontosan tudta, miféle ügyet szolgál vezércikkeivel. Ez esetben morális okok alapján alkalmatlan vezető közéleti tisztség betöltésére.
A másik: Tokay György nem tudta, milyen ügyet szolgál. Ez esetben intellektuális szempontból alkalmatlan arra, hogy vezető legyen.

*

FWE Hadd idézzünk ide egy újsághírt, amelyet a Magyar Szóban találtam. Csak a viszonyok érzékeltetésére, miről szóltak az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének a mindennapjai.

Kisebbségi vita az ET Parlamenti Közgyűlésében
– Szőcs Géza szenátor felszólalása –

Jogügyi és emberjogi témakörben tulajdonképpen a kisebbségi jogokról folytat vitát az Európa Tanács Parlamenti közgyűlésének ülésszaka – jelenti Strasbourgból a Rompres különtudósítója. Minthogy a hosszasan elhúzódó vita ellenére sem sikerült egyeztetni a kifejtett igen sok szempontot, az előirányzott ajánlás-tervezetet nem fogadták el, hanem visszaküldték a szakbizottsághoz. A felszólalók között volt Vasile Mois, a Szenátus alelnöke és Szőcs Géza RMDSZ-szenátor. Mois a kisebbségjogi európai normák hazai alkalmazása érdekében tett intézkedéseket tekintette át. Szőcs Géza pedig rámutatott, hogy Romániában az utóbbi időszakban számos esetben megsértették a nemzetiségi jogokat, drasztikusan csökkentették a magyar nyelvű tv-műsort, kiújultak a letartóztatások a magyar kisebbség körében. A február 9-i helyi választásokon induló sok RMDSZ-jelöltet önkényesen töröltek a listáról.
A felszólalás után több román képviselő kijelentette a Rompres különtudósítójának, hogy nem ért egyet az elhangzottakkal, de nem kívánt vitázni a plénum előtt. A román küldöttség végül is megállapodott abban, hogy pontosításokat eszközöl Szőcs Géza szenátor felszólalása kapcsán a jogügyi és emberjogi bizottságban. Ennek tegnapra tervezett ülésén főként Romániára vonatkozó problémák szerepeltek napirenden.

*

FWE Tokay ezután fényes karriert futott be az RMDSZ-ben, téged pedig megróttak, még Svédországból is, hogy miért foglalkozol mások múltjával, ahelyett, hogy az egységet építenéd.
SzG Így igaz.

Szőcs Géza:
Mi az, hogy mindannyian?
Válasz egy Svédországból Erdélybe küldött kérdésre. Részletek

Talán olyanszerű alcímet kellene adnom e levélnek, mint mondjuk Töprengés a közös főnevekről.
Kedves Zoltán! Ti néhányan négy évtizeddel ezelőtt börtönbe kerültetek egy kamaszos, de heroikus, egy romantikus, de megható, egy naiv, de nemes és tiszteletre méltó lázadozás, tervezgetés: világmegváltó, rendszerfelforgató álomszövögetés miatt. Több mint negyven év múlva a történelemből kiderül, hogy igazatok volt. Ama nemzedék legjobbjai voltatok, Palocsay Zsigmondtól Bodor Ádámig és Asztalos Lajostól a Veress házaspárig.
Mint annyi mindennek, ennek a ti vállalkozásotoknak sincs feltárva, megírva, feldolgozva a története. Lehet, nem is úgy estek a dolgok, ahogyan azt tudjuk, tudni véljük. Mítoszok. Palocsay Zsiga úgy mesélte nekem, hogy egy V. Pista nevű fiú buktatott le benneteket, aki aztán teherkocsiból kihajítva lelte halálát. Azért csak a kezdőbetűjét írom ki a névnek (számodra így is nyilván ismerős), mert hátha Zsiga nem jól tudta, mi és hogy volt. Az is lehet, hogy nem buktatott le benneteket senki, csak a véletlen. De tegyük most föl egy pillanatra – hogy világosabb legyen, miről beszélünk –, tegyük föl, hogy az áruló mégis V. Pista volt és hogy nem érte volna utol őt egy rejtélyes bosszú. [...]
[1989-et követően, amikor V. P. már az RMDSZ-ben ágál] valaki megelégeli a dolgot, és azt kérdi: álljunk csak meg, kérem, ki ez az ember? Csak nem azonos azzal a...? A mondatot már nem tudja befejezni, akkora a felhördülés. Hogy mer itt bárki is a másik múltjával foglalkozni? Hát nem tiszta lappal indultunk újra mindannyian?
Az akadékoskodó még mondana néhány szót, de kérdéseit torkára forrasztják. Arról szeretne beszélni, hogy a „mindannyian" gyűjtőnév egybemos besúgót és besúgottat, följelentőt és följelentettet, hazugot és becsapottat, rabot és börtönőrt, dühödt kollektivizálót és áldozatot, forradalmárt és beépített ügynököt, tiszta erkölcsöket és konjunktúralovaglást, felebaráti, keresztényi türelmet-szeretetet és álnok képmutatást. És még így kiáltana föl az akadékoskodó: ha a mindannyian ezt jelenti, akkor én nem vagyok mindannyian!
Kedves Zoltán bátyám, hadd legyek világosabb. El tudom képzelni rólad: annyira nemes lélek vagy, hogy V. Pistának is – vagy bárhogy hívták is az árulót – megbocsátanál. Te. Személyesen. Még csak le sem lepleznéd. Amit neked ártott, azért te nem kívánnál megfizetni. Sem te, sem Ádám, sem Lajos, sem a többiek.
De képzeljük el, hogy V. Pistát egy közösség vezetői között látod ágálni, amint éppen az erkölcs és a reálpolitika nevében készül tőrt döfni azok veséjébe, akik a börtönnel dacolva – olykor éppenséggel a börtönben is – eszményeket követtek az életben. Ebben a helyzetben is hallgatnál? S ha igen, jó szolgálatot tennél-e vele?
Meddig terjed a tolerancia, és honnan kezdődik a cinkosság? Vagy az egyszerű hülyeség? A felelőtlenség?
Meddig bírnád ki arcizmod rándulása nélkül, hogy úgy emlegessenek benneteket: „V. Pistáék", meddig lehet a többes szám jelébe belecsempészni azt a hazugságot, hogy itt egymáshoz hasonló emberekről van szó – holott egyikük épp a fonákja a többinek? Meddig tűrnéd, hogy V. Pista szabja meg számodra – és a közösség számára –, hogy mi a követendő, tisztességes, közös út?
Meddig áltathatjuk még magunkat azzal, hogy minden erdélyi magyar: jó, nemes, hogy tiszta lap és megújhodott lélek jellemzi; hogy nincs köztünk becstelen lakáj, jellemtelen, megvásárolható, ki- és felbérelhető gazember?
Meddig képzelhetjük, hogy az RMDSZ-be, az első számú politikai célpont soraiba nem építettek be olyan figurákat, akik a hatalom érdekeit szolgálják, nem pedig a közösségét, amelynek nevében ágálnak?
Nem hiszem, hogy két politikai ellenfél közül az egyiknek szükségképp igaza van, a másik pedig szükségképpen volt – vagy aktív – besúgó. Nem vagyok megszállott ügynökkereső, s még a volt, sőt aktív ügynökökkel való kényszerű kohabitáció gondolatával is meg tudnék birkózni. De AZT, HOGY AZ ERDÉLYI MAGYARSÁG SORSÁNAK IRÁNYÍTÁSA OLYANOK KEZÉBE KERÜLJÖN, AKIK ÉVTIZEDEKEN KERESZTÜL IDEGEN, SŐT ELLENSÉGES, MI TÖBB, VELÜNK SZEMBEN GYILKOSAN ELLENSÉGES ERŐKET SZOLGÁLTAK ÉS SZOLGÁLNAK KI NYILVÁNOSAN, EZT TRAGÉDIÁNAK TARTOM. Annyira, hogy rá kell kérdeznem: szót sem emelni ez ellen, ez vajon nem cinkosság?
Természetes és érthető dolog az, hogy – ha érdeke úgy kívánja – a farkas szeretne elvegyülni a nyájban, és a múltjával kapcsolatos kérdéseket egységbontásnak szeretné minősíteni. Ami érthetetlen, az a bárányok szervilis, bumfordi, öngyilkos, bámész önfeladása, amellyel azt bégetik: Farkas, vezess bennünket!
Vagy a nyáj mindig terelhető, manipulálható, átverhető, vágóhíd felé irányítható marad? Soha nem lesz a nyájból csürhe, a csürhéből tömeg, a tömegből közösség, a közösségből társadalom?
Vajon milyen hosszú utat lehet bejárni addig, amíg a nyájból csürhe lesz?
Mint mindenkire, énrám is hatott, engem is befolyásolt, az én kezemet is megkötötte az erdélyi egységmítosz; elhittem, hogy az egység fontosabb, mint a múlt feltárása. Ezt az önként vállalt fegyelmet egyetlenegyszer szegtem meg, egy már tűrhetetlenné vált helyzetben kimondtam a nyilvánvalót: azoktól, akik a volt rezsim lakájaként eljátszották erkölcsi hitelüket, s akiket tapintatból nem számoltattak el, a közösség joggal várhatja el a nyilvános önelszámolási. Ezt is csak egy esetben: ha politikai vezető kíván lenni.
Elemi feltétel ez, mindenhol és mindenkor: a vezetettnek joga van tudni, hogy kik vezetik, az illetők milyen pályát futottak be, és ennek tapasztalataiból milyen tanulságokat vontak le. Máskülönben mi a garancia rá, hogy az évtizedeken át folytatólagosan és halmazatilag elkövetett hibák, bűnök, mulasztások nem fognak megismétlődni?
Ehhez képest az RMDSZ-ben még az a javaslat is megbukott, hogy a vezető tisztségekre aspirálóknak önéletrajzzal kellene kezdeniük új karrierjüket. Az RMDSZ talán a világ egyetlen olyan szervezete, ahol valaki parlamenti frakcióvezető vagy a legszűkebb körű országos vezetőség tagja lehet anélkül, hogy addigi tevékenységéről egyetlen árva mondatban is beszámolt volna. Mi más ez, mint a választópolgár – s egyáltalán: az egész képviselni óhajtott közösség – nyílt, cinikus, gúnyos semmibevétele?
Az elmúlt évek tragikus tapasztalata számomra: a politikában a megbocsátás, a másik bűneivel és hibáival szembeni elnézés, tapintat, a „felejtsük el" nagyvonalúsága megbosszulja magát. A politikai felejtéslobbi ugyanis nem elégszik meg azzal, hogy fátylat boríttat önnön hajdani disznóságaira.
A jótékony szemhunyással visszafogadott Hegedűs hadnagyokból óhatatlanul, elkerülhetetlenül feltör az agresszivitás. Hogy ennek milyen lélektani rugói vannak, arra itt most ne térjünk ki – de Hegedűs hadnagy véres bosszút állt volna Dobó Istvánon, ha Dobó annyira kezdő lett volna a szakmában, hogy futni hagyja a törökökkel titkos tárgyalásokat bonyolító egri politikust.
Biztosan lesznek, akik e soraimat sietnek majd úgy értelmezni: visszasírom azt az időt, amikor a politikai ellenfeleket rövid úton föl lehetett köttetni. Hadd térjek vissza a halálbüntetés kérdésére a továbbiakban. Megindul tehát a szervezkedés, az összeesküvés, a valóságos és lehetséges ellenfelek – elsősorban a tiszták, a feddhetetlenek, a népszerűek, a hiteles személyiségek – lassú megégetése, felnégyelése, karóba húzása. Setéth Farkas nem irgalmaz – avagy kedves Zoltán, a Tőkés püspökbe hátulról, magyar kezek által mártott hosszú és hideg kések, a körülötte csattogó acélkemény állkapcsok, mit gondolsz, mit bizonyítanak? Sajnos előre látható volt, hogy Setéth Farkasnak, amikor a bőrét már megmentette, nem lesz fontos az egység: csak addig fontos, ameddig az az ő egységesen keresztülvitt akaratát jelenti.
Utána fel lehet áldozni Tőkést, Dobót, Jézus Krisztust. És ez törvényszerű, mert ez a múlt elhallgatásából következik, és ezen nem fog változtatni még oly sok Nyugatról érkező levél, amely jóhiszeműen és – kedves Zoltán, irántad érzett szeretetemen és megbecsülésemen ez nem változtat – némileg kenetteljesen az egység megóvására figyelmeztet. E jó szándékú leveleket csak akkor fogják előrántani, mikor Setéth Farkas irháját kell megmenteni; hanem amikor Tőkésékre lődöznek, az egység már nem lesz annyira fontos. Csúnya dolgot követek el most, igazán ritkán élek vele: idézni fogom önmagamat a Beszélő egyik múltkori számából: „Nyilvánvaló, hogy a szekértáborreflexek nem kedveznek a lelkiismeret-vizsgálatnak, mégis példátlan az, ahogyan az egységre való demagóg hivatkozással az ügyet eltussolták Erdélyben."
Hogy a felejtéslobbi milyen erős, milyen erőszakos, hogy hangja milyen messzire hallatszik, ha veszélyben érzi magát, azt jól példázza kérdésed. Az elmúlt években az erdélyi magyar politikai életben egyetlen olyan történésről tudunk, amely nyilvánosan felvetette egyik politikusunk életútja kapcsán a múlt tisztázásának szükségességét. Ez az egyetlen árva – egyébként nevemhez fűződő – kezdeményezés az elmúlt évek mesterséges csendjében akkora hullámokat vetett, hogy azt még Svédországban is úgy élték át: ennek most már elfordulásra kell késztetnie az embert, mert morbus hungaricus. Azt hiszem, hogy ezek az elfordulók nem föltétlenül gondolták meg a következőt. Az RMDSZ a magyar politikatörténetnek és a Lajtától Kamcsatkáig terjedő térség jelenkorának egyik legstabilabb alakulata, akár foglalkozott valaki egy másik politikus múltjával, akár nem. Az erdélyi magyarság – szemben a többi utódállamokbeli helyzettel – képes volt arra, hogy egyetlen szövetségbe tömörítse a közösség érdekképviseletét felvállalókat. Ha valaki erre a közösségi teljesítményre, erre az önkorlátozó együttműködési készségre, erre a kétmilliós magyarság szabad akaratából létrehozott egypártrendszerre kevésbé figyel oda, mint ezekre a feltupírozott hullámokra, akkor az illetőről én azt gondolom: igazából csak ürügyet keres ahhoz, hogy minél hamarabb elfordulhasson, megkönnyebbülve.
Ugyan kit fenyeget itt Erdélyben a múltfeltárás hullámverése? Hol van itt szó arról a légkörről, amiről kérdésetekben szó van? Hol akar itt bárki is elszámoltatni bárkit? Hol van az már! Hol van az még! Ahogy távolodunk Kelet felé, úgy válik mind mocskosabbá, zavarosabbá, átláthatatlanabbá a kérdés. Ahol a múltat nem tisztázták nyilvánosan, azonnal és egyértelműen, ott felütik fejüket a következő szimptómák: a társadalmi méretű gyanakvás (nem lehet tudni, ki volt a tettes, tehát mindenki gyanús Walesától Tőkés Lászlóig); a manipulálás (egyesek iratcsomóit eltüntetik, mások számára gyártanak egy újat); a hiábavalóságérzet stb. Tipikus Bizánc, tipikus keleti megoldások. És akkor üzenet jön Svédországból: gyerekek, tabusítani kell a kérdést. Ez aztán az üzenet, onnan túlról, a demokráciából.
Meddig lesz még túlpart nekünk a demokrácia? Vajon mikorra jutunk el oda, hogy mi is átüzenhessünk Pápuaföldre: gyerekek, ne egyétek egymást!
Te, kedves Zoltán, aki oly sok mindent láttál, valóban azt hiszed, hogy azokat a feszültségeket, konfliktusokat és konfrontációkat, amelyek egy RMDSZ-méretű, bátran mamutnak nevezhető szervezetben zajlanak, vissza lehet vezetni egy olyan egyszerű képletre, hogy egyes politikusok nem férnek össze másokkal, ezért egyik a másik múltjával foglalkozik? Szóval: személyi kérdés az egész, és minden rögtön jóra fordul majd, ha azok a fránya politikusok jobb belátásra térnek vagy – legvégső esetben – távoznak a színpadról?
Te talán nem tudod, hogy 1990 és 1992 között az RMDSZ-en belül minden bajt azzal volt szokás magyarázni, hogy „Domokos Géza és Szőcs Géza harcot folytat egymással"? E szimplista és hazug szemlélet bajnokai még nem magyarázták meg: miért nincs béke az RMDSZ-ben az említettek távozása után7 Miért súlyosabbak a bajok, miért degenerálódnak a problémák?
Visszatérve az európai Kelethez és a társadalmak agyamosottságához: Magyarországon az egyik átvilágító bíró nyilvánosságra hozta, hogy az ábécésorrendben vett első negyven honatya között egyvalaki ügynök volt az ancien régime idején. Nota bene: a honatyák tudták, hogy kötelező módon át fogják világítani őket. Ezek után az arcátlanság netovábbja, hogy valaki ennek tudatában mégis parlamenti képviselővé választatta magát.
Mit képzelsz, mi történik ezek után? A közfelháborodás elsöpri a honatyává avanzsált besúgót? Az érintett párt bocsánatot kér választóitól? A befurakodott ügynökre rászakad a Parlament mennyezete? Dehogy. A sajtóban fulmináns cikkek jelennek meg – fogózz meg – a bíró ellen. Akinek egy szempontból én is kifogásolom az eljárását, ugyanis szerintem azonnal nyilvánosságra kellett volna hoznia az ügynök nevét. Már csak azért is, hogy szavazatával ne dönthessen országos ügyekben. S már csak azért is, hogy a többi harminckilenc képviselő ne érezze kínosan magát. Így azonban? Így azonban tudjuk, hogy a magyar parlamentben egymás mellett ülnek a) akiket besúgtak, b) akik besúgtak, c) akiknek besúgtak. Éljen az egység. Tipikus kelet-európai megoldás. S ha ez van Magyarországon: mire számíthatunk mi itt a Balkánon?
Mikor, hol vált be hosszú távon az elhallgatás, a sumákolás, a cinkosság, a „nicht vor dem Kind"? Meddig tekintenek még kiskorúnak minket? Nem jól mondom. Meddig tekintjük még kiskorúnak magunkat?
Jellemző a maga szédületesen tragikomikus mivoltában a Ceauşescu házaspár esete. Feltűnt-e neked, hogy Drezdától Vlagyivosztokig az egész volt kommunista világbirodalomban egyetlenegy volt diktátort, kommunista tömeggyilkost, falanszternyik nomenklatúrást nem végeztek ki, csak – egy operett-tárgyalást követően – a mi Übü királyunkat?
Hadd mondjam el itt: elveimmel, meggyőződésemmel ellenkezik bármilyen emberi élet kioltása. Übüéket én arra ítéltem volna, hogy életfogytiglan gondozzák a zöld határon megölt román állampolgárok sírjait és tudományosan táplálkozzanak.
A múltat nem vérszomjúságból és nem bosszúállás végett kell ismerni. Azért kell ismerni, mert minden elhallgatott gonosztett bátorítás egy újabb elkövetésére.
Visszatérve a bűnbakokhoz: a bűnbakkeresést azért gyűlöltem mindig, mert igazságtalan: a bűnösök közül egyet kiemelve, mindenki mást futni enged, s ami még rosszabb, minden más bűnöst felment. Nem Ceauşescu volt a bűnös abban, hogy annyi gonosztevő, annyi vérszopó és annyi gyáva ember élt Romániában. Ő abban volt bűnös, hogy helyzetbe hozta, az ország nyakára ültette őket. Miért hisszük, hogy tettes- és cinkostársai, akik itt ülnek köztünk, azzal a sortűzzel megtisztultak, megváltoztak és más jellemmé lettek?
Kolozsvár, 1995. január 20.
(Forrás: Sokszemközt. Emigráns és otthon élő magyarok dialógusa. Erdélyi Könyv Egylet, Stockholm, 1995.)

*

FWE Ezzel jól beletrafáltál az ügynökkérdésbe...
SzG Az azóta eltelt több mint tíz év igazolta azt a balsejtelmet, hogy a ki nem mondott, nem tisztázott, elhallgatott bűnök szörnyű fekéllyé sűrűsödnek a közösség tudatalattijában. Ehhez hozzávéve a titkok közötti mazsolázgatás negatív hatásait, a manipuláció végzetes elharapózását – a közerkölcsökre, a közérzetre és az értéktudatra zúduló olyan csapássorozatról kell beszélnünk, amelynek hatásait csak fél évszázadokban mérhetjük.
FWE Az első RMDSZ-részvétellel alakult kormány egészségügyminisztere Bárányi Ferenc doktor volt, aki komolyan vette a dolgát, és át akarta vinni a modernizáláshoz szükséges reformokat.
SZG Erre ügynökmúlttal vádolták meg. És az RMDSZ nem állt ki mellette.

Szőcs Géza:
Átvilágítást!
avagy közszereplőink múltjának átvilágítása mint imperatívusz

Mit jelent ez a mondat ma, 1998-ban, Erdélyben? Mi az, hogy közszereplő, mi az, hogy múlt, mi az, hogy átvilágítás, mi az, hogy imperatívusz?

I. A közszereplőkről
Szerintem mindenki közszereplő. Mindenki, aki tetteivel vagy akár mulasztásaival meg tudja változtatni valaki másnak az életét. Még az erdei remete is közszereplő, hiszen beszélünk róla, élete példázat – vagy legalábbis hivatkozás-értékű; pozitív vagy negatív mintaként szolgál mások számára.
Szerintem ezer wattos izzó fényességével kellene átvilágítani minden olyan ember múltját, aki egy másikat följelentett. Sőt, törvényben kötelezném őket, hogy áldozataikhoz bekopogtassanak, és bocsánatot kérjenek tőlük.
Németországban minden volt keletnémet állampolgárnak joga és lehetősége van megtudni: ki miatt siklott félre az élete, ki miatt zárták börtönbe, vágták ki az egyetemről, távolították el a munkahelyéről, „vezettek áramot a faszába" (Esterházy Péter szóképe).
És most az elvont erkölcsi utópiák, no meg az önmegismerés és lelkiismeret-vizsgálat német gyakorlatának nem kevéssé álomszerű világából térjünk vissza a magunk háza tájának zord és aljas realitásaihoz. Erdélyi magyar közszereplő az RMDSZ minden képviselője és szenátora; minden egyes, országos vagy helyi testületének minden egyes tisztségviselője; minden itteni magyar szerkesztőség főszerkesztője és főszerkesztő-helyettese; no és, persze, minden kormányzati és önkormányzati tisztséget betöltő személy.
Kérném odafigyelni a „közszereplőink" szóalakban hordozott többes számra. Ez nem egyszerű többes szám, ez összes szám, a közszereplők teljes halmazát jelenti. Ha nem világítunk át mindenkit, az átvilágítás becstelenség.
Képzeljük el, hogy kifut a gyepre két csapat. Kezdődik a meccs. A hangosbemondó egyszer csak elkezdi sorolni az egyik csapat játékosaival kapcsolatos negatív tényeket. Ezek történetesen valódi tények. És mégsem igazságosak, és ezért nem is igazak. Mert csak a teljes igazság igazság. Csak akkor tudom, minek mi a jelentése, ha a másik csapat játékosairól is módomban áll megtudni mindent, amire kíváncsi vagyok.
Aljasság, hogy Fekete Péterről tudomásomra hoznak valamit – anélkül, hogy kérdeztem volna –, de Fehér Pálról akkor sem tudhatok meg semmit, ha épp az ő személye érdekel.
Az átvilágítás már attól elveszti az értelmét, hogy az átvilágítandó közszereplőknek csak egy részét világítják át. Ettől a pillanattól kezdve az átvilágítás nem a társadalmi önmegismerés aktusa, hanem egyszerűen csak fegyver, amit zsarolásra, fenyegetésre, kivégzésre lehet használni, mint egy hentesbárdot.

II. A múltról
Mint tudjuk, a múlt gyakran belelóg a jelenbe. Mikor közszereplőink múltja érdekli, a köz leginkább arra kíváncsi, írt-e az illető másokról jelentést, feljelentést.
Ez helytelen leszűkítése a kérdésnek a) időben, b) tartalmi-lényegi vonatkozásban és c) a besúgásos bűnelkövetéssel kapcsolatos felelősség-, sőt munkamegosztás vonatkozásában.
a) Múlt, jelen meg Bárányi
A közvélemény tehát arra kíváncsi: ki volt a Securitate embere, ki működött vele együtt, ki szolgáltatott neki adatokat másokról.
No, de miért a múlt idő?
Ki az közülünk, aki úgy tudja, hogy a Securitate megszűnt?
Ki az, aki úgy gondolja, hogy az RMDSZ – az első számú politikai ellenség – nincs ma is keresztül-kasul szőve informátorokkal, sőt annál is többel: máshol hozott döntések végrehajtóival, nemegyszer: ítéletvégrehajtóival?! Magyarul: hóhéraival, akiknek az a feladata, hogy a megbízók számára kényelmetlen RMDSZ-politikust „házon belül" kivégezzék.
Ki az, aki elhiszi, hogy a Securitate utódszervezetei feláldozzák az RMDSZ-be belesimult ügynökeiket, feladva őket, mint egykori szekus kollaboránsokat? Hiszen ez államrezon! Tudni, mi történik az RMDSZ-ben, és irányítani az RMDSZ-t, ez már csak többet megér, mint holmi átvilágítás, politikai morál, alkotmány, törvény és a többi.
Hiszen milyen jól zsarolható „Pillangó" meg „Sirály" és „Napernyő" azzal, hogy ha sokat izegsz-mozogsz, a végén még úgy jársz, mint Bárányi!
Ki az, aki úgy gondolja: egyszerű véletlen, hogy éppen most kerülnek elő azok az iratok?
Ki az, aki ezek után még mindig nem látja tisztán, hogy Bárányi – nem hagyva zsarolni magát, politikusként, miniszterként elveire, saját meggyőződésére hallgatva – még azt is vállalta, hogy ország-világ előtt kidobolják: szekus volt! A román–jugoszláv államhatártól pár száz méterre lakó, politikailag rovott múltú magyar orvosról – nem sokkal 1956 után –, persze, hogy kötelezőnek tartotta a faluért felelős belügyes tiszt a „beszervezést", hiszen másképpen őtőle kérték volna számon: mi ez itten, Románia vagy pedig magyar hazaárulók fészke az ország legkényesebb pontján?
Bárányi, akit nyilván befolyásolt a határzónákban élők jelentési kötelezettsége, megígérte, hogy szól majd a szekusnak, ha valami gyanúsat tapasztal. És tette tovább azt, amit a meggyőződése diktált. Gyógyított, s mikor szükség volt rá: talpig férfinak bizonyult. 1982-ben engem rejtegetett – nem kis kockázattal. Erről talán máskor. 1988-tól Tőkés mellett állt – nem kis kockázattal. 1989 őszétől – személyemen keresztül – a Szabad Európa Rádiónak titkos temesvári tudósítójaként működött: nem kis kockázattal.
Ha egy ilyen emberre azt mondjuk, hogy „együttműködött a szekuval", akkor mit mondunk arra, aki családokat tett tönkre, egzisztenciákat roppantott meg, pályafutásokat tört ketté? Ezzel már ott is vagyunk a
b) lényegi vonatkozások
kérdésénél. Vagyis: mérlegelni vagyunk kötelesek: ki mit követett el – egy aláíráson túlmenően – ténylegesen is, mások vagy a közösség ellen; mint ahogy fel kell mérnünk azt is: mi az, amit mások köszönhetnek neki, mi az, amivel adósa az illetőnek a közösség. Tudnunk kell mindenkiről: mit ártott és mivel volt hasznos.
Még valami. Elgondolkozott-e bárki is azon, hogy kinek nagyobb az erkölcsi felelőssége: annak-e, aki ügynökként vállalta egy gonosz hatalom szolgálatát (esetleg semmi egyebet sem tett, csak papíron vállalt valamit) – vagy pedig annak, aki ténylegesen és tevőlegesen mint író, mint párttitkár, mint vezércikkíró volt annak a hatalomnak az ügynöke. [...]
c) Munkamegosztás
Miért csak a besúgók? Miért csak az ügynökök, a feljelentők, a provokátorok személyére vagyunk kíváncsiak?
A megbízók, a beszervezők személyére, akikhez a jelentések befutottak, és akik a döntéseket meghozták, vajon miért nem kíváncsi a romániai társadalom? A múltfeltárás csak így lehetne teljes. E személyek többnyire ma is valamilyen hatalmi pozícióban ülnek, és kézzel-lábbal akadályozzák a múltfeltárást.

III. Az átvilágításról
Az átvilágítással kapcsolatos első visszaélésről már beszéltünk: arról, hogy amikor ez a történés nem a kollektív lelkiismeret-vizsgálat, hanem a politikai dzsungelharc eszköze, olyankor magától értetődő, hogy az érintettek körét tendenciózus módon – bizonyos érdekeknek megfelelően – határozzák meg.
Az átvilágítás elválaszthatatlan a ki világít át kérdéstől. Mit gondoljunk egy olyan helyzetről, amelyben – bármi legyen is a mai neve – a szeku mondja meg nekünk, hogy ki volt szekus?
Őrnagy úr találkozik a Derék Magyarral.
ŐRNAGY: Mi újság, Derék Magyar?
DERÉK MAGYAR: Á, jó napot őrnagy úr! Hát köszönöm... néha még nyilallik a bordám... nem jól forrt össze... tetszik tudni, ott, ahol össze tetszett rugdosni... de szerencsére kormányon vagyunk.
ŐRNAGY: Na, ez derék.
DERÉK MAGYAR: Na, és őrnagy elvtárs?
ŐRNAGY: Most várom, hogy előléptessenek.
DERÉK MAGYAR: Gratulálok őrnagy... alezredes úr.
ŐRNAGY: Köszönöm. Hanem most jut eszembe: nem vagy rá kíváncsi, hogy ki jelentett föl? Tudod, mikor kivertük a fogadat.
DERÉK MAGYAR: Jaj, dehogy nem vagyok kíváncsi.
ŐRNAGY: Na, azért. Mert a Bárányi volt.
DERÉK MAGYAR: Hú. azannyát... Na, akkor váltsuk le. Köszönöm, hogy szólt, ezredes úr.
ŐRNAGY: Na, Isten áldja, aztán vigyázzon magára... Tőkésről meg majd máskor beszélünk.
Az átvilágításnak csúfolt manipulációs bohóctréfa másik jellemzője az összemosás. A szekunak szokása volt – különösen, ha valamilyen „ügy" körvonalazódott –, hogy kihallgatott embereket, akik többnyire nem tudták, hogy gyanúsítottként, tanúként vagy állampolgári kötelezettségükre való tekintettel ülnek szemben az őrnagy elvtárssal. Egy-egy ilyen kihallgatás kötelező módon jelentés (Declaratie) írásával ért véget, amelynek mindig motívuma volt az illető állampolgári lojalitásának a hangsúlyozása.
Nos: az ilyen típusú, konkrét ügyekben fölvett kihallgatási jegyzőkönyveket próbálják meg mostanában mint ügynöki tevékenység bizonyítékait felmutatni. Cél: a közvélemény elbizonytalanítása, a hiteles politikusok lejáratása vagy megbüntetése. Az ügynöki beszervezés és ügynöki tevékenység ugyanis jól meghatározott formák közt bonyolódott, amiről a közvélemény ma sincs tájékoztatva – éppen azért, hogy szenzációs „leleplezésekkel" etethessék.
Ma még csak ott tartunk, hogy egy harmincöt évvel ezelőtti kihallgatási jegyzőkönyv szerepel mint bizonyíték valakinek az ügynöki múltjával kapcsolatban. De eljuthatunk oda is, hogy utólag kreálnak majd ügynöki dossziékat.

IV. Az imperatívusz
Ha nem fogjuk tudni saját múltunkat átvilágítani, ha nem tudjuk megtörni a múltelhallgatásban és múltmegváltoztatásban érdekelt maffia hatalmát, ha nem járunk utána, hogy ki lopta el a temesvári nyolcas pontot, ha mindegy nekünk, hogy ki mit hazudott, ártott és haszonélvezett az elmúlt évtizedekben – ott eszi meg a fene az egészet.

V. A tennivalókról
A föntiek figyelembevételével az RMDSZ-nek, úgy is, mint kormánypártnak, nem annyira Bárányi dr. fölmentését kellene szorgalmaznia, mint inkább a következőket:
– valósuljon meg az elmúlt évtizedek történelmének kendőzetlenül őszinte feltárása, tekintet nélkül arra, hogy ismert erdélyi magyar személyiségek ebben nyilván ellenérdekeltek; az RMDSZ dolgozzon ki és nyújtson be egy olyan törvényjavaslatot, amely a fent leírt célt szolgálja;
– addig is, amíg egy ilyen törvény megszületik, elfogadásra kerül és hatályba lép, az RMDSZ járjon jó példával elöl, és végezze el saját közszereplőinek sorain belül az átvilágítást; nevezze meg mindazokat, akik Ceauşescu diktatúrájának, így vagy úgy, támaszai voltak. Azokat, akik tudomása szerint jelentettek, feljelentettek, az erdélyi magyar közösség nevében hazudoztak, ágáltak, a diktátorok talpát nyalták, párttitkárként és vezércikkíróként kiszolgálták a rezsimet, téglák voltak a „hallgatás falában" (Tőkés) és a hazugságéban. Legyen már vége annak az állapotnak, amikor is az egyetlen történelmi bűnbak változatlanul Hajdu Győző – miközben Hajdu Győző párttitkárai ítéletet mondanak olyanok fölött, akik egykor a bőrüket vitték a vásárra.
Vásárra, milyen célból is?
Abból a célból, hogy az erdélyi magyarság találjon önmagára – sok egyéb között például hozzon létre egy érdekvédelmi képviseletet.
Amelyet, persze, ne a volt kommunista párttitkárok vezessenek.
(Szabadság, 1998. június 26., p. 3.)

*

FWE Akkor lássuk a harmadik dokumentumot. Több részből áll: egy alkotmány-kiegészítő javaslatból; aztán az erre épülő törvénytervezetből; továbbá egy területi autonómia kialakításának elveit rögzíti és ehhez jön egy működési autonómia statútuma. Végezetül következnek – ezt már megszoktuk a nyolcvanas években írt memorandumaid felépítéséből – az indoklások, vagyis az, hogy milyen történelmi vagy jogi precedens, minta, referencia idézhető az egyes tételek, javaslatok és következtetések alátámasztására.
SzG Persze nem csak olyasmit igényelhetünk, ami valaha valahol egyszer már megvalósult... Lehetnek saját új ötleteink is.
FWE Lássuk.

HARMADIK DOKUMENTUM
Kiegészítő javaslatok Románia alkotmányos téziseihez

A. Az alkotmányt kiegészítő javaslatok

I. Az identitáshoz való jog
1. A nemzeti, etnikai és nyelvi identitáshoz való jog alapvető emberi jog.
2. Minden román állampolgárnak szuverén és elidegeníthetetlen személyes joga az, hogy valamely többségi vagy kisebbségi nemzeti, etnikai és nyelvi közösséghez (ez utóbbi a továbbiakban: kisebbségi közösség) tartozónak nyilvánítsa magát, mint ahogyan az is ugyanilyen joga, hogy többé ne tartsa magát az illető közösséghez tartozónak.
3. A kisebbségi közösségeknek joguk van nemzeti, etnikai és nyelvi identitásuk meghatározására és joguk van arra, hogy az állam ennek értelmében ismerje el őket.
4. Az identitáshoz való jog magába foglalja a szülőföldhöz való jogot.
5. A identitáshoz való jog magába foglalja a társadalmi élet minden területén a kisebbségi közösségnek saját nyelvéhez, hagyományaihoz, kultúrájához, szokásaihoz és történelmi jelvényeinek ismeretéhez való jogát, ezek megőrzését, használatát, népszerűsítését és tovább örökítését, a saját nyelv és kultúra csorbítatlan ápolását és gyakorlását.

II. A kisebbségi közösségek autonómiája
6. A kisebbségi közösségekhez tartozó személyeknek joguk van az általános törvényes feltételeknek megfelelően magán- és politikai szervezetek keretében társulni, és joguk van az alább leírt feltételek mellett saját, közjogi személyiséggel felruházott, társadalmi, kulturális és tanügyi kérdésekben önállóan rendelkező intézményeket létesíteni (a továbbiakban: működési autonómiák).
7. Az alábbi eljárási szabályoknak megfelelően létrehozott kulturális, társadalmi és oktatási intézmények közjogi és magánjogi személyek. A közjogi személyiséget a parlament szavatolja az illető intézmények vezető szerveinek megalakítását követően, a magánjogi személyiséget pedig az illetékes szervek a bejegyzés után.
8. A működési autonómiákat az érdekelt kisebbségi közösség az alábbiakban meghatározott számú tagból álló csoportja kezdeményezi a létesítendő működési autonómia jellegének meghatározásával (társadalmi, kulturális és oktatási vagy vegyes).
9. A létesítési kezdeményezés tudomásul vétele után a parlament kiírja a működési autonómia vezető szervének – önkormányzatának – megválasztását. E szerv tagjainak számát a következők figyelembevételével állapítják meg:
a) az érintett kisebbségi közösséghez tartozó személyek száma;
b) az érintett közigazgatási-területi egységek vezető szerveinek taglétszáma;
c) az illető kisebbségi közösség vezető szerveinek taglétszáma a működési autonómia kezdeményezésének idején. Abban az esetben, ha a kezdeményezési kérvényt kevesebb személy írta alá, mint az autonómia jövendő vezetőségének taglétszáma, a parlament kéri az aláírások kiegészítését.
10. A választások időpontját megelőzően azoknak a személyeknek, akik a választáson indulni kívánnak, be kell nyújtaniuk egy-egy ajánlólistát, a kisebbségi közösség szavazati joggal rendelkező meghatározott számú tagjának támogató aláírásával.
a) Ezt a számot az előző tézisben feltüntetett adatoknak megfelelően állapítják meg, figyelembe véve a választókerület lakosainak számát is a helyhatósági választások időpontjában.
b) Az aláíráslistát a parlament által kijelölt választási bizottság ellenőrzi, amelyben kötelező módon részt vesznek az illető kisebbségi közösség megbízottjai is.
11. A választókerületeket a helyhatósági választókerületeknek megfelelően jelölik ki.
12. A működési autonómia esetében a választás általános, egyenlő, közvetlen és titkos szavazással történik. A szavazáson a kisebbségi közösségen belüli, választójoggal rendelkező személyek vesznek részt. Azok a személyek tekinthetők megválasztottnak, akik a választókerületben listavezetőként kerültek ki.
13. A társadalmi, kulturális és oktatási téren kialakított működési autonómiák saját intézményeikkel és tagjaikkal szembeni hatáskörét csak az alkotmány korlátozhatja.
14. A működési autonómia választott vezető szerve elfogadja az autonómia szervezeti szabályzatát.
a) A szervezeti szabályzat a közjogi személyiség elnyerésének előfeltétele.
b) A szervezeti szabályzatot a parlament emeli törvényerőre.
c) A parlament nem vizsgálhatja a szervezeti szabályzat célszerűségét, hanem csak annak törvényességi ellenőrzésére szorítkozik.
15. A működési autonómiák pénzellátását közvetlenül a költségvetésből biztosítják. Az egykor a kisebbségi szervezetek tulajdonában volt és időközben államosított kulturális, társadalmi és oktatási intézmények a megalakulás időpontjától kezdve átmennek az autonómia tulajdonába, magánjogi személyiségük megőrzésével. Ahol nem lehetséges az egykori helyzet természetbeni helyreállítása, az állam kártalanítja a jogfolytonosság helyreállítása alapján létrejött működési autonómiát.
16. A területi-közigazgatási egységek és a működési autonómiák közötti hatásköri konfliktusokat a bírói szervek oldják meg. Az Alkotmánybíróság ellenőrzi a működési autonómiák jogi aktusainak alkotmányosságát, anélkül, hogy ezek célszerűségét vizsgálhatná.

III. A kisebbségi közösségek joga az információkhoz
17. A kisebbségi közösségeknek, valamint a hozzájuk tartozó állampolgári csoportoknak és természetes személyeknek joguk van anyanyelvükön hozzájutni minden olyan alapvető információhoz, ami társadalmi, politikai, jogi, kulturális és nemzetközi helyzetükre vonatkozik.
18. A méltányosság és az említett lehetőségek határain belül az állam köteles ezeket az információkat a romániai kisebbségi nyelveken biztosítani a tömegtájékoztatás minden csatornáján, a közéletben és a közintézményekben, attól függetlenül, hogy egy adott kisebbségi közösségnek vannak-e vagy nincsenek saját szervezetei és függetlenül a létező szervezetek státusától. A szóban forgó információk biztosításáról, ennek módozatairól a nemzeti, etnikai és nyelvi közösségekre és az ezekhez tartozó személyekre vonatkozó törvény rendelkezik (lásd alább).

IV. A Nemzetiségi Minisztérium
Amíg a Romániában kisebbségben élő nemzeti, etnikai és nyelvi kisebbségek nem alkotják meg a fenti tézisekben leírt közjogi személyiséggel rendelkező funkcionális autonómiájukat, illetve nem hozzák létre ezek önkormányzatait, legalább addig az e kisebbségeket megillető kollektív jogok biztosítására és megvalósításának elősegítésére az állam végrehajtó hatalmának részeként, a többi minisztériummal egyenlő státuszban létre kell hozni az Alkotmány elfogadása után 6 hónapon belül a Nemzetiségi Minisztériumot.

B. Törvénytervezet a nemzeti, etnikai, nyelvi közösségekről és az ezekhez tartozó személyekről
Tekintettel arra, hogy hazánkban a román nép mellett más nemzeti és etnikai közösségek is léteznek, amelyek országunk politikai, társadalmi és kulturális pluralizmusának lényeges tényezői, kinyilvánítva, hogy ezek nemzetiségi és művelődési sajátosságainak megőrzése és védelme gazdagítja egyrészt a román népet és kultúrát, másrészt az illető közösségek kultúráját, mint az európai kultúra szerves részét,
elismerve, hogy a nemzeti és kulturális identitáshoz való jog alapvető emberi jog, amely mind a természetes személyeket, mind a kisebbségi nemzeti és etnikai közösségeket megilleti,
megállapítva, hogy a kisebbségben élő nemzeti és etnikai közösségek teljes jogegyenlősége, a nemzeti és kulturális identitás korlátlan érvényesítése egyik biztosítékát képezi a békének és az európai politikai és társadalmi biztonságnak,
Románia parlamentje elfogadja a következő törvényt:

I. fejezet
Alapvető rendelkezések:
1. szakasz. Valamely nemzeti, etnikai vagy nyelvi közösséghez való tartozás elidegeníthetetlen és elvitathatatlan alapvető személyi jog. Az állami szerveknek tilos a nemzeti vagy etnikai eredet kutatása, és tilos az egyes nemzeti, etnikai és nyelvi közösségekhez tartozó személyekről nyilvántartásokat vezetni. Ilyen nyilvántartásokat csak valamely közösség vezethet és csak a hozzá tartozó személyekről.
2. szakasz. Az állam védi a számbeli kisebbségben élő nemzeti, etnikai és nyelvi közösségeket (a továbbiakban: kisebbségi közösségek), valamint az ezekhez tartozó személyeket bármilyen diszkrimináció ellen, történjék ez származási, nemzeti, etnikai, nyelvi vagy vallási alapon, a politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális, vallási, nevelési és oktatási élet területén. Az állam büntetőjogilag elítél bármely nemzetiség, etnikum, faj elleni, valamint a nemzetiségi érzület elleni izgatást.
3. szakasz. Az állam köteles biztosítani minden politikai, gazdasági, jogi és társadalmi feltételt a kisebbségi közösségekhez tartozó személyek erőszakos asszimilációjának megakadályozására. Ennek megfelelően az állam tartózkodik bármely olyan intézkedés meghozatalától, amely az egyes övezetek vagy helységek etnikai összetételének mesterséges megváltoztatására irányulna. Abban az esetben, ha egyes állami gazdasági beruházások azt eredményeznék, hogy az etnikai térkép változna, az állami szerveknek kötelessége kikérni az érintett kisebbségek politikai és társadalmi szervezeteinek hozzájárulását, ilyen szervezetek hiányában pedig a kisebbségi parlamenti ügyvéd hozzájárulását.

II. fejezet
A nemzeti, etnikai és nyelvi kisebbségek kollektív jogai
4. szakasz. A nemzeti, etnikai vagy nyelvi önazonossághoz való jog nemcsak a személyeket, hanem a kisebbségben élő nemzeti, etnikai vagy nyelvi közösségeket is megilleti. Ezeknek joguk van ilyen minőségük állami elismeréséhez is. E jog érvényesítése érdekében a nemzeti, etnikai és nyelvi kisebbségeknek joguk van:
– közjogi személyiséggel rendelkező szervezeteket (köztestületeket) alakítani a társadalmi, kulturális, nevelési és oktatási, gazdasági és szociális tevékenység bármely területén, az alkotmányban és a vonatkozó törvényekben előírt feltételek betartásával;
– bármilyen más szervezeteket alakítani az egyesülési jog keretei között, annak érdekében, hogy a kisebbségi közösségek megvédhessék érdekeiket és valóra válthassák a jelen törvényben felsorolt jogaikat. (Megjegyzés: A jelen törvény alapján megalakított szervezetek minden más formai feltétel nélkül jogi személynek tekintendők. A közjogi személyiséget az alkotmány biztosítja és a parlament elismeri, ennek joga pedig csak az alapszabályzat törvényességének ellenőrzésére korlátozódik, anélkül, hogy azok megalakításának célszerűségét is vizsgálhatná.)
5. szakasz. A kisebbségi közösségeknek elidegeníthetetlen és alapvető joguk nemzeti, etnikai, nyelvi, kulturális és történelmi identitásuk megőrzése, fejlesztése és tovább örökítése.
6. szakasz. A kisebbségi közösségeknek joguk van történelmi, kulturális és egyházi műemlékeik, valamint az általuk hagyományosan lakott települések megőrzésére, ezek kulturális, építészeti gondozására és az etnográfiai sajátosságok megőrzésére.
7. szakasz. A kisebbségi közösségeknek joguk van saját nemzeti, történelmi és kulturális hagyományaik megőrzésére, ápolására és korlátozásmentes népszerűsítésére.
8. szakasz. A kisebbségi közösségek törvényesen létesített szervezeteinek joguk van arra, hogy korlátlan kapcsolatokat tartsanak fenn olyan nemzetközi politikai, humanitárius és művelődési szervezetekkel, amelyek célja az emberi jogok, a béke és a népek közötti megértés támogatása.
9. szakasz. A kisebbségi közösségeknek joguk van a minden fokú, anyanyelven történő oktatáshoz, az óvodától az egyetemi oktatásig, az összes igényelt szakon. E jog gyakorlása és megvalósítása érdekében a kisebbségi közösségeknek joguk van az állami végrehajtó szervektől függetlenül, saját, bármilyen fokú oktatási intézményeket létrehozni és fenntartani, az egyetemeket is beleértve. Hasonlóképpen joguk van a saját közösségükből való adófizetők arányának megfelelő anyagi támogatásra az állami költségvetésből, a jelen bekezdésben előírt jogok megvalósítása céljából.
10. szakasz. Mind a kisebbségi közösségekhez tartozó természetes személyeknek, mind a részüket képező egyes csoportoknak joguk van anyanyelvük korlátlan használatára a közéletben, a politikai, gazdasági, kulturális élet területén, az oktatásban, az egyházi életben valamint az államigazgatásban és az igazságszolgáltatásban. A hadseregben is megengedett az anyanyelv szabad használata az egymás közötti érintkezésben. Az előző bekezdésben előírt jog gyakorlásának konkrét módozatait a politikai, parlamentáris, a helyi képviseleti és az állami közigazgatási szervek tevékenységében a jelen törvény IV. és V. fejezete írja elő.
11. szakasz. A kisebbségi közösségeknek joguk van saját pártokat alakítani és általuk is részt venni az ország politikai életében.
12. szakasz. A kisebbségi közösségeknek vagy a hozzájuk tartozó csoportoknak joguk van megfelelő képviseletre az állam törvényhozó szerveiben és a területi-közigazgatási egységek választott képviseleti szerveiben. A törvényhozásban – amennyiben a Romániában hagyományos kétkamarás parlamenti rendszer marad fönn – az egyik házon belül a politikai elvnek kell érvényesülnie (a választásokon indult pártok eredményei alapján), a másik házon belül pedig a reprezentációs, korporatív elvnek: itt a garantált arányos képviselet érvényesül. A területi önkormányzatok esetében:
– községi és városi szinten a listás és az egyéni választási rendszer kombinációja érvényesül;
– megyei szinten a listás rendszer. Mindkét esetben a lakosság etnikai összetétele alapján kialakított optimális választókerületek szükségesek.
13. szakasz. Az állam biztosítékokkal köteles szolgálni a kisebbségi közösségeknek és az ezekhez tartozó személyeknek és csoportoknak az egyes tartományokból vagy helységekből máshova történő erőszakolt áttelepítésével szemben.
14. szakasz. A kisebbségi közösségeknek vagy az ezekhez tartozó személyek egyes csoportjainak joguk van a lehetőségek függvényében állami támogatásra abból a célból, hogy származási helyükön biztosítsanak számukra munkahelyeket és létfeltételeket.
15. szakasz. A kisebbségi közösségeknek joguk van szervezett formában kapcsolatot tartani hasonló, más országokban létező kisebbségi vagy többségi, nemzeti, etnikai vagy nyelvi közösségekkel, valamint ezek politikai, gazdasági, kulturális és vallási szervezeteivel. A kisebbségi önkormányzatoknak, érdek- és jogvédelmi szervezeteiknek jogában áll külföldi és nemzetközi szervezetekkel önálló kapcsolatot létesíteni. Ugyancsak joguk van önállóan kapcsolatot tartani bármely nemzeti vagy nemzetközi kisebbségvédelmi szervezettel.
16. szakasz. Az állam a szakminisztériumok költségvetéséből biztosítja az 5., 6., 7., 8., 9., 12., 14., 15., 19., 21., 25–36., 37–40. szakaszokban előírt jogok gyakorlását.

III. fejezet
A számbeli kisebbségben élő nemzeti, etnikai és nyelvi közösségekhez tartozó személyek sajátos egyéni jogai
17. szakasz. Valamely nemzeti, etnikai és nyelvi közösséghez való tartozás kinyilvánításának joga alapvető, elidegeníthetetlen és elvitathatatlan személyes jog. Senki nem kötelezhető arra, hogy kinyilvánítsa egy nemzeti, etnikai és nyelvi közösséghez való tartozását, vagy hogy kiváljon egy ilyen közösségből, hogy olyasmit tegyen vagy ne tegyen, amiből kitűnik egy ilyen közösséghez való tartozása vagy abból való kiválása.
18. szakasz. Valamely kisebbségi nyelven történő általános- vagy szakoktatás szabad megválasztása alapvető emberi jog. A lehetőségek függvényében az állam támogatja e jog más államban való gyakorlását, abban az esetben, ha erre Romániában nincs lehetőség.
19. szakasz. A kisebbségi közösségekhez tartozó személyeknek joguk van nevüket és személyi adataikat az anyakönyvbe és a személyazonossági okmányokba anyanyelvükön és annak megfelelő helyesírással bejegyeztetni, illetve anyanyelven és a hivatalos nyelven, ha az illető közösség nem latin betűs ábécét használ.
20. szakasz. A kisebbségi közösségekhez tartozó személyeknek joguk van korlátozás nélkül kapcsolatokat fenntartani más országokban élő ugyanazon nemzetiségű, etnikumú, nyelvű, vagy vallású társaikkal, valamint e kisebbségi vagy többségi közösségek törvényesen alakított szervezeteivel.

IV. fejezet
Általános biztosítékok
21. szakasz. Előzetes panasztételi eljárás alkalmazható, ha egy tisztviselő korlátozza valamely állampolgár jogainak gyakorlását, vagy olyan helyzetet teremt, amely hátrányos az állampolgár számára, ennek nemzetiségi, etnikai vagy nyelvi hovatartozása miatt.
22. szakasz. A kisebbségi közösségekhez tartozó személyeknek joguk van személyesen megkeresni az emberi jogokat védő nemzetközi szervezeteket minden olyan esetben, amikor nemzeti, etnikai vagy nyelvi hovatartozásuk miatt megkülönböztetés éri őket, vagy ha az állami hatóságok nem tartják tiszteletben a jelen törvényben előírt jogokat, és már kimerítették az ügy megoldásának törvényes hazai lehetőségeit.
23. szakasz. Tilos a kisebbségi közösségektől, az ilyen közösségekhez tartozó csoportoktól vagy természetes személyektől az állam iránti hűségnyilatkozatot követelni.
24. szakasz. A jelen törvényben előírt jogok gyakorlása nem lehet törvényellenes, nem irányulhat az állam szuverenitása és területi épsége ellen és nem sértheti harmadik személy jogait.

V. fejezet
Nyelvhasználat a közéletben és a politikai életben, tekintettel a számbeli kisebbségben élő nemzeti, etnikai és nyelvi közösségekre
25. szakasz. A törvényeket a kisebbségek nyelvén is közzéteszik. A kisebbségi közösségeket vagy az ilyen közösségekhez tartozó csoportokat és személyeket érintő más jogszabályokat az illető kisebbség nyelvén is közzé kell tenni, amennyiben az illető nyelvben kialakult fogalomrendszer és terminológia ezt lehetővé teszi.
26. szakasz. A közigazgatási-területi egységek vezető szervei által elfogadott jogszabályokat, valamint az ezek ülésein felvett jegyzőkönyveket a kisebbségek nyelvére is le kell fordítani, abban az esetben, ha ezt a képviselők 15%-a kéri.
27. szakasz. A parlamentben, valamint a közigazgatási-területi egységek választott vezető szerveiben a kisebbségi közösségek képviselőinek a viták során joguk van anyanyelvüket használni, ha ezt a szándékukat előzőleg bejelentették. A fordítás ezen szervek feladata.
28. szakasz. A nyilvános politikai összejöveteleken bárkinek joga van anyanyelvén vagy bármely nyelven beszélni.
29. szakasz. Azokban a helységekben, ahol a kisebbségi közösségekhez tartozó lakosok részaránya meghaladja a 15%-ot, a közleményeket, falragaszokat és közérdekű feliratokat az illető közösségek nyelvére is le kell fordítani és megfelelő módon közzétenni. Azokban a közigazgatási-területi egységekben, amelyekben a kisebbségi közösségekhez tartozó lakosok száma eléri az előző bekezdésben előírt részarányt, az illető egység elnevezését két nyelven kell kiírni. A kisebbségi közösségek nyelvén megjelenő kiadványokban a közigazgatási-területi egységek elnevezését bármilyen nyelven használni lehet, a közösség tagjainak részarányától függetlenül. Ugyanaz a kötelezettség áll fönn azon nagyobb területi-közigazgatási egységek esetében (pl. megyék), ahol a kisebbségi lakosság száma meghaladja a 3%-ot.

VI. fejezet
A kisebbségi nyelvek használata a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban
30. szakasz. A kisebbségi közösségek által is lakott helységekben a közigazgatási szervekkel való kapcsolatokban az anyanyelv használata minden szinten biztosított, írásban és szóban egyaránt. Az a szerv vagy hivatal, amelyhez egy természetes vagy jogi személy egy kisebbségi közösség nyelvén fordult, köteles törvényes határidőn belül ugyanazon a nyelven válaszolni. Azokban a közigazgatási-területi egységekben, ahol a kisebbségi közösség tagjainak részaránya eléri a 29. szakaszban előírtat, az államnak kötelessége a részaránynak megfelelő számú olyan tisztviselőt biztosítani a közigazgatásban, aki ismeri az illető kisebbségi közösség nyelvét.
31. szakasz. Azokban a közigazgatási-területi egységekben, ahol a kisebbségi közösség tagjainak részaránya eléri a 29. szakaszban előírtat, az államnak kötelessége az igazságszolgáltatásban is a részaránynak megfelelő számú, az illető kisebbség nyelvét ismerő tisztviselőt biztosítani.
32. szakasz. A 30. és 31. szakasz előírásainak megvalósítása érdekében az említett állásokba prioritással az illető kisebbségi közösség nyelvét jól beszélő személyeket alkalmaznak.
33. szakasz. Az igazságszolgáltatási eljárás folyamán a kisebbségi közösségekhez tartozó személyeknek korlátlan joguk van anyanyelvüket használni, mind közvetlenül, mind a Polgári eljárási törvénykönyvben és a Büntető eljárási törvénykönyvben előírt módon.
34. szakasz. Büntető ügyekben, mind a nyomozás, mind a bármilyen fokú bírói eljárás során az államnak kötelessége tolmácsot biztosítani.
35. szakasz. Abban az esetben, ha a közigazgatási és bírósági okiratok nem fordíthatók le valamely kisebbségi közösség nyelvére, az illető szerveknek kérésre kötelességük az ügyre vonatkozó lényeges tájékoztatást az ügyfél anyanyelvén annak tudomására hozni és megmagyarázni.
36. szakasz. A közigazgatási-területi egységek kijelölésekor tekintettel kell lenni valamely kisebbségi nyelv területi elterjedésére, és ki kell kérni az illető területen élő kisebbségi közösségek és a kisebbségek parlamenti ügyvédjének előzetes véleményét. Valamely község közigazgatási hovatartozásának kijelölésénél az illető község opciója és annak az érintett másik félnek a beleegyezése szükséges, amelynek számára a hozzá való csatlakozás új helyzetet teremt.

VII. fejezet
A kisebbségi közösségekhez tartozó személyek névhasználatára vonatkozó rendelkezések
37. szakasz. A név bejegyzése az anyakönyvbe és a személyazonossági igazolványokba az anyanyelv szerinti nyelvtani és helyesírási formáknak megfelelően történik.
38. szakasz. Az anyanyelven – vagy ennek megfelelő helyesírással való – névbejegyzést, illetve az ilyen értelmű helyesbítéseket az anyakönyvben vagy a személyazonossági igazolványokban illetékmentes kérés alapján végzik. Kiskorúak esetében a kérést törvényes képviselőik terjesztik elő.
39. szakasz. A kéréseket ahhoz a szervhez kell előterjeszteni, amely az anyakönyvet őrzi, illetve a kérelmező lakhelyén személyazonossági igazolvány kibocsátására illetékes szervhez.
40. szakasz. Az érdekelt személy kifejezett kérésére az anyakönyvbe és a személyazonossági igazolványokba nevét két nyelven is bejegyezhetik.

VIII. fejezet
A kisebbségek parlamenti ügyvédje
41. szakasz. A jelen törvényben előírt jogok minél hatékonyabb védelme érdekében létrehozzuk a nemzeti, etnikai és nyelvi kisebbségek parlamenti ügyvédjének intézményét.
42. szakasz. A nemzeti, etnikai és nyelvi kisebbségek ügyvédjét a parlament választja meg, saját mandátumát másfélszeresen meghaladó időtartamra. Tevékenységét függetlenül, a törvény alapján végzi. A nemzeti, etnikai és nyelvi kisebbségek ügyvédje:
a) A parlament tudomására hoz minden esetet, amikor az állami szervek, független szervezetek vagy magánszemélyek megsértik a jelen törvényben előírt jogokat.
b) A kisebbségi közösséghez tartozó személyek sajátos egyéni jogainak megsértése esetén közbelép az illetékes hatóságoknál, amennyiben az ügy nem tartozik bírósági hatáskörbe.
c) Állást foglal minden, a kisebbségi közösségek ellen vagy az ezekhez tartozó csoportok ellen irányuló megkülönböztetéssel vagy sérelemmel szemben, amennyiben az ügy nem tartozik bírósági hatáskörbe.

IX. fejezet
Záró rendelkezés
43. szakasz. A jelen törvény érvénybe lépésekor hatályát veszti minden ellenkező törvényes rendelkezés.

Indoklások a nemzetiségi törvényjavaslat egyes szakaszaihoz

1. szakasz
A nemzeti, etnikai vagy nyelvi identitáshoz való jogot ma alapvető emberi jogként ismerik el. (Lásd az Emberi jogok európai egyezményének H. szakaszát, az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata /1948/ 2. és 26. szakaszait, a Polgári és politikai jogokra vonatkozó nemzetközi egyezmény /1966/ 27. szakaszát.)
Egy nemzeti, etnikai vagy nyelvi közösséghez való tartozás az identitás szabad megválasztásán alapul. A fenti elv alapján senki sem kényszeríthető arra, hogy egy ilyen közösséghez tartozzék, vagy azt elhagyja.
Mint alapvető emberi jog, a nemzeti, etnikai vagy nyelvi identitáshoz való jog elválaszthatatlan kapcsolatban áll az egyéni szabadsággal. E jog bármilyen korlátozása az egyéni szabadság korlátozását jelenti. A nemzeti, etnikai és nyelvi identitás kinyilvánítása és ápolása csakis közösségi keretek között lehetséges.
A legszélesebb ilyen jellegű, a modern európai történelmi fejlődés eredményeként létrejött közösség a nemzet. A nemzet, mint kulturális-erkölcsi közösség, azaz a közösen elfogadott kulturális értékeken és tagjai szolidaritáseszményén alapuló közösség az európai társadalom fejlődésének jogalanya lett és az állami jogi szabályozás kedvezményezettje. Mindez nem jelenti azt, hogy egy nemzeti, etnikai vagy nyelvi közösség, amely annak az országnak a politikai és földrajzi határain kívül él, amelyben a hasonló közösség többséget alkot, ne lehetne a fenti értelemben vett nemzeti, etnikai vagy nyelvi identitáshoz való jog alanya.
A történelmi és politikai feltételek Európában nem tették lehetővé állam és nemzet egyneműsítését (homogenizálását).
A nemzetállam, ahogyan azt egyesek az Emberi és állampolgári jogok 1789. évi nyilatkozatának 3. szakasza alapján értelmezték, nem egyéb elvont fikciónál. Minden olyan kísérlet, amely e fikció erőszakos megvalósítására irányult, háborúhoz, az emberek és nemzetek tudatában súlyos traumákhoz vezetett.
A homogenitás, az állam és a nemzeti, etnikai és nyelvi közösség azonosságának helyébe, az egyesülő Európában a nemzeti pluralizmus elve lépett. Ez összeegyeztethető az alapvető emberi jogokból származó elvvel, miszerint mindenkinek joga van identitása megválasztásához.
A más közösségekhez tartozók nemzeti vagy etnikai eredetének kutatása, valamint hasonló célú nyilvántartások vezetése alapvető emberi jogot érint és közvetve súlyosan sérti a személyi szabadságot.

Dokumentumok:
1. Emberi jogok európai egyezménye, 14. szakasz:
„A jelen egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét biztosítani kell minden, pl. nemi, faji, bőrszín, nyelvi, vallási, politikai, egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet, születés vagy egyéb helyzet alapján történő megkülönböztetés nélkül."
2. A Polgári és politikai jogok egyezségokmánya, 27. cikkely:
„Olyan államokban, ahol nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják."
3. Koppenhágai nyilatkozat; 32. pont – IV. fejezet.
„A nemzeti kisebbséghez tartozás választás kérdése, ami semmiféle hátrányos következménnyel nem járhat a kisebbség számára. A nemzeti kisebbséghez tartozó személyek szabadon kifejezhetik és megőrizhetik etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásukat, fejleszthetik saját kultúrájukat és akaratukkal szemben nem asszimilálhatók."
4. Európai kisebbségvédelmi egyezmény (tervezet): 2. cikkely, 3. pont.
5. Nemzetiségi, etnikai és kisebbségi csoportok védelméről szóló nemzetközi egyezmény.
Az INTEREG által kidolgozott dokumentum nemzetiségi, etnikai, kulturális egységként ismeri el mind nemzeti, mind nemzetközi téren a nemzetiségi, etnikai és kisebbségi csoportokat és ezek elidegeníthetetlen jogaként határozza meg a kulturális és etnikai identitáshoz való jogot. Az államok kötelesek ezen csoportokat jogilag elismerni.
6. Határozat a regionális nyelvek és kultúrák, valamint az etnikai kisebbségek chartájáról (1981):
Az Európa Parlament ebben a dokumentumban leszögezi, hogy el kell ismerni az etnikai és nyelvi kisebbségek történelmi identitását. Kimondja, hogy a kulturális identitás ma az egyik legfontosabb nem anyagi természetű igény.
7. Párizsi charta:
„Afirmam ca identitatea étnica, culturala, lingvistica si religioasa a minoritatilor va fi protejata."
8. A Gyulafehérvári határozatok 1. pontja III/1.
„Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot."
9. A Magyar Népi Szövetség székelyudvarhelyi kongresszusán elfogadott nemzetiségi törvényjavaslat (Világosság, 1946. júl. 8.): 6. cikk: minden román állampolgár olyan nemzetiségű, amilyennek vallja magát. Hatóságnak tilos ebbe beleavatkoznia.
10. Észtországi törvény a nemzeti kisebbségek kulturális önkormányzatáról (1925. febr.12.)
9–10. paragrafusok: a nemzeti kisebbségek maguk kérik felvételüket az illető kulturális önkormányzatba, illetve kiskorú gyermek esetén a szülők, de nagykorúvá válásánál újra maga dönthet: belép-e az illető önkormányzatba vagy sem. Hasonlóan egyéni döntésen alapul a kulturális önkormányzat elhagyása.

2. szakasz
Tekintve, hogy az e közösségekhez tartozó személyek a román állam polgárai, mind természetes személyként, mind pedig az illető csoportok vagy közösségek tagjaiként jogosultak az állam védelmét élvezni minden diszkriminációval szemben, amely az említett alapon történne.
Védelmet nyújtva a személynek, az állam közvetve a közösséget oltalmazza, a közösséget védelmezve pedig lényegileg állampolgárai személyes szabadságát biztosítja.

Dokumentumok:
A kisebbség védelmét a diszkrimináció ellen nemzetközi dokumentumok garantálják.
1. Egyezmény a népirtás bűntettének megelőzése és megbüntetése tárgyában, 1948.
A nemzeti és etnikai csoportokat mint közösségeket is védi a megsemmisítéstől. Nem csupán a kisebbségek fizikai megsemmisítését ill. bántalmazását bünteti (pl. olyan életfeltételek közé kényszerítés, amelyek a csoportot, vagy annak egyes tagjait pusztulással fenyegetik, születések meggátolása), hanem szellemi integritásukat is oltalmazza. A genocídium bűncselekményét valósítja meg az, aki valamely nemzeti, etnikai csoport tagjának, a csoporthoz tartozása miatt, súlyos lelki sérelmeket okoz.
2. Egyezmény az oktatásban alkalmazott megkülönböztetés elleni küzdelemről, 1960. dec. 4.
Tilt minden olyan különbségtételt, kizárást, korlátozást vagy kedvezést, amely a fajon, bőrszínen, nyelven, nemzetiségi stb. származáson alapul. Az egyezmény arra irányul, hogy az oktatás területén az egyenlőtlen elbánást megszüntesse. Külön megnevezett tiltások:
– személyek vagy csoportok kizárása az oktatás bármely formájában vagy fokozatában való részvételtől,
– az oktatás megrekesztése az átlagosnál alacsonyabb szinten,
– külön oktatási rendszerek és intézmények fenntartása bizonyos személyek számára. Nem jelent hátrányos megkülönböztetést az olyan oktatási intézmények fenntartása, amelyek nemek szerint, vagy nyelvi, vallási okokból különülnek el.
3. San José-i nyilatkozat, a latin-amerikai indiánok kulturális identitásának megőrzésére, 1981, San José, Costa Rica.
Etnocídiumnak minősül az, ha megtiltják egy etnikai csoportnak, hogy saját nyelvét és kultúráját gyakorolja, fejlessze és továbbadja. Ez az emberi jogok súlyos megsértését jelenti, mivel kétségbe vonja az etnikai csoport kulturális identitásához való jogát.
4. Egyezmény a faji megkülönböztetés megszüntetéséről, 1969: a tagállamok egyrészt elítélik, másrészt kötelezik magukat, hogy konkrét lépéseket tesznek az ilyen diszkrimináció megszüntetésére. Az egyezmény szerint a faj, a bőrszín, és származás mellett a nemzeti vagy etnikai származás is alapja lehet a faji diszkriminációnak. A tagállamok kötelesek lépéseket tenni az oktatás, a művelődés, a kultúra és az információáramlás terén. Az egyének jogsérelem esetén fordulhassanak bíróságaikhoz megfelelő és igazságos jóvátétel érdekében.
5. A Polgári és politikai jogok egyezségokmánya, 27. cikkely.
6. Helsinki záróokmány VII. fejezet:
„Az aláíró államok kötelesek biztosítani a nemzeti kisebbség tagjainak törvény előtti egyenlőségét, védelmezniük kell a kisebbségek legitim érdekeit."
7. Koppenhágai dokumentum IV. fejezet
8. 1990. június 13., Európa Tanács parlamenti közgyűlése, az Emberi jogi bizottság jelentése (BRINCAT-jelentés), 2. pont:
az Európai emberi jogi egyezményt ki kell egészíteni egy általános diszkriminációellenes záradékkal.
9. Párizsi charta, 1990:
„persoanele apartinând acestor minoritati au dreptul de a exprima liber, prezerva si dezvolta aceasta identitate fara nici o discriminare si în conditiile unei depline egalitati în fata legii."
10. A Regionális és kisebbségi nyelvek európai chartája:
I. rész. 1. cikkely c.:
„A »diszkrimináció« kifejezés mindenfajta, valamely nyelv használatával vagy egy nyelvi kisebbségekhez való tartozással kapcsolatos megkülönböztetést, kizárást, korlátozást vagy kedvezményezést jelent, melynek szándéka, hogy egy regionális vagy kisebbségi nyelv fenntartásától vagy fejlesztésétől elriasszon, kompromittáljon vagy megakadályozzon, vagy akár a magán-, akár a közéletben az ilyen nyelvet beszélők egyenlő jogainak megtagadását eredményezze, a szélesebb körben beszélt nyelvekkel összehasonlítva."
11. rész 1. cikkely d.:
„a diszkrimináció mindenféle formájának kiküszöbölése a regionális vagy kisebbségi nyelvek használatát illetően, minden olyan gyakorlattal együtt, amelynek diszkriminatív hatása lehet úgy, mint azt az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Európai egyezmény javasolja."
8. cikkely a.:
„kiküszöbölnek törvényeikből vagy rendeleteikből minden diszkriminatív rendelkezést, mely a tömegtájékoztatási eszközök terén a regionális vagy kisebbségi nyelvek használatára vonatkozna".
Magyarország, 1941: V. törvény, A nemzetiségi érzület büntetőjogi védelméről
„1. cikk.: Aki mást az országban élő valamely nemzetiségre lealacsonyító kifejezés használatával vagy ilyen cselekmény elkövetésével nemzetiségi érzületében megsért – amennyiben a cselekmény súlyosabb büntető rendelkezés alá nem esik –, vétség miatt 6 hónapig terjedhető fogházbüntetéssel büntetendő. Ha a cselekményt sajtó útján vagy egyébként nyilvánosan követik el, a büntetés 1 évig terjedhető fogház."

3. szakasz
E szakasz beiktatását a Ceauşescu-rendszer történelmi előzményei teszik szükségessé, amikor „a munkaerő ésszerű és arányos elosztásának" ürügyével helységeket és egész földrajzi övezeteket kényszerköltöztetésnek vetettek alá. A főleg az etnikai és társadalmi homogenizálódásra irányuló belső gyarmatosítás súlyos következményekkel járt mind a helyi lakosságra, mind azokra nézve, akiket arra kényszerítettek, hogy elszakadjanak természetes környezetüktől illetve közvetlen szülőföldjüktől, és hogy lakóhelyüktől messze eső, távoli vidékeken keressenek munkahelyet.
Ugyanakkor a jelen szakasz biztosítékot jelent a hatvanas, hetvenes vagy nyolcvanas években hozott olyan rendelkezések felélesztésével szemben is, mint amilyenek pl. a „nagyvárosokkal" kapcsolatos rendelkezések voltak.

Dokumentumok:
1. Az Európai kisebbségi konvenció (tervezet, 1991) art. 4 1:2 (European Convention on Minority Rights)
2. A helyi önkormányzatok európai chartája, 1985, 5. cikkely
„A helyi hatóságok határainak védelme
A helyhatóságok alá tartozó közigazgatási egységek határainak megváltoztatását nem lehet elrendelni az érintett helyi közösségek előzetes megkérdezése nélkül, lehetőség szerint népszavazás útján..."
3. A Regionális és kisebbségi nyelvek európai chartája (terv) 11. rész 1./b.:
A Felek vállalják, hogy a területükön beszélt regionális vagy kisebbségi nyelvek vonatkozásában politikájukat, jogalkotásukat és gyakorlatukat az alábbi célokra és elvárásokra alapozzák: minden egyes regionális vagy kisebbségi nyelvföldrajzi térképének tiszteletben tartása, annak biztosítása érdekében, hogy a meglévő vagy az új közigazgatási beosztás ne jelentsen akadályt a kérdéses regionális vagy kisebbségi nyelv használatának előmozdítása számára;
10. cikkely: Gazdasági és társadalmi élet:
a.) kiküszöbölnek törvényhozásukból minden rendelkezést, amely a regionális vagy kisebbségi nyelvek használatának megtiltására irányul a gazdasági vagy társadalmi élettel kapcsolatos okmányokban.
2. b.) a közvetlen ellenőrzésük alatt álló gazdasági és társadalmi szektorokban (állami szektor) olyan tevékenységet szerveznek, amelyek a regionális vagy kisebbségi nyelvek használatát előmozdítják (továbbá c, d és e pontok is).
4. Románián kívül az etnikai összetételt Olaszországban is megváltoztatták. Dél-Tirolban Trentino–Alto Adige tartományban a németlakta vidékeket olasz tartományokkal kapcsolták össze. A hibát korrigálták az 1970-es autonómia-státussal. E régió autonómia-statútuma biztosítja (art. 31. 4), hogy azon törvények vagy határozatok esetében, amelyek nemzetiségi szempontból veszélyesek lehetnek, a parlament döntsön.
5. Biztosított volt a fenti jog az erdélyi románok számára a múlt században – illetve nem történt kísérlet a románság számarányának befolyásolására semmilyen gazdasági eszközzel.
Lásd pl. Nicolae Iorga lapjában 1912. jan. 20-án:
„Egy dolog konstatálva van s ez az, hogy a magyarországi románok gazdaságilag sokkal jobban állnak mint mi, a királyságbeli románok. A mi parasztságunk sokkal megterheltebb és szegényebb, mint a magyarországi román parasztság." (Bíró Sándor: Románok és magyarok 1867–1940. 24. o.)

4. szakasz
A saját, autonóm, az alkotmány által biztosított közjogi személyiséggel felruházott társadalmi, kulturális és oktatási intézmények létesítése a nemzeti, etnikai és nyelvi kisebbségi közösségek alapvető kollektív joga.
A kisebbségek által létrehozott közjogi státusszal felruházandó szervezetek jellegzetességei a következők:
a) függetlenségük a végrehajtó hatalommal szemben, mely az alábbiakban nyilvánul meg:
– költségvetési finanszírozás a parlament határozata alapján az arányossági elv alapján (fejkvóta rendszer);
– a parlament által törvényerőre emelt szervezeti szabályzat, amit előzőleg a saját képviseleti szervek fogadnak el. A parlament csak a szervezeti szabályzat törvényességét ellenőrzi, anélkül, hogy célszerűségét vizsgálná.
b) a szervezeti szabályzatnak megfelelő teljes autonómia kulturális, társadalmi és oktatási téren;
c) a szervezetek vezetőségét az illető kisebbség tagjainak általános, egyenlő, közvetlen és titkos szavazatával választják meg.
Az előírt feltételek alapján létrehozott intézményeknek lehet egymástól eltérő jogi státusuk, anélkül, hogy ez bármilyen módon is sértené a demokratikus alapelveket. Ilymódon egy modern társadalomban létezhetnek közjogi intézmények (legfontosabb ilyen jellegű intézmény maga az állam); ezek mellett létezhetnek közjogi személyiséggel felruházott intézmények (közigazgatási-területi egységek, közalapítványok, egyházi szervezetek stb.) és magánjogi személyek. Vegyes formák is léteznek: például magánjogi személyiséggel felruházott közjogi személyek.
Az alkotmányban és a jelen törvényben előírt feltételek alapján létesített kulturális, társadalmi és tanügyi kisebbségi önigazgatási szervezetek ez utóbbi csoportba tartoznak.

Dokumentumok:
A kisebbségnek mint kollektív jogalanynak a fogalma már évszázadokkal ezelőtt felmerült, követelések tárgyát képezve. A kisebbségi önkormányzat követelése leginkább kulturális önkormányzat megadása formájában merült fel – először mint egyházi és iskolai önkormányzat.
1. Pl. Magyarországon az 1791-ben keletkezett XXVIII. tc. alapján a református és evangélikus egyházak elismerése után elismerést nyert a görögkeleti vagy ortodox egyház önkormányzata is.
2. A erdélyi magyarok nem csak ma tartják fontosnak az egyházi önkormányzatot, és nem csak a maguk számára. Egyházi önkormányzatot kért báró Wesselényi Miklós is a parlamenttől a görög katolikus román egyházak számára 1848. aug. 4-én.
3. Kossuth alkotmánytervezete, 1851.
A kisebbségi önkormányzat gondolata:
„Mit fognak egy államnak nemzeti egyetemét képező többnyelvű lakosai cselekedni nemzetiségi érdekeik biztosítására és kifejlesztésére? Egyesülni fognak." „A nemzetiségek létrehozzák saját egyesületeiket, vezetőket választanak maguknak, megteremtik saját normarendszerüket. Ezen egyesületek önkormányzati szabadsággal képviselik nemzetiségük érdekeit, nem függnek az államtól, az államnak nincs beleszólása felépítésükbe."
4. A magyar országgyűlés Deák Ferenc javaslatára 1868-ban elfogadta a XLIV. sz. törvényt „a nemzetiségi egyenjogúság" tárgyában (a továbbiakban: magyar nemzetiségi törvény). Az egyházi és iskolai önkormányzaton túl az 1868-as nemzetiségi törvény vitája során a kisebbségek képviselői számtalanszor hangot adnak annak a követelésüknek, hogy kollektivitásként ismerjék el őket: Dimitrievics Miklós (Bács megyei szerb képviselő) javaslata a nemzetiségekről mint történelmileg és tényleg fennálló testületekről beszél.
A román Mocsonyi Sándor, Temes megyei képviselő a nemzetiségi törvényjavaslat általános vitája során, az 1868. november 24-i országgyűlésen kifejti:
„A nemzet, mint oly embereknek az összessége, kiket származás-, földrajzi, történeti s ennélfogva nyelvi kötelékek is szorosan fűznek egymáshoz, miután az erkölcsi fejlődések magvát foglalja magába, s miután öntudattal bír: azért személyiség, vagyis jogi személy."
Kifejti továbbá, hogy ma már a nemzetiségek a fejlettségnek azon a fokán állnak, amelyen nem lehet elvitatni tőlük az őket, mint nemzetiségi jogalanyokat, megillető jogokat – tehát ellenindítványában fő helyen szerepel a nemzetiségi egyéniség elismerése.
MEMORANDUM, 1882: Memorandul Românilor din Transilvania si Ungaria catre Maiestatea sa Imperiala si Regala Apostolica Francisc Iosif I Sibiu 1892. 23. 1.
„a román nép az önkormányzat létében látta nemzeti létének legteljesebb biztosítékát és nemzeti törekvései ebben az önkormányzatban érték el tetőpontjukat."
„a románok azt akarják, hogy ne csupán mint egyéneket, hanem mint népet tekintsék őket, melynek megvannak a saját kulturális törekvései."
5. Az 1919-es párizsi békeszerződések és kisebbségi szerződések kidolgozása során lásd Hunter Miller tervezetét. Ez a kisebbségeknek mint önálló közjogi testületeknek (district public corporation) kulturális autonómiát, emellett az állam testületeiben aránylagos képviseletet kívánt biztosítani, kollektív szavazójog útján (cumulative voting).
6. Az önkormányzathoz való jog két alaptörvény jellegű intézkedésen alapul:
1. Az 1918. dec. 1-i gyulafehérvári egyesülési határozatok III/1–2. pontja, amelyeket a 3631. sz. 1918. dec. 11-i dekrétum szentesített. Közzé tétetett a Monitorul Oficial 1918. dec. 13. számában és ratifikáltatott az 1920. január 1-i törvénnyel.
III/1.:„Minden nemzet saját nyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből vett egyének által kormányozza önmagát..."
III/2.: „Az állam minden felekezete egyenjogú, és az önkormányzat teljes szabadságát élvezi."
Igaz ugyan, hogy a Gyulafehérvári határozatokból csak az első szakaszt cikkelyezték be az 1920. jan. 1-jei egyesülési törvénybe, de Romul Boila (Organizatia de Stat. Cluj 1927. 677; és dr. Romul Boila: Studiu asupra reorganizarii Statului Român întregit. Cluj 1931. 62) szerint „a régi királysággal egyesült tartományok egyesülési határozatai szintén nemzetközi szerződés jellegével bírnak, mivel olyan tartományok akaratát fejezik ki, amelyek a határozatok meghozatalakor a szuverén állam összes feltételeit magukban egyesítették."
II. Az 1919. dec. 9-én aláírt, 1920. aug. 30-án ratifikált (Monitorul Oficial 1920. szept. 26., 140. szám) párizsi kisebbségi szerződés II. szakasza:
„Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek a Román Állam ellenőrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen."
(„La Roumanie agrée d' accorder, sous le controle de l' État roumain aux Communautés des Szeklers et Saxons, en Transylvanie, l' autonomie locale, en ce qui concerne les questions réligieuses et scolaires.")
A 11. szakasz ugyan nem alaptörvény erejű, de a párizsi szerződést a nemzetközi jogszabályoknak megfelelő módon kötötték meg és ratifikálták, tehát teljes érvényességgel bír. Az értelmezési vita során Radu Budisteanu (Un capitol nou în dreptul international public si privát: minoritatile etnice. Bucuresti. 1928. 60) a 11. szakasszal kapcsolatban megjegyzi: „a személyi autonómia, úgy ahogy azt a nemzetközi törvényhozó törvénybe iktatta, a kisebbségeket közjogi jogi személyeknek kívánja minősíteni."
7. A Magyar Párt 1922. dec. 28-án Kolozsvárott elfogadott programja:
1. A magyar anyanyelvű román állampolgárokból alakult nemzeti kisebbség, mint közjogi alany elismerése a gyulafehérvári határozatokban lefektetve lévén és a nemzetközi békeszerződésekben biztosíttatván, ezek alapján követeljük a nemzeti kisebbségek közjogi alanyiságának az alkotmányban való elismerését és az elismerés szükségképpeni következményeként a nemzeti autonómiát.
8. A két világháború között számos kisebbségi törvénytervezet született. Ezek mindegyike a kisebbségi szervezetek jogi személyiségként való elismerését, a közösségek autonómiatervezetét vázolja:
Dr. Tompa Gyula: Népkisebbségi törvénytervezet. Az összes nemzeti kisebbségekhez tartozó román állampolgárok autonóm közületet alkotnak, az egyházi és iskolai életben autonómiát élveznek. Politikai, gazdasági, kulturális intézményeit az állam jogi személynek ismeri el és olyan arányban részesíti állami támogatásban, mint a hasonló többségi szervezeteket.
Dr. Tusa Gábor: A székely vallási és tanügyi autonómia. (Kolozsvár, 1930) A tervezet közjogokról és természetes jogokra bontható emberi jogokról beszél. Az előbbit az állam biztosítja, és nemcsak a kisebbségi személyt illeti, hanem kollektíven az egész kisebbséget. Az egyén autonómiájába az állam nem szólhat bele.
Dr. Papp József: Az erdélyi székelyek vallási és tanügyi önkormányzata. (Magyar Kisebbség, 1931) A székely autonómia mint személyi kultúrautonómia bevezetése. A tagokból megalakítandó önkormányzati szerv államhatósági szervnek tekintendő, kiterjed: iskolák tartására, egyházi, kulturális, jóléti intézmények alakítására. Pénzügyi alapját állami hozzájárulásból és saját erőből teremti elő. Az önkormányzati rendszer felett az államnak ellenőrzése van.
Dr. Balogh Arthur: A székely vallási és iskolai önkormányzat (Erdélyi Múzeum, 1931. 341–354) „nemzetiségi jogokról csak akkor beszélhetünk, ha a nemzetiség mint össz-személyiség nyer jogokat." A székely vallási és iskolai önkormányzat a székelység egyetemét, az egész székely közületet illeti meg. A vallási és iskolai önkormányzat természeténél fogva személyi autonómia és kiterjed a volt székely székek területére, ahol az önkormányzat fogja az állam helyett az oktatásügyet ellátni.
A kisebbségek védelme (A Magyar Nép Könyvtára. Cluj 1930) „Az önkormányzat ugyanis azt jelenti, hogy bizonyos embersokaság, mint egész, maga kormányozza és igazgatja saját közdolgait az állam ellenőrzése és felügyelete mellett."
Dr. Papp Árpád: Törvény a székely közületek közművelődési önkormányzatáról, a Párizsban 1919. december 19-én kötött nemzetközi szerződés 11. cikkelye alapján. (Cluj, 1931)
„1. Székely közület (communauté des Szeklers) azoknak a román állampolgároknak a szervezett összessége, akik Erdélyben a történelmi Székelyföldön és ennek közvetlenül összefüggő szomszédsága területén állandó lakosok, magukat magyar anyanyelvűnek vallják és szervezetük alapjaként magukat közös összeírásba foglaltatják.
A székely közület rendeltetése, hogy a részére kijelölt területen tagjainak egyházi és iskolai ügyeit, az állam felügyelete alatt, helyi önkormányzattal maga intézze."
9. A közületi önkormányzat megadásának lehetősége szerepelt a Romániai Szociáldemokrata Párt programjában is:
1921-es konferenciájukon nemzeti, kulturális és bíráskodási önkormányzatot kértek valamennyi nemzetiség számára.
1930. május 21., bukaresti kongresszus:
„Alakítandók továbbá a kisebbségek részére laikus rendszerű állami iskolák, amelyek az általános törvény rendelkezéseinek megfelelően az illető kisebbségek által választott autonóm testületek által legyenek vezetve." (Magyar Kisebbség, 1930, 392. o.)
1932-es választási kampányukban már a kisebbség teljes kulturális autonómiájának gondolatát hangoztatták.
10. Petru Groza 1946-ban tett ígéretei a Párizsi békeszerződés aláírása előtt, autonómia ígéretek.
Kisebbségi szervezetek nemzetközi dokumentumokban megjelenő autonómiája:
11. Az EBEÉ Koppenhágai dokumentuma (1990), 32. 6.
„szervezeteket és egyesületeket alapítsanak és tartsanak fenn országaikban és részt vegyenek a nemzetközi nem-kormányzati szervezetekben.
A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogaikat egyénileg, valamint csoportjuk más tagjaival közösen gyakorolhatják."
12. Az etnikai és nemzeti kisebbségek jogairól szóló charta, 1976/2. cikkely:
„A kisebbségi közösséget megilleti a területi vagy a személyes autonómia. Minden autochton etnikai vagy nyelvi közösség közjogi személyiséggel rendelkezik, [art. 2. „L' état est tenu d' accorder la personalité morale de droit public à toutes les communautés ethniques et linguistiques autochtones."] Az alkotmány rendelkezéseinek keretén belül kidolgozza saját közjogi statútumát. A végrehajtó hatalomnak nincsenek jogosítványai az autonómia működése, valamint a statútum rendelkezései felett, azt kizárólag a bíróságok ellenőrizhetik. A bíróságok azonban csak a statútum működésének jogszerűségét vizsgálhatják, tényszerűségét vagy célszerűségét nem.
13. FUEV nyilatkozat 1967: Az etnikai közösségek jogainak alapelvei: „a kisebbségek szervezeti érdekérvényesítő mechanizmusa, kulturális autonómia. Az etnikai közösség maga igazgatja kulturális és felekezeti tevékenységét. Az állam köteles a közpénzekből arányos módon támogatni, s a rádióban és a televízióban arányos műsoridőt biztosítani számára."

[„7. Toute communauté ethnique (minorité nationale) a le droit de s' organiser. Elle a droit à l'autonomie culturelle, y compris l'administration de son enseignement et de ses cultes. Les communautés ethniques doivent disposer dans ce but d'une part proportionelle des ressources publiques. Elles ont le droit également de disposer d'un temps approprié en matière de radio et de télévision."]

14. Az INTEREG által kidolgozott Nemzetiségi, etnikai, kisebbségi csoportok védelméről szóló nemzetközi egyezmény: a kulturális és gazdasági autonómia mellett meghatározza a nyelvi autonómiát is. Az államok kötelesek ezen csoportokat jogilag is elismerni.
15. Jegyzőkönyv az Egyezmény tervezetének alkalmazásáról az Európa Tanács tagállamainak területén (INTEREG). A személyi autonómia olyan független intézményi egység, ami jogi személyiséggel rendelkezik, s amelyekhez szabad elhatározásukból csatlakozhatnak a csoport tagjai. Az autonóm egység hatáskörét a csoport arra feljogosított képviselőivel egyetértésben, az állam törvény vagy rendelet formájában határozza meg. Ez kiterjed az egység belső szervezetének meghatározására is. Gyakorlati alkalmazása a közjogi jogi státusszal rendelkező csoportok, a kisebbségi önkormányzatok fogalmának:
16. Spanyol alkotmány, 1982. Amellett, hogy kifejezi: a nemzeti szuverenitás letéteményese a spanyol nép – a 2. cikkely garantálja a nemzetet alkotó nemzetiségek és régiók önkormányzathoz való jogát. (L. még 143., 148. cikk.)
17. Magyar alkotmány, 1990.: 68. 4. A nemzeti és etnikai kisebbségek helyi és országos önkormányzatokat hoznak létre.
68. 5–15. szakasz
Az ezekben a szakaszokban felsorolt jogok lényegileg az előzőkben felsorolt szervezetek funkcióit jelentik, anélkül azonban, hogy szigorúan kötődnének ilyen intézmények létéhez. A szóban forgó jogokat a törvényesség betartásával ad hoc alakult állampolgár-csoportok is gyakorolhatják, minden előzetes bejegyzési, bejelentési, engedélyezési stb. kötelezettség nélkül. Így, ad hoc alakult állampolgár-csoportok kérhetik például anyanyelvű osztályok létesítését gyermekeik számára (9. szakasz), nemzetiségi, etnikai vagy nyelvi alapon politikai pártokat alakíthatnak (11. szakasz), jelölteket állíthatnak az állam törvényhozó szerveibe (12. szakasz) vagy a 15. szakaszban felsorolt kapcsolatokat tarthatnak fent más országokban élő, ugyanakkor a nemzeti, nyelvi vagy etnikai közösséghez tartozó személyekkel vagy csoportokkal.
A kollektív jogokról lásd még:
1. A Koppenhágai nyilatkozatot, 1990. IV. fejezet: 32. 2...
valamint az egyelőre még tervezet formájában létező Regionális és kisebbségi nyelvek európai chartáját.
2. Nemzetközi jogilag elismert kollektív jogi státuszok:
– Dél-Tirol (Olaszországi békeszerződés 1947. IV. függelék)
– Trieszti horvátok és szlovének (art. 7)
– német és dán kisebbség (Schleswig-Holstein: kétoldali tárgyalások eredményeként 1949–55)
3. Belső szabályozásban Nyugat-Európa majd mindenik kisebbsége számára biztosítottak a kollektív jogok:
– Ausztriai kisebbségi charta. A törvény bevezetője kifejti, hogy egy népcsoport védelme nem elég létezése biztosításához és etnikai azonossága megőrzéséhez.
– Dán alkotmány
– Bolzano tartomány: Das neue Autonomiestatut: külön közigazgatási és törvényhozási autonómia, arányos képviselet a tartományi hivatalokban, anyanyelv szabad használata a közigazgatásban, igazságszolgáltatásban, oktatás: különálló német, olasz iskolák, anyanyelvi rádió és televízió, pénzügyi önállóság. Mindez biztosított egy olyan lakosságnak, melynek számaránya:
– német: 64,8%
– olasz: 28,7%
– ladino: 4,1%
– Finnországban a svéd és lapp kisebbség jogait az 1918-ban kelt és azóta többször megújított finn alkotmány biztosítja, részletkérdésekben a nyelvtörvény, a közigazgatási és oktatási törvény előírásai mérvadóak. Az alkotmány értelmében a finnországi svédség nem kisebbség, hanem a finnekkel egyenrangú államalkotó nép, melyet ennélfogva a finneknek biztosított állampolgári, művelődési, önszervezési jogok ugyanúgy megilletnek. Finnország 4,9 millió lakosának körülbelül 6,3%-a kisebbségi.
– Spanyolország: az 1982-es spanyol alkotmány 143., 148. cikkelye garantálja a nemzetet alkotó nemzetiségek és régiók önkormányzathoz való jogát. A hivatalos kasztíliai spanyol nyelven kívül a többi spanyolországi nyelv szintén hivatalos a megfelelő autonóm közösségekben a statútumok előírásaival összhangban.
Az autonóm közösségek hatáskörébe tartozik:
– az önkormányzati intézmények megszervezése
– a terület gazdasági fejlesztése a helyi igények szerint
– helyi nyelv oktatásának fejlesztése
– portugál alkotmány: Azori szigetek és Madeira autonómiájának biztosítása
– Magyar Köztársaság alkotmánya:
68. 1: A Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának:
államalkotó tényezők.
68. 2: A Magyar Köztársaság védelemben részesíti a nemzeti és etnikai kisebbségeket. Biztosítja kollektív részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való nyelvhasználat jogát.
4. A European Convention on Minority Rights (tervezet) 9. cikkelye szerint:
„minorities as groups entitled because of their specific features to special protection within the state..."

9. szakasz
1. Lásd pl. a Nicolae Iorga által mondottakat a magyar egyetemet illetően (Ion Negoitescu: Unirea de la 1918 – a DIALOG 1988. decemberi száma):
„Nem azért szereztük Erdélyt, hogy mások egyetemeit felszámoljuk, hanem, hogy a mieinket megalapítsuk."
2. A háborút követően még a Gheorghiu-Dej korszak kezdetét jelentő 1948-as sztálinista alkotmány is kitér az anyanyelvi oktatásra: biztosítja az anyanyelvi oktatás szervezésének jogát minden fokon.
3. Az 1952-es alkotmány annak ellenére, hogy a sztálinista ideológiában keletkezett, az anyanyelvi oktatást biztosította: a minden fokú anyanyelvi oktatás jogát mondta ki.
4. Az 1968-as alkotmány 22. szakasza:
„...az együttélő nemzetiségeknek biztosítva van a minden fokú oktatás a saját nyelvükön." A három román alkotmány tanulsága, hogy a jogok deklarálása mellett a biztosítékok nélkülözésével, a garanciák hiányával mindez pusztán deklaráció marad. Nemzetközi dokumentumokban 1975-öt követően egyre többször merül fel az etnikai, vallási és nyelvi kisebbségek problémája – s minden esetben az anyanyelvi oktatás, valamint az anyanyelv használatának kérdéskörében. Mindez odáig haladt, hogy 1992-re elfogadják a Regionális és kisebbségi nyelvek európai chartáját.
5. Bécsi utótalálkozó záródokumentuma (1986. nov. – 1989. jan. 19.)
Együttműködés humanitárius és egyéb területeken: 68. pont: ...anyanyelvükön tanulhassák és taníthassák saját kultúrájukat.
6. Koppenhágai záródokumentum, 1990. június, 34. szakasz, második bekezdés:
„A történelem és a kultúra oktatási intézményekben történő tanításával összefüggésben tekintettel lesznek a nemzeti kisebbségek történelmére és kultúrájára"
7. Európai kisebbségvédelmi egyezmény (tervezet), 10. szakasz: „...kötelező oktatás azon a nyelven kell, hogy folyjon, amely az adott kisebbséghez tartozó diákok anyanyelve."
8. Egyezmény az oktatásban alkalmazott megkülönböztetés elleni küzdelemről (az UNESCO közgyűlése 1960. dec. 14-én fogadta el).
„...tagállamok elismerik a nemzeti kisebbségek jogát a megfelelő oktatáshoz, ...elismerik a kisebbségek tagjainak jogát saját iskolák fenntartására, saját oktatási tevékenység folytatását."
9. Etnikai és nyelvi kisebbségek jogairól szóló charta, 1976. július 25. Kidolgozta: Veszélyeztetett Nyelveket és Kultúrákat Védelmező Nemzetközi Szövetség.
„a kisebbségek saját iskolákkal rendelkeznek az oktatás minden szintjén. A tárgyak közé fel kell venni a kisebbség történetének, kulturális értékeinek és a régió gazdaságának oktatását."
10. Határozat a regionális nyelvek és kultúrák, valamint az etnikai kisebbségek chartájáról (1981. nov. 9-én az Európa Parlament által elfogadva)
– a regionális nyelvek és kultúrák oktatása az óvodától az egyetemig
11. A gyermek jogairól szóló konvenció (ENSZ közgyűlés 1989. november 20.). Románia csatlakozott: 1990. szept. Lásd: art. 29 és art. 30.
12. Nemzetközi gyakorlat: olyan példák következnek, ahol nemcsak alsó fokon (elemi és középiskolákban) oldott meg az anyanyelvű oktatás, de felső fokon, egyetemek szintjén is.
I. Finnország: a svéd lakosság az összlakosság 6%-a. Az alap- és középfokú oktatásért felelős Iskolaügyi Igazgatóság keretében külön svéd oktatási részleg működik. Az oktatás mindvégig ingyenes.
Kétnyelvű egyetemek:
Iyvaskylan Yliopista
Vaasa Egyetem
Helsinki Egyetem
Helsinki Technikai Egyetem (Műszaki Főiskola)
Állatorvosi Főiskola
Sibelius Akadémia
Iparművészeti Főiskola
Svéd nyelvű egyetemek:
Abo Akademi
Svéd Kereskedelmi Főiskola
Svéd Szociális és Kommunális Főiskola
A svéd és kétnyelvű főiskolákon mind az oktatás, mind pedig a vizsgáztatás teljes egészében svéd nyelven folyik. Az ország bármelyik egyetemén vizsgázhat a hallgató svédül, ott is ahol egyébként nincs biztosítva svéd nyelvű oktatás.
Jelentős a svéd nyelvű egyetemeken tanuló finn hallgatók száma:
Abo Akademi, 26% finn hallgató.
Lapp egyetemek:
Lappföldi Egyetem
Lappensanta University of Technology
II. Spanyolország:
Barcelona Egyetem: 22 kar katalán és kasztíliai nyelven
Bilbao Egyetem: baszk nyelven
III. USA: Navajo Egyetem
(International Handbook of Universities and other Institutions of Higher Education, 1989)
13. A Romániai Szociáldemokrata Párt határozata (1930. május 21. bukaresti kongresszusán).
3. Adassék meg a kisebbségeknek az a jog, hogy az oktatás minden ágában, tehát az egyetemi oktatásnál is, az oktatás az illető kisebbség saját anyanyelvén történjék s az iskolák nyilvános jelleggel bírjanak. Alakítandók továbbá a kisebbségek részére laikus rendszerű iskolák, amelyek az általános törvény rendelkezéseinek megfelelően az illető kisebbség által választott autonóm testületek által legyenek vezetve."
14. 1. 1990. jún. 5–29. Koppenhágai dokumentum: 40. 3. A részt vevő államok alkotmányos módszereikkel összhangban hatékony intézkedéseket hoznak, hogy nemzeti, regionális vagy helyi szinteken előmozdítsák a megértést és a toleranciát, különösen az oktatás, kultúra és információ területén;
2. Az 172747/1940 V. ü. o. számú szolgálati utasítás az 1940/41 iskolai évre elrendeli Észak-Erdély magyar tannyelvű gimnáziumaiban a román nyelvű beszélgetés tanítását, mint kötelező rendkívüli tantárgyat a gimnázium valamennyi osztályában, heti két órában. Ettől függetlenül a felsőbb osztályokban a tanulók második modern nyelvként, a román nyelvet is tanulhatják. Azokban az osztályokban, ahol második modern nyelvként a román szerepel, a román beszélgetés elmarad. E szolgálati utasítás hatályát az 1941/42. tanévre az 55054/1941. V. ü. o. sz., az 1942/43. tanévre a 111394/1942. V. 1. ü. o., az 1943/44. iskolai évre pedig a 112369NIII. 1. ü. o. sz. rendelet terjesztette ki. Az anyanyelvi oktatás és annak feltétele, a szükséges állami támogatás bármilyen kisebbségi követelés előterében áll. Hasonló jogokat kaptak meg a Magyarországon élő románok 1918 előtt, ez maradt az 1918-tól kisebbségben élő erdélyi magyarok alapkövetelése a két világháború között s ez most is az 1989-es változások után. E jogot részletesen szabályozza számos Románia által is aláírt nemzetközi dokumentum, számos kisebbségi egyezménytervezet – hiszen az anyanyelven tanulás alapvető emberi jognak minősül. De dokumentumokon túl, kielégítő megoldásra talált a kérdés számos nyugat-európai kisebbség számára:
10. szakasz
1. Román kisebbségvédelmi szerződés: 1919. dec. 9. Párizs, 8. cikkely.
2. Koppenhágai záródokumentum, 1990. június:
32.1: „magánéletben és közéletben egyaránt szabadon használják anyanyelvüket."
11. szakasz
1. 1905-ben alakították újra a Román Nemzeti Pártot. Előzőleg 1881 és 1894 között működött.
2. A két világháború között Romániában működött a Magyar Párt, illetve a Magyar Népközösség. 1944 után a Magyar Népi Szövetség működött.
3. Nyugat-Európában működő kisebbségi pártok:
Spanyolország: Baszk Nacionalista Párt
Katalán Egyesült Szocialista Párt (PSVC)
Galego Népi Unió
Nagy Britannia: Skót Nemzeti Párt
Walesi Nemzeti Párt
Olaszország: Déltiroli Néppárt
Finnország: Svéd Néppárt
Németország: Fríz Nemzeti Párt
4. Koppenhágai záródokumentum, 1990. június
Szervezeteket és szövetségeket tarthatnak fenn, s ezek anyagi támogatást fogadhatnak el, akár az államtól is.
32. 2. szakasz, 32. 6. szakasz: „szervezeteket tartsanak fenn országaikban és részt vegyenek a nemzetközi nem kormánypárti szervezetekben".
12. szakasz
1. 1861. Wlad–Popovics féle törvényjavaslat:
6. megyei, szabadterületi, vidéki és városi képviseletek és hatóságok is a területükön lakó különböző nemzetiségek számaránya szerint alakítandók.
2. 1867. febr. 11: A román és szerb nemzetiségű országgyűlési képviselők által közösen készített nemzetiségi törvényjavaslat, 4. cikkely.
3. Gyulafehérvári határozatok. 1918. dec. 1. III/1: „...saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által."
4. A Nemzeti Megmentési Front Nyilatkozata a romániai nemzetiségek jogairól (1990).
„Biztosítani kívánjuk a nemzeti kisebbségek jogát, hogy politikai, társadalmi és szellemi életük problémáit, saját demokratikus szervezeteik, az államhatalom, a közigazgatás, valamint a civil társadalom szerveibe a maguk soraiból jelölt, illetve választott képviselők útján oldják meg."
5. 1967. máj. 22. Etnikai közösségek jogának alapelvei (FUEV). Arányos képviselet a parlamentben, valamint más jogalkotó és igazgatási testületben.
13. szakasz
Ez nem más, mint az ún. „szülőföldhöz való jog".
1. Jugoszláv békeszerződés. (1919) 3–6. pontok.
2. 1988. II. János Pál pápa újévi beszéde: „Sok nép speciális kapcsolatban van azzal a földdel, amelynek identitását köszönheti, amelyhez törzsi, vallási, kulturális hagyományai kötik. Amikor egy népet megfosztanak saját földjétől, létezésük életfontosságú elemét veszik el és megszűnhetnek létezni, mint nép."
3. 1976. Etnikai és nyelvi kisebbségek jogairól szóló charta (kidolgozta a Veszélyeztetett Nyelveket és Kultúrákat Védelmező Nemzetközi Szövetség) – „Az etnikai kisebbség intézményeinek ellenőrzési joga ki kell terjedjen a földek elidegenítésére, mivel ezen tevékenységek növekedése a kisebbség számára a kisajátítás következményeivel jár."
14. szakasz
1. 1976. Etnikai és nyelvi kisebbségek jogairól szóló charta:
– Az állam köteles az etnikai kisebbség jogai részére lakóhelyükön munkát biztosítani. A gazdaság fejlesztése nem járhat olyan következményekkel, amelyek az etnikai kisebbség tagjainak szétszóródásához vezet.
2. Paál Árpád: Székely közületi Önkormányzat.
113. „a székely közület ifjúsága a székely közület területén mutatkozó szükségek szerint keressen elhelyezkedést."
117. „a közület tagjainak arra kell törekedniük, hogy amennyiben a helységben megfelelő foglalkozású tagtársaik vannak, azoknak munkát adjanak."
15. szakasz
1. Koppenhágai zárónyilatkozat, 1990. június
32. 4. „akadálytalan kapcsolatok..."
2. II. János Pál pápa 1988. december 8-i újévi beszéde:
,.az a jog, hogy a kisebbségek kapcsolatokat tarthassanak olyan azonos kulturális és történelmi örökséggel bíró csoportokkal, amelyek más államok területén élnek."
3. Európai kisebbségvédelmi egyezmény (tervezet). 5. szakasz.
4. Brincat-jelentés (Az ET parlamenti közgyűlés Emberi Jogi Bizottságának 1990. június 13-i jelentése): 4. a kisebbségeknek biztosítani kell a szabad, akadálymentes kapcsolattartás jogát azokkal az államokkal, amelyek lakosaihoz nemzetileg, etnikailag, vallásilag kötődnek.
5. A Nemzeti Megmentési Front nyilatkozata a romániai nemzeti kisebbségek jogairól (1990): „lehetségesnek és jogosnak ítéli meg, hogy a kisebbségek fenntartsák és folytassák kapcsolataikat azon nemzetekkel, amelyekhez a közös nyelv, hagyomány fűzi őket..."
16. szakasz
Az államnak a jelen törvényben szabályozott anyagi segítségnyújtási kötelezettségét a kitűzött cél sajátosságainak és a cél elérése érdekében felhasznált eszközöknek megfelelően kell differenciálni. Hasonlóképpen a jelen törvényben megállapított feltételek alapján különbséget kell tenni a kisebbségi közösségbeli szervezet működési sajátosságainak, valamint státusának megfelelően.
17. szakasz
A javasolt szabályozás egyenes és szükséges következménye az identitás szabad megválasztása elvének.
18. szakasz
A dualizmus korában nemcsak, hogy léteztek román nyelvű iskolák, hanem ezekben nem is volt kötelező a magyar nyelv oktatása. A felekezeti elemi iskolákban a magyar nyelv kötelező oktatását 1879-ben vezették be, majd 1883-ban a XXX. törvénycikk ugyanezt a kötelezettséget mondta ki a középiskolákra nézve. A román teológiai főiskolákon azonban az egész dualizmus alatt nem volt kötelező a magyar nyelv oktatása, jóllehet ezek az intézmények nagy összegű államsegélyt kaptak.
A magyar nemzetiségi törvény 15. paragrafusa kötelezettségévé tette az oktatásügyi miniszternek, hogy az állami iskolákban gondoskodjék ,.a nagyobb tömegekben együttélő nemzetiségi polgárok" anyanyelvű oktatásáról. (A felekezeti iskolákban a kérdés fel sem vetődött.)
19. szakasz
A nemzeti, etnikai és nyelvi kisebbségi közösséghez tartozó személyek sajátos egyéni joga, amit 1968-tól a román állam is elismert (l. alább).
20. szakasz
Ugyancsak az előző szakasznál említett személyek sajátos egyéni joga, amit vagy másokkal közösen, ad hoc, a jelen törvény alapján működő valamely szervezet keretében, vagy pedig egyénileg, szervezeti keretektől függetlenül lehet gyakorolni.
21. szakasz
Az Európa Tanács tagországai és az 1950-ben az Emberi jogokról kötött egyezmény aláírói biztosítják állampolgáraik jogát, hogy ezen okmánynak megfelelően az Emberi Jogok Európai Bíróságához forduljanak, az egyezmény 2. sz. melléklete feltételeinek megfelelően.
23. szakasz
A törvényesség elvére való hivatkozás a jelen törvényben szabályozott jogok gyakorlása során azt hangsúlyozza, hogy mennyire törvényellenes a nemzeti, etnikai vagy nyelvi kisebbségi közösségekhez tartozó személyektől az általános alkotmányos kötelezettségeken túlmenő különleges hűségnyilatkozatot követelni. Egy ilyen nyilatkozat sértené az állampolgári jogegyenlőség és a személyi szabadság elvét.
25–29. szakasz.
1. 1848-tól a román követelések majd mindegyike tartalmazza az anyanyelv használatának jogát a közéletben és politikai életben.
1848. május 15. Balázsfalva:
nyelvhasználati jog a törvényhozásban és igazságszolgáltatásban.
1863–64-es szebeni országgyűlésen az elfogadott nyelvhasználati törvény:
8. a felső hatóságok, törvényszékek határozatai a három országos nyelven adandók ki.
10. a községi ügyek nyelvét a község képviselőtestülete határozza meg.
2. Kossuth kütahyai alkotmánytervezete (1851)
A megye ill. község maga határozza meg közigazgatási nyelvét közgyűlése által a következő választásig. Az ettől eltérő anyanyelvűek használhatják nyelvüket, mindenki szólhat saját nyelvén a közgyűlés előtt. A törvényhozás tagjai az ország lakosai által beszélt bármely nyelven felszólalhatnak az országgyűlésben, a törvényeket az országban minden elfogadott nyelven ki kell hirdetni.
3. Wlad–Popovics féle törvényjavaslat nemzetiségi ügyben (1861)
19. országgyűlési tagok saját nyelvhasználata
27. közgyűléseken bármelyik hazai nyelven felszólalni
28. a rendeletet, amely a községhez szól a község választott nyelvén kell kiadni
4. 1867. febr. 11. A román és szerb képviselők által közösen készített törvényjavaslat a nemzetiségeknek és nyelveknek Magyarországon történő szabályozására és biztosítására:
3. a nemzetiség által túlnyomóan lakott helységekben a nemzetiség nyelve második hivatalos nyelv
4. országgyűlésen kisebbségi képviselők saját nyelvükön is nyilatkozhatnak
5. törvények, rendeletek saját nemzeti nyelven is közlendők.
(Vajda Sándor román belügyminiszter, 1914. márc. 20-án még mint a magyar képviselőház tagja az országgyűlésben: „Az állam egysége nem szenved azzal, ha a mi nyelvünk is jogokban részesül. Bizonyítja ezt a magyar határon Brassó vármegye, ahol a megyei közigazgatás három nyelven történik, anélkül, hogy ezzel az állam egysége bárminő mértékben megcsorbulna.")
5. 1868: XLIV. t. a nemzetiségi egyenjogúsításról, amelyet a Consiliul Dirigent 1. dekrétuma életben tartott (Nagyszeben, 1919. jan. 29.), később az 1923. március 29-i alkotmány 137. szakasza is megerősített, s így e törvény R. Boila szerint alaptörvény jelleggel bír: A nemzetiségi törvény legalább 20%-os kisebbségi lakosságnak biztosítja a nyelvhasználati jogokat.
27. szakasz
A magyar nemzetiségi törvény [1868] 2–5. paragrafusa szabályozta a nemzetiségek nyelvének szóban és írásban való használatát a törvényhatóságoknál.
30. szakasz
Magyar nemzetiségi törvény [1868] 6. paragrafus: „A törvényhatósági tisztviselők saját törvényhatóságuk területén a községekkel, gyülekezetekkel, egyesületekkel, intézetekkel és magánosokkal való hivatalos érintkezéseikben a lehetőségig ezek nyelvét használják."
A 20. paragrafus értelmében a községi gyűlések maguk határozták meg jegyzőkönyvük és ügyvitelük nyelvét.
21. paragrafus: „a községi tisztviselők a községbeliekkel való érintkezésben azok nyelvét kötelesek használni."
„Falvainkban a román nyelvet egyenesen hivatalos nyelvnek vezették be" – írta a nagyszebeni Tribuna 1885. október 17/29., 237. számában.
„Beszterce-Naszód vármegyében magától értetődő dolog, hogy a megyegyűléseken mindenki az anyanyelvén beszéljen." Libertatea, Szászváros, 1902. január 12/25-i szám, Valer Moldovan cikke.
„Mennyi román tagja van a megyegyűléseknek, ügyvédek, orvosok, papok stb., akik tudnak magyarul, de a gyűléseken csak a mi román nyelvünkön beszélnek! Nem azért, mintha magyarul nem tudnának, hanem mivel a törvény jogot ad nekik az anyanyelvükön való beszédre, eme fellépésük által meg akarják adni azt a tiszteletet, ami a nép nyelvét megilleti, melyet ők ott képviselnek." (Libertatea, Szászváros, 1902. május 25/június 7.)
A román többségű városokban, mint Balázsfalván, Naszódon, a román hivatalos nyelv magától értetődő dolog volt. Itt a magyaroknak is románul kellett beszélniük a hivatalokban, és román nyelven kellett kéréseiket a város vezetőségének benyújtani. (Libertatea, Szászváros, 1903. 49. szám)
25–34. szakasz
Az ezekben a szakaszokban feltüntetett jogokat a világ minden jogállamában elismerik. Az 1965. évi alkotmány 17., 22. és 107. szakaszai tartalmaztak ilyen értelmű intézkedéseket, de nem írtak elő számarányokat a közigazgatási-területi egységek etnikai összetételére vonatkozóan.
31. szakasz
„...mi román ügyfeleink pereit románul folytattuk, fel egészen a legfelső fórumig, amely határozatait és végzéseit nekünk ugyancsak románul hozta." Ion Slavici, Lumea prin care am trecut, Bucuresti, 1930, p. 64–65. (A hivatkozás a XIX. század második felére vonatkozik.)
Magyar nemzetiségi törvény [1868] 27. paragrafus: „A hivatalok betöltésénél jövőre is egyedül a személyes képesség szolgálván irányadóul, valakinek nemzetisége ezután sem tekinthető az országban létező bármely hivatalra vagy méltóságra emelkedés akadályául. Sőt inkább az alkotmány gondoskodni fog, hogy az országos bírói és közigazgatási hivatalokra s különösen a főispánságokra, a különböző nemzetiségekből a szükséges nyelvekben tökéletesen jártas, s másként is alkalmas személyek lehetőségig alkalmaztassanak."
Megjegyzés: Az első világháború előtti években Magyarország területén a következő román tannyelvű középfokú iskolák működtek: hat tanító- és két tanítónőképző, három iparostanonc-iskola, négy polgári leányiskola, egy kereskedelmi iskola, két szülésznőképző iskola. Ezek tulajdonképpen állami iskolák voltak, de a tananyagot a román növendékeknek román nyelven adták elő, továbbá egy algimnázium s négy főgimnázium. (Onisifor Ghibu: Viata si organizatia bisericeasca si scolara ín Transilvania si Ungaria, Bucuresti, 1915, 111. és köv. o.)
A magyar állam területén 1867-től 1918-ig összesen hat román teológiai főiskola működött. Ezek közül három ortodox, három pedig görög katolikus jellegű volt. (Tara Bârsei, 1912. febr. 23. szám)
35. szakasz
Azokról a kisebbségi nyelvekről vagy dialektusokról van szó, amelyekből hiányzik a modern politikai és jogi fogalomrendszer és így alkalmatlanok törvényszövegek vagy hivatalos iratok tartalmának pontos visszaadására.
36. szakasz
Célja megakadályozni, hogy az állami szervek megszeghessék a 25–34. szakaszokban előírt kötelezettségeket. Az utóbbi évtizedekben általános gyakorlat volt a nemzeti kisebbségek erőszakos asszimilációja.
37–40. szakasz
A szakaszok előírásai liberalizálják és közvetve hatályon kívül helyezik az eddig érvényes, a 975/1968 sz. törvényerejű rendelet 19. szakasza által tartalmazott szabályok egy részét. Ezek a névváltoztatásra és anyanyelvi bejegyzésre vonatkozólag nehézkes, bürokratikus eljárást követeltek meg és tág kaput nyitottak az állami szervek voluntarizmusának.
41–42. szakasz
A nemzeti, etnikai és nyelvi kisebbségek parlamenti ügyvédjének mint intézménynek a célja, hogy biztosítsa a jelen törvényben előírt jogok tiszteletben tartását, különösen azon kisebbségi közösségek esetében, amelyeknek nincs politikai és érdekvédelmi szervezetrendszerük. Anélkül, hogy igazságszolgáltatási hatásköre lenne, Finnországban például a kisebbségek ügyvédje jelentős mértékben hozzájárult a közvélemény figyelmének felkeltéséhez és a törvényesség tiszteletben tartásához ezen a területen.

C. A kisebbségben élő nemzeti, etnikai és nyelvi közösségek regionális autonómiájának alapelvei
1. Az állam közigazgatási-területi beosztásának kialakításánál tekintettel kell lenni a kisebbségben élő nemzeti, etnikai és nyelvi közösségek jogaira és társadalmi, kulturális és oktatási érdekeire, valamint arra, hogy a közigazgatási-területi egységek határai ne bolygassák meg az ilyen kisebbségek által lakott régiók és területek kulturális, gazdasági és földrajzi egységét.
2. Az állam közigazgatási újjászervezésére, valamint a közigazgatási-területi egységekre és a helyi önkormányzatokra vonatkozó jogszabályoknak a Helyi önkormányzatok európai chartájának rendelkezéseiből kell kiindulniuk. (European Charter of Local Self-Government – Charte Européenne de l' Autonomie Locale, Strasbourg 1985).
3. Az állam közigazgatási újjászervezésénél azokban az esetekben, amikor a fenti elveket nem lehet érdekkonfliktusok nélkül alkalmazni, általános megoldásként helyi népszavazásokat kell tartani az egyes helységek és a vonzáskörükbe tartozó települések területi-közigazgatási hovatartozásának kérdésében.
4. Abból a célból, hogy a kisebbségben élő nemzeti, etnikai és nyelvi közösségek helyi és regionális autonómiája minél teljesebb mértékben biztosított legyen, alkalmazni kell (a kisebbségi törvényjavaslat vonatkozó rendelkezéseinek megfelelően) az e közösségek által beszélt nyelvek regionális egyenlőségének elvét.

D. A kisebbségben élő nemzeti, etnikai és nyelvi közösségek működési autonómiájának statútuma
A kisebbségben élő nemzeti, etnikai és nyelvi kisebbségek működési autonómiájának (a továbbiakban funkcionális autonómia) statútuma ezen intézmény alapdokumentuma, amelyet a parlament emel törvényerőre.
A parlament a törvényerőre emelés folyamatában kizárólag a statútum törvényességét vizsgálhatja, célszerűségét nem.
A funkcionális autonómia statútumát ezen intézmény választott vezető testülete fogadja el. A funkcionális autonómia vezető testületét az alkotmány rendelkezéseinek megfelelően az illető nemzeti, etnikai és nyelvi kisebbséghez tartozó választási joggal rendelkező egyének választják meg egyenlő, titkos, közvetlen és általános szavazás útján.
A statútum a következőkre vonatkozik:
– a funkcionális autonómia önkormányzatára, vagyis vezető testületeire és végrehajtó szerveire
– a funkcionális autonómiához tartozó társadalmi, kulturális és oktatási intézményekre, amelyek külön magánjogi személyiséggel is rendelkezhetnek
– a funkcionális autonómia egyéni tagjaira.
A statútum tartalmazza a következőket:
1. Az illető nemzeti, etnikai és nyelvi kisebbség önmeghatározása
2. A funkcionális autonómia hatásköre
3. A funkcionális autonómia önkormányzati rendszerének felépítése és szervezeti szabályzata, az országos és a helyi szervek viszonya
4. A funkcionális autonómia működési szabályzata
5. Az egyéni tagok nyilvántartására és jogállására vonatkozó rendelkezések
6. A funkcionális autonómia önkormányzata, valamint az állami végrehajtó szervek és a helyi (területi) önkormányzatok között létrejövő jogi illetékesség-ütközések megoldására irányadó általános szabályok, illetve a közös rendelkezések eljárási rendjének általános szabályai
7. A funkcionális autonómia tulajdonjoga és intézményeinek jogi személyisége
8. A funkcionális autonómia megszűnésére vonatkozó szabályok.
A parlament olymódon emeli törvényerőre a statútumot, hogy beiktatja azt a kisebbségben élő nemzeti, etnikai és nyelvi közösségekre, valamint a hozzájuk tartozó személyekre vonatkozó törvénybe. E törvényt nem lehet a funkcionális autonómia önkormányzatának kifejezett egyetértése nélkül módosítani. Abban az esetben, ha a funkcionális autonómia vezető testülete később a statútumban módosításokat hajt végre, a parlament ezeket a módosításokat is törvénybe iktatja a fentieknek megfelelően, anélkül azonban, hogy célszerűségüket felülbírálhatná.

Indoklások a statútumot illetően
Önmeghatározási javaslat: Az alkotmány 3. cikkelyének megfelelően, figyelembe véve, hogy a Romániában számbeli kisebbségben élő nemzeti, etnikai vagy nyelvi közösségek joga önmagukat történelmileg és politikailag meghatározni, a Romániában, elsősorban Erdélyben élő magyar közösség kinyilvánítja: történelmi, nyelvi és kulturális azonosságát tekintve a magyar nép olyan része, mely román állami keretek között él, és SAJÁT MAGÁT ÖNÁLLÓ POLITIKAI ALANYNAK, S MINT ILYENT, EGYENJOGÚ TÁRSNÉPNEK TEKINTI. A fentiekből következő egyik logikus (bár nem kötelező) gondolatmenet így hangzana:
Az erdélyi magyarság csak olyan alkotmány alapján tekintheti magát a román államot alkotó politikai nemzet részének, társnemzetként, amely alkotmány őt – mint pl. a finn alkotmány a svédeket –
– államkonstituáló tényezőként ismerné el,
– figyelembe véve a magyaroknak Erdély történelmében közel ezer évig játszott szerepét,
– szavatolva az ebből az elismerésből következő jogokat, és
– levonva a megfelelő politikai és államszervezési konklúziókat.
A jelen tervezetéhez hasonló céllal és hasonló elgondolással jött létre Észtországban a kulturális autonómia 1925-ben:
Törvény a nemzeti kisebbségek kulturális önkormányzatáról (1925. febr. 12.)
E törvényt két rendelet egészíti ki:
1). A köztársaság kormányának rendelete a nemzeti kisebbségek kulturális önkormányzatának szervezetéről (1–5. jún. 8.)
2). A köztársaság kormányának rendelete a nemzeti jegyzékek vezetéséről (1925. jún. 8.)
A statútum felépítését követve az önkormányzati törvény lényege:
1. Önmeghatározás: a kulturális autonómia törvényénél úgy jelentkezik, hogy minden nemzeti kisebbséghez tartozó egyén, aki 18. életévét betöltötte, kérheti felvételét a kulturális önkormányzat alapját képező nemzeti jegyzékbe. Ha nincs 18 éves, úgy szülei döntenek jelentkezéséről. A kisebbséghez tartozó egyén kérheti törlését a nemzeti jegyzékből – a kulturális autonómiához tartozás önkéntességen alapul. (lásd 9., 10. cikkelyek)
2. Autonómia hatásköre: Az észt törvény a kulturális autonómiának két alapgondolatát határozza meg:
a) az illető nemzeti kisebbség nyilvános és magánkézben lévő anyanyelvi tanintézményeinek megszervezése, igazgatása és felügyelete.
b) a kisebbség egyéb kulturális feladatairól való gondoskodás és az e célból létrehozott intézmények és vállalatok igazgatása. Jogában áll tagjai számára a fent említett területeken rendeleteket kibocsátani. (lásd 2., 3. cikkelyek)
3. Az autonómia önkormányzati rendszerének felépítése, szervezeti szabályzata, országos és helyi szervek viszonya: a kulturális önkormányzat szervei: az illető nemzetiség kulturális tanácsa, kulturális igazgatás, helyi kulturális kuratóriumok.
4. Az egyéni tagok nyilvántartására vonatkozó rendelkezések: a köztársaság kormányának rendelete a nemzeti jegyzék vezetéséről a kulturális autonómia törvénye alapján: A 18. évet betöltött állampolgárok szavazati joggal rendelkeznek – 3 évenként kérhetnek kulturális önkormányzati választást és választják meg a kulturális önkormányzat tanácsát. (lásd még 9., 10., 16., 17. paragrafusok)
5. A funkcionális autonómia – az állami végrehajtó szervek és a helyi önkormányzatok viszonya: a nemzeti kulturális önkormányzat intézményei a hatáskörükbe tartozó feladatok teljesítésével ugyanúgy alávetettek az érvényes törvényeknek, mint a helyi önkormányzatok. A nemzeti kisebbségek állami iskolahálózatát a helyi önkormányzattal együtt dolgozzák ki, a kormány hagyja jóvá. A nyilvános kisebbségi iskolák fenntartási költségeit a kormány hagyja jóvá, illetve az egyéb kötelezettségeket is, amelyeket a helyi önkormányzati intézményeknek viselniük kell. Tehát mind a kormány, mind a helyi önkormányzat hozzájárul a kulturális önkormányzat nyilvános iskoláinak fenntartásához anyagi és egyéb kötelezettségekkel, kulturális célú támogatási összegekkel.

*

SzG Nem hiszem, hogy ennek a szöveghalmaznak ebben a könyvben volna a helye. Szakirodalom, s mint ilyen, nem olvasmányos.
FWE De a legkoncentráltabb összefogása annak, amit az erdélyi magyaroknak tudniuk kell saját helyzetükről, közjogi lehetőségeikről, kívánatos, elérhető vagy nem elérhető státuszukról... És az a félelmetes, hogy erről a hallatlan fontosságú szintézisről nem tud senki, vagy aki tud róla, nem emlegeti.
SzG Mondom, hogy nem könnyű olvasmány.
FWE Mi lett ennek a tervezetnek a sorsa?
SzG Az RMDSZ parlamenti frakciója két-három szavazatos többséggel leszavazta azt a javaslatot, hogy bocsássuk a parlament elé a szöveget. A hangadók azzal indokolták ezt, hogy a román honatyák amúgy sem fogadnák el a szöveget.
FWE Ami alighanem igaz is.
SzG Ami biztosan igaz. De bennünket – ezt feleltem Tokay Györgynek – a választóink nem azért küldtek ide, hogy azt tegyük, vagy ne tegyük, amit más választók által megválasztott emberek jónak látnak, vagy nem látnak jónak.
FWE Ez nagyon bonyolult.
SzG A választóink érdekeire és saját lelkiismeretünkre kell hallgatnunk, nem arra, hogy a kollégák mit látnak helyesnek. A tervezet különben elkerült Heller Ágneshez és Fehér Ferenchez, akik levélben gratuláltak hozzá.
FWE De ettől még holt betű maradt. Az RMDSZ később sem vette elő?
SzG Nem.
FWE Érdekes. Pedig Király Károly memoárjaiban azt olvastam, hogy 26 RMDSZ-képviselő és szenátor támogatta a szöveg benyújtását...
SzG Hát nem ezt mondom?!
FWE ...A székelyföldi politikai csoport pedig közleményben javasolta, hogy ha a bukaresti parlament nem szavazná meg a törvénytervezetedet, akkor az RMDSZ vonuljon ki az alkotmányozó nemzetgyűlésből.
SzG Ez kivihetetlen lett volna. Arról is alig lehetett meggyőzni képviselőink egy részét, hogy nemmel kell szavaznunk az alkotmányra.
FWE A képviselőházi csoport, amelyet Domokos Géza vezetett, ha jól tudom, először el is fogadta az alkotmányt. Aztán meggyőzted őket? Hogy volt?
SzG Nem, nem. Arra gondolsz, hogy a készülő alkotmány első cikkelye leszögezte, hogy Románia egységes román nemzetállam.
Amikor a cikkely elkészült, mindkét háznak szavaznia kellett róla. Domokosék nem mertek ellene szavazni. Tartózkodtak. Mi, a szenátusi RMDSZ-frakció, ellene szavaztunk. Utána volt egy gyötrelmes csatám Domokossal és az alsóházi csapattal, amikor eljött az a nap, hogy a teljes, elkészült alkotmányról kellett szavazni. Kifejtettem, hogy nem szabad megismétlődnie ennek a képtelenségnek, hogy kétféleképp szavazunk, főleg pedig az vállalhatatlan, hogy nem mondunk kategorikus és egységes nemet erre az alkotmányra. Domokos becsületére legyen mondva, végül összeszedte magát – holott pontosan tudom, hogy mekkora nyomás nehezedett rá román oldalról.
FWE Gondolom, ugyanakkora, mint rád. De térjünk vissza a tervezetedhez.
SzG A tervezet önmagában sem aratott osztatlan sikert, úgy értem: kilépve a politikusi körből. Egy Király Ernő nevű nagyváradi jogász például, akit egyébként nagyra becsültem, amiatt őrjöngött, hogy mekkora dilettantizmus a magyarsághoz tartozást szubjektív jogként meghatározni, vagyis hogy az a magyar, aki annak vallja magát. Ha belegondolok, tényleg mrożeki helyzetet eredményezhetne, ha egy napon minden magyar kijelentené, hogy ő román és minden román, hogy ő magyar. De a tervezetnek nyilván nem volt feladata ilyen abszurd helyzetekkel foglalkozni.
FWE Ebben a tervezetben többször is hivatkozol Gyulafehérvárra s az ottan 1918-ban elhangzott ígéretekre. Ez felidézte bennem azt a pillanatot, amelyhez legismertebb politikusi szereplésed kötődik. 1990. december elsején, Gyulafehérváron. Mi is történt?
SzG A parlament kihelyezett gyűlésén én voltam az RMDSZ szónoka.
FWE Mi az, hogy kihelyezett gyűlés?
SzG December elseje ugye a nagy román nemzeti ünnep. 1918-ban e napon nyilvánította ki a Gyulafehérvárra összegyűlt román tömeg azt az akaratát, hogy Erdély ezentúl tartozzon Romániához. A modern történelemben persze nem tömeggyűléseken dől el egy ország vagy országrész sorsa, ezúttal sem itt dőlt el, hanem a harctereken meg Trianonban, de a román nemzeti tudatba belesulykolták, hogy ekkor és itt fogalmazódott meg a nép akarata, amelyet a békeszerződések csak tudomásul vettek és szentesítettek. Erről csak annyit: én is igen tisztelem a nép akaratát, de hitelesebbnek tartom, amikor ez népszavazáson fogalmazódik meg, nem pedig tömeggyűlésen.
FWE Erről beszéltél, mint az RMDSZ szónoka?
SzG Dehogyis. Hanem arról, hogy ha már a fehérvári népgyűlés által kinyilvánított szándékokat tekintjük kiinduló alapnak, akkor tudomásul kell vennünk, hogy abban a határozatban olyan jogokat ígértek az erdélyi népeknek – népeknek! –, amelyeket azóta sem tartott be egyetlen román kormányzat vagy politikai rendszer sem. Erre a többes számra alapoztam később azt a javaslatomat is, hogy a magyarokat ne kisebbségnek tekintsük, hanem társnépnek, később esetleg társnemzetnek Romániában, ahogy például Finnország is a finn és svéd népek közös állama, függetlenül a svédek – nevezzük ottani svéd népnek – lélekszámától... Érdekes, hogy eddig a gondolatig Borbély Imre is eljutott, egymástól függetlenül kezdtük ugyanazt gondolni, úgy látszik, ez a levegőben volt. Igazából ezt az elvet tartom az erdélyi magyar politika sarokkövének.
FWE Miért?
SzG Képzeljünk el egy épületet, amelyben a magyar család úgy lakik, hogy totális kontroll alatt kell léteznie. Mások döntenek arról, hogy keresetét mire költheti, hogy kikkel kell egy szobában laknia meg kikkel közös a fürdőszobája, hogy hánykor zárják a kaput, kapcsolják be a fűtést és így tovább. Az autonómia azt jelenti, hogy az épület bizonyos részeinek a fenntartása és használata kizárólagos jogom és kötelességem. Most persze egyszerűsítünk.
FWE Igen.
SzG Ez az elv kimondatlanul, de azt is feltételezi, hogy bennünket, mondjuk úgy, mint bizonyos emeletnek vagy épületszárnynak a lakóit, nemigen érdekelnek mindazok a gondok, amelyek a nagy közös ingatlannal kapcsolatosak. Valamennyire persze igen – de azért legyen ez inkább másoknak a gondja és felelőssége.
FWE Ezzel szemben...
SzG Ezzel szemben a társnemzeti státusz azt jelentené, minekünk nem csak egyetlen lakrészünk, szintünk, lakóhányadunk van – nemcsak az, ami valaha a miénk volt, ugyebár Trianonig... hanem azt jelenti a társnemzet, hogy az új birtokviszonyok szerint te is tulajdonostárs vagy. De nem egy elosztott tulajdonrész tulajdonosa... hanem, mint a közös tulajdon esetén, elméletileg minden egyes tégla fele vagy negyede, vagy ötöde a tiéd. Még akkor is, ha a közösen tulajdonolt épületnek te csak egy részét lakod.
FWE Ezt én igen veszélyes gondolatnak érzem.
SzG Miért?
FWE Mert az erdélyi magyarság nemzetfelfogását, önképét teljesen elszakítja a magyar állam létezésétől és egy másik államhoz kívánja szervesíteni, idomítani, hozzákötni, jövőjét annak a másik államnak a jövőjétől tenni függővé. Mi közünk nekünk Romániához? Ez már nem transzilvanizmus, ez már regátizmus, havasalföldizmus, nagyromániaizmus.
SzG Sokan támadták ezt a gondolatomat, még akkori bajtársaim közül is igen sokan. Lehet, hogy ugyanezen aggályok miatt. A románok persze nem ismerték fel benne a mindenkori román állam iránti magyar felelősségvállalás és elköteleződés lehetőségét. Ők amiatt gerjedtek be, hogy most már az autonómia sem elég nekünk, most már Bukarest is kell, meg a tengerpart és az olajmezők, a magyar pofátlanságnak nincs határa...
FWE És kell-e nekünk Bukarest, meg a tengerpart?
SzG Te is, mint korosztályodból mindenki, roppant keveset tudsz a magyar és román történelem érintkezési felületeiről.
FWE Te viszont a múltban élsz. Kit érdekel ma, hogy mi volt hétszáz éve?
SzG Hétszáz éve a mai Romániát alkotó részek a magyar koronához tartoztak. Nem Erdélyről beszélünk.
FWE Kétezer éve pedig a római császársághoz.
SzG De nem ez az érdekes magában, hogy Havasalföld és Moldva hűbérese volt a magyar királynak. Hanem az, hogy a román nép etnogenezisében a magyaroknak igen jelentős része volt. Gondoljunk a Kárpátokon kívül, meg a Kárpátokon belül asszimilált magyar milliókra és azokra a románokra is persze, akiket mi asszimiláltunk. Kunok, besenyők, tatárok ugyanúgy keveredtek velük, mint mivelünk. Több kun olvadt be a románságba, mint a magyarokba. A Regát toponímiájából még ma is kimutatható a masszív magyar jelenlét. Hallottál már Sacuieni megyéről?
FWE Nem.
SzG A moldvai városok legtöbbje magyar alapítású. Moldávia fővárosa, Kisinyov, románul Chisinau névre hallgat, éppúgy, mint Köröskisjenő is: mindkettő a Jenő törzs gyepűvédelemmel megbízott részének volt a szállásterülete. Bukarest Berceni negyede a Bercsényi-huszárok emlékét őrzi. Andrássy Gyulának a modern Románia többet köszönhet, mint akármelyik fejedelmének.
FWE Miért nem az Andrássyakat hívták meg a román trónra?
SzG Mert félnek tőlünk. Ezt a félelmet oldhatta volna az erdélyi magyarok társnemzetként való elfogadása. Aki nemzettársad, nem fogja szétverni a közös házatokat. Nem rabolja el Erdélyt. Nem „dezmembrálja az országot".
FWE A gondolat, hogy mennyit köszönhet nemcsak Erdély, hanem egész Románia a magyaroknak, már a nyolcvanas évekbeli kiáltványaidból ismerős. De hát olyan dolgok ezek, amelyekről leginkább csak te tudsz.
SzG Éppen amiatt fordultam 8-10 évvel ezelőtt az Illyés Alapítványhoz, hogy segítse egy olyan történelemkönyv megírását és kiadását, amely ezeket a tényeket tudatosítja a mai magyar és román olvasóban. Egy új román–magyar tudat – nevezzük együttélési tudatnak – a megerősítése: ez lett volna ennek a kiadványnak a célja, kb. a „mit köszönhetünk egymásnak" üzenettel. És nem úgy értve, hogy mi rosszat, mennyi gyalázatosságot. Annak úgyis elég nagy irodalma van. Hanem arról szólt volna a dolog, hogy ne érezze magát idegennek a magyar, ha átlépi a Kárpátokat, a románnak meg ne ránduljon görcsbe a gyomra, ha meghallja azt a szót, hogy gyógyszertár.
FWE És mit válaszolt az Illyés Alapítvány?
SzG Az Illyés nemet mondott. Kiderült, hogy hiába a derék Halzl József az elnöke, az erős ember nem ő, hanem még mindig az a tébolyult politikus, aki engem szívből gyűlöl, s aki a háttérből mindig is döntött az alapítvány ügyeiben. Hiába magyaráztam, hogy olyan kiadványról van szó, amely a magyar–román együttélés történetének legfontosabb forrásmunkája lesz, a mai politikai diskurzusok számára rengeteg nélkülözhetetlen ismeretet és érvet összefoglaló alapmű. Végső fokon akár attól függetlenül, hogy eljut-e valaha az erdélyi magyar a társnemzeti státusz igényléséhez, vagy a román ennek elfogadásához. Ha valami csökkentette volna a bizalmatlanságot és a feszültséget a két nép között, hát ez a kiadvány lett volna hivatva erre.
FWE Téged mi vezetett el a társnemzet gondolatához?
SzG Konkrét ismeretként a finnországi svéd precedens. Elméletileg viszont, tehát mint idea, ez egyenesen következik a kollektív jog eszméjéből.
FWE Abból sok minden következik. Az államalapítás nem egyfajta kollektív jog gyakorlása?
SzG Dehogynem. Mi, sokan, együtt, mindannyian, vagyis kollektíve egy olyan közjogi alanyt alkotunk, amelynek az a neve, hogy Csehország, vagy Franciaország...
FWE ...vagy: erdélyi magyar közösség, ahogyan ezt te képzelted el: önálló alany, mintha állam volna... bármely sokaság létrehozhat államot?
SzG Ez bonyolult kérdés, és itt már nem is vagyunk messze a köztársaság születésének problémahalmazától. Ami az erdélyi magyarokat illeti, ez egy klasszikus fogalmak szerint is világosan artikulált külön társadalom, amint ezt egyszer a kolozsvári Soros Alapítvány egy konferenciáján kifejtettem. Eléggé meg is döbbentek. Aztán valakinek, egy bukaresti román résztvevőnek, talán Gabriel Andreescu lehetett, vagy Liiceanu, eszébe jutott, hogy ő már 1989-ben hallott a társnemzet fogalmáról, állítólag a Le Monde ismertetett egy ilyen elképzelést, méghozzá román szerzőktől. Lehet, hogy így van. A gondolat magától értetődő.
FWE De térjünk vissza 1990. december elsejéhez, és a híres-nevezetes zöld bársonyzakódhoz.
SzG A kihelyezett parlamenti ülés úgy nézett ki, hogy a honatyák egy emelvényen járultak a mikrofon elé, az emelvénnyel szemben pedig százezres román tömeg őrjöngött és csápolt. Nyolc hónappal voltunk a marosvásárhelyi véres tavasz után. A szándék nyilvánvaló volt: megfélemlítés. Torkunkra forrasztani a szót. Az ellenzék torkára általában, a magyarokéra különösen. De ez a megtervezett oroszlánketrec-hatás annyira átlátszó, annyira otromba volt, hogy elöntött a düh. Ahogy a mikrofonhoz léptem, felhördült a tömeg. Eksztázisban vicsorgó arcokat, öklöket láttam magammal szemben és pokoli hangzavart hallottam. Felolvastam a beszédet, a tizennyolcas jogokat követeltem benne.
FWE Azt mondják, pillád sem rezdült, hangod sem remegett a beszéd alatt. A www.youtube.com-on ma is meg lehet győződni erről. A csajoknak még hónapokig átnedvesedett a bugyijuk, ha a neved hallották.
SzG Jól is néztünk volna ki, ha elkezdek dadogni és „éljen az egységes Románia!" felkiáltással, elsompolygok onnan.
FWE Itt szakítsuk meg a visszaemlékezést egy másik történettel. Az is a lélekjelenlétről szól. Egyszer, valahol Élesd körül, a Selmeczi Gyuri Renault-jában utaztatok Orbán János Dénessel meg másokkal, és hirtelen kivágódott veletek szemben egy teherkocsi. Akkor a sofőrötök, hogy elkerülje a frontális ütközést, lerántotta az útról az autót. Így a Renaultnak csak a bal oldalát borotválta le a teherkocsi. Elzúgtatok egy beton villanyoszlop mellett, majd valahol a mező közepén álltatok meg. János szerint ekkor ezt mondtad: figyeltétek, milyen gyönyörű volt, milyen impozáns volt az a hatalmas, közeledő kamion velünk szemben, ahogy jött és növekedett?
SzG Igen, valami olyasmit is mondott, hogy az istenit a hülye esztétizáló kedvemnek, ez jut eszembe épp a halál torkából menekülve... De hát semmi volt ez ahhoz képest, amikor egyszer a Budapest–Bécs autópályán belerohantam egy falka vaddisznóba – az volt ám monumentális. Csattanás, vonítás, agyarak, motorbelső egyetlen kavargásban...
FWE Térjünk vissza Gyulafehérvárra. A két legismertebb román politikus állt mögötted.
SzG Iliescu államelnök és Petre Roman kormányfő. Aznap este a tévéfelvételeken magam is láthattam, Roman miniszterelnök a hátam mögött ágaskodva vezényelte, mint egy Toscanini, a tömeg üvöltözését. Most csendesebben, most hangosabban, most mindent bele, pusztuljon az ellenség...
FWE Amint az ma is látható a YouTube-on. Szóba került ez valaha később köztetek?
SzG Soha. Aztán meg is bukott, ami nem is csoda. Egy kalandor, egy senkiházi volt, egy politikai bájgúnár.
FWE És az eset után ért-e téged valamilyen atrocitás?
SzG Az az igazság, hogy hazatérésem után soha utcai vagy hatósági agresszió nem ért, sem fenyegetés, még csak egy baljós tekintet sem. Ha leszámítjuk ezt a fehérvári együttlétet a tömeggel.
FWE Másnap az RMDSZ nyilatkozatban tiltakozott, itt van előttem az újság: „Petre Roman úr magas állami méltóságával, a nemzeti megbékélés követelményével összeegyeztethetetlen, a kedélyeket tüzelő magatartást tanúsított. Kérjük kormányelnöki megbízatásának visszavonását." (Romániai Magyar Szó, 1990. december 5.) Ugyanebben a lapszámban olvasható ottan elmondott beszéded szövege. Már ebben felfedezhetőek (mint korábban a nyolcvanas évekbeli memorandumaidban is) azok a gondolatok, amelyekre később a nemzetiségi törvénytervezeted épül. Hadd idézzek: az erdélyi magyarok az 1918-as határozatban „olyan alapvető értékeket ismernek föl, mint önálló kollektív történelmi, politikai és jogi személyiségüknek az elismerését és a szülőföldhöz való jog szavatolását..."
SzG Igen, erről mondták a kollégáim, hogy ez az én vesszőparipám, az erdélyi magyar közösség, mint politikai szubjektum... no, és a másik, a szülőföldhöz való jog, amelyből az identitáshoz való jog szublimálódott későbbi nézeteimben... rendkívül időszerűtlennek minősítették, engem pedig fantasztának...
FWE És a románok?
SzG A román barátok becsültek az őszinteségemért... ők amúgy is meg voltak győződve arról – ők is –, hogy minden magyar ugyanígy gondolkodik a lelke mélyén, csak fél ezt ki is mondani; fél vagy alattomos, szóval nem őszinte.
FWE Így vélekedtek a román barátok. És az ellenségek?
SzG A román ellenségek összefogtak a magyar barátokkal és együttesen nekiláttak lemészárolni engem, amit a románok részéről tökéletesen meg is értettem. Ők nyilvánvalóvá tették, hogy nem hajlandóak megtűrni önelvűen gondolkodó politikusokat a magyar párt élén.
FWE És akkor te megfutottál.
SzG És akkor én láttam, hogy nincs kire támaszkodnom, és lemondtam arról, hogy tovább szolgáljam a politikában is azokat az elveket, amelyeket írásaimban azelőtt is és azután is szolgáltam... Ez persze a magányos farkas álláspontja, de inkább ezt választottam, mint azt a hordát, amelyben mögöttem rettentő agyarak csattognak.
FWE De Tőkés nem futott meg.
SzG Igen, de ő olyan háttérre támaszkodhatott, amilyenről én nem is álmodhattam.
FWE De visszatérve a tervezetedhez: hogy a politikus kollégák másképp látták az ország, a többség és a kisebbség jövőjét, ez egy dolog.
SzG Ja, nem meséltem, hogy a vaddisznós baleset után volt erről egy tévés beszélgetés. Ezen megjelent a vadásztársaság embere is, zöld vadászkalapban. Nekik kellett volna a vadakra vigyázni. Mellesleg több haláleset is történt a magyar sztrádákon ezek miatt a kóbor vadállatok miatt. És mit gondolsz, miről kezdett példálózni ez a zöld kalapos úr? Arról, hogy mennyi egy ilyen vadkan értéke, kvázi, hogy hány milliós kárt okoztam, amit helyes lenne megfizetnem, amiért ezeket a vadkanokat elpusztítottam.
FWE Ami meg a tervezeted illeti: mégis elképesztő, hogy ennyire elhallgassanak egy olyan textust, amely példátlan számban foglalja össze a jogvédelmünk szempontjából döntő fontosságú elveket és ismereteket. Neked mikor volt időd mindezt elolvasni és kijegyzetelni?
SzG Mintegy két évtized alatt. Jegyzeteim nem voltak. Amikor a tervezet készült, elmondtam a munkatársaimnak, melyik hivatkozást hol keressék, honnan idézzék. Az ideák és a koncepció szintjén sajátomnak mondható tartalmak egzakt jogi artikulációjához az ő segítségük nélkülözhetetlen volt. Egyébként az a szándékom, hogy e dokumentumcsomagot újra megjelentessem, végigkísérve a megszületését és az utóéletét, megszólaltatva azokat is, akik segítettek a munkában, és persze megköszönve nekik ezt.
FWE Legelsősorban kinek?
SzG Legelsősorban Bíró Gáspárnak.
FWE Találtam egy szöveget, amelyben pártépítési elképzeléseidről olvashatunk. Ebből az derül ki számomra, hogy te valaha tényleg hittél abban, hogy pártokra lehet bízni közösségek sorsát.
SzG Tényleg ezt hittem.
FWE Most utólag, hogy látod? Ma is úgy fognál neki közösséget szervezni, mint 1990 nyarán?
SzG Persze. Az elvek szerintem jók voltak.
FWE És az eredmény?
SzG Létrejött egy stabil társadalmi-politikai struktúra. De maradjunk az elveknél. Akkor kilencvenben azt szerettem volna, ha minden egyes faluban, ahol magyarok élnek, vagy a városokban minden körzetben felírjuk egy füzetbe a fő ismereteket magunkról. Hol voltak még a számítógépek. Legtöbben csak hallották hírüket és számológépnek nevezték őket. Igaz, akkoriban Torgyán József meg elektromos médiát emlegetett...
FWE És mit tartalmaztak volna ezek a prekibernetikus füzetek?
SzG Lélekszám, életkor, családok száma és nagysága, társadalmi és vagyoni helyzet, vallás... Ezt csak nem lett volna lehetetlen megcsinálni?
FWE De sikerült végül?
SzG Nem.
FWE Miért?
SzG Nem tudom.
FWE Mi volt a fő akadálya?
SzG Nem volt füzet.
FWE Egyébként mi a véleményed a román politikusokról?
SzG Jó képességűek, profik. Főleg ami a külpolitikát illeti.
FWE Nastase?
SzG Csúcsprofi.
FWE Tariceanu?
SzG Okos ember, de nem ugyanolyan okos politikus.
FWE Basescu?
SzG Popeye, a tengerész, annak minden bájával.
FWE Kik a legmegbízhatóbbak?
SzG Mondjuk, mint lehetséges szövetségesek?
FWE Igen. Meg kormányzati megbízhatóság szempontjából, általában.
SzG Ha a nagypolitikát nézzük, sajnos olyan barátaink, mint Smaranda Enache vagy Sabin Gherman nem alakítói. A ma aktív politikusok közül, kormányfőnek... mondom a nevét, de ezt a nevet most ne írjuk le. Külügyminiszternek Andrei Plesut. Szegény Horia Rusu, ha nem hal meg olyan fiatalon, fontos szereplő lehetne.

Szőcs Géza:
Az RMDSZ szervezeti és funkcionális újjáépülésének programja
Az 1990. júliusi csíkszeredai választmányi ülésen előterjesztett javaslat

Példázat: Örkény-novella a paprikafüzérről. Vegyünk egy koszorú paprikát. Fejtsük le őket a madzagról. Most már nem koszorú. De mitől volt az? A madzagtól? Tegyük oda a madzagot a paprikák közé. Hiába. Mitől koszorú a koszorú?
Ez már filozófiai kérdés. Mitől lesz egy rendezetlen halmaz struktúrává?
Mi – metaforikusan szólva – a paprikából és a madzagból koszorút szeretnénk. Mi azt szeretnők: az RMDSZ ne csak magyar emberek sokasága legyen – MI AZT A MINŐSÉGET KERESSÜK, AMELY A KOSZORÚT KOSZORÚVÁ TESZI, A TÖMEGET PEDIG KÖZÖSSÉGGÉ –, és a sokaságot szervezetté; egy képzőt keresünk, persze nem grammatikai értelemben: azt keressük, ami által sok magyar ember magyarsággá lesz.
Kinek-kinek a magyar mivolta mostanig – mint összetartó erő, tehát mint kollektív minőség – egyféle külső, Istentől adott körülmény volt. Elég volt az anyanyelved ahhoz, hogy tudd: kire kell szavaznod és milyen szervezetbe kell belépned. Az összetartozási reflexnek ez a sértetlen működése lenyűgöző, s bár önmagában nem elegendő, a továbbiakban éppen erre kell épülnie – mint definiáló értékre – az RMDSZ filozófiájának és stratégiájának. Tehát a feladat:
1. Olyan tartalmakat kikristályosítani, amelyek mint konklúziók sorskérdéseink analízisére épülnek és képesek belső kohéziós tényezőként összetartani közösségi életünket,
2. Olyan artikuláló és rendeződési elveket kidolgozni, amelyek ezeket a tartalmakat hatni képes erőként működtetik.
Mostanig jelentős mértékben külső tényezők és körülmények (választások, ránk nehezedő nyomás) határozták meg az RMDSZ vonalvezetését, politikailag tehát – lélektani értelemben –, külső vezéreltségű (figyelem! nem külföldi vezéreltségű) kollektív személyiségnek számítottunk. Meg kell valósítanunk e kollektív személyiség belső vezéreltségűvé való átalakítását. Vagyis azt az erőt kell megkeresnünk, ami akkor is összetart bennünket, ha a külső nyomás megszűnik.
Melyek tehát ezek a tartalmak és ezek az elvek?
A mondattani szóhasználatnak megfelelő szimbolikus értelemben: a tárgyból alannyá kell lennünk. A tárgy az (kérdezzék csak meg Szilágyi N. Sándort, itt ül köztünk; ő jobban tudja:), amivel valami történik, valaki valamit tesz vele, valaminek a célpontja, valamilyen cselekvés ráirányul. Az alany az a tényező a mondatban és az életben, amely szuverén és autonóm cselekvő. Ha ezt megvalósítottuk, ezáltal lehet e kétmillió ember külön élete közös és felnőtt sorssá; mint ahogyan a paprika és a madzag is csak egy alany és egy akarat révén lehet koszorúvá.
Ahhoz, hogy az itt élő magyarság személyiségét kibontakoztathassa mint közösség, ezt meg kell tudnia tenni mint egyén is. És ahhoz, hogy megtehesse mint egyén, szükségesek a közösség biztosította keretek; egymást feltételező összefüggésrendszerről van szó itt. Kompromittált szóval dialektikáról. Így lesz a sors sorssá. A fent leírt személyiség-kibontakoztatás feltétele – igen egyszerűsítőén fogalmazva – az, hogy Romániában a magyar
– munkájából tisztességgel megélhessen (ezzel foglalkozik az RMDSZ gazdasági és szociális filozófiája); és hogy
– saját örökölt identitását megőrizhesse és utódainak továbbadhassa (politikai, közjogi és kulturális filozófiánk).
Melyek e szóban forgó filozófiák leképződési formái – tulajdonképp a szerveződési elvek?
Kétféle közösséget kell felépítenünk.
Egyik: a helyi, a lokális, a vertikális vagyis a településhez kötődő, ennek hagyományaira épülő, tehát földrajzilag és történetileg determinált.
A másik: szakmailag, professzionálisan meghatározott horizontális szerveződés, amely érdekképviseletként, vízszintes kapcsolódásaival kilép a helyi közösség erőteréből, és akár világszinten működő struktúra részévé lehet (pl. orvosok; méhészek; bélyeggyűjtők stb.).

1. Helyi közösségek: a körzetek
Az RMDSZ függőleges építkezésű sejtrendszere.
A Romániában élő magyarok – és magyarság – sorslehetőségeit kibontakoztató elképzelés tengelyében a helyi kisközösség áll. Ennek létszámát és összetételét a településtípus és településszerkezet határozza meg, ideértve azt is, hogy magyar többségű, vegyes vagy szórványvidékről van-e szó.
E kisközösség – a körzet – mint szerveződési modell nem áll messze az egyházi szerveződési alapelvektől. Különbség: az RMDSZ körzetei nem az emberek vallásos világnézeti közösségére épülnek, hanem nemzeti identitásukra. Ebből következik, hogy olyan funkciókat vállalhatnak fel, amilyeneket az egyház nem, vagy csak részlegesen, vagy csak közvetve. E funkciókról alább.
Összefoglalva: ahogyan egy templomhoz vagy imaházhoz odatartoznak azok a hívek, kik valamely földrajzi vagy adminisztratív egységen belül élnek így kell odatartozniuk a mi szövetségünk körzetközpontjaihoz az ott élő magyaroknak. Nekünk pedig azt kell elérnünk, hogy tagjaink bizalommal fordulhassanak ezekhez a központokhoz gondjaikkal, vállalkozási elképzelésektől és lakáscsere közvetítéstől az iskolaügyekig, szociális, egészségügyi és környezetvédelmi kérdésekig. Ezekről bővebben a funkcióknál.
a) Mekkorák és milyenek legyenek a körzetek?
Eddigi tapasztalataink alapján kb. 2000 lélekszámú az a szerveződés, amelynek problémái még áttekinthetőek és kezelhetőek. Ugyanakkor kb. ennyi ember – egy nagyobb falu, vagy egy-két kisebb falu illetve egy városnegyed lakossága – érzi magát ugyanazon kisközösség tagjának. (A kisközösséget a viszonyok személyessége, a körülmények hasonlósága, a helyi hagyományok és szokásrendszer ismerete, a mikroproblémák azonossága jellemzi. Egy kisközösségen belül úgyszólván mindenki ismeri egymást, legalább látásból, vagy legalábbis tudomása van a másikról.)
Ahhoz, hogy az RMDSZ fölvállalhassa tagjainak egyéni gondjait is, ne csak a kollektív érdekképviseletet, e körzetekre óriási felelősség hárul. Ennek viszont csak akkor tehetnek eleget, ha kompetens emberek irányításával a közösség klubjává, miniatűr kulturális központjává – röviden otthonává –, tudnak válni.
Nem képzelhető el más megoldás, mint az, hogy minden egyes körzet saját irodával rendelkezzék. Optimális esetben az irodahelyiség RMDSZ-tulajdonná lehet, átmeneti megoldásként, mint bérleményt kell használnunk.
Az irodának legalább két helyiségből kell állnia, de inkább háromból. Falun, ahol elhagyott házakhoz viszonylag kedvező áron hozzá lehet jutni, ilyen épületeket kell megszerezni.
Nem lehet érv az irodák magas megvételi ára, ugyanis:
– az ingatlanvétel mint befektetés is kedvezőnek mondható; és
– a vásárlásra fordított összeg hamar megtérül azáltal, hogy a körzet lakóiban tudatosodik a központ megléte. E tényből ugyanis – ha a körzet vezetői komolyan veszik a munkát – az következik, hogy amennyire a tagok egyre inkább otthonuknak fogják érezni a központot, annál szívesebben fizetnek majd nagyobb összegű tagdíjakat. Minél hatékonyabban fogja tudni a körzet megoldani – legalábbis közvetíteni – a helyi lakosok gondjait, annál nagyobb lesz a tekintélye, aminek a hatása a körzetközpont anyagi helyzetén is mérhetővé válik. Úgy ítélem meg, nem túlzás azt a célt kitűznünk, hogy a legtöbb körzetközpont rendelkezzék saját telefonnal és üzenetrögzítővel, gépkocsival, videólejátszóval és néhány száz kötetes alapkönyvtárral.
A megyei központokra igen nagy megterhelést jelentett mostanig az, hogy a szerte a megyében élő tagok minden gondjukkal közvetlenül hozzájuk fordultak. E panaszokat és igényeket valójában a körzeteknek kell regisztrálniuk és már rendszerezett formában (pl. azonos típusú kérelmek összefoglalása stb.) továbbítaniuk a megyei szervezethez.
b) A körzetek belső tagolódása
Körzetesítési elképzeléseink közül különösen a Bethlendi Istvánét ajánlom mindannyiunk figyelmébe.
E szerint az RMDSZ lakóterület szerinti legkisebb szerveződése az úgynevezett szomszédság legyen. Ez mintegy 20-30-40, egymás közelében lakó tagból vagy még inkább családból állna, akiket egy választott szószóló képviselne. Ő tartaná a kapcsolatot a tagok közt is, illetve a körzet vezetése felé is. Köteles havonta legalább egyszer minden egyes taggal találkozni, közvetíti elvárásaikat, gondjaikat, véleményüket a vezetőség felé. Ugyanígy, a vezetőség részéről érkező információkat továbbítja a szomszédság minden tagjának. [...]

2. A megyei RMDSZ szervezetek
A megyei RMDSZ szervezeteket a körzetek alkotják.
Választmányuk a körzetek vezetőiből, valamint megyei küldöttgyűlésen megválasztott tagokból áll. Ez utóbbiak száma nem lehet több, mint a körzetek számának egynegyede.
A választmány választja meg az elnököt, alelnököt és titkárt.
Ugyancsak a választmány bízza meg a szakbizottságok vezetőit – nem feltétlenül saját soraiból. Joguk van részt venni a választmány ülésein, szavazati jog nélkül.
Mint láttuk, a körzetnek már feladata egy elsődleges feldolgozás és szűrés. Véglegesen ez – és az elosztás is – a megyei központra hárul.
A körzet jelzéseit és igényeit a megyei központ két irányba továbbítja:
a) adminisztratív-hivatalos csatornákon, a függőleges szerveződésnek megfelelően, fölfele (országos vezetőség, parlament).
b) szakmai kapcsolatteremtéssel a vízszintes szerveződésen keresztül.

3. Az országos struktúra
Az RMDSZ vízszintes építkezésű sejtrendszere: szakmai érdekképviseleti szerveződések.
Az RMDSZ a Romániában élő magyarság érdekeinek globális képviseletét vállalta; azaz nemcsak politikai érdekeinek védelmét, hanem a gazdasági és kulturális érdekét is. Valójában nem is vállalásról van szó, hanem a fenti érdekek oly mértékű összefonódottságáról (tkp. arról, hogy mennyire nem rendelkezik egyéb érdekvédelmi lehetőségekkel), hogy mindezeknek együtt szükségképpen kellett a jelenlegi helyzetet eredményezniük. Vagyis azt a politikatörténeti kuriózumot, hogy az RMDSZ nemcsak parlamenti képviselője az erdélyi magyarságnak, nemcsak nagykövete, hanem egyúttal ügyvédje, gazdasági szaktanácsadója, kifutófiúja, gyóntatóatyja és pszichiátere is. Az vesse rá az első követ, aki mindezekhez egyszerre, egyidejűleg jobban ért.
Ahhoz, hogy a ráháruló feladathalmaznak megfelelhessen, az RMDSZ-nek ki kell alakítania a belső tagolódást, amely képessé teszi e kihívásokra adekvát válaszokat adni. Ezt a következő alapfunkciók biztosíthatják:
0. Szervezési és dokumentációs
1. Politikai
2. Gazdasági és kereskedelmi
3. Tömegtájékoztatás
4. Kulturális
5. Vallásügyi
6. Tanügyi, tudományos
7. Környezet- és műemlékvédelem
8. Szociálpolitika, egészségügy
9. Nő- és családvédelem, ifjúság
10. Jogi
11. Etikai
E funkciókörök itt-ott érintkeznek, és az intézményesülés egyes fázisai eredményezhetnek majd célszerűbb újradifferenciálást. Jelenleg az tűnik optimális megoldásnak, ha az RMDSZ e 12 funkció ellátására alakít szakértőstábokat.
Az RMDSZ-nek megítélésem szerint – és tkp. itt következik ennek az előadásnak a kulcsmondata –, természetesen nem azt a feladatot kell vállalnia, hogy saját irányítása alá vonja ezeket a tevékenységi szférákat.
Az RMDSZ nem kívánhat dönteni mezőgazdáink, kereskedőink, teológusaink helyett, nem kívánja sem utasítani, sem irányítani őket, hanem azt tekinti feladatának, hogy:
a) hozzájáruljon az erdélyi magyarság gazdasági és szellemi kibontakozását biztosító keretek megteremtéséhez;
b) biztosítsa az egyes szférák és tevékenységi területek közötti összhangot és együttműködést, tehát egy belső kapcsolatrendszert;
c) biztosítsa azt a külső kapcsolatrendszert – a piacoktól a továbbképzési lehetőségekig –, amely a Romániában élő magyarság gazdasági és kulturális prosperálását elősegítheti. Vagyis:
az RMDSZ-nek egy lazán strukturált, de hatékony érdekegyeztetési háló kidolgozását és működtetését kell fölvállalnia.
Példát mondok: vegyük a vallást. Az RMDSZ vallásügyi bizottságának nem az a feladata, hogy hitéleti vagy az egyház belső felépítését érintő kérdésekben állást foglaljon. Neki az a feladata, hogy az RMDSZ vezetőségével megismertesse az egyház gondjait – az RMDSZ-nek pedig meg kell találnia az eszközöket, pl. az államosított felekezeti vagyon kérdésének alkotmányos rendezéséért, a felekezeti iskolák visszaadásáért, egyes templomok tatarozásáért, a sajátos erdélyi egyházi érdekek nemzetközi laikus körökben való megismertetéséért stb.
Mindebből az következik, hogy miként a Romániában élő magyarok hitéleti kérdéseiben sem az RMDSZ a kompetens központi irányító testület, ugyanúgy pl. gazdasági és kereskedelmi ügyekben is csak konzultatív és érdekegyeztető funkciót vállalhat. Azzal együtt, hogy az egyes professzionális szerveződések létrejöttében az RMDSZ-nek, illetve az RMDSZ egyes személyiségeinek már eddig is szerepük volt, ez semmiképpen sem jelentheti valamiféle gyámkodási vagy patriarchális viszony igényét. Mindenesetre, a legtöbb tevékenységi szférán belül már megvannak azok a spontán szerveződési kezdemények, sőt néhol intézményesült formák, amelyek jól jelzik azoknak a parallel struktúráknak a kiépülési tendenciáit, amely struktúrák a fönnebb leírt funkciókörnek felelnek meg. Például: a gazdasági-kereskedelmi szférában az RMDSZ Pillich László titkár szervezésében ott bábáskodott a Közgazdász Társaság megteremtésénél; a tömegtájékoztatáson belül két jelentős kezdemény a Romániai Magyar Újságírók Egyesülete és a hazai magyar hírügynökség – a példákat inkább az egyes funkciókörök részletes leírásánál folytassuk, itt most csak azt kívánom kiemelni, hogy egy már megindult folyamat elején vagyunk: nyakig benne egy sokszoros és kölcsönös összefüggésrendszer önmozgásában. Nekünk az a feladatunk, hogy ez a mozgás se káoszba, se mellékvágányokra, se zsákutcába ne torkolljon vagy tévedjen.
Az RMDSZ részéről olyan szakcsoportok, szakértő stábok létrehozása szükséges, amelyek az illető tevékenységi terület specialistáiból állnak. Néhány rokon területért felelhet ugyanaz a személy, mégis, az látszik helyesnek, ha a legtöbb funkció esetében külön-külön koordinátora lesz az RMDSZ-nek. Ezt a szót használom, mert egyelőre nem találtam jobbat – de biztosra veszem, hogy van erre jobb szó is.
Mielőtt az egyes funkciókörökkel foglalkoznánk, hadd bocsássak előre annyit: a szervezési funkció (amelytől most már nem választható szét, de amellyel egyenrangú a dokumentációs funkció) azért viseli a zérus sorszámot, mert az összes többihez képest van egy megkülönböztető tulajdonsága. Nevezetesen, hogy az összes többivel összefonódik külön-külön és együtt is; lényegénél fogva, s e lényeg: a belső váz és a belső keringésrendszer biztosítása; a szervezés, az információk, igények és utasítások hordozó közege és strukturáló potenciálja.
0. Szervezési funkciókör
A tagdíjakból befolyó összegek elosztásánál célszerűnek látszik bizonyos kulcsértékek figyelembe vétele.
A befizetett tagdíjakat elosztva a tagok számával, megkapjuk az illető körzet tagdíjátlagát. Javaslatom az, hogy ha ez az átlag havi 15 lej alatt van, a körzet a begyűjtött összegnek csak 15%-a fölött rendelkezzék, 55%-a legyen a megyéé, és 40% az országos központé.
Ha az átlag 15–30 lej között van, a körzet kapjon 30%-ot, a megye 45%-ot és 35%-ot az országos központ.
30–50 lej közötti átlag esetében az elosztás 50%, 30% és 20% legyen.
50 lej fölötti átlagnál 60% legyen a körzeté, 25% a megyéé és 15% az országos központé.
Ezen kívül, minél magasabb az egy főre eső tagdíj-átlag, az illető körzet annál nagyobb összegű és annál kedvezményesebb hitelekben részesülhessen a központi alapból.
1. Politikai funkciókör
2. Gazdasági és kereskedelmi funkciókör
Gazdasági szaktanácsadás, Jogi tanácsadás, Pénzügyi szaktanácsadás; Vállalkozók vállalkozója
Pénzintézmény:
– Magánvállalkozó bank létrehozása
– Külföldi tőke bevonása
– Kölcsönök és hitelek folyósítása kedvezményes kamattal
– Kamatmentes segélyek folyósítása
– Helyi árutőzsdék létrehozása Vállalkozások:
3. Tömegtájékoztatás
4. Kultúra
5. Vallás
Horizontális szerveződés: püspökségek
6. Tanügy, tudomány
Horizontális szerveződések: EMT, Bolyai Társaság, Erdélyi Múzeum Egyesület, Erdélyi Magyar Zenetársaság, Iskolabizottság
7. Környezet- és műemlékvédelem
Horizontális szerveződés: Erdélyi Kárpát Egyesület, Kelemen Lajos Társaság
8. Szociális és egészségügyi kérdések
Horizontális szerveződés: Magyar Orvosok és Gyógyszerészek Szövetsége
9. Nő- és családvédelem, ifjúsági kérdések
10. Etikai
11. Jogi
A jogi szerveződés – valamelyest a szervezési funkcióhoz hasonlóan – tkp. átjárja az összes többit; hiszen az alkotmányjogtól a vállalkozásokig, a családvédelemtől a tájvédelemig mindennek megvan a maga jogi dimenziója. Ezért a már többször emlegetett, de máig sem létrejött Nemzetiségi Jogvédő Irodának voltaképp 11 tagozattal kellene bírnia, a kisebbségi jogvédelemtől a reprivatizálási irodáig stb.
Koordinátorok; példa a struktúra működésére:
A koordinátorok feladata a mindenkori helyzet naprakész ismerete (vagyis nyilvántartás) és ennek függvényében – figyelembe véve az igényeket és követelményeket – a kapcsolatteremtés, kapcsolatépítés, kapcsolattartás. Ennek eredőjeképp, a vezetőség számára a döntéselőkészítés.
Vegyük szemügyre, hogyan kell működnie pl. az RMDSZ belső hírháztartásának és cselekvési modelljének abban az esetben, ha mondjuk Istenmögöttfalván letartóztatnak két kártyavető cigányt, azzal a váddal, hogy államellenes puccsot készítettek elő.
A szomszédságnak azonnal értesítenie kell a körzetet, ennek pedig a megyei RMDSZ központot.
A megyétől két irányban fut tovább a hír:
– Bukarestben az elnökségen keresztül értesítik a parlamenti csoportot, amely egyrészt a megfelelő parlamenti bizottságot tájékoztatja – esetleg interpellál is –, másrészt kapcsolatba lép a cigány szervezetekkel;
– Kolozsváron a titkárság egyfelől a jogvédő irodát bízza meg a konkrét jogvédelem megszervezésével, másfelől a dokumentációs csoporttól kéri le az összes lényeges adatot, amit Istenmögöttfalváról, valamint a megyében történt egyéb cigányellenes lépésekről stb. tudni lehet;
– ezek után közti a hírt a sajtóval, amit esetleg a vezetőség (elnökség + főtitkárság) kommünikéje követ az ügyről.

4. A helyi körzetek funkcióleírása
A helyi körzetek funkcióleírásánál nyilvánvaló különbségek adódnak elsősorban a városi vagy falusi környezetből következően.
A körzeti iroda – a föntebb vázolt országos funkcióköröknek megfelelően – elsősorban kétoldalú információtovábbításban és kapcsolatteremtésben segíthet a tagokon. Ez lehet jogi segítség, munkaerő-közvetítés, lakáscsere, gazdasági eszközök beszerzése, gazdasági tanácsok, könyv- és lapterjesztés, utazási felvilágosítások, gyógyszerellátás. (A gyógyszerellátással a román lakosságnak is segítségére lehetünk – ez pedig egyáltalán nem mellékes az etnikai feszültségek megoldása szempontjából.)
A körzeti irodának kell azzá a hellyé válnia, ahol érdekesebb videó-anyagokkal és könyvújdonságokkal lehet megismerkedni, az aktuális politikai helyzetről való friss információkat megvitatni stb.
Az tűnik célszerűnek, ha egy körzet egy függetlenített titkárral rendelkezik.

(Romániai Magyar Szó, 1991. május 25–26.)

*

FWE Amikor ezt elolvastam, eszembe jutott egy előadásod Kós Károly Kalotaszeg-köztársaság tervezetéről. Azt mondtad: Kós, a rá jellemző műgonddal, ennek már a címerét, sőt még a bankjegyeit is megtervezte saját kezűleg...
SzG Igen, Kós irigylésre méltóan tudott tervezni és rajzolni, kivételes alapossággal, gondossággal és a rész és egész viszonyának ösztönös érzékével. Sajnos ma már nincsenek Kós Károlyok.
FWE Azzal a szenvedéllyel, amellyel Borges vagy Weöres Sándor s még annyian fiktív országok krónikáit írják meg, te ugyanilyen nagyszabásúan, egyben részletezően, a legapróbb részletekre is gondot fordítva, ezt az ösztönt másképpen éled ki: létező tartományok, valóságos terek, térségek és népek képezik tárgyát a figyelmednek, amelyekben hol az RMDSZ-t próbálod felépíteni...
SzG Próbálom?
FWE ...hol dunai utópiát írsz a költők és a környezetvédők köztársaságáról, és a játék és a poézis mellett mindig rengeteg konkrét ismeret, ötlet van beépítve a tervezetbe.
SzG Köszönöm.
FWE Az nyilvánvaló, hogy a te irányításod alatt működő főtitkárság tervezte meg és hozta létre az RMDSZ struktúráját. De miért kellett ezt követően megszüntetni? Nem maradt több feladata?
SzG Túl sikeres lett a főtitkárság, túl befolyásos a főtitkár. Azt mondtuk, készítünk további könyveket is, és az egyik az RMDSZ-szel fog foglalkozni. Legyen ez annak a témája.
FWE Van egy vázlatod, az a címe: Europa Magna, az alcíme: elvek, értékek, hívószavak. Miről szól ez?
SzG Egy államalakulat gondjait nem biztos, hogy az illető országban működő pártok meg tudják oldani: sokszor arra volna szükség, hogy nagyobb léptékben lehessen tervezni, számolni, egyáltalán: látni, legalábbis, amióta van Unió. Egy nemzetközi párt, amely a kontinens legjobb elméinek szellemi irányítása alatt több országban működne, akár mindegyikben, ahol ennek igényét éreznék: ez lehetett volna az E. M. Az EU-nak az egységesülés irányába kell haladnia, és ez a párt ezt szolgálta és hordozta és katalizálta volna.
FWE És meddig jutottál el?
SzG Nyolc vagy tíz barátommal konzultáltam erről, Borbély Ernőre emlékszem, meg Pesten Kemény István szociológusra.
FWE Ennyi? És aztán?
SzG Aztán elkezdődött ellenem a csillagocskák háborúja.
FWE Miféle csillagocskáké?
SzG A politikai csillagocskáké.

Interjú Balázs Sándor professzorral, az RMDSZ Kolozs megyei egykori elnökével

BS Nekem Szőcs Gézával lényegében közvetlen politikai jellegű kapcsolatom – most eltekintve a nyolcvankilenc előtti periódustól, amikor a szamizdat lap szerkesztésében együtt dolgoztunk – eléggé rövid ideig volt csupán, tekintettel arra, hogy ő hamar bedobta a törülközőt, vagy kényszerítették rá, és én magam is lassan kihátráltam a politika bűvköréből. Ebben a periódusban úgy ismertem meg őt, mint aki berobbant utazó. Emlékszem, a színházban, amikor a nagygyűlést tartottuk, bemutatták, hogy íme, visszajött Szőcs Géza és rendkívül örültünk neki. És reméltük, hogy tényleg most már egy olyan ember lesz az RMDSZ-ben, reméltük, hogy az élén, akinek tudtuk, hogy kiváló tapasztalatai voltak, sőt, nyugaton is szerzett kapcsolatokat és remélhetőleg jó irányba fogja terelni az RMDSZ-nek a tevékenységét. Amit én tapasztaltam, az az, hogy igen hamar komoly konfliktushelyzet alakult ki közte és a talán máig tartó RMDSZ-vezetőség között. E mögött pontosan nem tudom, mi húzódott meg, mert egyesek ezt, mások meg azt mondanak. Azok a hivatalos körök, akikkel én úgymond kapcsolatban álltam, azok megvádolták Gézát. Én erről ugyan semmit nem tudok és megmondom őszintén, nem is hiszem, hogy Géza bármit is elkövetett volna. Megvádolták olyan értelemben, hogy bizonyos anyagi dolgokban nem tiszta a keze, ilyesmiket mondtak és hogy nem lehet megbízni benne, nem politikai szempontból, hanem anyagi vonatkozásban. Énnekem akkor az volt az érzésem, hogy ez inkább csak őrültség. E mögött másról lehetett szó. Arról, hogy Géza olyan egyéniség volt, aki nagyon könnyen lesöpörhette volna a többieket, amennyiben az élre kerül. Azt nem tudom, hogy sokan tudják-e, de én tudom, hogy ez nagyon kevesen múlott, hogy úgy legyen, hogy Géza valóban az élre kerüljön. Én Marosvásárhelyen Géza mellett ültem akkor, amikor az RMDSZ elnökválasztás volt.
FWE Ez kilencvenegyben történt, igaz?
BS Igen. És akkor furcsa eredmény született. Az első turnusban Géza egy szavazattal többet kapott, mint az utána következő. Mellette ültem, és viccesen odaszóltam neki, hogy Géza, ezt nekem köszönheted, mert ez az egy szavazat az enyém volt és emiatt leszel az RMDSZ elnöke. Emlékszem, hogy Tokay György vezette a gyűlést. Dörzsölt jogász, és azt mondta, hogy az elnököt csak úgy lehet megválasztani, hogy ha fele plusz egy a szavazati arány Azóta tudom én is, hogy ha három szavazóból kettő ugyanarra szavaz, az nem jelent fele plusz egyet. Újra elrendelték a szavazást, emlékszem, Géza ekkor kivonult és a fiatalokkal beszélgetett a folyosón, akik, persze, felzárkóztak mellette. A második turnusban sajnos, az én egy szavazatom már nem segített. Így nem lett Géza elnök.
Véleményem szerint, ha ő lett volna az RMDSZ elnöke, akkor egészen más irányt vett volna ez a szervezet. Na most, hogy mi lett volna, azt nem lehet tudni. Filozófus vagyok és tudom, hogy ha több lehetőség van és azokból egy megvalósul, nem tudhatjuk, hogy a másik lehetőség megvalósulása hová vezetett volna. Ezt tényleg nem lehet felmérni.
Azt tudom viszont, hogy akkor helyi szinten is – én voltam a megyei elnök – Géza nagyon aktívan részt vett a tevékenységeinkben és egy építkező ember volt. Jól fel tudta használni a kapcsolatait. Azt hiszem, ebbe kötöttek bele egyesek, azzal érvelve, hogy ezek a kapcsolatok nem mindig tiszták. Hogy nem lehet tudni, bizonyos pénzek merre folytak el, de én ezt nem hiszem, hogy így lett volna, mint mondtam az előbb is.
FWE Milyen szerepe volt még abban Szőcs Gézának, hogy az RMDSZ sorsa, vagy akár az erdélyi magyarságé így alakult?
BS Gézának volt még egy nagy ütőkártyája. A nyolcvankilenc előtti politikai múltja, ami nem kis érték volt. Mert ha összevetjük azokkal, akik az RMDSZ élére kerültek, a Géza politikai múltját, elég, ha csak az Ellenpontokra gondolunk – (később, az ő nyomdokain haladva én indítottam el a Kiáltó Szó című, szerencsére rövid életű kiadványt) –, ez a múlt rendkívül becsülendő. Abban bíztam, hogy ha egy ilyen embernek a kezébe kerül az RMDSZ, akkor folytatója lesz annak, amit elkezdett. Géza múltja garancia volt arra, hogy jó irányba fogja terelni a dolgokat.
FWE Szőcs Géza parlamenti tevékenységét milyennek látta?
BS Gézának a parlamenti tevékenységéről nem tudok sokat mondani. Rövid ideig magam is parlamenti képviselő voltam, de nem vele együtt dolgoztam, hiszen ő szenátor volt. Arra viszont emlékszem, hogy az akkori vezetés felrótta Gézának, hogy a parlamenti munkájában nem olyan aktív, mint kellene. Hogy sokat hiányzik. De hát Gézának kapcsolatai voltak, dolgai voltak, amiket folyamatosan intéznie kellett, és amik nem mindig engedték meg, hogy ott legyen. De amint egy képviselőtársam mondotta, a parlamentben nem helytülni, hanem helytállni kell.
Elmondok még egy történetet. Volt egyszer Nagyváradon egy RMDSZ-értekezlet. Egyszer csak, a tárgyalás végén Géza felállt és felolvasott egy verset, amit akkor, ott írt az értekezlet alatt. Az aktuális témához kötődő, arra közvetlenül reagáló igen míves szöveg volt, és megdöbbentett, hogy ő, mint politikus ül egy értekezleten és közben a fejében megszületik egy vers. Nem is akármilyen.
(Az interjú 2007 márciusában készült Kolozsváron)

*

FWE Mit szólsz ehhez?
SzG Kedves, hogy így gondolja. De egyvalamire nem jól emlékszik. Tokay valóban belekeverte a fele plusz egy halandzsát a beszédébe, de a szavazás megismétlésének mégsem ez volt az ürügye. Azt már ő sem merte állítani, hogy a 151 szavazat ne jelentené a 300 szavazatnak a fele plusz egy hányadát. Három szavazatból kettő tényleg nem fele plusz egy, „csak kétharmad", de 300-ból 151 igen.
FWE Hanem akkor mi volt az ürügy?
SzG Az, hogy eltűnt két szavazat. Ezt olyan pofával adta elő, mintha az urnából lopott volna ki valaki két szavazócédulát, és vélhetően mindkettőt Domokosra adták le...
FWE És valójában?
SzG És valójában nem a leadott szavazócédulák közül tűnt el kettő, hanem a kiosztott cédulák közül. Vagyis ketten nem szavaztak. A videofelvételen egyébként jól látható, amint egyik barátom, Zsigmond László, zsebre vágja a cédulát és elhagyja a termet. Nos, Tokay azt az aljasságot követte el, hogy összekevert egy közömbös történést egy bűncselekmény-jellegűvel – a többi aztán ment magától. Ha akarod, megkeresem, amit ezzel kapcsolatban a Magyar Narancsnak írtam nemrég.
FWE A Narancsnak? Nem olvastam benne.
SzG Mert nem közölték.

Kedves Magyar Narancs!
(rövidített szöveg, kézirat)

Július 5-i számotokban Parászka Boróka búcsúztatja Domokos Gézát [Igen méltánylandó,] hogy egy erdélyi politikusnak egész oldalas nekrológ jár ki a lapban, [amelyben azonban ilyenszerű állítások olvashatóak, sajnos:]

„...az RMDSZ második kongresszusán robbant ki a „Gézák háborújaként" elhíresült vita a radikális, nemzeti vonalat képviselő és kiszolgáló Szőcs Géza és Domokos Géza között. Az a két ember nézett farkasszemet ekkor, akiket tíz évvel korábban a szolidaritás kötött össze."

Az RMDSZ történetének alapvető dokumentumai, tényei ma sincsenek hozzáférhetővé téve – sem a szélesebb, sem a szűkebb, mondjuk szakmai nyilvánosság előtt. Ily módon a hallomás, az értelmezés, a napi politikai érdek, a stigmatizáló reflexek, a ferdítés, a hazugság, a tódítás, a pletyka meg a hülyeség sajátos szövevényéből kell kiigazodnia annak, aki tisztán akarja látni a szövetség közelmúltjával kapcsolatos történéseket.
Személyes érintettségemre való tekintettel, legalább a következőket szeretném leszögezni:
A Gézák háborúja nem egy egyszeri vita volt, hanem egy állapot, ha úgy tetszik, folyamat, amely éveken keresztül tartott s amelynek nem a két Géza közti rivalizálás volt az oka, mint akkoriban a sajtó ezt előszeretettel sugallta és állította. Ez az állandósult vita az erdélyi magyar közösség politikai szerepvállalásával kapcsolatos nézetek folyamatos ütközéséből származott.
A második kongresszus, miután egy fős szavazattöbbséggel Szőcs Gézát választotta meg elnöknek, komoly leckét kapott balkáni demokráciából: egy Tokay György nevű politikai szédelgő, korábban a Ceauşescu-éra lihegő karrieristája, aki az ülést vezette, szemrebbenés nélkül törölte az eredményt, új választást rendelt el és a városban csellengő hívek begyűjtésével a megismételt szavazáson minimális többséghez jutott Domokos Géza. Ezután a gyűlés félbeszakadt, s a Szőcs Gézára szavazó tábor hangadói pártszakadásig menően ki akarták élezni a konfliktust, válaszul a csalásra. Úgy vélték, a MISzSz-re, a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetségére lenne helyes és célszerű egy ellen-RMDSZ-t felépíteni. Álláspontom e javaslatra határozott nem volt.
Álláspontom azért is nemleges volt, mert egy ilyen döntés meghozatalánál tisztában kellett (volna) lennem olyan barátaim véleményével, akiket az erdélyi közgondolkodás meghatározó alakjainak tartottam s akikhez közös kockázatvállalások emléke és kohéziója személyesen is kötött. Ilyen barátaimként tartottam akkor számon Cs. Gyimesi Évát és Tőkés Lászlót. A kialakult helyzetben a nyilvánosság előtt is hallatniuk kellett volna a szavukat, de négy szem között mindenképpen. Ám Tőkés László még a megismételt szavazás előtt elment szentbeszédet tartani a Vártemplomba, és ekkor már Gyimesi Éva sem volt látható a teremben. Így hát egyedül döntöttem.
A Domokos és köztem levő ellentétek miatt soha nem sérült kettőnk szolidaritása a másik iránt. Lásd az RMDSZ 3. kongresszusán nyilvánosságra hozott Politikai naplómat is – itt most nem említve számtalan lehetséges tanú számtalan ezzel kapcsolatos emlékét.
Nem képviseltem, még kevésbé szolgáltam ki bármiféle „radikális, nemzeti vonalat". A radikálisok szerint – hogy csak egyetlen példát mondjak – az RMDSZ-nek nem lett volna szabad részt vennie a „parlamenti színjátékban", vagyis végleg ki kellett volna vonulnia a parlamentből. Én ezt a nézetet soha nem osztottam, hasonlókat sem. Az autonómia gondolatának mindig híve voltam – már 1982-ben is –, de a „ha most azonnal nem kapjuk meg, mi magunk proklamáljuk itt és most" voluntarizmusát soha nem támogattam. Parászka Boróka mintha Katona Ádámmal tévesztene össze.
A „nemzeti" jelzőt egyébként vállalom, de nem a „nacionalista" szinonimájaként, ahogyan e fogalom a mai szóhasználatban gyakorta megjelenik. Politikai értelemben annyira vagyok nemzeti, amennyire a jog- (és mindenféle) egyenlőség eszméje, a diszkrimináció-ellenesség, a bármely irányból támadó fajgyűlölettel való szembefordulás „nemzeti". (Vajon „kivel szemben" volnék nemzeti? Témánkra figyelemmel, nyilván a románokkal szemben. Erről azonban kéretik románok véleményét is megkérdezni, pl. Dorin Tudoranét, Mircea Dinescuét, Sabin Ghermanét, Ioan Grosanét, Smaranda Enacheét, Paul Gomaét, Anamaria Popét, Radu Filipescuét, Andrei Plesuét. Talán az ő szavuk is nyomhat valamit a latban a Parászka Borókáé mellett.) Helyesnek tartanám, hogy mielőtt valakire ráütünk egy bélyeget, legalább egyetlen mondatát idézzük, amely ha még oly távolról is, de igazolni látszik lazán osztogatott jelzőinket. Vissza a forrásokhoz!

*

FWE Visszatérve az RMDSZ felépítésének tervezetéhez, az ember csak ámul, hogy mikkel nem foglalkozik egy alanyi költő...
SzG Csak komolyan vettem, hogy az a feladatunk, hogy tervezzük meg egy közösségi érdekképviselet belső szerkezetét, intézményes tagoltságában és ennek szerves funkcionalitásában.
FWE Nem jobb lett volna verseket írni ilyenek helyett?
SzG Dehiszen ez is egy vers.
FWE Most visszatérnék ahhoz, amit arról mondtál, hogy soha nem volt részed fenyegetésben.
SzG Ez így van.
FWE Találtam egy érdekes cikket, Bodó Barna tollából.

Bodó Barna:
Lista és szcenárium
(részlet)

Olvasom a listát, a legújabbat. Mármint azon személyek listáját, akiket a moszkvai szélsőbalos puccs idején, illetve sikere esetén kellett volna eltüntetni a politika színteréről, illetve éppen egy tucat személyt ott végeztek volna ki, szimbolikusan, ahol a diktátorpárt.
Szóval a lista: Corneliu Coposu, a parasztpárt elnöke; Radu Câmpeanu, a liberális párt elnöke; Dinu Patriciu, a liberálisok fiatal szárnyának az elnöke; Petre Roman, Adrian Severin, Adrian Nastase, Victor Stanculescu – kormányfő és miniszterei; Mugur Isarescu, a nemzeti bank kormányzója, Virgil Magureanu, a titkosszolgálat főnöke; Domokos Géza, Gelu Voican Voiculescu, Dan Iosif, Sergiu Nicolaescu, Szőcs Géza – honatyák, valamint Doina Cornea, Radu Ciuceanu és Tőkés László ellenzéki pártjogi személyiségek.
[...] Egy puccs, ugye, valakik ellen irányul. És mivel a politika elveket vall, ezekre épül(ne), a személyek politikai hovatartozásából világosan ki kellene hogy derüljön, kik állnak a tervezett akció mögött. Moszkvában világos volt – Gorbacsov, a mérsékelt reform ellen léptek fel, hogy megállítsák a keményebb nyitást. Nem kellett tudnunk, kikből áll a szükségállapot-bizottság.
Itt a listával kapcsolatosan azt „tudjuk", hogy a kommunisták állították össze.
(Romániai Magyar Szó, 1991. október 18.)

*

FWE És tudjuk, hogy nem volt alkalmuk végrehajtani a kivégzéseket.
SzG Fizikai értelemben nyilván nem. Úgy érzem, élek. De elég hajmeresztő érzés lett volna, hogy éppen azon a kaszárnyaudvaron...
FWE Szerencsére a bukaresti kemény mag nem kapta meg a remélt támogatást Moszkvából. Ezt a Janajev-puccsot mintha mindenki elfelejtette volna azóta. Pedig rémületes volt, különösen nekünk, 1956 emlékével. A lengyelek is izgulhattak...
SzG Hetekkel később Strasbourgban találkoztam Zbigniew Bujakkal, a Szolidaritás legendás figurájával, aki a Jaruzelski-puccs után még hosszú ideig működtette a Szolidaritás titkos rádióját. És megkérdeztem Bujakot, mi volt a reakció Lengyelországban a moszkvai államcsínykísérletre? Például Jaruzelski nem kezdett-e mozgolódni, nem mondott semmit? De igen, felelte Bujak, Jaruzelski még a tévében is beszélt. – És mit mondott? – Azt mondta, hogy ezek ott Moszkvában nem értenek hozzá, teljesen elbaszták a puccsot. Amatőrök. Pancserek. Pucs bül ocseny plohö organyizovan.
FWE Azt mondd meg nekem, miért neveznek románellenesnek téged?
SzG Érdekeket sértettem és megijedtek tőlem. Azt hitték, sokan vagyunk. Pedig csak egyedül voltam.
FWE A szenátus külügyi bizottságában elmarasztaltak, mert Románia ellen nyilatkoztál.
SzG No itt most megfoghatóvá vált a disznóság. 1990 tavaszán néhány politikai bűnöző a polgárháború széléig feszíti a helyzetet Marosvásárhelyen. Egy Koppenhágában tartott nemzetközi fórumon én is elítélem a történteket. Erre mi derül ki? Hogy nem a szóban forgó banditákat marasztaltam el, még csak nem is a kormányt, vagy annak vezetőit, hanem magát Romániát gyaláztam. Ennél nevetségesebb önazonosítással kevéssel találkoztam. Az állam én vagyok, aki engem bírál, a román államot gyalázza, ez a logika még érthető is – csak az nem, hogy magyar politikustársaim hogyan tercelhettek ehhez az áriához.
FWE Egyéb következménye lett a dolognak?
SzG Azon kívül, hogy le lettem romángyűlölőzve és hazaárulózva?
FWE Ezen kívül.
SzG Ezen kívül semmi. A Szenátus erős embere akkoriban Alexandru Barladeanu, egy virtigli bolsevik volt, aki még idejében átállt, felismerve az új idők szavát. Jól ledorongolt a koppenhágai ügy miatt... Szőcs kijelentette, hogy nem a román külpolitika és országimázs szempontjait követi, hanem a választói érdekeit, hallják, uraim? – kérdezte Barladeanu, egész rosszul állt a szájában ez a szó, az elvtársak megszólítás helyett. Hallották? Ez a kolozsvári szenátor kijelentette, hogy neki nem Románia presztízse a fontos. Ebből aztán szállóige lett. Barladeanu viszont másnap magához hívatott és végtelenül barátságosan elbeszélgetett velem és ezt követően is hangsúlyozottan udvarias volt velem.
FWE Ezt mivel magyarázod?
SzG Talán az egyenességet honorálta így, talán csak úgy gondolta, a megfélemlítés helyett sikeresebb lehet a megnyerés diplomáciája.
FWE Apropó diplomácia és román–magyar ellentétek meg párbeszéd és hogy simítsunk az ellentéteken. Két elmélet van a Bálványosi, később Tusnádfürdői Nyári Szabadegyetem létrejöttével kapcsolatban. Ez a találkozássorozat a román–magyar politikai közeledés műhelye vagy laboratóriuma. Az egyik elmélet szerint „egy kézdivásárhelyi füstös kocsmában" született meg. A másik szerint te találtad ki.
SzG Sem, sem. De ha akarod, megkeresem azt a szöveget, amelyet a szabadegyetem tízéves évfordulójára kiadott kötetbe írtam, Szilágyi Zsolt kérésére, aki a kötetet szerkesztette. Úgy emlékszem, végül kimaradt a kötetből.

Szőcs Géza:
Bálványok és tusnyákok

Ott tusfürdőztünk Tusnádfürdőn... – dúdolgatom egy meg sem írt versem két sorát, miközben megpróbálom felidézni: hogy is volt?
Hogy is kezdődött? És mit akartunk?
Németh Zsoltnál voltunk látogatóban, akkori lakásában – a Vihar utcában, amelyben mindig meglepett, valahányszor beléptem, hogy egy erdélyi ember amerikai plakátja lóg a falon – akkori lakásában, akkori feleségemmel; de volt-e még ott másvalaki is?... és mit akartunk?
Eredetileg vacsorázni akartam; Zsolt pedig azon a gondolaton lovagolt, hogy most végre itt a pillanat a két országrész legjobb fiatal szellemi erőit kapcsolatba hozni egymással; erdélyieket és pestieket. A pestiek persze akár szegediek vagy pécsiek is lehettek; Erdélyben gyakori szóhasználattal minden anyaországi „pesti", mintha már létrejött volna Budapestország, kihízva a trianoni államot. Zsoltot egyébként nem tekintettem teljesen pestinek; a nyolcvanas években erdélyi magyar jogvédő szövegeket sokszorosított, miniatürizált formában, hogy zsebben is hordozhatóak legyenek. A Házsongárdi temetőben szervezett konspiratív találkozónkon pedig – amikor megismerkedtem vele – véletlenül kiderült, hogy Kriza János leszármazottja. Később mindig csodáltam – és irigyeltem – a szerénységét, hogy ezt nem emlegeti.
Egyszóval az erdélyiek európai impulzusokkal gazdagodnának, a FIDESZ nemzetiekkel, mindkét fél kulturálisokkal – s akkor még nem beszéltünk a román résztvevőkről; arról a sajátos politikai és spirituális kontextusról, amelyet jelenlétük biztosítana. És amely önmagában is fontos és érdekes lehet – az első két elhangzott név, evidens módon a Smaranda Enache neve és a Mircea Dinescué. Hát még ha a térségen belüli feszültség csökkentéséhez, a bizalomépítéshez is hozzájárulhat, informális átjárást biztosítva a román szellemi élet és politika külsőbb és belsőbb körei felé...
– Nos? – függesztette rám szemét várakozóan Németh Zsolt, amire azt feleltem:
Igen, persze.
– Hol?
– Bálványoson.
– És ki fogja megszervezni? Rajtad kívül?
– András Péter...
– ...az ki?
– ...meg a Civitas.
– Az mi?
– Meglátod.
– Menni fog a dolog?
– Menni fog.
És valóban, a Civitas Alapítvány segítségével – szerepét később mások vették át – sikerült összehozni az első találkozót. Nonkonformista földönfutók, diákok, zenészek, fantaszták és vizionáriusok, politikusok – örök ellenzékiek és jövendő miniszterek – autóstoppal, hátizsákkal, vonaton, gyalog eljöttek Bálványosra. Nem sokan gondolták akkor, hogy néhány év múlva már éjfekete Mercedesek, helikopterek, motoros rendőrök szirénái, a megyehatáron hajlongó prefektusok fogják jelezni, hogy újból megnyílt a szabadegyetem, s hogy a bálványok immár nem Bálványoson és nem távolról, hanem életközelben a Tusnád völgyében tekinthetők meg; olykor meg is tapogathatók.
A szabadegyetemi találkozókból azonban nemcsak diplomáciai esemény lett – persze egyáltalán nem baj, hogy az lett –, hanem egyben pofafürdőzés, zazizás, jelenléti demonstráció, sznobok parádézása, hullámlovasok és a puccos-glancos – hogy is mondják Bukarestben? –, protipendáda felvonulása. Egyik évben döbbenten érzékeltem, hogy a konjunktúra és a helyezkedés izompacsirtái engem már – ütött-kopott Audimmal és túlságosan sprőd beszédemmel – kezdenek nem igazán kívánatos vendégnek tekinteni.
Aztán autóbalesetben meghalt Horia Rusu, az egyetlen becsületes aktív román politikus. Ezzel kútba esett bármely őszinte és érdemi – és nem húsosfazekak mentén felépülő –, politikai pártbeszéd lehetősége Bukarest, Erdély és Budapest között.
Így kezdődött. Ezt akartuk; meg nem egészen ezt akartuk. S hogy mikor és hogyan végződik? Ezt írja meg majd egyszer Németh Zsolt.

*

FWE Megkérdezhetem, hogy ki volt az az erdélyi ember, akinek az amerikai plakátja ott lógott Németh Zsoltnak a falán?
SzG 1987-es amerikai felolvasókörutam plakátjáról van szó. Hámos Laciék szervezték, vagyis a HHRF, ők adták ki Az uniformis látogatása című kötetemet. Meg persze sok egyebet – nélkülük az erdélyi magyar jogvédelem ügye messze nem érte volna el azt a hatékonyságot, amelyre a hetvenes, nyolcvanas években mindannyian annyira büszkék voltunk, s amelyek annyira kihívták Ceauşescu haragját. Lantossal való kapcsolatomat is nekik köszönhettem, fogalmazzunk így: igen sokak köszönhetnek nekik, igen sokat.
FWE Igaz, hogy az RMDSZ-ben való szerepedet külön kötetben szeretném követni, de helyesnek tartanám, ha nemcsak külügyekről esne szó itt, meg amikről beszéltünk eddig, hanem arról a debatteri leleményességről is, amivel keményen és elegánsan verted vissza a demagógiát, a félhivatalos uszítást. Nem veszítetted el az iróniádat a legforróbb pillanatokban sem, pl. amikor már-már polgárháborús feszültséget gerjesztettek a magyarok és az RMDSZ ellen. 1991 őszén például. Ekkor született az a nyilatkozatod, amely példát mutatott politikai leckeadásból és amely országszerte erőt öntött azokba a magyarokba, akik már a menekülés gondolatával foglalkoztak.
SzG Milyen szépen mondtad. Az igazság azonban az, hogy 1990 tavaszától kezdve rengetegen elmenekültek Erdélyből.
FWE Menekülés, elmenekülés: erről szól ez a nyilatkozatod is. Amikor megvádolták a székelyeket, hogy elűzték onnan a békés román lakosságot. Kár volna ezt az írást elrakni az RMDSZ-fiókba.

A demokrácia létkérdése a szolidaritás
Szőcs Gézának, az RMDSZ politikai alelnökének nyilatkozata

Az RMDSZ helyesli azt a törekvést, amely a közelmúlt történelmének térképéről el kívánja tüntetni a fehér foltokat – annál is inkább, mert ezek a foltok többnyire nem is annyira fehérek, hanem nagyon is sötétek.
Így például nagyon időszerű kérdésnek tartottuk azt, hogy végre történjék valami az 1989. decemberi tömeggyilkosságok [elkövetői] azonosításának és példás megbüntetésének ügyében vagy az azóta eltelt időszak súlyos társadalmi és politikai konfliktusai hátterének tisztázásában.
Ehelyett most megint egy durva akcióval kísérelik meg elvonni a román társadalom figyelmét saját súlyos gondjairól és azok felelősségéről, akik miatt az ország helyzetét ma is gyarmati állapotok jellemzik.
Október 17-én egy szélsőséges politikai csapat nyomására és a parlamenti szokások figyelmen kívül hagyásával kierőltették egy tendenciózusan összeállított dokumentum parlamentben való felolvasását és egyidejű televíziós közvetítését.
E dokumentum néhány száz román családnak Hargita és Kovászna megyéből történt állítólagos elüldöztetésével foglalkozik.
A dolgozat tudományos színvonalát jól jellemzi az a tény, hogy a székelyt és a magyart két különböző nemzeti identitásnak tekinti. Ami a szerzők elfogulatlanságát illeti, elég fölemlítenünk a következőket:
1. A jelentés az üldöztetés egyik fő bizonyítékának azt tekinti, hogy a Székelyföldön 1989 decemberében 4 románt megöltek – nem véve tudomást arról, hogy:
a) e személyekkel nem mint románokkal, hanem mint a diktatúrát túllihegve kiszolgáló rendőrökkel számoltak le;
b) a 4 román mellett 3 magyar is életével fizetett ugyanazért és ugyanolyan körülmények között;
c) a diktatúra kiszolgálóival más megyékben is véresen leszámolt a lakosság.
2. A jelentés az üldöztetés bizonyítékának tekinti, hogy 1989 decemberét követően nagyszámú román értelmiségi tért vissza abba a megyébe, ahonnan előzőleg erőszakos, adminisztratív módszerekkel kényszerítették őket a Székelyföldre. A jelentés nem vesz tudomást arról, hogy:
a) ez a jelenség az ország többi megyéjében is megfigyelhető, természetes népmozgás volt, miután az említett adminisztratív akadályok mindenhol megszűntek;
b) nagyszámú magyar is elhagyta a két megyét ugyanilyen vagy más, személyes vagy családi okokból.
3. A jelentés nem vesz tudomást arról, milyen negatív lélektani hatással járt a két megye román lakosságára az a tény, hogy ugyanazok a szélsőséges erők, akik most e jelentés mögött állnak, 1990 elején horrorfilmbe illő rémtörténeteket terjesztettek – még a sajtóban is – a románok elleni hargitai és háromszéki véres atrocitásokról. E rémhírek miatt valóban jó néhányan elmenekültek a gyengébb idegzetűek közül, de ma senki nem kutatja a tömeges pánik okozóinak felelősségét.
A jelentés lényegében nem áll magasabb színvonalon, mint az a sajtó, amely egy kocsmai késelésben – ahol a tettes magyar, az áldozat román – hajlandó az RMDSZ által szervezett, Románia területi épsége ellen irányuló terrorista akciót látni.
S míg kifordult szemmel ájuldozik ezen, elvonja a figyelmet arról, hogy Romániában a bűnüldözési statisztikák grafikonjai a csillagok felé tartanak. A román bűnözők románok elleni gonosztettei ily módon szinte érdektelenné válnak, ami jellegzetes példa a társadalom éberségének elaltatására.
Mindezek után elvárjuk, hogy a lehető leghamarabb:
1. parlamenti bizottság foglalkozzon azokkal a gonosztevőkkel, akik nem négy, hanem mintegy ezer ártatlan románt gyilkoltak le 1989 decemberében;
2. parlamenti bizottság foglalkozzon most már ne csak a Hargita és Kovászna megyéből elüldözött románokkal, hanem az 1989 óta Romániából elüldözött román százezrekkel;
3. parlamenti bizottság foglalkozzon azokkal az erőkkel, amelyek a Romániából még elüldözni nem sikerült lakosokat éheztetik, butítják és egymás ellen uszítják.
A jelentés felolvasása óta eltelt néhány nap azt bizonyítja, hogy az országban számottevően nőtt az interetnikai feszültség, erősödött a magyarok elleni pogrom- és lincshangulat. A felelősség ezért nemcsak a szélsőséges erőket, hanem az egész parlamentet is terheli, amellett hogy tekintélyét is végzetesen csorbítja.
Ha igaz, hogy egy-egy városon vagy megyén belüli hangulatkeltéssel el lehet érni a lakosság egy részének elüldözését, akkor ez a központi média közreműködésével államilag gerjesztett jelenlegi hangulat a magyarok külföldre kényszerítését szolgálja. Az eset kristálytisztán példázza, hogyan lehet mesterségesen felszítani a feszültséget egy közel két évvel ezelőtt végbement, részleteiben és egészében bizonyítatlan esemény ürügyén.

*

Meggyőződésünk egyébként, hogy az elmúlt hetek hisztériakeltésében felelős hatalmi körök nem véletlenül engedték felülkerekedni a szélsőséges erőket. Az RMDSZ ellen ezúttal is látszólag mint etnikai szervezet ellen folyik a hajsza – valójában az ellenzék egyik legfőbb erejét akarják megsemmisíteni. Miután a Nemzeti Liberális Pártot sikerült leválasztani az ellenzékről, azaz meggyengíteni az ellenzéket.
E háttérstratégia tehát nemcsak az RMDSZ és a magyarok, hanem éppen annyira a román demokrácia alapérdekei ellen is irányul. Ismét fenyegeti a társadalmat a kommunista falanszter víziója: ha egy társadalom elfogadja azok üldözését, akik másként beszélnek, tudomásul kell vennie, hogy ezt törvényszerűen azok üldözése követi majd, akik másként gondolkodnak.
Szervezetünk éppen ezért arra kéri a román társadalom függetlenül gondolkodó, demokratikus erőit, hogy tekintsék létkérdésnek a szolidaritást a demokrácia ügyével és a Romániában élő magyar közösséggel.

Az RMDSZ elnöksége felkérése

Miután a parlamentnek mint intézménynek a hitelességével, céljaival és indulataival kapcsolatban az RMDSZ-nek mind súlyosabb aggályai vannak, az RMDSZ elnöksége felkéri a szervezet parlamenti csoportját: elemezze behatóan azt a kérdést, hogy van-e értelme az RMDSZ parlamentben való további részvételének.
(Megjelent a Romániai Magyar Szó 1991. október 23-i számában, valamint: Király Károly: Nyílt kártyákkal. II. kötet. Az önrendelkezés útja. Duplex Könyvkiadó, Pécs, 1999. p. 46–48).

*

FWE Mit szólsz?
SzG Nos hát... az interetnikai kifejezés magyartalan. Ami meg az elnökségi állásfoglalást illeti, ez jelzés volt a kormányoldalnak: eddig és ne tovább, el a kezekkel a Székelyföldtől.
FWE Udvarhelyiek mesélték, hogy mikor megjelentél ezután a városban, a főtéren emberek kezet csókoltak neked.
SzG Az nem akkor történt, hanem miután a Hargita-Kovászna jelentésre válaszoltam a szenátusban, az volt az úgynevezett fekete-pekete beszédem. De ezt a kézcsókot ne emlegessük, különben is arcon akartak csókolni, de nem mindenki fért közel hozzám. Még annyit: nemrég voltam Udvarhelyen, és senki észre sem vett, és ez így van jól, ahogy átmentem ugyanazon a főtéren. Leszámítva azt az embert, biztosan ismered, valaha jobb napokat látott, aki ott szokott koldulni a városháza előtt. Ő nagy revelációval köszöntött és kért tőlem öt lejt.

NEGYEDIK DOKUMENTUM
Nemzet a Vízöntőben

Szőcs Géza:
Nemzet a Vízöntőben

Ha a honfoglalás és államalapítás valamely etnikai-nyelvi közösség meghatározott földrajzi térben való tényleges, végleges, kizárólagos, legitimált és intézményesített berendezkedését jelenti, akkor nyilvánvaló, hogy a magyar honfoglalás és államalapítás nem tekinthető befejezett történésnek. (Az etnikai közösség kifejezés e szövegben nem kizárólag genetikai-vérségi rokonságot és leszármazást jelent, hanem fedi az együvé tartozást is, melynek alapja az etnokulturális identitáson és a közös történelmi értékválasztáson alapuló kohézió és kontinuitás is.)
A magyarság több mint ezer éve a Kárpát-medencében úgy is fölfogható, mint a szuverén állam megalapítására irányuló, többé-kevésbé heroikus törekvések többé-kevésbé sikeres vagy sikertelen sorozata. A helyzetet bonyolítja, hogy a most következő évezredben, legalábbis az elejére, úgy tűnik, az lesz a jellemző, hogy földrészünkön az újabb államszerződési modellek és államközi szerveződési struktúrák kiépülése egy olyan Meta-Európát körvonalaz, melyben az egyes államközpontú (bevallott vagy bevallatlan) nemzeti programoknak törvényszerűen át kell értékelődniük. Más szóval mire a magyarság a honfoglalást és államalapítást végre befejezhetné, Meta-Európa már újabb történelmi kihívásokkal és imperatívuszokkal fogja próbára tenni a magyarság életképességét és feladatmegoldó kollektív intelligenciáját.
E fejtegetések a jövőt kumulációs végeredménynek, új és emiatt kiszámíthatatlan hatású minőségek summájának tekintik, a jövőképet viszont olyan tudattartalomnak, mely a nemzeti identitást már ma átalakítja-befolyásolja.
E sorok írójának jövőre vonatkozó képzeteit kétségtelen kettősség határozza meg.
Egyrészt e prekogníció: intuitív, ösztönös; ha úgy tetszik: irracionális, érzelmi, egyszóval: szubjektív. Emlékek a jövőről, mondhatnám, vagy: ismeretek a jövőről. De persze, ilyen szavakat nem használhatok. Ehelyett: szubjektív látomásom a jövőről, a világ jövőjéről, Európa jövőjéről, benne a magyar nemzetéről – erről kellene szólnia ennek az írásnak, mely nem tanulmány, nem is esszé, hanem csak egyszerűsítve lejegyzett szabad asszociációk sorozata.
Ez volt az egyrészt.
Másrészt jövőképem – mint mindenkié – racionális (vagy annak hitt) axiómákon nyugszik, tapasztalati ismereteken, ezek extrapolálásán, felismert (vagy felismerni vélt) összefüggések, folyamatok, tendenciák, trendek meghosszabbításán, a múltból és a jelenből levont konklúziók jövőbe való vetítésén.
E vázolt kettősség folytán jövőről való képzeteim egyes elemei ellentmondanak egymásnak, mások konvergensek, de ha szétbontanám és érvényességi szempontok alapján hierarchikusan elrendezném őket, kétségtelen, hogy saját intuíciómnak és saját látomásomnak hinnék inkább, nem pedig saját elemzéseimnek.
Legalább két okom van erre.
Egyik: a jövő mindig is nagyszámú és utólag döntőnek bizonyuló ismeretlen (vagy föl nem ismert) elemet tartalmaz, ami lehetetlenné teszi a racionális elvek szerinti elméleti modellezést. Nem állt, nem is állhatott módjában a Ramszesz korabeli egyiptomi futurológiának fölismerni Itália jelentőségét egy jövendő mediterrán világon belül; Szent István korában semmilyen tudományosság nem lehetett képes kitapogatni az angolszász vagy a szovjet birodalom jövőbeni körvonalait, de időben és térben sokkal közelebbi történéseket sem. És ennek oka nem az egyiptomi vagy Szent István korabeli futurológusok felkészültségében keresendő, hanem a hosszabb távú jövő racionális elvű modellezhetetlenségben. A jövőbe pillantani soha nem az egzakt felkészültségű tudósoknak sikerült, hanem költőknek, mágusoknak, gyerekeknek, okkult adottságokkal rendelkező orvosoknak. Ebből persze sem az nem következik, hogy nekik mindig igazuk lenne, sem az, hogy nekik kellene a közösségeket kormányozniuk.
Saját személyes tapasztalataim is – és ez a másik okom előnyben részesíteni a látomást a „tudományos" futurológiával szemben – azt igazolják, hogy sokkal inkább akkor volt igazam, mikor adott megérzésemre hallgattam, nem pedig akkor, mikor a józan mérlegelésre. Mikor 1987-ben az amerikai Külpolitikai Kutatóintézet New Yorkban rendezett konferenciáján a kommunizmus rövid időn belül várható (többek között a nemzetiségi kérdés megoldhatatlansága miatt törvényszerű) összeomlásáról beszéltem, vagy egy évvel később a SMIKK luganói konferenciáján arról, hogy a német egyesülés küszöbön áll, a szovjet gyarmatbirodalom pedig rövidesen közvetlenül Nyugat-Európához fog csatlakozni anélkül, hogy ezt megelőzően valamiféle átmeneti, debolsevizált, finnlandizált közép-kelet-európai semleges tömbbe, „ütközőzónába" tömörülne – ekkor is, és számos más alkalommal is, elsősorban az intuíciómra hallgattam, nem az ítélőképességemre. Ez utóbbi csak rontott a látomás érvényességén, hitelességén. Például Luganóban a kelet-európai gyarmatbirodalom Szovjetunióról való leválását előre jelezve, hozzáfűztem (az intuíciót utólag ésszerűségi, kritikai szempontok alapján vizsgálva felül), hogy „ez alól a balti államok kivételt fognak képezni." Vagyis hogy ezek továbbra is Oroszország befolyási övezetébe fognak tartozni. [Ami tévedésnek bizonyult.]
Amennyiben e dolgozat olvasói között akadnak majd olyanok, akik többé-kevésbé egyet értenek velem, az azt jelenti, hogy már el is kezdtük az említett nemzeti stratégia kialakítására irányuló együtt gondolkodást.

*

Mikor e sorokat írom, a Balkánon véres háború dúl, és a szovjet romokon több mint száz forró pontot tartanak nyilván a pedánsabb politikai helyzetelemzők. Ezeken a pontokon feslettek föl leghamarabb a birodalmi varratok, azok az öltések, melyeknek örökre össze kellett volna fércelniük Litvániát Tadzsikisztánnal és Örményországot Azerbajdzsánnal.
Az interkontinentális csődtömeg jól láthatóan nyomasztja a nyugati politikai köröket s e pillanatban nemigen tapogatható ki olyan gazdasági vagy politikai koncepció, mely globális megoldásokat ígérne a Nyugat nyakába Keletről zúduló bajok ellen. Háborúk, polgárháborúk, menekültáradat, gazdasági katasztrófa – jósolják az optimistább prognózisok; a pesszimisták pedig az utóbbi időben feltűnően sokat kezdtek foglalkozni magának az emberi civilizációnak a fennmaradási esélyeivel.
E sötét perspektívák kontextusában sokak szemében naivnak, utópisztikusnak, felszínesnek és idillizálónak hathat az a meggyőződés, hogy a nyugat-európai politikai és gazdasági potenciál (melynek fedezete az emberiség történetének legnagyobb arányú szellemi értékfelhalmozása), karöltve az észak-amerikaival és japánnal, képes lesz – történelmileg igen rövid idő alatt – egy, a bolygót körbeérő, nyugat-európai típusú értékekre épülő integráció alapjait megvetni. E szuperképződmény egész Európát, a volt Szovjetunió nagy részét, Japánt, Észak- és Dél-Amerikát, Ausztráliát, Dél-Afrikát és Délkelet-Ázsia egy részét foglalja majd magába, s csak jóval később – talán évszázadok elteltével – fog tudni átalakulni Világállammá, vagyis integrálni az iszlám világot, Afrikát, Kínát és az indiai szubkontinenst is.
Kelet-Európa és Szovjet-Eurázsia ma mindenesetre két út előtt áll, meghatározó folyamatai két lehetséges tendencia mentén fognak rendeződni. Egyik: a szomszédságukkal agresszív viszonyban álló és össztermékük jelentős hányadát fegyverkezésre költő etnokratikus nemzetállamok megerősödése, mely államok határvonalaikat egy (vagy több) más állam, illetve nemzet érdekeinek rovására tudják csak kialakítani. Ez értelemszerűen azt is jelenti, hogy e határvonalakat a szomszéd országok nem fogják elfogadni, s ily módon a fönt leírt „rendezésbe" a lokális háborúk egész sorozatának ketyegő pokolgépe lesz már indulásból beépítve.
A másik lehetséges fejlődési irány azt feltételezi, hogy létrejön egy megaintegráció, amelyet viszont meg kell előznie a létező középstruktúrák dezintegrációjának, legalábbis drámai átalakulásának. Középstruktúrán a jelenlegi nemzetállam-típusú és eszményű szerveződést értem, a folyamat lényege pedig egyszerűsítve a következő: a volt kommunista államok legtöbbjének előbb szét kell esnie, s csak azután válhatnak az európai egyesülési mozgások részesévé. Jugoszlávia esete szépen példázza ezt a törvényszerűséget: az egykori, délszláv dominanciájú konglomerátum egy ideig maga is viszonylag működő mikrokontinentális integrációnak tűnt, de pontosan abban a pillanatban, mikor felkészülhetett volna a páneurópai szerkezetekbe történő beépülés feladatára, kiderült, hogy mint struktúra erre alkalmatlan, s csak e struktúra egyes alkotóelemei válhatnak majd egy nagyobb egész komponenseivé. Ugyanez érvényes a Szovjetunióra is, melyet Nyugat-Európa – bármennyire is szeretnék ezt az exszovjetek – nem nyelhet le szőröstül-bőröstül, csakis azután, miután már az egyre kisebb részstruktúrákra bomló birodalom elérte a völgymenet végpontját.
Meta-, azaz Mega-Európa mint integráció tehát a közép, a jelenlegi nemzetállami struktúrák jelentőségének leértékelődését vetíti előre, ahol és amelyben majd az állami szférával szemben egyrészt a lokális (községi önkormányzati) és regionális autonómiák szerepe nő meg, másrészt az államközi illetve államok fölötti, transznacionális és internacionális gazdasági, politikai és kulturális folyamatrendszereket hordozó szerveződéseké.
A vázolt két út közül az utóbbi nemcsak vonzóbbnak tűnik érzelmi és idealisztikus szempontok alapján, hanem – legalábbis távlatilag – törvényszerűségi megfontolásokból valószínűbbek is.
Nem vitás, hogy a magyarság számára melyik evolúciós alternatíva kedvezőbb. A Mega-Európa-koncepció (melynek jellegzetes eleme például lord Carrington balkáni rendezési látomása) az interetnikai ellentétek szempontjából kritikus zónákban kantonális jellegű autonómiákat feltételez, s itt lehetetlen nem utalnunk Kossuth 140 évvel ezelőtti elképzelésére, melyet kütahyai alkotmánytervezetében bontott ki, és amelyben elsőként ismerte föl, hogy a kelet-európai konföderációs átalakulás alapfeltétele és hordozó pilléregyüttese nem lehet más, mint a kisebbségek számára biztosított autonómiák rendszere.
Az egységes Európára, sőt egységes Világállamra vonatkozó álmok, utópiák és hosszú távú absztrakt elméleti stratégiák mára kézzelfogható, jelen idejű tartalommal telítődött egyes elemei és axiómái és ezeknek az észak-atlanti szférán mindinkább túlmutató érvényességi köre sürgetően jelzi mindazon jövő-modellképek aktualizálódásának felgyorsulását – hivatkozzunk most csak Coudenhove-Kalergire és Roosevelt One-World Conceptjére –, melyek arra a felismerésre támaszkodnak, hogy az európai civilizáció története a mind átfogóbbá és komplexebbé váló expenzív integrációk története. Ahogyan Jászi Oszkár mondja: egyetlen egységes világtörténelmi folyamat halad előre, „az európai emberiségnek mind nagyobb és szervesebb egységekbe való összefoglalása". (A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés)
Ha elfogadjuk azt a feltételezést – és erről szól ez az írás –, hogy a most következő emberöltő alatt ezek a hosszú évszázadok óta tartó és az utóbbi évtizedekben felgyorsult integrációs evolúciós folyamatok átrajzolják Eurázsia és a földgömb nagy részének politikai térképét, nem kerülhető meg a kérdés: mit jelent majd ez az új helyzet a magyarság életében; milyen új lehetőségeket és kockázatokat, esélyeket és csapdákat, milyen új értékválasztásokat és programokat.

*

A magyar nemzethez tartozók (a többiekhez képest) egészen különös állami és földrajzi viszonyok között élnek. Az anyaország tízmillióján kívül Európa, Amerika és Ausztrália minden nagyobb városában találni magyarokat, igen gyakran magyar kolóniákat, vagyis olyan közösségeket, amelyeket a magyar identitás kohéziója tart össze. Meglepő, hogy ezeken a kolóniákon mostanig még nem vagy nem nagyon alakult ki (noha ez épp itt lett volna a legtermészetesebb) az a fajta helyzettudat, amely a harmadik évezred magyar nemzettudatának lényeges komponensévé lehet. Úgy vélem, a feltételek adottak a magyarság planetáris honfoglalásához. Mielőtt még valaki félreértene: nem ahhoz, hogy a földet elfoglaljuk, hanem hogy a szétszóródott magyar részelemek összekapcsolásával megvessük az alapjait egy olyan kapcsolatrendszernek, mely átfoghatja bolygónk lakott területeinek nagy részét.
Lehetséges-e ez, és szükséges vagy célszerű, egyáltalán: helyes-e?
Kétségtelen, hogy a magyar népesség gerincét alkotó tömbön kívülre került és a mindenkori központi magyar kormányzat hatóköréből és látóköréből kiszorult kisebb-nagyobb magyar közösségek, csoportok vagy személyek egy része a visszaút és látható nosztalgia nélküli identitáscsere útját választotta, a totális és megkérdőjelezhetetlen asszimilációét, Zoárd vezér Görögországban eltűnt vitézeitől kezdve Dumitru Martinas csángó tanítóig, aki arról írt könyvet, hogy a csángók valójában nem is magyarok.
Az is kétségtelen viszont, hogy a Zoárd–Martinas típusú stratégiát választókénál sokkal jelentősebb azoknak a száma, akik – közösségi keretben vagy egyénileg – a magyar identitáshoz (vagy annak emlékéhez, illetve egyes értékeihez) való ragaszkodásnak szinte valószínűtlen példáival bizonyították, hogy a magyarsághoz tartozásnak olyan motivációi és tartalmai vannak, amelyekkel témánk szempontjából (is) külön kell foglalkoznunk.
Gondolok a századunkban kisebbségi sorsba került magyarok millióira, gondolok az archaikus magyar szellemi kincseket évszázadokig megőrző csángók nagy részére, a világ legtávolabbi sarkaiban magyar kolóniákat létrehozó és fenntartó kivándorlókra, a politikai menekültekre és száműzöttekre, az Észak-Afrikába és Dél-Anatóliába hurcolt magyarokra, akiknek leszármazottainál a magyarság egyszerre kérdőjel és felkiáltójel a származástudat és azonosságtudat közti határmezsgyén.
A világban eddig már bekövetkezett és ezután várható változások – a telekommunikációs forradalom, a zárt társadalmak nyitottá válása, a világ „térbeli összezsugorodása", „nagy faluvá" való átalakulása és egyebek, ideértve az említett elő-világállam megjelenését – lehetségessé teszik, hogy mindazok, akik a magyar „nemzettestről", tulajdonképpen az anyaországról leszakadtak (akár kollektíve, akár egyénileg), erőteljes és organikus kapcsolatban maradjanak az egésszel, egyetlen keringési rendszert alkotva, melyet személyek, hírek, eszmék, értékek intenzív forgalma tart működésben. A második évezred végére eljutottunk oda, hogy Thököly Imréink, II. Rákóczi Ferenceink, Mikes Kelemenjeink és Kossuth Lajosaink – ha vannak, vagy ha lennének – nem kényszerülnének emigrációba. De ha nemzeti nagyjaink mégis, Rodostóból vagy Torinóból, a magyar társadalomhoz kívánnának szólni, olyan azonnali és olyan hatásos csatornákkal élhetnének, amelyeket bátran nevezhetünk a közvélemény-alakítás centrális lehetőségeinek. Vagyis megszűnt a nemkívánatos személyek és nemkívánatos gondolatok száműzésének – ha úgy tetszik: a nemzeti figyelem központjából és a nemzeti tudatból való kiszorításának – a lehetősége.

*

Évekig éltem Svájcban s első pillanattól kezdve otthonomnak tudtam tekinteni. (Még ha ideiglenes otthonomnak is, hiszen meggyőződésem volt, hogy hamarosan visszatérhetek Erdélybe.) Ez az otthonosságérzet részben az ott élő magyarok irántam tanúsított baráti kedvességéből, segítőkészségéből és szeretetéből fakadt, részben pedig a magyarságot Svájchoz fűző erős történelmi kötelékek tudatából. (Hadd jegyezzem itt meg, hogy Bocskai fejedelem genfi szoboralakja mellett 1987-ben sokkal intenzívebben éreztem, hogy „otthon" vagyok, mint néhány héttel ezelőtt Kolozsváron, ahol most, 1992 júliusában Kézdi-Kovács Zsoltéknak nem engedték meg, hogy Bocskai szülőházát filmezzék.)

*

Az Egyesült Államokban nincs olyan szövetségi állam – ideértve Alaszkát is –, ahol ne élne legalább kétszáz, magát magyarnak valló személy. A világ különböző egyetemein sok száz magyar tanár ad elő. Hosszan sorolhatnánk a hasonló példákat. De mindmostanig nem jött létre az az információcserén és kulturális együttműködésen alapuló, világot körbeérő áramkör, amely a szétszóródott magyarokat összekapcsolva egy jellegzetes és semmilyen más módon létre nem hozható potenciált tudna működtetni.
Mintegy másfél emberöltő telt el azóta, hogy a háborúban és a háború után nagyszámú magyar hagyta el véglegesen az országot, és egy emberöltője, hogy 1956-ban egy politikai és demográfiai Mohács következtében Magyarország majdnem egy egész generációt veszített el. Az utolsó pillanatban vagyunk, ha ezt a nemzedéket vissza akarjuk szerezni – nem a magyar államnak, hanem a planetáris nemzettudat által meghatározott magyarságnak.

*

Mitől szülőföld a szülőföld és mekkora? Szülőföldje-e a véletlenül Magyarországon született amerikainak Budapest vagy Kiskunmajsa? Szülőföldje-e a kiskunmajsainak Sopron? A szentpétervárinak Vlagyivosztok? A szülőföld, haza és ország fogalmai fedik-e egymást máshol, mint Andorrában, Liechtensteinban és néhány hasonló államban?
Rodostót és Bécset én úgy tekintem, mint a planetáris magyar hazához tartozó városokat. Vajon más is így tekinti?
És New Yorkot és Noirmoutiert és Madagaszkárt és Zágont?
Elérhető-e, hogy minden magyar otthon érezze magát mindenhol, ahol magyarok éltek, dolgoztak, gondolkoztak, küzdöttek, szenvedtek, kínlódtak, építettek? Szülőföldünkké tehető-e a Föld?
A planetáris magyar áramkör gondolata sokak szemében utópisztikus, másokéban romantikus színezetű lehet. Bizonyára támadni fogják azok, akik a vele járó pluralizálódásban a nemzeti decentralizáció veszélyét érzik meg, egy államközpontú nemzetmodell át-, pontosabban leértékelődését. Számukra a gondolat nem lesz eléggé államnemzeti. Másfelől támadni fogják azok is, akiknek ez az elképzelés túlontúl nemzeti, s akik valami veszedelmes, határokon átnyúló nacionalista szervezkedést vagy összeesküvést gyanítanak az elképzelés mögött.

*

Erdélyi vagyok; voltam nyugati magyar száműzött és éltem Magyarországon is. Nem tartom magam sem kisebbségi, sem többségi, sem szórvány-, sem csonkamagyarnak.

*

A planetáris magyar nemzetmodellt rendkívüli fontosságúnak érzem a kisebbségben élő magyarok szempontjából. Nem is elsősorban amiatt, mert az anyaország és a nyugati magyarság összehangolt anyagi és erkölcsi segítsége nélkülözhetetlennek tűnik a túlélés szempontjából.
De még nagyobb jelentőséggel bír a kisebbségben élő magyarság kollektív pszichológiai háztartása szempontjából a planetáris nemzettudatból következő ama tény, hogy magyar államhatárokon kívüli voltát nem frusztrációként éli meg. Bárhol és bármilyen körülmények közt éljen is majd, mindenhol mint a magyar nemzet teljes értékű tagja őrizheti meg és bonthatja ki a maga identitását.
Természetesen, semmi nem fog „magától" menni. Mind a kisebbségek gazdasági és kulturális önépítésének stratégiáját, mind a fogyatkozó és gyengülő nyugati magyar szórványok megkötését (kulturális intézetek, az egyes országok történelmi magyar kapcsolatainak feltérképezése, specifikus gazdasági és szellemi adatbank felállítása, a magyar vonatkozású emlékhelyek megjelölése és gondozása, a nyugati magyar sajtó, rádió és televíziózás életben tartása révén) ma kell megkezdenünk. A planetáris honfoglalás a magyarság által a történelemben követett stratégiai célok láncolatába illeszkedik. E célok a következők voltak: 1. A vándorló magyarság végleges földrajzi hazában való elhelyezése. 2. Adaptálódás: átállás az európai jellegű intézményrendszerre és a kereszténység felvétele. 3. A mindenkori európai mozgástér kiismerése, a magyar állami lét biztosítása a változó európai viszonyok között.
Mindezt a magyarság kilépése a csak állami keretek között való gondolkodásból, vagyis a magyarság planetáris létének megtervezése követi.
(Elhangzott a Határon Túli Magyarok Hivatala által szervezett konferencián, 1992 júliusában.
Megjelent az Esélyek és remények a Kárpát-medencében című kötetben, a Magyarság és Európa Nemzetpolitikai szemle kiadásában 1992-ben, Antall József bevezetőjével.)

*

FWE Arról beszélsz itt az egyik utolsó bekezdésben, hogy az utódállamok „a következő évtizedben kialakuló integráció" részeivé – komponens elemeivé – lesznek. És ezt mint tényt rögzíted 1992 nyarán, és tényleg, a következő évtizedben mindez megtörtént, a NATO is, az EU is. Ez az előrelátás megdöbbentő. De ezt az előadásodat a benne foglalt prognózisoktól függetlenül is fontos szövegnek tartom, nem értem, mért nem idézi senki.
SzG Nem biztos, hogy más is fontosnak látja. Azóta sem történt semmi ebben az ügyben. Mintha mindegy volna, vagy mindegy lenne.
FWE Akik az előadást hallották, vagy a könyvet olvasták, hogyan vélekedtek?
SzG Emlékszem, Entz Géza melegen gratulált hozzá, Tamás Gáspár Miklós pedig úgy kommentálta: a trianoni revízió álmát szeretném egy hasonlóan megvalósíthatatlan utópiával, a mindenütt otthonra találó magyar ábrándjával, egy másik irreális illúzióval helyettesíteni...
FWE És nem?
SzG Persze, hogy nem.

Magyarország 2114-ben (részlet)

A magyarság jövőjét, esélyeit, felemelkedésének lehetőségeit megvitató párbeszédsorozat zajlott (1995) július végén Székesfehérvárott, a hazai és a határokon túl élő kisebbséget képviselő neves politikusok, történészek, informatikusok és egyházi személyiségek részvételével. (A szerk.)

A CÍM BECSAPÁS. E szöveg ugyanis nem azzal foglalkozik, hogy milyen lesz Magyarország hatszáz évvel Dózsa György után. Hanem azzal, hogy lesz-e.
E pillanatban, az ezredvégen, első számú nemzetstratégiai feladatnak a szétszóródott magyar részek közötti szerves és állandó telekommunikációs áramkör létrehozása tűnik. A külső-belső határokat átlépő-megszüntető, tehát globális és határtalan magyar világfalué.
Nem az ördög ügyvédjeként kívánok megszólalni, mikor két olyan körülményre hívom fel a figyelmet, amelyekről mostanig ebben az összefüggésben, e téma tárgyalásnál nem esett szó.
Egyik az, hogy az idült és szimptomatikus magyar tudatzavarok, eddigi tapasztalataink szerint olyankor is megmutatkoznak, mikor a nemzeten belüli kommunikáció történetesen kifogástalanul működik. Föl kell tehát készülnünk arra, hogy a planetáris magyar telekommunikációs rendszer adott pillanatban esetleg már csak szitkokat és gyűlölséget fog hordozni, de működése legalábbis magán viseli majd a belső meghasonlás és törésvonalak jegyeit.
Ez persze nem ok rá, hogy e rendszer ne jöjjön létre. Sőt, bízzunk benne, hogy a megsokszorozódó szempontok, a keringési rendszerbe került információk egy olyan intenzív és hatalmas dialógust, a magyar nemzet által napról napra vezetett olyan óriási Naplót tesznek majd lehetővé, amely a szintézist és az integrálódást erősíti majd, nem pedig a divergenciák túlburjánzását.
A másik megjegyzésem komorabb, és röviden így hangzik: ha ez így megy tovább, százötven év múlva ki fogja lakni a planetáris, elektronikus, digitális, szuperhájvéjes, internetes, e-mailes, holografikus-képernyős globális magyar világfalut?
A kérdéshez több szempont alapján szükséges közelíteni. A válasz körvonalazása éppúgy megköveteli majd a nemzeti azonosság koordinátáinak meghatározását, mint a hipotetikus szociokulturális és gazdasági következmény-láncolatok részletes modellezését.
ISMERETES, HOGY A MAGYAR NEMZET demográfiai katasztrófájával mint fenyegetéssel nem kell már többet foglalkoznunk. Ez ugyanis már jelen idejű tény, amely nem fenyeget, hanem van. Ami fenyeget, az néhány évtized múltán fog bekövetkezni, amikor is a túlöregedett magyar társadalom eltartásának terhei elviselhetetlenné válnak az akkor aktív korosztályok számára.
Az ön- és utódfenntartó képesség negatív spirál mentén gyorsuló romlása, a gazdaság kollapszusa minden fontosabb társadalmi folyamat- és viszonyrendszer egyensúlyának elkerülhetetlen megbomlásához fog vezetni. A legpesszimistább prognózisok szerint ez már a jövő században elhozhatja számunkra a nemzethalált, mikor is az utolsó magyarok szájukon átokkal fognak átköltözni a vepszék, vótok, lívek és mohikánok társaságába. A megátkozottak pedig mi leszünk, általában a fölmenők, akik elherdáltuk-eltékozoltuk a nemzet jövőjét, mármint az ő jelenüket.
Maga a prognózis is sok lehetséges kérdést fölvet, kezdve ezek legdurvább formájával, mely így hangzik: kell-e magyar?, vagy van-e szükség magyarokra?, egészen addig, azokig a spekulációkig, melyek megkísérlik 2–6 millió közt meghatározni a magyarság optimális létszámát, s amelyek mintha megfeledkeznének arról, hogy a demográfiai lavinákat nem lehet egy völgymenet közepén megállítani és stabilizálni. Jelen írásnak ezekkel a kérdésekkel sem célja foglalkozni.
Aminek nyílt kimondására e szöveg vállalkozik, az a következő. Ha történetesen nem kívánjuk elfogadni a magyar nemzet gyors pusztulásának gondolatát, azzal vigasztalódva, hogy előbb-utóbb minden nemzetnek amúgy is ez lesz a sorsa, akkor – a jelenlegi viszonyokban gondolkodva – matematikailag csak két megoldás lehetséges.
Egyik a népesedési mutatók megfordulása egy olyan változás eredményeképp, melynek a mai magyar társadalom mentalitásában kell végbemennie. E fordulat lényege a sokgyermekes családmodell elfogadása lenne, vagy ha úgy tetszik: visszatérés ehhez a családmodellhez.
NOHA MINDANNYIAN TUDJUK, hogy az ideális megoldás ez lenne, induljunk ki abból a pesszimista feltételezésből, hogy esetleg ez mégsem fog megtörténni. Legalábbis nem annyi idő alatt, amilyen gyorsan be kellene következnie. Az idő szerepe itt az, hogy a majdani vészes fogyás megelőzéséhez ma elég volna a 3-4 gyermekes családmodell általánossá válása. Ám ha ez nem így alakul, akkor egy emberöltő elteltével talán már 5-7 gyermekes családokra lesz szükség a pusztulás elkerüléséhez; és így tovább: 90-100 év múlva lehet, hogy már csak a huszonöt gyermekes családmodell tudná megmenteni a kihalástól a magyar társadalmat.
Az esetben tehát, ha a demográfiai mutatók nem fognak visszalendülni a vörös vonalon túlról, a másik megoldás: nagyszámú telepes befogadása Magyarországra.
Kik jöhetnek szóba, és milyen elvek alapján szervezhető meg a letelepülésük? A válasz nagyfokú bölcsességet és körültekintést igényel; hiszen a kik fogalma feltételezi a kik nem kategóriáját is, s ezzel már a diszkrimináció határvidékén járunk.
Személy szerint egyébként annak a gondolatnak vagyok a híve, hogy – amíg nem kell túlnépesedési gondokkal küzdenünk – mindenkinek meg kell adni az esélyt arra, hogy a magyar állam polgára és a magyar nemzet tagja lehessen. Mindenkinek? Mindenkinek, aki ezt akarja. Bűnözőknek is? Így van. Avagy a modern Ausztrália alapjait nem fegyencek vetették-e meg? Akkor hát: tüdővészes menekült tamil öreganyóknak is? Így van. Országépítő, nemzetgyarapító elemek ezek? Igen. Befogadásuk ténye, vagyis pusztán már az, hogy Magyarország otthont ad nekik: olyan történés, amely morális kisugárzásánál fogva igenis jótékony hatással lehet eldurvult közerkölcseinkre, de akár megingott emberi-nemzeti önbecsülésünkre is.
De ne kergessük a kétségbeesésbe az idegenrendészeket. Maradjunk meg mint fix támpontnál annál az ismeretnél, hogy a legcivilizáltabb nyugati demokráciák világos követelményrendszert állítottak föl, és ennek alapján pontozzák az illető államokban letelepedni szándékozók bevándorlási kérvényét. (Valójában: a személyét.) Talán átvehető egy az egyben is ez a már hosszú ideje működő kritérium- és pontozási rendszer; nem árt azonban, ha – pragmatikus megközelítésben – megpróbáljuk összefoglalni, hogy (ha eljutunk valaha odáig) mit célszerű tekintetbe venni a letelepítés megtervezésénél és lebonyolításánál.
1. A demográfiai egyensúly helyreállítása vagy azonnali javulása olyan családok befogadásával lehetséges, ahol egy vagy két munkaképes, maximálisan negyven év körüli szülő települne ide, legalább négy kiskorú-iskoláskorú gyermekkel.
Nyilvánvaló előny – bár nem kizárólagos feltétel – a szülők minél magasabb képzettsége. De előny, természetesen, bármifajta tudás és hozzáértés, meg a munkabírás. (Hadd jelezzük itt: a demográfiai tendenciák logikája kialakít egy olyan társadalmi-gazdasági viszonyrendszert, amelyben bármilyen váratlan népességnövekedés komoly gondokat okoz. De azt hiszem, rövidesen eljutunk oda, hogy ezekről így beszéljünk: „bárcsak az lenne a legnagyobb gondunk, hogy hogyan iskoláztassunk ennyi gyereket?!" Azt egyébként nyilván senki nem képzeli, én sem, hogy százezrek egynéhány hónap alatt letelepíthetők. Itt csak évekre-évtizedekre előre történő tervezéssel és felkészüléssel kerülhető el a káosz. De elkerülhető.)
2. A betelepültek kötődésének és beilleszkedésének kérdése összefügg a kik és honnan kérdésre adott válaszokkal.
KÍVÁNATOS LENNE, PERSZE, ha meghívottaink – nevezzük őket hospeseknek?, vagy egyszerűen vendégeknek?, vendégmagyaroknak? – nem hódító becsvággyal, s nem valami fenomenális biznisz reményében érkeznének Magyarországra, egyszóval nem csak a gyors meggazdagodás vágya hajtaná őket. Kívánatos lenne, ha ittmaradási szándékuk véglegesnek volna mondható, és egyáltalán: ha a magyar állam és a magyar nemzet iránti lojalitásuk megkérdőjelezhetetlen lenne, és meglenne bennük az akarat (ahogyan például 1848–49 nem magyar főtisztjeiben és katonáiban) a magyar történelmi paradigmák elfogadására és hordozására. Erre persze semmilyen garanciát nem lehet megkövetelni, de még elképzelni sem. A magyar állampolgárság megadásának svájci mintára történő végtelen lelassítása (ami önmagában is kétélű eszköz) a rövid távon nagyot kaszálni akarók elkedvetlenítésére alkalmas lehet ugyan, kérdés azonban, hogy erősíti-e a magyarság iránti érzelmi kötelékeket. Azt is legfönnebb csak valószínűsíteni lehet, hogy a krízisövezetekből érkező befogadott menekültek magyar állam iránti lojalitása egyértelműbb lesz, mint – mondjuk – az itt letelepült drog- és embercsempészeké meg lánykereskedőké.
3. Ezzel elérkeztünk az integrálódás (csúnya szóval: asszimilálódás) problémaköréhez. Ezt így is fölvethetjük: a letelepülők magyar társadalmi viszonyokban való járatlansága mikortól teszi lehetségessé számukra a magyar paradigma-rendszerben való elhelyezkedést (ami a Petrovics István–Hrúz Mária házaspár esetében már első generációban oly fényes eredménnyel járt), és meddig jelent majd – és milyen erősségű – feszültségforrást?
De figyelmeztető példa a Volga-németségből az anyaországba települők soraiban a depresszió, öngyilkosság, bűnözés hihetetlenül magas számaránya; de nem problémamentes például az erdélyi magyar magyarországi beilleszkedése sem – arról nem is szólva, hogy a bukovinai Bácskában való letelepítése milyen gondokat és feszültséget eredményezett nem is olyan régen. És ha ez így van, akkor milyen következményei lennének – önmagukra és környezetükre –, mondjuk, például tíz- meg tízezernyi bosnyák vagy csecsen, vagy tamil, vagy kurd letelepítésének? (Itt lesz érdemes feldolgozni az egyetlen újkori szervezett népesség-beköltözéssel, a most már közel félszázada Magyarországon otthonra lelt görög letelepültekkel kapcsolatos tapasztalatokat.)
Azóta persze sok minden változott az országban; de ami biztosra vehető: nem tűnik lehetségesnek (igen sok oknál fogva) bármely beköltöző népesség tömbben és közösségként történő letelepítése. (Már csak azért sem, mert százezres nagyságrendben nyilvánvalóan nem képzelhető el az áttelepülés egyetlen meghatározott országból vagy régióból.) Ez a körülmény az integrálódást egyértelműen meggyorsíthatja.
NO ÉS HA MÉGSEM ÍGY LESZ? Mi történik például akkor, ha a magyar társadalomnak egyszer csak szembe kell néznie egy szervezett, dinamikusan reprodukálódó, ázsiai nyelvet beszélő, iszlám vallást követő kisebbséggel?
Még ez is kisebb tehertétel lenne, mint az elöregedés-népességfogyás okozta államcsőd. Alapjában arról van szó: a népességdeficit folytán előálló vákuumot ígyis-úgyis be fogják tölteni valakik. Sokkal kevesebb konfliktussal fog járni, ha ez a népességfeltöltés viszonylag szabályozott és megtervezhető formák között történik meg, mintha egy kiürülő, elöregedett-elgyengült társadalom által lakott térbe próbálnak majd betörni egyes népesség-fölösleggel rendelkező szomszédok. (Még egy idetartozó megjegyzés: egy szervezett betelepítés megfelelően befolyásolhatná a Magyarországon sajnos normálisnak már régen nem nevezhető főváros–vidék népességarányt, egyes régiók fejlesztését stb., egyszóval egy ésszerűbb településfejlesztési és lakosságeloszlási modell kialakítását.)
Lezárva az integráció témáját: első megközelítésben nyilvánvalóan mindenekelőtt azok a népességek jöhetnek számításba, amelyek az elmúlt több mint ezer év során már hozzájárultak a mai magyar lakosság összetételének kialakulásához. Ez azonban hosszabb távon aligha bizonyulhat kielégítőnek.
Bárhogyan is lesz azonban, bárkik legyenek is a vendégmagyarok, kétségtelenül vonzó és integráló tényező lesz számukra az, hogy nemcsak a magyar állam polgáraivá válnak, hanem egyben a magyar „világfalu" lakóivá is.
Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy Magyarország nem a világ civilizáltabb és gazdagabb feléről, nem az első, hanem inkább csak a harmadik világból képes vonzani a telepesek száz-, de akár csak tízezreit. Ki ne gondolkodott volna el azon, hogy a szabaddá lett Magyarország nem volt képes hazavonzani a nyugati magyarságnak talán még egy tízezrelékét sem. Vajon ezek után hány angolszász vagy skandináv telepesre számíthatunk? Ki kell viszont mondanunk, hogy a telepesek felkutatása nem állítana különösebb nehézség elé bennünket: a keleti térségből Magyarország felé – Magyarország felé is – nagyon is számottevő nyomás nehezedik, a menekülni és új hazát keresni akaróké.
Néhány júliusi (HVG-beli) adat az elmondottak reálisabb megítéléséhez. Ma a külföldi lakosság aránya Magyarországon 1% körül van. Ugyanez Svájcban megközelíti a 19%-ot, Németországban meghaladja a 8%-ot, de még az idegengyűlölőnek mondott Franciaországban is közel jár a 7%-hoz.
A teuton lovagoktól és a kunoktól egészen Beloiannisz község görögjeiig ezer év alatt számos telepes érkezett Magyarországra. Befogadásuk, letelepítésük nagyjából háromféle megfontolásból történt: katonai-védelmi; civilizációs; és végül: munkaerőt és lakosságot gyarapító kormányzati szándék alapján. Mai helyzetünkben – ha hasonlóságot keresve tekintjük át a történelmi előzményeket – a Magyarországra tudatosan telepített népességek példájára hivatkozhatnánk.
Ámde: pl. a török hódoltság után érkezők egy akkor jelen idejű pusztát népesítettek be, mi pedig az országos magyar pusztaságot szeretnők megelőzni, lakottá tenni. A legfőbb különbség ez: akkor egy-egy üres tartomány sorsáról volt szó – itt pedig egy jövendő üres országról.
RÖVIDEN ÖSSZEFOGLALVA: az-e a javaslatom a népességfogyás megállítására, hogy hozzunk be telepeseket? Nem. Az a javaslatom, hogy a magyarság térjen vissza a többgyermekes családmodellhez, különben kénytelen tesz telepeseket behívni. Másként fogalmazva s egy parafrázissal élve: ha nem nyerte meg az olvasó rokonszenvét e gondolatmenet – és itt az egész magyar nemzetet szólítom meg –, akkor tetszene több gyermeket nemzeni, szülni és felnevelni.
(Forrás: Magyar Szemle, 1995/12. szám)

*

FWE Nos?
SzG Falra hányt borsó.
FWE Ez az eredmény téged soha nem zavart.
SzG Mármint, hogy semmi hatása annak, amit mondok? Hogy sem eredménye, sem következménye?
FWE Igen.
SzG Most sem zavar.
FWE Micsoda?
SzG Az, hogy nagy fáradtsággal összegereblyéztél ennyi mindent, meg rászántunk nem tudom hány órát, és ha megjelenik a könyv, az eredmény ugyanaz lesz.
FWE Ha elfogy ezer példányban...
SzG Igen, az ezer palack lesz. Vagy akár ezer postagalambra is gondolhatunk, akik elindulnak majd az üzenettel... Javasolnék valamit, néhai barátunk, Bodor Feri emlékére...
FWE Azt a szövegét a galambbal, amit A Dunánálban is közöltünk?
SzG Igen. Vegyük át ide. Már a humor kedvéért is, ennyi szomorú olvasmány közé.

Bodor Ferenc:
Miért bukott el a mohácsi vész
Adalék a Nemeskürty-könyvhöz meg a vitához

Annak idején Abahidán élt egy fiatal, begyes özvegyasszony, Mária. Neki udvarolt Károly, a magánzó, a Bálint utca négy ából. Ezután az úgy volt, hogy Mária nagy haspók volt. Károly finomabbnál finomabb-ételeket hozott a nőnek, aki ennek a fejében ágyába fogadta, és örömökben részesítette. Károly hozott sülteket, fánkot, minyont.
– Te Károly hozzál már nekem eccer galambot. Friss jércét – így szólt az özvegy a dialóg kezdetén.
– Jó.
– Ugyanis addig, míg nem eszünk galamblevest, nincs hencepence.
– Hozom, szívem, hozom.
Aztán egy hét múlva halkan kopogtak Mária ajtaján. – Ki van kinn? – Én, Károly. – Galamb van? – Van. Kettő is. – Bújj be. – Károly bebújt. – Galamblevest eszünk – mondta Mária. – Jó. – Rotyogott a tűzhely. Aztán feltálalta. Leültek, szürcsöltek. – Jujj – kapott a fogához Mária. – Maga söréttel lőtte ezeket, ráharaptam egyre.
– Én? Dehogy – tiltakozott Károly. – Mutassa!
– Itt van.
Egy kapszula volt.
Kibontották.
Egy cédula volt benne, amin ez állt: Balszárny hatkor támad. Tomori.

*

SzG És ezt a szöveget a kora hatvanas években írta, jóval Esterházy előtt.
FWE Kire bíznád a nemzet sorsát?
SzG Néhai Krassó Miklósnak volt egy elképzelése, hogy egy zsenikből álló testületre volna szükség, és ha nem is az döntene, de a kormányzatnak kötelessége volna kikérni a véleményüket. Minden fontos ügyben.
FWE A Polgár-lányok apjáról, Polgár Lászlóról írtad vagy 15 éve, hogy egy zseninevelő intézetet kellene adni a kezére.
SzG Most, másfél évtized elteltével, már mondhatjuk: kellett volna. Nem mintha nem volna elég zsenink így is, Roska Tamástól Charles Simonyiig.
FWE Ha mint látnok hírében álló embert kérdezlek arról, hogy milyen jövő előtt áll Magyarország, vegyük csak a 21. századot, mit válaszolnál?
SzG A jelenleg érvényes tények és tendenciák alapján ez a század nem lesz könnyű nekünk.
FWE Nem fogja megoldani a gondjainkat a birodalom? Mármint az Unió.
SzG A birodalom nemcsak átjárhatóvá tette az ország határait – aminek mindannyian oly nagyon örültünk –, hanem meg is szűntette őket. Ettől kezdve, ha akarnak, milliók vagy tízmilliók költöznek be, vagy vásárolnak föl mindent, miközben mi még mindig azon fogunk tökölni, hogy nyithatunk-e legalább egy mákos gubás kávézót Bécsben.
FWE Azt mondtad, ha akarnak... És akarnak? És kik?
SzG Szomszédaink egy része biztos, hogy akar, ahogyan eddig is akart. De ha megnézzük, hogy milyen helyzet alakulhat ki a század második felére, azt látjuk – azt vélem látni –, hogy egy öt-hat milliósra fogyatkozott és elöregedett magyar nyelvű népesség fog asszisztálni ahhoz a demográfiai csatához, amelyet a három-négy millióra növekedett hazai cigányság fog vívni, az ugyancsak sokmilliós romániai cigányság erejére is támaszkodva...
FWE Fog vívni, kivel?
SzG Az ázsiaiak millióival.
FWE Itt, Magyarországon?
SzG Igen. És ehhez jön még hozzá az a pokoli feszítőerő, amit az iszlám terjeszkedés jelent.
FWE Nem hangzik kissé MIÉP-esen ez az egész? Már csak a zsidó hiányzik ebből a negatív magyar utópiából.
SzG A zsidóságra mint szervezett érdekre és erőre: szövetségesként tekintek ebben a majdani felfordulásban, itt nincs most tér kifejteni, hogy miért. S ha a MIÉP-et úgy értetted, ahogy gondolom: hadd szögezzem le: abban, amit mondok, semmi gyűlölködés nincs. A valóság egyébként nem miépes, vagy ilyenes vagy olyanos, hanem önmagás.
FWE És nincs mód megakadályozni ezt a felfordulást?
SzG De igen, szervezett betelepítéssel s a cigányság problémáit megoldani képes politikával.
FWE És ezt föl fogja ismerni a magyar politikai elit?
SzG A magyar politikai micsoda? Nem, nem ismeri föl, ahogyan a helyzet kinéz.
FWE Ha így látod a jövőt, miért kellett neked öt gyerek?
SzG Talán nem a gyermekeim élete lesz nehéz, inkább az unokáké. De addig annyi minden fog történni a nagyvilágban is, aminek a hatásaival ma még nem számolhatunk...
FWE De ha nem történik, az lesz, amit mondtál?
SzG Igen, úgy néz ki. De azt hiszem, történik.

ÖTÖDIK DOKUMENTUM
El lehetett volna-e Trianont kerülni?

Szőcs Géza:
El lehetett volna-e Trianont kerülni?

Mottó: „Tavasz elején Béla kíséretével végigjárta a gyepüket, s mindent rendben talált. A hegyszorosok ledöntött százados fákkal elzárva, a járható utak bevágva és sziklákkal eltömve, a patakok medre elrekesztve. Az őrségek mindenütt vidáman a helyükön."
Kodolányi János: A vas fiai

Elnök úr, rektor asszony,
tisztelt résztvevők! Lehet, hogy csalódást fogok okozni azzal, hogy, mint látni fogják, a kérdésre igenlő lesz a válaszom. Igen, talán könnyebb az eleve elrendeltbe beletörődni, azt lázadozás nélkül elfogadni és szembesülni vele és bánkódás és fejünk falba verése helyett arra odafigyelni és azt megfogalmazni, hogy melyek az új helyzet imperatívuszai. Ez utóbbi feladattal maximális mértékben egyetértve, engedjék nekem meg, hogy újragondoljam: vajon valóban el nem kerülhető volt-e a történéseknek az a sorozata, amelynek végeredményét, máig hatóan, Trianon érvényesítette.
Azt is már most elöljáróban tisztázni szeretném, hogy az itt következő fejtegetések Kelet-Magyarország alternatív sorslehetőségeivel foglalkoznak. Ez a rész a Trianon előtti országnak mintegy egyharmadát teszi ki.
Molter Károly írja Erdély történelmi hangulata 1916-tól Trianonig című munkájában, hogy – idézem:
„Az apósomra menendő városi törvényhozási tag augusztus vége felé magyarul szólt a székely főváros [akkor, 1916-ban ez még Marosvásárhely volt] piacán egy mezőségi árushoz, mire az merészen vágta vissza: »Itt jó lesz románul beszélni, mert maholnap Ferdinánd lesz a király!« – Az öregúr megfeledkezett hirtelen Ferenc Ferdinánd haláláról, csupán azt nem értette, hogy miért kéne az alatt románul beszélni ősei városában? Csak két nap múlva, augusztus 28-án jött reá, hogy nem Habsburg Ferdinándról volt szó." (Hanem Ferdinánd román királyról.)
Camil Petrescu regényéből (A szerelem utolsó, a háború első éjszakája) tudjuk – onnan is tudhatjuk –, hogy a támadás előtti hónapokban erődök épültek a román oldalon, és a román katonák kiképzésben részesültek: hogyan kell – ezt szó szerint értve ezúttal – hátbaszúrni a magyar határőröket és vámosokat, addigi ivócimboráikat és kollégáikat.
Nos: ha mindezt előre lehetett tudni, mit tettünk mindennek az elkerüléséért, a megelőzésért?
Legutóbb Méhes György mesélte el regényes családtörténetében, hogy az 1916-os román betörésről mint várható eseményről a megelőző hetekben nyílt titokként tárgyaltak a székelyudvarhelyi piacon. Ám nemcsak ez derül ki a memoárból, hanem a derék székelyek sírnivaló bizalma is az „urakban", akiknek dolga, hogy „intézkedjenek".
Kossuthtól a székely gazdáig a Cassandrák hosszú sorának figyelmeztetése mutat előre Trianon fele. Mikor Tisza Istvánt tájékoztatják a román tervekről, elneveti magát: „Ugyan már, hiszen akkor Geszt is román lenne?!" Társasági közbeszéd tárgya, hogy mi lesz, ha Románia megszerzi Erdélyt – (kerek húsz évvel a kataklizma kezdete előtt) a Magyar Szalon című folyóirat 1894. augusztusi számában például írók értekeznek erről az izgalmas témáról, Rákosi Jenő, Horváth Gyula és az akkor még igen ifjú Herczeg Ferenc –, ám a magyar politikai elitet és hadvezetést 1916 nyarán a teljes felkészületlenség álmélkodó állapotában, a derült égből villámcsapás váratlanságával éri a román támadás.
1916 nyaráig: mulasztás, felelőtlenség, naivitás, rövidlátás volt föl nem készíteni az országot a várható román háborúra.
1916 őszétől a még megadatott két évben nem megtenni ugyanezt – történelmi bűn, teljes látásvesztés, kollektív önpusztítási merénylet – igen, az egész nemzetet egy évezreddel visszavető, merényletnek minősülő elmebaj.
Rögtön az elején szeretném leszögezni: e fejtegetésnek nem célja, hogy időben Dózsa György koráig, vagy 1914 nyaráig kövesse vissza az okok láncolatát, végül kijelentvén: lám, ez vezetett Trianonhoz.
E szöveg szerzője nem történész – még csak laikus történész sem –, és nem tudja feltárni azoknak a történéseknek a sorrendjét, amelyek Trianonhoz vezettek; csak mindenki által ismert és hozzáférhető publikációkból van ismerete csapatmozgásokról, demarkációs vonalakról, jegyzékekről és tárgyalásokról. Egyszóval, nincs birtokában olyan új forrásoknak, amelyek merőben más és reveláló megvilágításba helyezhetnék Trianon elkerülhetőségének/elkerülhetetlenségének, vagy egy kevésbé kegyetlen békediktátum esélyének kérdését. Összefoglalva, nem tudja megválaszolni a kérdést, hogy mi történt „Mohács után Budavár bevételéig", hogy mire használta ki a nemzet (ugyan nem a másfél évtizedet, de) a másfél évet, 1918 őszétől 1920 tavaszáig, ahogy a történész asszony mondja: Padovától Trianonig.
E sorok írója számára a gondot az jelenti, hogy máig nincs tudomása olyan léptékű és végeredményű vereségről, hadi eseményről, katonai katasztrófáról, amelyben Mohácshoz foghatóan alul maradtunk volna egy vagy több idegen hatalommal szemben, 1918 őszén.
„Alulmaradtunk volna egy vagy több idegen hatalommal szemben" – ezt a mondatot persze értelmeznünk kell. Mi az, hogy alulmaradni? Milyen mértékben? És ki az a mi? Ki vagy mi ennek a mondatnak az alanya?
Kezdjük az utóbbival. Ki maradt alul, ki szenvedett vereséget? Az Osztrák–Magyar Monarchia? A szentistváni állam? Magyarország, a nemzetiségek nélkül – hiszen ők a nyertes oldalra kerültek –; akkor tehát a magyar nemzet? De nem a politikai értelemben vett magyar nemzet – hiszen éppen erről beszélünk: – akkor tehát a magyarok, csak úgy?
És kikkel szemben? Külső és – persze – belső ellenségekkel szemben. Azt szokás mondani: a szomszédainkkal szemben. Ez 1918 őszét illetően nem igaz. (Az őszön itt azt értve, ami Padova előtt történt.) Miféle szomszédokkal szemben? Cár atyuska birodalmával szemben biztosan nem maradtunk alul, bárhogy nevezték is már ekkor. Ami Romániát illeti – nincs az a nekilódult fantáziájú román áltörténész, aki ilyesmit merne állítani. Csehszlovákia nem létezett még. Ausztria? – kérdezhetnők tréfából. Szlovénia, Horvátország? No ugye. Hát akkor csak nem Szerbiától szenvedtünk katonai vereséget?
Ami az olaszokat illeti: ez a szomszédunk már más súlycsoportba tartozott És ez már átvezet ahhoz a tényhez, hogy a szövetség, amelybe szomszédaink előbb vagy utóbb beléptek, átléptek, kiugrottak, átsomfordáltak, netán kezdettől benne voltak: ez a szövetség 1918 novemberében katonai értelemben fölényhelyzetbe került azzal a szövetséggel szemben, amelynek Magyarország volt része. Ám ez a történés, illetve a következtében kialakult helyzet – távolról sem hasonlítható mondjuk Mohácshoz. Leszámítva az orosz és a román támadást-betörést, amelyekről tudjuk, hogyan végződtek – magyar területen (közhely, de tény) puskalövés sem esett, a magyar katonák példás morállal és vitézséggel küzdöttek végig a négy évet, s ha ez a morál ekkorra meg is ingott, hadi értelemben vett katasztrófáról beszélni nem túlzás, hanem valótlanság. Magyarország – Szerbiát leszámítva – nem olyan országokkal szemben veszítette el területe nagyrészét, mely országokkal a világháború négy éve alatt tartósan hadban állt volna. Nem szomszédaival szemben veszített, hanem későbbi szomszédaival szemben. Akikkel korábban egyazon államalakulatban élt – majdnem azt mondtam: a vele egyazon politikai nemzethez tartozókkal.
Ismert tények ezek, de nemcsak amiatt említem őket, mert az utódállamok propagandája és történelemszemlélete előszeretettel ábrázolja úgy, mintha ők – ezek az államok, netán nemzetek – kényszerítették volna térdre Magyarországot. Az „esemény utáni" módszerekkel megszerzett győzelem ily módon mintegy elvonatkoztatódik a világháború valós összefüggéseitől, és az utódállamok népei tudatában egyre inkább mint egy kisebb térségen belüli külön konfliktus ábrázolódik, melyben a holnap hőse, a kisantant heroikus küzdelemben legyőzte a gonosz Magyarországot.
Ha viszont az ismert eseményeket lépésről lépésre próbáljuk megérteni, teljesen tisztában lévén szláv és román szomszédaink akkori katonai potenciáljával, vagyis azzal, ami ebből 1918 őszére még megmaradt, megint csak abba a kérdésbe ütközünk: mi történt?
A sztereotip válasz erre a forradalmakban, a hadigépezet felbomlásában, Károlyi Mihályban és a „Nem akarok több katonát látni" Linder Bélájában jelöli meg az okokat. A történelembe társadalmi optikán keresztül elmélyedni kedvelők a nemzetiségeit elnyomó, feudális berendezkedésű anakronisztikus monstrum-állam végzetét törvényszerűnek, azaz el nem kerülhetőnek ítélik, minden „mi lett volna, ha" kérdést lazán a történelmietlenség senkiföldjére száműzve, oda, ahol nincsenek válaszok.
Magam ugyancsak kollektív okokra vezetném vissza a katasztrófát. Nem merészkednék el odáig, hogy „társadalminak" nevezhető okokkal érveljek egy olyan helyzettel kapcsolatban, amelyben az a Románia lesz a győztes, „aki" saját lázadó parasztjait csak néhány éve mészárolta le. Werbőcziénél és Zápolyáénál nem sokkal modernebb szemléletével, a termelési mód tekintetében az ázsiai küszöböt legfönnebb a Balkán irányába átlépő gazdaságával Románia maga a kuriózum a korabeli európai társadalmakat és gazdasági modelleket elemző érdeklődés számára. Nála reakciósabb, feudálisabb, romlottabb, idegengyűlölőbb ország nem volt az akkori Európában.
Azt sem vizsgálom, mitől lett volna kevésbé fáradt vagy kimerült a cseh vagy a szlovák katona, s hogy mért hisszük, hogy a magyar baka dezertálhatnékja volt a térségben a legerőteljesebb.
Linder Béla mindenesetre megérdemelte volna – ha nem akart katonát látni, hát akkor nem a hadbíróságot, de legalább – az egyszerű civil törvényi eljárást. Ott Belgrádban, ahol állítólag haláláig, a hatvanas évekig békében és megbecsülésben élt, aligha értette, hogyan is úszhatta meg az ország védelmi képességeinek lezüllesztéséért a rá – azaz hasonló esetben bárhol, bármikor bárkire – kiszabható ítéletet.
Nos hát: az okokat a magyar politikai és katonai vezetés gyalázatos színvonalában, a történelmi feladatokat nemhogy megoldani, de felismerni sem képes rövidlátásában, és – bár tudományos eszmecserén vagyunk, de engedjék meg egy írónak, hogy amúgy plebejus módra kimondja: balfaszságában – vélem felfedezni. Persze mondhattam volna hatékonysági deficitet is.
Mielőtt erről részletesen szólnék, hadd mondjam el azt is, miért tartom egy politikai kaszt életképtelenségét kollektív természetű oknak. Azért, mert ha a nemzetnek – vagy a társadalomnak – az életösztöne, természetes intelligenciája, felhalmozott tapasztalataiból levont következtetései, mindez együtt, jól működnek, akkor ez az erő elsöpri azt az életképtelen kasztot, mely vészhelyzetben a szakadék fele irányítja az egész közösség sorsát. Ám a magyar nemzetben, a magyar társadalomban ezek az energiák a múlt század első két évtizedében olyannyira elsorvadtak, oly diszfunkciósan működtek, hogy Trianon, mint szimbolikus helyszín, ebben – és csak ebben – az értelemben valóban nem a vak, hanem az előre látható végzet végállomása. És ebben a végzettörténetben sem Tisza István, sem Károlyi Mihály vagy az egyéb Károlyiak, sem – fáj ezt kimondani – a később imponáló politikai teljesítményekre képes Bethlen István, Bánffy Miklós vagy Teleki Pál sem látta át a helyzetet. Nem látta át és ezért nem látta előre. Voltaképpen ez az 1916–18-as dráma egyik legérthetetlenebb pontja. Vajon a kifinomult politikai és történelmi ösztönnel bíró, és évszázadok alatt rendkívüli volumenű tapasztalatot felhalmozó erdélyi arisztokrácia miért mondott csődöt pontosan a legkritikusabb években? Nehéz szabadulni attól a dramaturgiai ihletésű gondolattól, hogy az erdélyi magyar történelmi családokat a XX. században ért csapások egyik oka épp a tízes évekbeli mulasztásokban, tétovázásokban, fejvesztettségekben keresendő... (Ezt talán Bánffy sem gondolta másképp.)
Most pedig próbáljunk meg válaszolni arra: mi kellett volna ahhoz, hogy az ország ne egy mások által megírt történelem, ne egy mások által megrajzolt kényszerpálya logikája mentén legyen kénytelen végigélni a múlt század hét évtizedét, 1920-tól 1990-ig. Úgy, ahogyan ez például Törökországnak sikerült, annak a Törökországnak, mely megint csak nem arról volt nevezetes, hogy társadalmi-politikai berendezkedése milyen mintaszerűen toleráns, racionális, demokratikus és progresszív. A kérdés megkerülhetetlen: ha Törökország képes volt kibújni a békediktátum bilincseiből, akkor Magyarország miért nem?
E fejtegetés – ismétlem – csak annak körüljárására korlátozódik, hogy miként lehetett volna elkerülni Erdély Romániához való csatolását és az északkeleti megyék elvesztését.
Erdély (meg a Partium és a Bánság) persze nem Magyarország – még ha a területe nagyobb is a trianoni országénál –, de mindenki tisztában van vele: milyen erős hátországa, milyen megbízható történelmi partnere lehetett volna a Trianon utáni Magyarországnak – ezúttal is, a történelemben immár másodszor – egy erős és független Erdély.
Igen, az a nevezetes keleti Svájc, amelynek létrehozásához a következők lettek volna szükségesek.
Először is, Magyarországnak – ez itt most a nemzet akaratát úgymond hordozó és megtestesítő politikai elitet jelenti – nem lett volna szabad letérnie a kossuthi útról. Nem lett volna szabad – ahogyan Kossuth előre látta, hogy ez fog történni – a nemzet sorsát a német imperializmus jövőjéhez és borítékolható vereségeihez kötnie.
S most fordítsuk meg, és ahelyett, hogy mit nem lett volna szabad, beszéljünk arról, hogy mit lett volna kötelező megtennie. És ne is menjünk vissza 1867-ig, sőt, még 1914-ig se, amikor is – ez nyilvánvaló – semmilyen áron nem lett volna szabad hadba lépnie. (Ahogyan három évtizeddel későbben sem.)
Ezzel szemben legkésőbb 1916 őszén, a román támadás visszaszorítása után, sőt, már azzal párhuzamosan meg kellett volna kezdenie a Kárpátok át nem járható erődrendszerré való átalakítását. Minden hegy, minden szikla, minden egyes fenyőfa egy komplex védelmi vonal elemévé kellett volna hogy váljon, olyanná, mintha csak Maginot hadügyminiszter képzelte volna el. Mégcsak nem is egy Bonaparte kellett volna. (Stromfeld Aurél, vagy Kövess Hermann személyében talán az is megvolt...)
A hegy- és vízrajzi térképre pillantva, egyértelmű, hogy ez a Vaskapunál kezdődő, a Vöröstoronyi szoroson át a Kárpát-kanyar mentén az Uzsoki-hágóig húzódó vonal északon Ungvárt, Munkácsot és Husztot is magába foglalva, innen délnek fordulva halad lefele a Partium, majd a Bánság peremén, hogy majd ismét a Vaskapuhoz érjen. Ily módon – bármi eshetőségre – Erdély nyugat felől is védetté lett volna tehető. (Jó lesz az még, ki tudja milyen neotatár fenyegetés ellen...)
1918 januárjától, a bukaresti békében rögzített feltételek alapján Magyarország még egy külön biztonsági sávhoz jutott a Kárpátok keleti és déli lejtőin... Milyen hatalmas ajándék minden hadműveleti tervezés számára! Védelmi szempontból egyenesen megfizethetetlen!
Ami a ma Kárpátaljának nevezett területet illeti, érdemes idézni Gyönyör József könyvét – Határok születtek –, amelyben azt írja: „Csatlakozása egészen a háború végéig nem szerepelt a csehszlovák forradalmi mozgalom programjában." „Nem esett róla szó sem az 1918. október 18-i Függetlenségi nyilatkozatban, sem az Osztrák–Magyar Monarchia nemzeteinek 1918. április 11-i római nyilatkozatában, sem a prágai színházi ünnepségek alkalmával rendezett nagygyűléseken, sem a Nemzeti Bizottság 1918. október 28-i felhívásában, Kárpátalját az első csehszlovák törvény sem említi."
Ez a terület – Erdély, Kárpátaljával együtt – egy jóval több mint 100 000 [kb. 125 000] négyzetkilométernyi természetes erőd. Megerősíteni gyerekjáték lett volna.
Csak meg kellett volna találni és kinevezni a várvédő Dobó Istvánokat, Zrínyi Miklósokat és Klapka Györgyöket. S most idézzük ismét Moltert: Kolozsvárott „Egyik délután ajánlkozik egy huszárezredes, hogy átveszi a város parancsnokságát, meg is bízzák e nehéz feladattal: másnap reggel jelenti, hogy csak négy huszárja maradt fegyverben." Marosvásárhelyen a postahivatalt hét román katona foglalta el. Hát ne mondja senki, hogy nem akadt Vásárhelyen hét férfi...
Maderspach Viktor egymaga képes volt a Déli-Kárpátokban felvenni a harcot a román hadsereggel. Vajon miért nem adatott meg neki, hogy egy század, egy ezred vagy egy hadosztály élén irányítsa a küzdelmet?
Mint ismeretes, a második világháborúban az Árpád-vonalat (a Kárpátok északkeleti részén) még az egészen más csapásmérő erővel rendelkező szovjet csapatoknak sem sikerült áttörniük – egyetlen ponton sem. Minden más akadályt bevettek, ezt az egyet nem voltak képesek. 1916–1918 között egy körkörös Árpád-vonalat kellett volna Erdély és Kárpátalja köré vonni. Ilyen egyszerű.
(A csángókat figyelmeztetni kellett volna, hogy kapuzárás lesz, és az erre hajlandókat le kellett volna telepíteni: nem az Alföldön, hanem a hegyek innenső oldalán, és birtokot kellett volna kapniuk, erdőt, legelőt, szántót.)
Földreform kellett volna. A kossuthi útról beszélünk, nem? Tudom, hogy nem egyszerű dolog keresztülvinni egy földreformot. De ha mi nem, megcsinálja más. Molter Károlyt idézzük ismét: „Engem hivatalos eszkorttal vittek fel a városházára, hogy az immár románná alakított tanácsteremben legyek szíves és gyorsírjam a magyar földbirtokos grófok és Bontescu miniszter tanácskozásait a földreformról. (...) eszembe jutott, hogy alig két esztendeje ugyanabban a teremben gyorsírtam volt Ugron Gábornak, az Eszterházy-kormány belügyminiszterének itthoni székfoglalóját."
Molter egy erdélyi magyar főúr szavait is idézi: „Lám, e miniszter [Bontescu] magyarul vigasztalt, mikor megkérdeztem, hogyan éljek meg ötszáz holdból, holott eddig négyezerből szoktam meg a megélhetést. Hogy tud ez a miniszter még magyarul! Azt mondta, hogy ő most szeretné megszokni, hogy ötszáz holdból éljen meg, mert eddig nem volt neki."
Román és magyar gazdák tízezreit kellett volna földhöz juttatni, persze azzal a feltétellel, hogy elveszítik, ha – amennyiben úgy követelné a helyzet – nem harcolnak a szabad Erdélyért. Igen, Erdélyt egy totális háborúra kellett volna felkészíteni, mint ahogy az Svájcban szokás – ha már ennyit beszélünk a keleti Svájcról.
Az erdélyi románokkal meg kellett volna ismertetni az ókirályságbeli realitásokat; úgy, hogy a helyzet ismeretében alakíthassák ki véleményüket saját politikai jövőjükről.
Román–magyar–szász konföderációt kellett volna előkészíteni már 1916 szeptemberétől, úgy, hogy ha a helyzet majd ezt kívánja, 24 órán belül működni kezdjenek a már kialakított hatalmi és adminisztratív struktúrák. Így lehetett volna az új Jellasicsok betörése ellen védekezni.
E kérdéssel persze már átléptünk a szorosan vett katonai kérdések területéről a politikai tennivalók területére. Az öreg Bem tábornok is ezt tette, folyton beleszólt a civil ügyekbe, nem véletlen, hogy orroltak is rá, Kossuth alig győzte elsimítani a Bem stratégiai célú, de civil intézkedései miatt lázongó politikai kedélyeket. Dehát egy ilyen méretű háborúnál társadalmi, politikai és hadászati kérdések egymástól elválaszthatatlanok. A magam részéről úgy gondolom, hogy a hegyek és városok megerősítése önmagában, mindenféle földreform nélkül is már jóval kedvezőbb pozíciót biztosított volna nemcsak Erdély, hanem Magyarország számára is.
Ami pedig a dezertálást illeti.
Lehet, hogy négy év frontszolgálat után mindenkinek elege lett már a harci zajból és a lövészárkokból. Lehet, hogy már minden egyes katona a pokolba kívánta az egészet, és valóban nem akart több katonát látni, ideértve legelőször is saját magát.
Nem is rájuk kellett volna bízni Erdély védelmét.
Egy komolyan szervezett népfelkelés, egy fegyelmezett és jól felfegyverzett nemzetőrség biztosíthatta volna nemcsak a civil, de még a legtöbb katonai objektum védelmét is azzal a fenyegetéssel szemben, amit a kisantant jelentett. (A nagyantant kormányai pedig aligha tudták volna megmagyarázni, ki-ki a maga parlamentjében: ugyan miféle célokért hull még mindig a francia, netán angol vér ott a távoli – az atlantiak biztonságát semmiképp sem fenyegető –, amúgy bevehetetlen Kárpátokban.)
Ha a székelyek azt tehették volna, ami a vérükben volt, mert évszázadokon át védték a gyepüket: ha arra kaptak volna parancsot, hogy most is ezt tegyék, akkor nem egy lerongyolt hadosztály harcképességén dőlt volna el a kérdés, hanem valóban minden egyes bokor és félig elfűrészelt fenyőfa Erdély védelmét szolgálhatta volna...
Természetesen, professzionális haderőt is mozgósítani lehetett volna – elég sok harcedzett, hétpróbás, hazátlanná vált, zsoldosnak való katona keresett magának akkoriban életcélt és megélhetést. (Az ország tartalékai pedig messzemenően elegendőek voltak ahhoz, hogy egy ilyen hadsereget megfizessen.) Elég, ha csak a felbomlott német hadsereg egyes csapataira gondolunk, például a Mackensen-sereg részeire. (Ez utóbbiról folyt is elég vita, azóta is.) Igen, mindezt megtervezni és keresztülvinni nem lett volna egyszerű és nem lett volna olcsó. És egy országot elveszíteni az olcsó és egyszerű? Csak egy átfogó tervet kellett volna kidolgozni, melyet a miniszterelnöktől a főispánon keresztül a falu bírójáig mindenki szolgálhat – és mindenki szolgálta volna. Ezt mulasztották el az 1916 utáni kormányok.
(Bár e sorok írója radikálisan köztársaságpárti, mégis járhatónak vélte volna akár azt a megoldást is, hogy – a Habsburgok értelemszerű trónfosztása után – Erdély esetleg ne kantonális konföderációként létezzen, hanem akár olyan monarchiaként, amelynek uralkodója képes az önálló Erdély gondolatát elfogadtatni, érvényesíteni és garantáltatni az európai hatalmakkal. Ha lett volna ilyen uralkodó vagy uralkodóház...)
A francia gazdasági és politikai tényezőket messzemenően és jó előre érdekeltté kellett volna tenni az önálló erdélyi államalakulat felépítésében, kincseinek kiaknázásában, a francia befolyás garantált érvényesítésében, az óromániai vonzerő ellensúlyozásában.
Igen, így lehetett volna menteni, ami még menthető volt (s ez nem volt kevés), így lehetett volna Erdélyt és Kárpátalját megtartani – nem magyar államkeretek között, hanem mint demokráciát a multietnicitás és multikulturalitás alapjain. Magyarország megszabadult volna a számára kezelhetetlenné vált román kérdéstől, megőrizte volna az Aradtól, netán Temesvártól Szatmárnémetiig terjedő szélét az Alföldnek, Erdély pedig megmaradt volna annak, amire történelmi küldetése predesztinálta. (Románia és a csehszlovák állam pedig jóval szerényebb súlyú rivális alakulatként jött volna létre.)
Ha valaki pedig minderre csak legyintene, mondván: hát igen, így gondolkodnak a történelemről az alanyi költők és a Kávéházi Konrádok, ilyen romantikusan és naivan – mi mást felelhetnénk rá, minthogy: s bezzeg a sok profi, milyen jól elrendezte az ország sorsát... Mint ahogy arra a bölcsességre is, hogy könnyű utólag okosnak lenni, azt válaszolhatjuk: persze. Épp arról beszélünk, hogy az a baj, hogy senki nem volt előre okos... (De úgy látszik, sokszor utólag sem vagyunk rá képesek.)
Idézzük ismét Moltert: „»Nem volt garnitúrája«, – így írhatná a történetíró az akkori erdélyi politikátlan élite-ről, melynek kitűnő »erkölcsi habitusánál« csak a Pesttől való és kezdeményező erő nélküli függése volt nagyobb. [...] Jámbor, optimista agyvelők [...] Mikor Marosvásárhelyen összeült a Kultúrházban a Székely Nemzetgyűlés" – tényleg, erről miért beszélünk olyan keveset? –, „...egészen közelről szemlélhettem őket. Párizsban azonban meg sem hallották a hangjukat, túlkiáltotta őket sokszorosan a gyulafehérvári pontok szózata, s még Wilson se hitte volna a két gyűlés összehasonlítása után, hogy kiáltványaik – a gazdaállam nevétől eltekintve – majdnem szóról szóra egyeztek."
Ki tud a Székely Nemzetgyűlésről? És a kolozsvári magyar nagygyűlésről, három héttel a fehérvári után? És arról ki beszél, hogy ezen a kolozsvári gyűlésen román szónokok is a Romániával való unió ellen érveltek?
Most, mikor kézzelfogható realitásként kezd feltűnni, hogy Magyarország és Románia közt – az Európai Unión belül – végre egyszer légneműsödni fognak a határok (a két ország máris egyazon katonai szövetség tagja), feltehető a kérdés: érdemes-e a régmúlttal ennyit foglalkozni, különösen, ha a történelem ilyen ügyesen megoldja azt, amit egy életképtelen generáció elmulasztott?
A válasz természetesen az, hogy bármit hozzon a jövő, bármilyen ajándékkal lepjen is meg, saját hibáinkból akkor is tanulnunk kell.
Arról nem is beszélve, hogy nemzetünk jövője aligha a hagyományos értelemben vett csatatereken fog eldőlni. Márpedig abban a versenyben, abban a kihívás-sorozatban, amely előtt a nemzet manapság áll, a politikai elitnek nem szabad hibáznia.
Talán ez a legfőbb tanulság számunkra ma, 8 évtizeddel a történtek után.

*

Végezetül, a „mi lett volna ha" kérdésről.
Van egy szemlélet, mely szerint történelmietlen, tudománytalan, egyszóval: tilos föltenni ezt a kérdést, az emberi gondolkodás legősibb és legjellemzőbb kérdését. Azt a kérdést, amelyet sem az állati, sem a gépi intelligencia nem tud feltenni. (Ne tévesszük össze a gépet a programozóval!)
Arra a kérdésre, hogy mi lett volna, ha Kolumbuszt huszonéves korában leszúrják egy kikötői csapszékben (nem volt ez ritka halálnem akkoriban), a „történelemtudomány" felhördül, elvörösödik és az asztalt csapkodva azt üvölti, hogy a kérdés történelmietlen, tehát feltehetetlen, tehát megválaszolhatatlan. Kolumbusz nem halt meg huszonévesen, ergo nem is halhatott meg, Spectator szavával élve: csak az lehetséges, ami valóságos. Ami nem történt meg, az azért nem történt meg, mert nem is volt esélye megtörténni. A világ sorsa predesztinált, egy verébfi sem eshetik le...
Milyen szerencse, hogy némelyeknek, mondjuk az alanyi költőknek meg van engedve, hogy félénken feltegyenek és megválaszoljanak még ilyen istenkáromló kérdéseket is.
Példánknál maradva: ha Kolumbusszal akkor az történik, akkor két dolog valószínűsíthető bizonyos határok között: 1.) Európai hajó nem jut el 1492-ben Amerikába. 2.) Ha nem is 1492-ben, de előbb-utóbb eljutott volna valaki más Amerikába.
Minden állítás válasz egy „mi lett volna ha" kérdésre. Mikor a történészek elégedetten leírják azt a mondatot, hogy „A XV. század végére a hajózási ismeretek és a kereskedelmi meg nagyhatalmi érdekek megteremtették Amerika felfedezésének feltételeit", akkor valójában arra a kérdésre is válaszolnak, hogy mi lett volna, ha Kolumbusz nem indul útnak.
Tartsuk be hát a játékszabályokat, és fogalmazzuk át a gondolatmenetünket konklúziók és egzakt megállapítások formájában. Egyszóval:
1. 1916 augusztusára a nagyhatalmi érdekek és a regionális hatalmi törekvések megteremtették annak feltételeit, hogy Románia megtámadja Magyarországot, Erdély megszerzésének céljából.
2. A támadás visszaverésével a fönt megnevezett – és nyilvánvalóvá lett – érdekek és törekvések továbbra is érvényesek maradtak.
3. Egy kormányzatnak kötelessége az országot fenyegető virtuális és valóságos veszedelmek ellen felkészülni.
4. Amelyik kormány, kormányzat, politikai elit ezt nem teszi meg, az honvédelmi ismeretekből elégtelenre vizsgázik.
5. Magyarországnak 1916–18 közt honvédelmi előrelátásból elégtelenre vizsgázó kormányai voltak (politikai elitje volt). E kormányok nem ismerték fel vagy nem vették komolyan a román agressziós szándékokat.
6. Az a jó kormány, amely az agresszív tervekre preventív válaszokat képes adni. (3-as pont.)
Ilyen preventív válaszoknak számítanak a következők:
az ország könnyen védhető pontjainak megerősítése,
nemzetőrség megszervezése,
a deficitesnek mutatkozó saját katonai potenciál külső forrásokból történő kiegészítése. (Lásd a Mackensen-hadsereg terjedelmi okoknál fogva itt ki nem fejtett kérdése.)
7. Erdély megszerzését Románia tűzte ki célul. Kárpátalja megszerzését 1918 novemberéig senki sem tűzte ki célul. Erdély és Kárpátalja Magyarország könnyen megerősíthető tartományait képezték, és együtt egy gazdaságilag és politikailag is életképes, négynyelvű országot, egy stabil demokráciát, a népesség arányait tekintve is kiegyensúlyozott szerkezetű államot alkothattak volna – mint ahogy korábban alkottak is. (Kárpátalja többsége Trianon előtt már szláv ajkú volt, de számottevő német nyelvű népességgel is rendelkezett a magyarok mellett, és néhány román falu is van a Tisza mentén. Vélhető egyébként, hogy e régió jelentékeny zsidó népessége is előbb-utóbb önállóan kívánta volna meghatározni magát e sokfajtájú, soknyelvű, sok vallású, sok kultúrájú térség társadalmi-kulturális-politikai rendszerében.)
8. Az antanthatalmak Romániának tett ígéreteit a románok által 1918. januárjában Bukarestben kötött különbéke legalábbis relativizálta. A győztes antanthatalmak körén belül nem volt sem általános, sem egyértelmű a román igények támogatása.
9. Franciaország nem elsősorban „Romániát" támogatta, hanem stabil hídfőállást keresett gazdasági és stratégiai érdekei számára a „germán" érdekszférát képező Közép-Európa „háta mögött", vagyis attól keletre. Románián kívül azonban nem talált ilyen államalakulatot.
10. A fentiek alapján bármely hatékonyan működő hatalmi elitnek, de legalább egy-két felkészültebb kormánynak kötelessége volt felismerni, hogy az ország keleti része, körülbelül egyharmada, megőrizhető önálló államalakulatként. Nem mint a magyar korona országa, de nem is mint a románoké (vagy mint más államokhoz, például Csehszlovákiához kerülő országrész).
Hölgyeim és Uraim: ezúttal ennyit a „mi lett volna, ha" típusú kérdésekről, és arról a tiltásról, amely nem engedi feltenni őket, egy alternatívák nélküli világ illúziójában, abban a meggyőződésben, hogy a világban minden csak és szigorúan egyféleképpen történhetett: éppen úgy, ahogyan meg is történt.
(Elhangzott a Károli Gáspár egyetem Trianon-konferenciáján, 2003 májusában)

*

FWE A történészek nem azért kárhoztatják a „mi lett volna, ha..." kérdést, mintha azt gondolnák, hogy csak egyetlen lehetséges módja volt egy esemény megtörténésének. Hanem azért tilos ezt a kérdést feltenni, mert azt még el tudjuk képzelni ugyan, hogy valami másként is történhetett... de hogy ennek a másként történésnek milyen következményei lettek volna, s ezeknek milyen viszont-konzekvenciái, ez már követhetetlen és kiszámíthatatlan, ezekkel foglalkozni teljesen hazárd spekuláció.
SzG Nos, én úgy gondolom, hogy Erdély és Kárpátalja hegyláncainak megerősítése elemi kötelessége lett volna az ország vezetésének. Gondolkodj el ezen, hogy a második világháborúban az egyetlen akadály, amelyen a Vörös Hadsereg nem tudott keresztültörni, a Kárpátok-beli Árpád-vonal volt. (Az áttörhetetlenség egyébként mindkét irányban igaz, nyugat-keleti támadás esetére is. Az első világháború egyetlen komoly katonai sikere a román hadsereg számára – amely nem képviselt jelentősebb tűzerőt – az volt, hogy tartani tudta a Keleti-Kárpátok vonalát. Gondolj az ojtozi, marasti-i, marasesti-i csatákra.) Azt a mulasztást sem értem, amelyet a Mackensen-hadsereggel kapcsolatban követtünk el. Ha ezekben a kérdésekben több helyzetfelismerés lett volna a politikusainkban, ma Erdély önálló, négynyelvű ország lenne, 130 000 négyzetkilométeren, Orsovától Munkácsig.
FWE Négynyelvű?
SzG Kantonokba szerveződött román, magyar, német és szláv népekkel. A magyarhoz értendő természetesen a székely is. A székely székek, meg a szász autonómia világos előfejleményei és alapjai a kantonális rendszernek.
FWE A magyar tehát a magyart és a székelyt jelenti. A német?
SzG Jelentette volna a bánsági és a szatmári svábokat is, a partiumi és bánsági részek peremén (azt feltételezve, hogy a Bánság és Szatmár környéke Erdélynél maradt volna, mint a természetes erőd lábainál fekvő részek) meg persze az erdélyi szászokat és kárpátaljai németeket...
FWE Kárpátaljai szászokat?
SzG Persze. Huszt városa például teljesen az volt, ne a brassói szászokra gondolj, hanem a cipszerekre. De emellett még...
FWE Emellett még?
SzG Nemcsak népekről szükséges beszélnünk, hanem nyelvekről és kultúrákról is. Például, ha a Máramarosban és az északkeleti megyékben számottevő jiddisre gondolunk, azt ugyebár a zsidóság beszélte... de az mégiscsak egyféle német nyelv... bonyolult kérdés, mert ugye van a szászok és svábok német nyelve, van továbbá a zsidók jiddise, amit ráadásul nem minden zsidó beszél Erdély-szerte. De az autonómiák rendszerével ki lehetett volna alakítani az egyes közösségek identitását s az egyes kultúrák érdekeit legjobban garantáló államszerveződési modellt. Ehhez minden előfeltétel és tapasztalat megvolt az erdélyi történelemben.
FWE A szlávok alatt kit értesz?
SzG Terminológiai vita van afölött, hogy ruténnak, ruszinnak, kisorosznak vagy egyenesen ukránnak nevezzük, illetve tekintsük az ott élő szlávokat, ezért kerültem a pontosabb meghatározást. És van egy szlovák népesség is, de nem tudom, Trianon előtt hányan voltak.
FWE És hogy néztek volna ki ennek a Nagy-Erdélynek az etnikai viszonyai?
SzG Emlékezetből, tehát szigorúan nem tudományosan: közel fele lett volna román, több mint egyharmada magyar, közel egynegyede német, több mint egyötöde szláv...
FWE És mi volt a visszhangja az előadásodnak?
SzG Inkább csak a cseh és szlovák történészek reagáltak rá, némileg idegesen.
FWE És mit mondtak?
SzG Hogy komoly helyen tilos föltenni a „mi lett volna ha" kérdést stb. Úgyhogy azt már ki sem fejtettem nekik, hogy a román politika is támogatta volna az önálló Erdély gondolatát. Csak az lett volna ehhez szükséges, hogy kiderüljön: Erdély egészében megszerezhetetlen számukra. Vagyis, hogy a maximális cél nem valósítható meg. Ettől kezdve a minimális célt támogatták volna, a románok elszakadását Magyarországtól. Nyilván, távlati hátsó szándékokkal.
FWE Egy írásodból látom, hogy magad is megfordultál Trianonban. Vegyes műfajú szöveg, vannak benne részletek ott tartott előadásodból, meg verssorok is, s az egész egy naplószerű vagy levélszerű keretbe van ágyazva...
SzG Igen, az Országjáróban jelent meg... Ki emlékszik még erre a lapra? Te hogy bukkantál rá?
FWE Nagyanyám stelázsiján, ezzel volt leterítve.

Szőcs Géza trianoni levele

„Hölgyeim és uraim,
bizonyára nem ismeretlen Önök előtt az, hogy a második világháborúban egyes nagyon fontos missziót teljesítő amerikai harci repülőgépek igen különös módon kommunikáltak a támaszpontjukkal. Rádiósaik ugyanis olyan titokzatos kódokat használtak, amelyek kétségbeesésbe kergették az ellenséges rejtjelfejtőket. Érthetetlennek tűnt, hogy az amerikaiak miképpen képesek hosszú dialógusokat folytatni az élőbeszéd sebességével, vagyis mindennemű külön berendezés igénybevétele nélkül, sifrírozó és desifrírozó transzformációk nélkül.
A háború után fény derült a titokra. Az amerikaiak a repülőgép rádiós ülésébe isten háta mögötti kis indián törzsekből sorozott fiúkat ültettek, a támaszponton pedig a törzs egy másik indiánja ült az adóvevőnél. Szavaikat senki sem értette, nemcsak a németek és japánok, hanem az amerikaiak sem, s így az is lehet, hogy a bombázásra vonatkozó információkon kívül kicserélték véleményüket a törzsfőnökről vagy a sámán csinos lányáról is, még reménytelenebbé téve a megfejtési kísérleteket. Bizonyos idő elteltével más-más törzsek fiai váltották egymást a híradós ülésekben, Amerika pedig megnyerte a háborút.
Mikor ma azon töprengünk, hogy ki fog nyerni; hogy az Amerikából érkező szokások, értékrendek és értékrendszerek expanziója megállítható-e, érdemes elgondolkodnunk az indián híradósok példázatán.
Történetünkből néhány érdekes tanulság vonható le, azon túlmenően is – mondhatnók tréfásan –, hogy a tengelyhatalmak nem becsülték kellően a kis népek beszédével foglalkozó nyelvtudományokat. Amerika akkor igenis példát mutatott abban, hogy értékeli egzotikusabb állampolgárait is. Ma pedig talán Európa ismeri fel azt a tényt, hogy igenis szüksége van saját évezredes indiánjai, négerei, eszkimói és egyéb bennszülöttjei részvételére ahhoz, hogy önmaga lehessen. Igenis, minden emberi nyelv, a legkisebb is, nem egyéb kódnál, amelynek megfejtése az egész emberiséget viszi majd közelebb ahhoz, hogy visszaállítsa a Bábel előtti nyelvet, amelynek szavai a maguk isteni világosságával nevezték nevükön a dolgokat."
Eddig jutok az előadásom szövegében, mikor tűzijáték robajára kapom föl a fejem. Az ablak a fákra nyílik – a fák, a fák, a trianoni fuck, mondanák Pesten –, hiába kémlelek lefele, nem látszik semmi.
Kisétálok a kastély szív-vonalát megrajzoló oszlopsorhoz. A tűzijátéknak vége, de mesés majdnem-telihold lóg a kastély és a park fölött.
Libát vettem Libanonban,
haj, haj, haj,
El is lopták Trianonban,
baj, baj, baj.
Non, non, non.
Liba non, non, non.
Ez a régebb írt bagatellem jár az eszemben. De mi az ördögöt keresek is én Trianonban?
Les rencontres de Versailles, ez a címe annak a találkozónak, amely Jospin miniszterelnök és Chirac köztársasági elnök védnöksége alatt tesz kísérletet a globalizáció és egy új civilizációs értékrend összefüggéseinek kitapogatására. Ennek az „anti-Davos" tanácskozásnak a meghívottjaként helyeztek el a trianoni kastélyban mint vendéget.
„Hölgyeim és uraim,
az országot, amelyben élek, a volt diktátor, Ceauşescu, a legvadabb eszközökkel kívánta egynyelvű nemzetállammá homogenizálni. Számomra világos, hogy a nyelvi mássággal szembeni türelmetlenség elvezet a mindenféle mássággal szembeni agresszióig. A tiltás előbb a hogyanra vonatkozik (hogyan ne beszéljünk a nyilvánosság előtt? pl. magyarul). Ugyanez később olyan tiltásként fog megjelenni, amely a közlés tartalmára vonatkozik (mit ne mondjunk? pl. ne bíráljuk a szocialista nemzetállamot). Végül a tiltások átcsapnak kötelezővé tett nézetek számonkéréséig. Éljen Ceauşescu elvtárs – s aki nem így gondolja, vagy nem ezt mondja, az ellenség. Ez a logika van beépítve abba a türelmetlenségbe, amely egy más nyelv ellen irányul; és ez érthető is, hiszen az a más nyelv nem egyéb, mint egy másik vélemény a világról."
Hét-nyolc kultuszminiszter; nagykövetek, rendezők – köztük Costa Gavras – Magyarországról Elek Judit, Enyedi Ildikó, Kézdi-Kovács Zsolt, Romániából hárman vagyunk jelen. Azt viszont nem tudom eldönteni: mikor a trianoni kastélyban szállásoltak el, mire voltak tekintettel: hogy román útlevéllel érkezem? vagy hogy magyar költő vagyok? vagy egyik sem érdekelte őket? puszta véletlen az egész, csak a sors hozta így, hogy 80 évvel az izé után...
Nem panaszkodhatom a lakosztályomra, de Kézdi-Kovács Zsolt épp annak a szárnynak kulcsát hordja a zsebében, amely szárnyban történt az a dolog.
Szobájuk fele menet Elek Judittal naponta többször átballagnak a szóban forgó hosszúkás, ravatalozószerű termen. Ahol aláírták akkor, éppen 80 éve.
A fényűzés nem a Lajosok korát idézi: mindenestől másodlagos minőségű. A szépérzék teljes hiányáról tanúskodó szőnyeg viszont olyan, mintha egy leépült romániai üzemben készítették volna. Lehet, hogy Bukarest ajándéka? A hálás Románia, la Roumanie reconnaissante...
„Hölgyeim és uraim,
2000 júniusában, Versailles-ban, lehetetlen nem beszélni arról, ami 1920 júniusában Trianonban történt. Trianonban és St. Germainben ezelőtt éppen 80 évvel egy olyan európai rendezési elv mellett döntöttek – egyébként Wilson amerikai elnökre történő hivatkozással –, amely rendelkezés drámai kudarcnak bizonyult. Atomizálta Európát, beépítette magába a második világháború ketyegő pokolgépét, Kelet-Európát képtelenné tette megfelelni a nagy kihívásoknak, majd száműzte a kontinens életéből. Legalább harminc, de lehet, hogy hetven évre megakasztotta Európa szerves fejlődését."
„Mikor tehát az »anti-Davos« fogalmat használjuk, tehetetlen bele nem hallani ebbe az »anti-Trianon« szintagmát is."
A nemzetállamok jövőjéről kell megfogalmaznom a véleményem; kemény mezőnyben, többek közt Chevènement belügyminiszter, a kínai és az amerikai követ is erről fog értekezni. De figyelmem közben elkalandozik a témától. Pár soros limerickszerű szöveget vetek papírra:

A trianoni fák alatt

A trianoni fák alatt
Jónás fogott egy cethalat.
Bekaplak téged – így a bálna –
hogyha Jónás nem kiabálna,
de Jónás zsörtölőd, morog:
hová kűdött esmég az Úr!
itt fejét négybe vágja Koppány
és megőrül és megvazul.

Még van idő befejezni az előadás szövegét. (Milyen az élet – pont holnapután este a Drezdai Irodalmi Napokon kellene bemutatnunk – a fordítóval, Hans Henning Paetzkével – német nyelvű verseskötetemet. Ha a gépet elérem, akár még be is futhatok Drezdába, az utolsó percben.) (P.S.: Elértem.)
„Hát ez az én látomásom az új Európáról, amelynek – francia, német, román, magyar, észt és baszk pilótáival és rádiósaival – meg kell találnia a válaszokat a XXI. század kihívásaira a globalizációtól a génmanipulációig és a klímaváltozásoktól a társadalmi konfliktusok kezeléséig."
Ágyam fölött („trianoni ágyam fölött") kagylókat ábrázoló metszet függ. Felirata olyan, mint egy ráolvasás: Psammobies. Lucines. Tellines. Donaces. Vénus.
Vénuszról jut eszembe a kedves féltékenységgel érdeklődő telefonhívás: milyenek az itt, Trianonban fennforgó nők. Azt feleltem: nem kell aggódnod, szívem, ezek a nők itt mind olyanok, mintha a békeszerződésből felejtették volna itt őket.
És tényleg, szorongva nyitogatom a szekrényeket: vajon miféle múmiák, a hajdani bukaresti gyorsvonatokról lemaradt miféle ágyasok fognak belőlük kizuhanni...
Trianonban, 2000. június 14-én
(Millenniumi Országjáró, 2000. június)

*

FWE A dőlt betűs részek tehát az előadásodból valók?
SzG A magyar változatából.
FWE Franciául beszéltél?
SzG Persze. Hiszen az egész találkozó egy kétségbeesett kísérlet jegyében történt, hogyan szerezhetné vissza a francia nyelv és kultúra azt a rangot, pozíciót és respektust, amelyet elveszített, miután alulmaradt az angol nyelvvel és az amerikai globalizációval szemben. Ezt igen sok francia komoly frusztrációként éli meg, hiszen még nem is olyan régen a francia volt a diplomácia nyelve, ők voltak a megmondó nemzet, és Párizs volt a világ fővárosa.
FWE És te őket támogatod az angolszászokkal szemben?
SzG Előadásom utolsó idézett mondatából kiderül, mit gondolok: Trianon mindenkinek csak bajt hozott, még maguknak a franciáknak is. Persze pőrébben is fogalmazhattam volna, valahogy így: „Uraim, Önök most annak a következményeit szenvedik, hogy itt e Párizs környéki kastélyokban beverték az utolsó szegeket a régi Európa koporsójába. Abba a koporsóba azt az Európát helyezték, amely vigyázó szemeit mindig Párizsra vetette. Nos, Uraim, tetszettek volna igazságos békét csinálni Trianonban."
FWE Mintha kárörömöt hallanék a hangodban. De egyébről kérdeznélek. Ezt a trianoni leveledet, riportodat, minek nevezzem, a Millenniumi Országjáró közölte. Ez az Orbán-kormányzat idejében jelent meg. Az akkori ellenzék, a mai kormánypártok vele szembeni indulatai félreérthetetlenek voltak. Erre nem gondoltál? Ez nem zavart?
SzG Az zavar, ha egy írás üzenete helyett bárkik is azt kezdik boncolgatni, hogy hol jelent meg, meg hasonlókat.
FWE Annak is üzenete van, hogy valami hol jelenik meg.
SzG Ez így van. A konkrét esetben egy olyan kiadványról beszélünk, amely alkalmasnak látszott arra, hogy igen nagyszámú olvasóhoz juttassa el a gondolataimat.
FWE Sokan ki sem nyitották az újságot, mert kormánykiadvány volt.
SzG Egy olyan kormányé, amelyet az ország népe választott meg.
FWE Azt mondják, egy művész soha ne legyen kormányközeli és ne támogasson semmilyen kormányt.
SzG Akik ezt mondják, olyan ellenzékiek, akik a következő kormányváltozás után a leglelkesebben tolják annak a másik kormánynak a szekerét. Mindettől függetlenül, a véleményszabadság gyakorlásába belefér, hogy az ember olykor tiltott, olykor tűrt, olykor – urambocsá' – támogatott kiadványokba is írhasson. Velem ez utóbbi nem sokszor fordult elő, de előfordult. Ami pedig ezt a szöveget illeti: nem az zavart, hogy hol jelent meg, hanem az, hogy valamelyik szerkesztő nagy tudálékosan belejavított a kéziratomba. Abban ugyanis az állt, hogy „nonszensz-verset vetek papírra". Ezt átírták „limerickszerű"-re.
FWE Mielőtt a nemzet felelősségét tárgyaló egyéb írásaidról...
SzG A nemzet felelősségét?
FWE Arról a felelősségről van szó, mennyire becsüli meg legjobbjait...
SzG Ja úgy. Semennyire.
FWE Szóval, zárjuk le a Trianon-szálat a híressé lett Fanus-sztorival.

Szőcs Géza: Kilenc erdélyi várost vásároltam vissza Fanus Neagutól
Részlet egy önéletrajzi regényből

Mikor az első kötetemért kapott irodalmi díjat átvettem Bukarestben, az Írók Házában megismerkedtem Fanus Neagu román íróval, aki valamiért Fanus Neagu Basarab néven mutatkozott be nekem. Nemsokkal később összetalálkoztunk egy gyorsvonat étkezőkocsijában. Mellesleg – Stefan Banulescu és D. R. Popescu mellett – ő a legjobb román prózaírók egyike, most velem szemközt leülve mereven rám nézett és köszönés helyett azt kérdezte: – Fáj neked, hogy elvettük tőletek Erdélyt?
Persze, hogy fáj – feleltem habozás nélkül. Fanus elmosolyodott és azt mondta: – Akkor te egy becsületes ember vagy. Én megkérdeztem ugyanezt Létaytól és Huszár Sándortól is, azt felelték: nem fáj. Hát miféle ember az olyan, akinek nem fáj, ha elveszik a hazáját? Létay Lajos az Utunk főszerkesztője volt – Huszár pedig A Hét című bukaresti hetilapé.
Fanus Neagu összehunyorította a szemét és jó hangosan azt javasolta: ha fizetek neki egy fél deci vodkát, ő visszaadja nekem Nagyváradot. (Ő maga egyébként a Duna alsó folyásának mentéről származik.) Összesen kilenc erdélyi várost vásároltam vissza Fanus Neagutól. Később hallottam, hogy szokásává lett ezt a kérdést föltenni erdélyi magyar íróknak, akik többnyire csak kínos vigyorral próbáltak szabadulni a kellemetlen helyzetből. Legtöbben provokációt gyanítottak a kérdés mögött: én úgy értelmeztem, mint grimaszt a betegesen gyanakvó román kormányzat felé. A kincstári román propaganda szerint minden magyar lelke mélyén ott a revans dédelgetett gondolata. Erdélyt elvenni a románoktól. Eközben a kormányzat olyan állapotokat teremt az országban, hogy az embereket valóban egyre inkább kezdi foglalkoztatni az ötlet.
Fanus Neaguról az a hír járta, hogy egyszer egy írószövetségi ülésen a következő kérdést tette föl George Macovescunak, az írószövetség elnökének, aki egyben külügyminiszter is volt akkoriban:
– Macovescu elvtárs! Írótársunk, Stefan Augustin Doinas nemrégiben Bulgáriába kért útlevelet, hogy részt vegyen egy nemzetközi költőtalálkozón. Útlevélkérelmét visszautasították. Vajon miért? Megmondom én, hogy miért: büntetésből, amiért egy másik román író kint maradt Angliában. Ezért most az írók egy ideig nem fognak útlevelet kapni. De elvtársak, van szerencsém közölni, hogy bizonyos rádióhírek szerint a napokban egy norvégiai román kém is disszidált. Ez most azt jelenti, hogy a kémek sem fognak útlevelet kapni?
E könyvben csupa olyan párbeszédet idézek, amelyek szó szerint megmaradtak az emlékezetemben. A fenti bekezdés természetesen ez alól kivétel: az említett gyűlésen nem voltam jelen.
Talán el sem meséltem volna most ezt az esetet, ha Dorin Tudorantól nem értesülök a történet furcsa epilógusáról. Dorin Tudoran az az író, aki a világ szemében rehabilitálta a mai román kultúrát – nyilván, nem esztétikai vonatkozásban, hanem morális értelemben –, bátorsága, erkölcsi tartása közmondásos lett Romániában. Természetesen, minden lehetséges eszközzel megpróbálták lejáratni: a suttogó propaganda elterjesztette róla azt is, hogy – mint olyan legnagyobb bűnt, amelyet egy román egyáltalán elkövethet – Dorin eladta magát a magyaroknak. A vád alapja az volt, hogy Dorin is aláírta azt a tervezetet, amelyet az ENSZ-hez címeztem, s amely egy kisebbségvédelmi szervezet létrehozását sürgette. A másik aláíró Király Károly volt. A tervezetben egyébként egyetlen szó sem esik valamely konkrét kisebbségről, így a magyarról sem. A propaganda azonban megtette a magáét; de az is lehet, hogy csak az irigység: azok az írók, akik nem mertek bátrak lenni, gyűlölték Tudorant. 1985-ben, nem sokkal Amerikába való végleges távozása előtt, Dorint megszólította egy író és sziszegve azt kérdezte tőle: – Mész Amerikába? Eladtad Erdélyt Szőcsnek s most olajra lépsz?
Ez az író Fanus Neagu volt.
(Megjelent a Romániai Magyar Szóban és az Erdélyi Magyarság című folyóiratban)

*

FWE Ezzel vissza is értünk Dorin Tudoranhoz... Mi lett ennek az önéletrajzi regényednek a sorsa?
SzG A Podmaniczky utcából tűnt el az is, a hozzá összegyűjtött dokumentumanyaggal együtt.
FWE Miféle dokumentumanyag?
SzG Levelek, fotók, ilyesmik, rajzok. De nem regény volt, ez tévesen jelent meg. Egyfajta memoár volt, az Életem címszavakban egy hagyományosabban fogalmazott leágazása.

Szőcs Géza: Mária főhadnagyról és a Pulszkyakról

Megemlékezést olvasok – Huszka operettje, a Mária főhadnagy előadása apropóján – Lebstück Máriáról, annyi csata – és az operett – hőséről, akinek alakja Jókait is megihlette.
Ritkán járok operettbe, s még sohasem gondoltam rá, hogy operettet kellene rendeznem. De a Mária főhadnagynak szeretnék rendezője vagy dramaturgja lenni. Szeretném, ha a közönség a csillogás, a sujtások, a csinnadratta és a happy end mellé – mintegy epilógusként – részesülne a történelmi valóság egy ritkán emlegetett csattanójának élményében is. Nevezetesen abban, hogy Lebstück Mária főhadnagy, fiával együtt, akit az aradi börtönben szült meg, a legnagyobb nyomorban élt 1892-ben bekövetkezett haláláig. Operetthősnek: nagyszerű. De hogy megmentsük az éhenveszéstől? Ugyan kérem.
A magyar önsorsrontásról értekezvén, szükséges meghatározni: létezik-e általában vett, kollektív önsorsrontás; továbbá, hogy van-e ennek jellegzetes, össze nem téveszthető magyar változata.
A téma részletes körüljárása nélkül is állítható, hogy amennyiben a közösség érdekeit fölismerni vagy képviselni alkalmatlan elit vezetése alatt áll, az illető közösségnek nagy valószínűséggel előbb-utóbb viselnie kell a nevében sorozatosan meghozott rossz döntések következményeit. A „mindenkinek olyan uralkodója van, amilyent megérdemel" bölcsesség mindenesetre már megfogalmazza azt az összefüggést, hogy a nemzet is felelős azért, hogy kiket választ ki, legitimál és tűr el mint politikai és szellemi vezetőket.
Közvetve tehát maga a nemzet is felelős azért, hogy ki kicsoda abban az országban. Azért is, hogy kik a politikai vezetők – meg azért is, hogy kiket áldoznak fel az alantas ösztönök és a hülyeség oltárán.
E ponton rá kell mutatnunk arra, hogy amilyen rebellis, heroikus és bátor tud lenni a magyar nemzet a rátelepedő önkényuralmakkal szemben, éppolyan bizonytalan saját értékeinek felismerését és elismerését illetően. Bolyai János a Magyar Tudományos Akadémia számára ugyanannyit jelentett, mint Marosvásárhely mértékadó közvéleménye számára: egy nagy nullát. Az akadémikus urakat legfönnebb csak az különböztette meg az elzsírosodott agyú, hörcsög-ábrázatú vásárhelyi prominenciától, hogy míg az előbbieknek fogalmuk sem volt Bolyai létezéséről, addig a Maros-parti város közönsége évtizedekig fürdőzött kéjelegve a Bolyairól gyártott pletykák és hazugságok iszapvulkán-szerű kitöréseiben. Az, hogy Bolyai Farkas alul marad egy ismeretlen konkurenssel szemben egy álláspályázaton, már említést sem érdemel – főleg, ha arra a meghurcolásra gondolunk, amelyben Misztótfalusi Kis Miklósnak volt része idehaza. Idehaza, Kolozsvárott, ahol a Hollandia helyett Erdélyt választó, de az erdélyi magyar gonoszságról mit sem sejtő tudós nyomdász hamarosan bele is pusztult a toleranciájára büszke Transzilvánia kicsinyes, alantas, intrikus, hétuborkafás establishmentjének gyűlölet-gyakorlataiba. A példák hosszan sorolhatóak, az ember csak azon töpreng: vajon tényleg helyes-e feledésre ítélni a nemzet géniuszait idegronccsá nyomorító, éhenveszejtő, őrületbe kergető, a magyar önsorsrontást tetteikben, álságos szavaikban hordozó és megvalósító történelmi figuráinkat? Nem kellene inkább nevükön nevezni őket?
Vajon miről beszélgetett volna 1848–49 hősnője, Mária főhadnagy, Táncsics Mihállyal? Akinek 1848. március 15-én, miután kiszabadították, diadalmenetben volt része; aztán nyolc évig bujkált, ami azt jelentette: egy veremben lakott, aztán megint börtönbe került, majd megint – a véletlen úgy hozta, hogy éppen március 15-én – kiszabadult, több mint félig megvakulva.
Megint március volt.
Csoda-e, hogy a kiegyezés után országgyűlési követ lesz belőle?
S csoda-e, hogy a következő választásokon már saját pártja is ejti? S hogy ettől kezdve nyomorog?
„Mikor Eötvös Károly pár hónappal a halála előtt meglátogatta, akit arra kért meg, hogy nagy befolyásával protezsálja be őket a szegényházba – akkor a Soroksári úton lakott egy udvari szobában Isten két szegény öreg verebe.
– Hát egy kis ennivaló is kellene, ugy-e, meg egy kis ruha is? – nézett körül Eötvös elborult szemmel a nyomortanyán." Móra Ferenc beszéli ezt el A szimbólum című keserű írásában; ugyanott írja a temetésről: „A Táncsics bizottság csinálta a gyászjelentését, az is temettette el: derék, becsületes kalaposok, vargák, szabók, kötélverők, tímárok, azok a polgárok, akiket az akkori népgyűlési pátosz »iparoskeblű honfitársak«-nak szokott nevezni."
Aligha tévedünk nagyot azt állítva, hogy a múlt század közepétől számított fél évszázadon keresztül a legtekintélyesebb és legnagyobb kapcsolati tőkével rendelkező magyar családok sorában kiemelkedő hely jut a Pulszky famíliának. A klánalapító Pulszky Ferenc a forradalom diplomatája Londonban, Kossuth amerikai útjának szervezője, Garibaldi tiszteletbeli ezredese, tudós, író és publicista; hazatérése után a nagy magyar múzeumi gyűjtemények megszerzője, az akadémia vezéregyénisége. Felesége, Pulszky Teréz, rangos írónő. Egyik fiuk a jogfilozófus és politikus Pulszky Ágost, a másik a Szépművészeti Múzeum mai büszkeségeit, a felmérhetetlen értékű olasz műkincseket nevetségesen olcsón, aprópénzért beszerző Pulszky Károly művészettörténész. Az ő felesége Márkus Emília, a kor legtündöklőbb színpadi jelensége; Romola nevű lányuk a balettművész Nyizsinszkij felesége. Házuk Pest egyik legfölkapottabb szalonja. A családba még sok mindenki tartozik, Semsey Andortól kezdve az Aquincum feltárása révén ismertté vált Hampel Józsefig. Röviden: közéleti és szellemi teljesítményéért az ország tárgyi és erkölcsi vagyonát gyarapító életművéért a Pulszky család a magyar nemzet örök háláját érdemelte ki.
A sajtó azonban másként gondolta.
A gyűlölködő szekértáborokra oszlott politikai elit másként gondolta.
Irigység, kicsinyes politikai számítgatás, jellemgyengeség, aljasság volt a melegágya annak a gyalázatos ámokfutásnak, amelynek célja Pulszky Károly lemészárlása és a magyar kultúra „pulszkytlanítása" volt.
Nagyobb szégyenünkre – ám annál markánsabban kiemelve a szimbolikus vonásokat – a dolog a honfoglalás ezredik évfordulójának az évében, a millennium alatt esett meg.
Az alaphangot a Pesti Napló üti le: „...az Országos Képtár igazgatója még nem számolt el azokról a nagy összegekről" stb.
Pulszky Károlyt, a közgyűjteményeket magánvagyonából gyarapító család legsérülékenyebb tagját, aki finomlelkű esztéta létére volt annyira gyakorlatias, hogy sekrestyésekkel, vámosokkal, fuvarosokkal egyezkedve, időt és energiát nem kímélve, folyamatosan felkutassa és hazaküldözgesse – mit küldözgesse? csempéssze – a legpazarabb műkincseket: Pulszkyt letartóztatják. A bestiális hajtóvadászattá degenerálódott hecckampány kulcsszava az „elszámolást!" Az egyik legvadabb ellenség neve jóval később sötét korrupciós ügyben válik hírhedtté. De most még a dicsőséges millennium évében vagyunk. De lehetnénk az egri ostrom után is, amikor is – hiszen emlékszünk – Dobó István sem tudott „elszámolni" az ellenőröknek két mázsa gabonával.
De ahogy Dobó gabonája is előkerült valamely beomlott pincéből, úgy az elszámoltatott, letartóztatott, meghurcolt, megalázott, lelkileg-erkölcsileg megsemmisített Pulszky Károly által hazaküldött műkincsek is előkerültek a raktárból, a felbontatlan ládákból. A vizsgálat röpke két és fél év alatt lezárult – és még mindig lett volna közel egy év az Ausztráliában bujdosó, biztosítási ügynökként nyomorgó Pulszky Károly megkövetésére és hazahozatalára. Ha ezt megteszik a jeles képviselő, akadémikus és hírlapíró urak – ma talán nemcsak a Képzőművészeti Múzeum anyaga lehetne négyszer akkora, de a nemzet arcán esett szégyenfoltot is feledtetni lehetett volna.
Nem ez történt. Pulszky nem várt tovább. Fél évvel az 1900-as év eljövetele előtt főbelőtte magát egy dél-ausztráliai gumifaerdőben.
Ha Pulszky idegen származású lett volna, vagy máshonnan jött (mint mondjuk Mahler, akivel kapcsolatban ugyancsak kiviseltük magunkat), akkor lehetne azt gondolni, hogy a magyar idegengyűlölet mutatkozott meg ebben a szégyenletes históriában. Így csak azt mondhatjuk: a magyar öngyűlölet története ez – azé az önsorsrontó vonásé, amelyet az jellemez, hogy a nemzet olykor legkiválóbb fiaiban gyűlöli legjobban önmagát.
És ezzel talán olyan átkot valósít meg önmagán, amely alól nem fog tudni szabadulni, amíg bocsánatkérő igazságot nem szolgáltat a Mária főhadnagyoknak és Pulszky Károlyoknak: amíg nem szembesül önmagával, nem nevezi néven a gyilkosokat és a cinkosokat – akár a közömbösségükkel cinkosokat is –, és ameddig nem képes megnyugtató megoldással szolgálni arra nézve, hogy ilyesmi soha ne ismétlődhessen meg: addig önmagára kimondott átka mindig ott fog a nemzet feje fölött lebegni.
(Millenniumi Országjáró, 2001)

Szőcs Géza: 1848, Bolyai, Dorschner, Pomutz...

Ez év március elején mondtam kamerába az alábbi szöveget. A felvételt 15-én tervezte sugározni a Duna Televízió.
A felvétel végül, számomra egyelőre ismeretlen okokból (noha sejtéseim persze vannak, ezek pedig precedenseken alapulnak) nem került adásba. Már épp eldobni készültem a filmet, mikor értesültem róla, hogy Kolozsváron utcát fognak elnevezni Pomutz Györgyről, vagyis Gheorghe – más források szerint George – Pomutról. Az egybeesést olyan rendkívülinek tartottam, vagyis azt, hogy Pomutzot épp a napokban emlegettem, hogy elhatároztam, legalább a kolozsváriakkal megosztom az eszmefuttatást, ha utólag is, és ha már a Duna Tévé Pomutz-ügyben lemaradt a kolozsvári polgármesteri hivatal mögött.
Az itt következő szöveg az általam mondottak szó szerinti lejegyzése. Élőbeszédről lévén szó, itt-ott szerkesztetlen s pontatlan is, például elfeledkeztem arról, hogy Pomutz a szabadságharcban előbb Noszlopi Gáspár somogyi nemzetőreivel harcolt együtt, s csak később csatlakoztak Klapkához (Benkő Samu arra is felhívja a figyelmet, hogy a Deák Farkas által elmeséltekről más forrásból nincs tudomásunk). Mindez azonban – remélem – a szöveg aktualitásából nem von le semmit.

*

Sokunknak megfordult már a fejében a kérdés: vajon miért maradt ki az 1848-as hőseposzból Bolyai János? Akinek bátorságára, virtuóz kardvívó művészetére is szükségünk lett volna, még inkább a hadmérnöki tudására, de főként a zsenialitására.
Számomra a választ Deák Farkas történetíró naplótöredéke adja meg, amely azt meséli el, mi történt 1848. október 30-án Marosvásárhelyen. Akkorra már Urban császári generális betört a Székelyföldre, Szászrégen irányában; nyugatabbról pedig egyre komorabb hírek érkeztek, amelyek rémületbe ejtették a magyar lakosságot.
Október 30-án tehát Vásárhelyen tanácskozásra került sor, eldöntendő, mit lehet tenni a vészhelyzetben. A katonatisztek egy csoportja ekkor kérte fel Bolyai Jánost, hogy vállalja el a fővezérséget. Kétségkívül sokat nyomott a latban az is, hogy Bolyai Bécsben tanult a hadmérnöki akadémián, tehát belülről ismerte az osztrák katonai gondolkozásmódot és doktrínákat.
Deák Farkas szerint Bolyai el is vállalta a fővezérséget. Kifejtette, hogy a helyzet nem reménytelen, és kész tervvel állt elő, amelyet megvalósítva három hónap alatt véglegesen konszolidálni lehetne a forradalmat Erdélyben. Ehhez teljhatalmat kért, és előzetes alapfeltételül szabta, hogy a nemzetőrségből senki sem erőszakoskodhat a lakossággal. Ez értelemszerűen a román és szász lakosságra vonatkozott, mármint hogy velük szemben tilos az erőszak.
Szóval ez a Bolyai parancsolni akar nekünk? – tették fel a kérdést a székely tisztek.
Nagyon jó – mondták –, akkor Dorschner Ferencet választjuk. Így is történt. Dorschner aztán, mint a csíki nemzetőrök parancsnoka, csődbe vitte az egész ügyet. Bolyai pedig végleg visszavonult.
Neki egyébként világosan leszögezett álláspontja volt, hogy Erdélyben a forradalom nem győzhet a románok ellenében. E kérdésben ma már könnyű okosnak lenni, de emlékezzünk csak pl. arra, hogy maga Kossuth is milyen sokára jutott el eddig a felismerésig.
És ha már itt tartunk, mondjunk ki valamit, amiről hallgatni szokás. A köztudatban vagy a közképzeletben ugyanis szívósan él az a meggyőződés, hogy 1848–49-ben a románok és a magyarok – en bloc és fegyverrel a kézben – szemben álltak egymással. Akadnak köztünk olyanok, akik emiatt a román népet tipikus ellenforradalmár nációnak tartják, másfelől hangadó román vélemények mint a magyarok ellen vívott szent háborúra kívánnak 1848–49-re emlékezni.
A helyzet ezzel szemben az, hogy nemcsak világosan látó akkori román gondolkodók és politikusok tartottak ki a magyar forradalom ügye mellett mindvégig, mint pl. Eftimie Murgu, nemcsak román papok – például a Biharban – és polgári személyek támogatták a forradalmat, mint pl. az aradi román alpolgármester, Dimitrie Haica. Hanem nézzünk már szembe a ténnyel, hogy míg egyfelől a mócvidéken felégették a magyar udvarházakat, addig a magyar lobogók alatt a honvédség és nemzetőrség soraiban románok ezrei harcoltak a forradalom és Magyarország ügyéért, köztük legendás alakokkal, Boczkó Dánieltől Damaszkin Györgyig. A Bem által nagyrabecsült 55. honvéd zászlóalj színtiszta román volt – honvezii –, román tisztek és altisztek vezénylete alatt, és román többségű volt a 29., 49., 58., és 73. zászlóalj is. A magyar forradalmat támogató erdélyi román légió gondolatát pedig maga a nevezetes Magheru tábornok vetette föl.
Régóta foglalkoztat a román származású Pomutz György személye, aki egyébként Somogyban nevelkedett. Végigharcolja Klapka összes csatáját, Komáromig bezárólag, aztán Amerikába távozik, ahol Iowa államban a magyar telep, Új Buda meghatározó személyiségévé válik. Voltak ott merész húzásai is: pl. Xantus Jánossal gyönyörű térképeket rajzoltatott, amelyek alapján egy New York-i ügynökségen keresztül felparcellázott telkeket bocsátott áruba, mondjuk a Kossuth Avenue vagy a Magyar Street mentén. Mikor aztán a vevő megérkezett, hogy beköltözzön a telekre, akkor derült ki, hogy ott semmi egyéb nincs, csak a puszta préri, amit különben Pomutznak semmiféle jogcíme nem volt eladni.
Pomutz György aztán rendkívüli érdemeket szerzett az amerikai polgárháborúban, és mint az egyik legszebben dekorált tábornok szerel le 1866-ban. Rögtön ki is nevezik az Egyesült Államok szentpétervári konzuljának, majd főkonzuljának, aki ilyen minőségben ott bábáskodott az évezred ingatlanüzleténél. Akkor adták el ugyanis az oroszok Alaszkát az amerikaiaknak valamivel több mint hétmillió dollárért, s nem egy amerikai honatya morgolódott, hogy ez már megint valami Pomutz-féle ingatlanspekuláció, drága pénzért telket vásárolni az Északi-sarkon.
Nehéz ma el nem játszani a gondolattal: vajon ha néhány dolog másként alakul, Pomutz nem lehetett volna-e Magyarország, Románia vagy Erdély főkonzulja Szentpéterváron? S ha igen, nem szerezhette volna-e meg inkább minekünk ezt a távoli tartományt, ahol az alaszkai indiánok és eszkimók emelték volna fel a szabadság zászlóit, ha mi már elejtettük ezeket a lobogókat?
De ha már az oroszoknál tartunk, tartozom még végezetül elmesélni, miként alakult Dorschner ezredes karrierje, akiben a székelyek olyannyira bíztak, Bolyai János ellenében. Nos, Dorschner néhány hónapig szabotálgatta a szabadságharcot. Bem József aztán 24 óra alatt kiismerte, és le is váltotta, ő pedig eltűnt. De nem sokáig. 1849 nyarán már Lüders orosz tábornok Segesvár felé menetelő seregében találjuk, ugyanis ő segített nekik átkelni a Kárpátok hágóin. Mit kerteljünk, mondjuk ki Egyed Ákos szavaival: Dorschner Ferencből bizony közönséges muszkavezető lett. Muszkavezető.
(Szabadság, 1997. március 22. p. 3.)

*

FWE 1991. március 15-én a nagyváradi Petőfi parkban avattatok fel Tőkéssel egy hajdan már köztéren állott, de aztán föld alá parancsolt, pincékben rejtegetett Petőfi-szobrot. Egyéves évfordulója volt a marosvásárhelyi véres tavasznak, amelyhez a román érzelmeket a március 15-i magyar ünnepségek korbácsolták fel a román sajtó segítségével, amely azt ugatta, hogy a „magyar nemzeti ünnepen" megint átjön a határon meg sem számolható mennyi fasiszta, turistának álcázva, hogy elszakítsák Erdélyt Romániától. Ekkor jelentettél meg egy igen fontos írást.

Negyvennyolc
(Szőcs Géza RMDSZ-szenátor 1991. márciusi parlamenti beszéde Magyarország nemzeti ünnepe kapcsán.)

– Hadd tisztázzuk mindenek előtt Magyarország nemzeti ünnepének a kérdését. Magyarországra a legutóbbi időkig ráerőszakolták, mint ilyen ünnepnapot április 4-ét, az ország felszabadításának, egyben megszállásának a napját. Legújabban aztán a budapesti parlament véglegesen úgy döntött, hogy az ország nemzeti ünnepe, az állami ünnepnap: augusztus 20-a.
– Mit ünnepelünk és mit gyászolunk március 15-én?
Ünnepeljük azt, hogy ezelőtt 144 évvel az elnyomó birodalmakat fölkavaró és megrázó európai tavasz talpra állította a magyarokat is.
Ünnepeljük azt a pillanatot, amikor földrészünk történetében először találtak egymásra a szabadság- és testvériségeszmében franciák, lengyelek, németek, osztrákok, románok és magyarok; és gyászoljuk azt, hogy ennek az eszmének nem lehetett győznie az ellenforradalom, az elnyomás és az erőszak fölött.
Ünnepeljük azt, hogy e forradalmak vezetői nemegyszer képesek voltak a szűkebb érdekeket félretéve összefogni az eszmékért – és gyászoljuk azt, hogy ez az összefogás a forradalomnak csak bizonyos szakaszaiban valósult meg.
Sajnáljuk azt, hogy a nagy elvi vívmányokat hátrányosan befolyásolták egyes következetlenségek és bűnös mulasztások. De ünnepeljük azt, hogy e forradalom és az akkori Európa legradikálisabb földosztása egyszer s mindenkorra véget vetett a jobbágyságnak Erdély földjén is. A román történészek igen jól ismerik a tényt, hogy az Erdélyben etnikai többséget képező románság viszonylag – de abszolút értékben is – nagyobb földvagyonhoz jutott, mint a magyar parasztok. A sajátos közjogi helyzetben élő székelység például úgyszólván nem részesülhetett a jobbágyfelszabadítás előnyeiből. A több mint egymillió hektár földnek mintegy 80 százalékát juttatták a román jobbágyoknak, akik a császári hűbéruralom legjogfosztottabbjainak számítottak. Nem lehet nem gondolnunk rá, hogy számos olyan román földműves családtól, amelyeket az 1848-as forradalom juttatott földhöz, a földet száz évvel később a kommunizmus rabolta el. És további 50 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Románia parlamentje – benne az RMDSZ képviselőivel – visszaállítsa a földtulajdon jogának szentségét azok számára, akik a földet megművelik.
A korabeli Erdély elmaradott politikai viszonyai nem tettek lehetővé számottevő áttörést a társadalmi igazságosság irányába. Ezért állíthatjuk, hogy a pesti forradalom 12-es pontja nem Erdély annexióját jelentette, hanem Erdélynek a forradalom eszméihez való csatlakozását. Ez teremtette meg az említett változások feltételeit és ezért Erdély nem Magyarországgal lépett akkor unióra – miként ez 20 évvel később, 1867-ben történt –, hanem magával a forradalommal. Ezt igen sok román is felismerte, mint például George Baritiu, Eftimie Murgu, Leményi görög katolikus püspök stb. És amikor az erdélyiek ünnepelnek e napon, akkor a határok nélküli parttalan forradalmat ünneplik, az egyenlőség, testvériség és szabadság eszméinek diadalát a rendőrállammal szemben.
Ünnepeljük azt, hogy e forradalomban született meg a kor legdemokratikusabb nemzetiségi törvénye, a románok által is örömmel és elégtétellel fogadott Szemere Bertalan-féle törvény – és végtelenül fájlaljuk, hogy e törvényt már csak a forradalom bukásának a küszöbén hozták meg, ami tragikus következményekkel járt.
Ünnepeljük azt, hogy március 15-én a forradalmi tömeg kiszabadította nemcsak Táncsics Mihályt, hanem Eftimie Murgut is; és ünnepeljük azt, és ma is köszönettel gondolunk rá, hogy a magyar forradalmi kormány mellett a végsőkig kitartott 19 román képviselő, köztük Eftimie Murgu, vagy Aloisiu Vlad, Sigismund Pop és Alexandru Buda.
Gyászoljuk azt, hogy a rövidlátás, a korlátoltság és a nagyhatalmi intrikák egymás ellen fordíthatták az azonos oldalon levőket, és gyászoljuk azt, hogy a forradalmat végül vérbe gázolták. E forradalom akkor olyan erőkkel került szembe, amelyek leghatalmasabbika, az orosz birodalmi becsvágy, az azóta eltelt másfél évszázadban mérhetetlen szenvedéseket okozott magának az orosz népnek is, de sokaknak másoknak, köztük a románoknak és a magyaroknak is. Mikor március 15-én ünnepelünk, az ezekkel a sötét erőkkel való szembeszállás és küzdelem gondolatát ünnepeljük és ez azt jelenti, hogy testvérként tekintünk a halódó szovjet birodalomban ma is elnyomott népekre.
1989 decemberében a magyarokat és románokat nem lehetett megosztani; s ez az az egység, amelyre ma szükség van. 1989. a történelem által kínált egyedülálló esélyünk. Tartozunk magunknak, egymásnak és utódainknak azzal az elszámolással, hogyan gazdálkodtunk ezzel a történelmi eséllyel; sikerült-e élnünk vele, vagy sem. A tavalyi megemlékezés talán nem volt annyira nyitott és áttetszően világos, amilyennek viszont ez évben szeretnénk, és amiért is meghívjuk a helyi hatóságok s a pártok képviselőit, s a forradalom valamennyi hívét, hogy legyenek közöttünk.
Hölgyeim és uraim, a tét nem Erdély hovatartozása. A tét Románia hovatartozása. Ezért kérjük minden román testvérünket, hogy e megemlékezésben együtt vegyünk részt március 15-én, mindenekelőtt kegyelettel emlékezve minden egyes ártatlan áldozatra.
(Romániai Magyar Szó, 1991. március 15.)

*

SzG Ebből a szövegből ordít a napi politika. Azért mondtam el, hogy csillapítsuk a félelmeket.
FWE Ajaj, vibrált a levegő, senki nem tudta, megismétlődik-e az egy évvel korábbi vásárhelyi forgatókönyv... De félretéve a napi politikát: szerinted rá fog-e jönni az olvasó, hogy miért kerültek ide egymás mellé ezek a szövegek? A Trianon, Mária főhadnagy, Bolyai, Pulszky... korábban a székelyek...
SzG Ezt a szenátusi beszédet, gondolom, 1848 miatt választottad ide.
FWE Meg 1991 miatt...
SzG Ami meg a közös logikát és fő üzenetet illeti ezekben a szövegekben, Mária főhadnagytól a Trianont előre nem látó politikusokig: az olvasó nem hülye. A nemzet politikai elitjének általános alkalmatlansága és az általános magyar hálátlanság gyöngyszemei pazar kórképét adják együtt annak, ami miatt idejutottunk.
FWE Egy pillanatra még 1991 márciusánál maradva...
SzG Akkor úgy nézett ki, Nagyvárad lesz a forró pont. Ide tudott átjönni 15-ére legkönnyebben a legtöbb magyar turista, akiktől iszonyatosan rettegett a román hatalom. A szenátus vezetőségének informális ülésén kezeskedtem azért, hogy Váradon semmiféle rendbontás nem lesz. Azért 15-én a váradi Körös-parton mégiscsak felbukkant Virgil Magureanu, a titkosszolgálat vezetője. Úgy látszik, semmit sem akartak a véletlenre bízni. Aggódva azt kérdezte tőlem: vajon Tőkés mit forgat a fejében. Ezt sosem lehet tudni – válaszoltam –, legjobb, ha megkérdezzük tőle. Jöjjön velem. – Velem jött, becsöngettünk Tőkéshez. Mikor leültünk a kávé mellé, nem tudtam megállni, hogy el ne süssek egy poént. „Nagyon vigyázzon, igazgató úr, hogy mit beszél ebben a lakásban – mondtam –, mert nincs kizárva, hogy lehallgatnak bennünket." De nem működött a humorérzéke, később legalábbis úgy hallottam, szóvá tette, hogy nem átallottam ugratni őt.
FWE Negyvennyolcról jut eszembe. Az Erdélyi Naplóban volt kb. a kilencvenes évek közepén egy riport arról, hogy meghívtad Erdélybe Habsburg Györgyöt és ellátogattatok több helyre...
SzG Igen.
FWE Hova is?
SzG Egész Erdélyt bejártuk, de kitüntetett fontosságú hely három volt. Mindenekelőtt Fehéregyháza, ahol koszorút helyezett el az emlékművön és ugyanez történt Aradon is, a kivégzett tizenhármak emlékhelyén. Ő volt az első Habsburg, aki ezt megtette...
FWE Nyilván, nem magától tette.
SzG Elmondtam neki, milyen helyes dolog lenne a család részéről.
FWE Vagyis te ezért hívtad el a herceget Erdélybe...
SzG Ezért, miért?
FWE Hogy katalizáld a megbékélést a nemzet és a Habsburgok között.
SzG Voltak illúzióim Habsburg Ottóval kapcsolatban, ez tény. Ezek egyébként nem monarchista gondolatok voltak. Tudod, hogy köztársaságpárti vagyok. György hercegben az nyerte meg a tetszésem, hogy megtanult magyarul és Budapestre költözött.
FWE Én meg azt hittem, fejedelempárti vagy. Amúgy mi a véleményed a Habsburgokról?
SzG Egy adott pillanatban az övék volt a fél világ. Megszerezhették volna a másik felét is. Azt is elvesztették, amijük volt.
FWE Te mit tettél volna a helyükben?
SzG Ha szemrehányólag fogalmaznék: abbahagytam volna a magyarokkal való viszálykodást, valódi szövetséget kötöttem volna velük, a bennük meglévő erőpotenciált és kreatív tőkét hasznossá tettem volna és ezt a hasznot igazságosan osztottam volna el. És természetesen megtettem volna mindent, hogy a birodalom tengeri nagyhatalom legyen.
FWE Na de hogy volt, amikor meghívtad György herceget?
SzG Wenckheim Istvánnal jöttek, és megdöbbentette őket az erdélyiek történelmi tudatossága.
FWE György a fiatalabbik, nem? Ismered a trónörököst is?
SzG Károlyt, a bátyját kevésbé ismerem, habár ott voltam az esküvőjükön Mariazellben. A feleségét ismerem jobban, Thyssen-Bornemisza Francescát. Az ő kedvéért kutattam fel a Bornemisza család kászonimpéri kastélyát – mármint azt, hogy ez az épület létezik és el is mentünk oda Habsburg Györggyel, s így megteremtődött a Habsburg és a báró Bornemisza családok napjainkbeli erdélyi kötődésének egy fontos érzelmi körülménye. Ez volt a célom. Ma is helyesnek látom.
FWE Elképesztő, hogy te magad is mennyire benne élsz a történelemben. Nem tudom megállni, hogy elő ne vegyük az '56-os emlékműtervezeted, amelyet elloptak tőled.
SzG Az sosem baj, ha egy ötlet megvalósul. Egy emlékmű gondolata vagy a levegőben lóg, vagy nem, de nincs rá copyright. Ha a Medgyessy-kormánynak megtetszett a gondolatom, mellesleg ezzel az ötlettel nyilván sokak egyetértettek...
FWE De csak te kezdted szervezni mint civil kezdeményezést...
SzG Szóval, ha úgy ítélték meg, hogy ez helyénvaló dolog és a nemzet kötelessége felállítani egy ötvenhatos emlékművet, ennek elvben örülnünk kellene.
FWE Csakhogy nem vontak bele a lebonyolításba, ami aljasság volt.
SzG Amit meg lehetne bocsátani, ha egy remekmű, egy csodálatos objektum született volna. De ami született, az botrány, az egy esztétikai roncs, egy urbanisztikai hajótörés.
FWE Lássuk, mit szerettél volna te magad, amikor elindítottad az egészet.

Felhívás egy 1956-os emlékmű ügyében

Az 1956 jelentőségével foglalkozó irodalom egyik alapvető konklúziója, hogy a magyar forradalom és szabadságharc volt az első megrendítő erejű csapás a szovjet birodalomra – annak presztízsére, morális és politikai hitelére, külső megítélésre és belső önértékelésére. Ahogyan Jelcin elnök fogalmazott 1989-ben Amerikában: „A kommunizmus hanyatlása 1956-ban Budapesten kezdődött el."
E világtörténelmi tény messze túlmutat a magyar történelem horizontján. 1848–49-ben is világszerte ünnepelték a magyar forradalmárokat, mintahogy a Rákóczi-szabadságharc is sokfele szerzett hírnevet nemzetünknek. Ám Magyarország 1956-ot megelőzően utoljára a Hunyadiak korában volt alakító tényezője az európai történelemnek. 1956 horderejének sem a magyar, sem a nemzetközi közvélekedés nincs tudatában. Elég számba venni az ezzel kapcsolatos emlékműveket, képzőművészeti alkotásokat, emlékhelyeket, hogy átlássuk: igen kevés objektum hordozza 1956 emlékezetét. Elhelyezésüket tekintve ezek még kevésbé alkalmasak a közfigyelem felébresztésére.
Rég itt lenne tehát az ideje egy olyan reprezentatív emlékmű felállításának, amely Magyarország egyik új szimbóluma lehetne. Ennek az alkotásnak a főváros egyik legjobban látható pontján kellene hirdetnie minden itt élő és minden errejáró számára, hogy kis népek is képesek nagy tettekre. Ez a világraszóló, XXI. századi új Szabadságharc-szobor, mint látomás, kihívás és feladat, talán képes lesz egyesíteni a nemzetet, hogy ebben az emlékműben megfogalmazza és felmutassa önmaga legjobb énjét, lerójon erkölcsi adósságából a forradalmárok és szabadságharcosok felé, és jelezze, hogy továbbra is kész megfelelni a történelem által rászabott küldetésnek.
Kötelességemnek érzem e felhívással fordulnom mindazokhoz, akik legalább ebben a kérdésben egyetértenek egymással. Első körben azokat szeretném megszólítani, akiknek élete, személye, sorsa, életműve szorosan kötődik 1956-hoz, 1956 előkészítéséhez és emlékének ébrentartásához – s ha javaslatom ezek egyetértésével találkozik, meglesz annak az esélye, hogy átfogó társadalmi, politikai és kulturális konszenzus teremtse meg azokat az alapokat, amelyeken felépülhet az emlékmű, új Széchenyi Istvánok, Wesselényi Miklósok, Pulitzer Józsefek, Fadrusz Jánosok szerepvállalásával, részvételével és támogatásával.
E felhívást útjára engedve, néhány szót még arról: hogy képzelem el az emlékművet. A legheroikusabb harcok a IX. kerületben zajlottak, első sorban a Corvin-köz környékén. Ám az Üllői út–Nagykörút kereszteződés teljesen alkalmatlan e célra. Így szóba jöhetne talán a Boráros tér is.
Személyes véleményem, hogy az emlékmű a közraktárak mellett a Dunából kiemelkedve lenne a leghatásosabb. Ha hozzáveszem azt is, hogy egyenesen erre a pontra néz a Műegyetem, a forradalom előestéjének ma már szakrálisnak számító színhelye, úgy gondolom, az emlékmű nem is lehetne máshol.
De persze alulírott nem városházi bizottság, nem hatóság, nem zsűri, csak egy alanyi költő:
Szőcs Géza
Kolozsvárott, 2002. május 8-án

A felhívás aláírói:
Faludy György
Halda Alíz
Gyenes Judith
Király Béla
Jánosi Katalin
Bibó István
Pongrátz Gergely
Szilágyi Júlia


Naplórészlet, 2002 szeptember közepe

E szöveg fogalmazása óta sok minden történt.
Egy ideig még a fiókom őrizte; talán azt vártam, hogy hátha mások – 1956-os főszereplők, vagy az ügyben nálam illetékesebbek – fognak megszólalni. Ám hogy semmi ilyesmi nem történt, megmutattam Faludy Györgynek, mit szól hozzá. Lelkesedése és bíztatása nyomán végül a papírra vetett mondatok élni kezdtek, különböző – olykor egzotikus – utakra indultam velük s végül egy illusztris névsorral gazdagodtak.
Aláírom, mert a nemzet remélt újraegyesítésének lehetőségét látom benne – fogalmazott egyikük, hangsúlyozva, hogy csakis ezért vállalja a közös fellépést olyanokkal, akikkel egyébként hosszú ideje nem polémiát folytat.
Aláírom, ha ez az emlékmű nem a kommunizmus megreformálásának, hanem legyőzésének szimbóluma akar lenni – mondta Pongrátz Gergely. Persze, hogy az akar – siettem leszögezni. Ám a helyszín inkább a Városligetnél, a Sztálin-szobor helyén lenne megfelelőbb – vélekedett a Corvin-köz parancsnoka. Végül megegyeztünk abban, hogy ez utóbbi inkább egy '56-os emléktemplomnak lesz méltó helyszíne, olyannak, csak nagyobbnak, amilyent Kiskunmajsára tervezett Csete György. Ez egyébként nem templom, hanem kápolna, átellenben az ország egyetlen 1956-os múzeumával, amelyet saját ingatlanában, saját forrásaiból hozott létre a Vörös Hadsereg Réme. Arra is fölhívta a figyelmemet, hogy a Corvin-köz – az Üllői út túloldalára esvén – nem a kilencedik, hanem a nyolcadik kerületben található. Most már tudom, de a szövegen, amit annyian aláírtak, egy vesszőt sem akartam változtatni.
Rácz Sándor másfél órás vitát követően attól tette függővé aláírását, hogy felhatalmazza-e erre a Központi Munkástanács.
Egyik aláíró azt kérdezte: és ezt a Duna közepén gondolod? Nevettem. Dehogyis – feleltem –, a part mellett, a közraktáraknál. Azóta többször eszembe jutott: végülis miért ne lehetne akár a közepén?
Bibó István, miközben a lehetséges emlékműről beszélgettünk, azon morfondírozott, a Sztálin-szoborból megmaradt csizmák emlékéből kiindulva, hogy talán egy félig vízben fekvő, lehanyatlott kolosszus lenne a leghatásosabb. Magam inkább függőleges, mint vízszintes objektumot képzeltem el, de e gondolatot zseniálisnak tartom.
Végezetül: mindenkit, aki az emlékmű gondolatát támogatja és erről értesítést küld, arra kérek, bármilyen választott vagy kinevezéses közéleti-politikai funkciót töltsön is be: egyetértő szavait ne mint miniszter vagy képviselő stb. írja alá. Csak annyit írjon, hogy – mondjuk – jogász vagy közgazdász stb. Egyelőre semmi többet.
A fentieken kívül az emlékmű városképi értelemben vett összefüggéseiről A Dunánál c. folyóirat októberi számában található egy további feljegyzés.

*

Román ismerőseim gyakorta emlegetik, mennyire irigyelnek minket magyarokat, amiért annyira összetartóak, szolidárisak, fegyelmezettek és egységesek vagyunk. Ilyenkor bólogatok; úgy is van. Hiszen, ha a bennünket megosztó történelmi, társadalmi, ideológiai, politikai, kulturális, felekezeti és személyes ellentéteket, konfliktusokat, lövészárkokat meg szakadékokat félretesszük, igazán egységes társaság vagyunk.
Hogy 2006-ban, a forradalom 50. évfordulóján már egy katartikus hatású emlékművet avathassunk a Duna-parton.

Naplórészlet, 2002 október eleje
Népszavának a felhívást közlő számát eljuttattam a fővárosi önkormányzathoz: legyen regisztrált kontinuitása – ahogy Erdélyben mondjuk, „régisége" – az ügynek. A kilencedik kerülethez is szándékomban volt elküldeni, de miután nem minden egyes aláíró értett teljesen egyet az általam elképzelt helyszínnel – voltak például, akik a Gellért teret tartanák alkalmasabbnak, mások szerint az emlékmű kifejezetten a Duna közepén lenne a leghatásosabb –, úgy láttam helyesnek, hogy e kérdést ne tekintsük eleve és előre eldöntöttnek. Legyen ez a zsűri feladata; a zsűrié, amelyről mind világosabb, hogy csak rangos nemzetközi összetételben nyerheti el a közvélemény előzetes bizalmát. Eörsi István kétszer is felhívta rá a figyelmem: csakis egy ilyen zsűrit tart elfogadhatónak.
Akik már hallottak róla, Ötvenhatos emlékműnek, vagy Szabadság-emlékműnek, vagy Dunai emlékműnek emlegetik. Hubay Miklósnak a vízből kiemelkedő szobor Petőfit juttatta eszébe:

Lenn a Dunában a nap képe,
Reszket a folyó örömébe –

Kalmár László doktor, a Segítő Jobb vezetője: az emlékműnek és ötvenhat felidézésének akkor van igazán értelme, ha az, miközben a tegnapról, de valójában – és valóban – a holnapnak és Európának szól. „Figyeld meg Rómában a Trastevere szobrait: egyszerre néznek előre és hátra. Az arcokat a víz elmossa: bölcsekké, kortalanokká válnak. Ha ilyen lesz az emlékmű, támogatom."
Az emlékmű valóban szimbolikus pillanatban jelenne meg a városképben: Magyarország Európába való (vissza)épülésének, egyenjogúsága helyreállításának időpontjában: akkor, amikor beteljesülnek saját történelmi esélyei. Üzenete ily módon hangsúlyozottan kettős lenne. Egyrészt a nemzet ötvenhatban hozott áldozatának mementója lenne (emlékszünk Albert Camus szavaira, amelyek nem hiányozhatnak majd az emlékmű talapzatáról). Másrészt az új európai téridőt köszöntené, amelynek – miután ezer éven át szolgálta – a magyar nemzet mostantól ismét integráns részévé válik. Nemcsak kulturálisan, hanem teljesen és minden értelemben. Olyan küszöbpillanat ez, olyan kapun lép át a nemzet, hogy nem túlzás azt mondani: életében csak ezerévenként találni példát ilyen jelentős történésre.
És miközben ezt éppen írom, kapom az értesítést a főpolgármesteri hivatalból, hogy pénteken, október 4-én várnak „bennünket" („Önöket") az emlékművel kapcsolatos elképzeléseink ismertetésére. Úristen – azt hiszik, hogy egy szervezett mozgalom vezetői fognak ott megjelenni? Álmomban sem gondoltam volna, hogy bárki is fog érdemben foglalkozni jövő nyár előtt az emlékműtervvel.
Amelyről leghamarabb a Népszabadság, legrészletesebben pedig a Népszava számolt be, miközben pl. a Magyar Nemzet egy árva szóval nem tartotta fontosnak, hogy olvasóit tájékoztassa róla: mit is szeretne ez a sok ötvenhatos veterán, börtöntöltelék, költő és széplélek...

Sky-line Budapesten (részlet)

Budapest sajátos sky-line-ját, égvonalát, égbolt profilját, horizontkontúrját a hegycsúcsok, a rajtuk elhelyezkedő objektumok, a jelentősebb tornyok, kupolák, a szépen tagolt épülettömbök és persze a hidak ívei és pillérei határozzák meg.
Ezek konfigurációja a Duna mindkét partján, mindkét irányban csodálatos ritmusban változó alakzatokat rajzol ki. Észak felé haladva az utolsó ilyen – a klasszikus Budapest arculatát meghatározó – formaegyüttes a Margitsziget vonalához kötődik. Innen fölfele már, amit látunk, nem behelyettesíthetetlenül budapesti. Dél felé haladva a város „kapuja" a Műegyetem–Közraktárak átló. Innen lefele ismét csak kívül kerülünk azon a varázslatos vonalgazdagságon, ami Budapestet Budapestté teszi. Itt, a városnak ezen pontján az emlékmű még szervesen épülne be a városmag látképegyüttesébe, „belülről" gazdagítva azt. (A csodaszép Lágymányosi híd pl. azért nem tartozik bele ebbe a látványba, mert jóval távolabb lévén, magányos forma marad, igen kevés eséllyel arra, hogy valaha is a „belső" városkép markáns komponensévé legyen.)
Igen, itt lenne a helye az emlékműnek, melynek nem egyszerűen impozánsnak, nemcsak szuggesztívnek, hanem hipnotikus erejűnek kellene lennie. Olyannak, mint amilyen Dalí festménye a polgárháború előérzetéről.
Ha tőlem kérdeznék, nemzetközi pályázatot javasolnék nemzetközi zsűrivel...

*

FWE Röviden arról, ami ezután történt.
SzG Mennyire röviden?
FWE Először is, összegyűlt öt kontinensről több ezer aláírás...
SzG Több száz volt, nem több ezer.
FWE Camus lányától olasz arisztokratáig, román költőktől orosz történészekig...
SzG És főleg rengeteg ötvenhatos veterán, vagy a gyerekeik, vagy családtagjaik.
FWE A sajtó, még a Népszabadság is igen elismerően ír a dologról. A főpolgármester ígéretet tesz rá, hogy a dolog sínre kerül. És ekkor...
SzG Ekkor Medgyessy miniszterelnök kinevez egy bizottságot, amelynek mozgatója egy Szajla Szilárd nevű hivatalnok. A bizottság feladata: egy 1956-os emlékmű felállítása a fővárosban.
FWE És ebbe a bizottságba nem hívnak meg téged.
SzG Ez történt. De nem mondtam le az emlékműről. Az igaziról.
FWE De közben a Műegyetem elé is került egy emlékmű.
SzG Szép munka, mégsem az, amire én gondoltam.
FWE Nem lehet ötvenhatos emlékművekkel telerakni a várost.
SzG Én nem emlékművet képzeltem el, hanem országszimbólumot.

HATODIK DOKUMENTUM
2482 km, avagy a Duna Virtuális Köztársasága

Mircea Dinescu–Szőcs Géza:
2482 km, avagy a Duna Virtuális Köztársasága

Kiindulópontok
A társaság, amely a 2482 KM nevet viseli, a művészek és környezetvédők virtuális köztársasága.
Ezt a köztársaságot a Duna nevű folyam hordozza, mely 2482 kilométer hosszú. Vízgyűjtő területe 817 000 km2és forrásától a tengerig 9 országot érint. Van, amelyiken áthalad és van, amelyiknek a határát képezi, de mindenik megközelíthető rajta keresztül. Ezek az országok a következők:
Németország, Ausztria, Szlovákia, Magyarország, Horvátország, Jugoszlávia [= Szerbia], Románia, Bulgária, Ukrajna. A Duna egyébként egy tizedik országot is érint, Moldáviát, egy közel 2 kilométeres szakaszon.
A Duna Köztársaság a semmilyen hatalmat senkinek elve alapján szerveződik, de a természet szeretetének, a szellemnek, a kultúrának, a szabadságnak és az erkölcsnek a hatalmára épül. Gerincét természetesen maga a folyam alkotja, mely folytonos tovaáramlásában összeköti a spirituális, a történelmi és a földrajzi tereket. Úgy is fogalmazhatunk: e virtuális állam gerincét a Duna képezi mint szó szerinti folyóvíz és mint szimbolikus kulturális folyó.
A Duna egy 2842 kilométer hosszú, sok ezer éves állítás, melynek mondatrészei hajók, ütközetek, tündérek, kalmárok, pusztító és felemelő érzelmek, forradalmak, őshalak, elsüllyedt szigetek, madarak és torkolattüzek vízen tükröződő fényei. S még annyi más.
A Dunához tartoznak az őbelé ömlő folyók, s a folyókba ömlő patakok is és a csermelyek és források, amelyek a patakokat táplálják.
A Duna Köztársaság polgára lehet mindenki, aki a Duna mellett él, aki hajózott rajta, aki már látta, aki ivott a feléje tartó folyók vizéből, vagy aki szeretne a köztársaság polgára lenni.
A Duna Köztársaságnak nincsenek határai, fővárosa pedig a Senki-szigetén található, a paradicsom rejtett helyszíneinek egyikén. De tudjuk azt is, hogy a paradicsom nem egy hely, hanem a léleknek egy állapota. A Duna Köztársaságnak annyi fővárosa van, ahány polgára megtalálja vagy létrehozza a Senki-szigetét.
Ott ő gyakorolja a hatalmat; semmilyen hatalmat senki másnak. Az ő kizárólagos hatalmában áll, egyedül vagy másvalakivel, vagy összes szeretteivel együtt boldognak lenni.
A Senki-szigete ily módon talán szomszédos, talán azonos a Boldogok-szigetével. És aki súlyosan vét a maga vagy a mások boldogsága ellen, saját magát száműzi a köztársaságból, mégha nem is közösítette ki senki.
De ne a földönfutókról beszéljünk, hanem a Dunáról. Aligha van még egy folyó a világon – nem, biztosan nincsen –, amelynek partjain az emberi szellem által létrehozott kincsek olyan mérhetetlen gazdagsága lenne felhalmozva, mint a Dunánál, mely mindig is civilizációk sokaságán vágott keresztül, s ha ezek akarták, össze is kötötte őket.

Célok
Alulírottaknak, a köztársaság alapítóinak egyik célja ezeket a szellemi értékeket közkinccsé tenni: lefordítani és kiadni – először a dunai népek nyelvére, majd a másokéra is – a folyamhoz kötődő irodalmat és történelmi ismereteket. Albumokat tervezünk kiadni a Dunát ábrázoló alkotásokból és kazettákat a róla készült filmekből. Kiállításokat és művészek közti találkozókat szervezni és újrafelépíteni a közönséggel való kapcsolatokat szervesebb, élőbb és dinamikusabb alapokon.
Célunk: az eddigi évezredek, az eddigi civilizációk kulturális teljesítményeit összegezve, létrehozni egy minden eddiginél átfogóbb új kulturális téridő kontinuumot, melyben a bolgár megismerkedik a délnémet Undine vízitündér sorsával, a szlovák: Apollodorosz hídjának történetével, a szerb: Jókai látomásával a deltái utópiaállamról s a bécsi és regensburgi olvasó a román prózaírók aldunai történeteivel.
Segíteni szeretnénk a Duna egyedülálló élővilágának megőrzésében. A Duna legyen olyan élő és élni akaró zöld folyosó, ahol esélye sincs pusztítani a ciánnak, a vegyszernek, a fáradt olajnak, a lebetonozott partvidék átkának, a nagyiparnak, az ellenőrzés alól kiszabadult nehézvíznek, a szennyvíznek, a Dunát csak teher-és személyszállító alkalmatosságként felfogó hatalmi brutalitásnak. Semmilyen hatalmat senkinek, aki a folyó virágzó életét, szellemi értékeket létrehozó és összekötő lelkét akarná primitív pénzügyi számítások rácsai közé zárni. Régóta tudjuk, hogy a megölt folyók bosszút állnak azokon a népeken, amelyek tönkretették őket. A Dunának mint egy sértetlen, gazdag kertnek kell keresztülhúzódnia Európán. Egy 2842 kilométeres hidat akarunk felépíteni a folyón, hosszában.
Foglaljuk tehát össze.
A 2482 KM: alapítványi formában működő köztársaság.
Célja a Duna térségében a történelem folyamán létrejött és ezután létrejövő szellemi értékeknek mint egy kulturális polifónia és dialógus elemeinek felmutatása. Célja részt vállalni abból a kontrollból, amely a Dunát a környezeti károktól kívánja megóvni. Célja Dunához kötődő metaforákban megfogalmazni azt a reményt, hogy a XXI. században az embernek van esélye a természettel és önmagával való harmóniára. Célja segíteni a kicsit a naggyal szemben, az egyén autonómiáját a gépezetekkel szemben, az egyes kultúrák személyes értékeit a totalitás nyomásával szemben, a művészt a funkcionáriussal szemben, a lányt a lánykereskedővel szemben, a Duna madarainak szabadságát a vegyszergyárosok szabadságával szemben.

Tennivalók
Az alapítvány kezdeti tennivalói közé tartozik:
– a Duna Köztársaság alkotmányának kidolgozása
– az ennek alapján létrejött parlament összehívása
– a parlament által választott kormány kinevezése
– a köztársaság Akadémiájának létrehozása
– a köztársaság Állami Egyetemének létrehozása
– a köztársaság Nemzeti Múzeumának, Szépművészeti Múzeumának, Állami Levéltárának létrehozása
– a köztársaság Nemzeti Operájának és Nemzeti Színházának létrehozása
– a köztársaság bélyegeinek megtervezése
– a köztársaság pénzének megtervezése
– a köztársaság polgárai által használt okmányok (útlevél, személyi igazolvány) megtervezése
– pályázatot kiírni a köztársaság himnuszának megírására

A Senki-szigeti Galéria
A Senki-szigeti Galéria elsősorban kortárs képzőművészeti alkotásokat kíván bemutatni. Bármely művész, bárhol éljen, felajánlhatja művét a Senki-szigeti Galériának mint végleges tulajdont vagy mint egyes kiállításokra szánt alkotást.
A gyűjteményt műveik tulajdonátadásával gyarapító művészek erről köszönő oklevelet kapnak, műveiknek pedig folyamatosan hozzáférést a Galéria internetes portálja biztosít.
Felajánlhatóak a művek egyéni vagy kollektív tárlatokra is, 1– 4 hetes időtartamra. A műtárgy a művész tulajdonát képezi, a tárlat végeztével a reprók a Galéria archívumába kerülnek.

A Duna Köztársaság Akadémiájának Irodalomtörténeti Intézete
Az intézet feladata a Dunával kapcsolatos szépirodalmi alkotások összegyűjtése, tanulmányozása és kutatása, adott esetben lefordítása.

Kiadó
A Dunával kapcsolatos klasszikus és kortárs művek megjelentetése a dunai népek nyelvén és más nyelveken.
A Dunánál című havi folyóirat több nyelven való kiadása.

Zenekarok
A köztársaság zenekarainak vagy a Duna Köztársaság állampolgárságával rendelkező művészek zenei együtteseinek koncertjei a dunai térséghez kötődő zenei és szellemi értékek közvetítésével, az alapítvány általános céljait is szolgálják. A zenei események természetesen nem csak az itt említett előadók részvételére korlátozódnak.

Kulturális hajók
Kulturális hajójáratoknak kell összekötniük egyes kikötőket. Kiállítások, irodalmi rendezvények, kerekasztal-beszélgetések mozgó helyszíneként is, az egyes városokban pedig a hajóval érkezett színházi társulatok előadásaira kerülhet sor, akár magán a hajón (pl. valamelyik belgrádi színház Bécsben, vagy egy budapesti színház Tulcea városában stb.).

Költői fesztiválsorozat
Évente azonos időpontban, más-más dunai helyszínen rangos költői fesztiválsorozat megrendezése.

Irodalmi kávéházak
Irodalmi kávéházak közti szerves kapcsolat létrehozása a Duna és főbb folyói mentén.

Helyi értékek
Tradicionális, kihalás által fenyegetett archaikus értékek és az épített környezet pusztulásnak indult objektumainak felleltározása és túlélési esélyeinek előmozdítása.

Ösztöndíjak

Struktúra
A Duna Virtuális Köztársaságának – mint minden államnak – vannak imaginárius és valóságos állampolgárai, települései, cégei és intézményei.
Beszéljünk ez utóbbiakról.
A Duna Virtuális Köztársaságának állampolgársága az alapítvány kuratóriumának döntése alapján szerezhető meg. Ez a viszony az állampolgár részéről bármikor felbontható.
Az állampolgársággal együtt járó dokumentumok: állampolgársági oklevél; útlevél; személyi igazolvány.
Bármely település önkormányzatának döntésével az illető falu vagy város beléphet a köztársaságba. Ez a viszony a település és a Duna Virtuális Köztársasága között jön létre, vagyis a település lakosaira nem vonatkozik. Közülük, aki állampolgárrá akar lenni, ezt külön kell kérvényeznie.
A virtuális köztársaság településévé lett falunak vagy városnak kiemelt partnerként van joga részt venni a köztársaság által kezdeményezett programokban.
A Duna Virtuális Köztársasága létrehozza saját intézményeit. Ugyanakkor olyan struktúrák, mint alapítványok, egyesületek, írói társaságok, színházak, szerkesztőségek, egyéb kulturális létesítmények, múzeumok, galériák, irodalmi kávéházak felvételüket kérhetik a köztársaság intézményeinek sorába, ennek kedvező elbírálása után pedig nyilvánosan feltüntethetik a Dunai Virtuális Köztársasághoz való tartozásukat.
A Duna Virtuális Köztársasága alapíthat vagy vásárolhat cégeket, vagy részt vehet cégek alapításában/megvásárolásában. Bármely vállalkozás, amely hivatalos illetősége és létező címe mellett ezt fontosnak tartja, bejegyeztetheti magát a köztársaság cégjegyzékébe.
Arad, 2003. december – Cetate, 2004. március
(Megjelent A Dunánál 2004. szeptemberi számában, fordításai pedig az azt követő számokban)

*

FWE Mikor először olvastam, az RMDSZ-struktúráról írott szöveged jutott eszembe. Ez a kiáltványotok, vagy hogy nevezzük... alapító levélnek? – több nyelven is megjelent, pl. magyar, román, olasz, német, ukrán nyelven is. De történt-e konkrét lépés is azért, hogy a szövegben foglaltak átlépjék a költői gondolat és a valóságos szerveződés közti határvonalat?
SzG Ezt, amit papírra vetettünk, intézményi háttér nélkül lehetetlen megvalósítani.
FWE És nem akadt intézményi háttere?
SzG Egy környezetvédelmi miniszternek adtam át, aki korábban állatkerti igazgató volt. Meg az esztergomi Duna Múzeumnak is elküldtem. És az akadémia főtitkárának is. Senki sem érezte meg benne sem a zöld értékek szavát, sem a regionális kultúrdiplomácia nagy esélyét... azt a kohéziós lehetőséget, mely az önérdekűen politizálgató kis országokat és kis kultúrákat egyazon áramkörbe kapcsolná, olyan kötőelemként, amelynek nemcsak régióképző szerep jutna, de amilyenre magának a birodalomnak is nagy szüksége van.
FWE Az Unióra gondolsz?
SzG Persze.
FWE Vajon tévedek-e, ha arra gondolok, hogy ha nem te kezdeményezed ezt a dolgot, hatalmas csinnadrattával kapta volna föl a média??
SzG Bizonyára.
FWE Csakhát nem másvalaki vagy...
SzG ...és így a mi kis dunai köztársaságunk eszméje téli álmát alussza.
FWE Felolvasok egy cikket a tegnapi újságból, a Népszabadságból. Vegyük ezt a részletet:
„A Mediterrán Színház Nemzetközi Intézete által kezdeményezett Dunai Odüsszeia érdekes vállalkozás lehet (...) A Theodor Körner nevű hajó idén szeptember 1–15. között csorgott le a Dunán, Ausztriától – Szlovákia, Magyarország, Szerbia, Bulgária érintésével – Romániáig (a szerencsés kiválasztott településekig) szállítva az úszó színházat. A hajó fedélzetén mintegy százhúsz művész utazott" – 2007. szeptember 22.
SzG Örülök.
FWE Nem érzed igazságtalannak, hogy téged nem hívtak meg? Hiszen ezt mint ötletet te vetetted először papírra.
SzG Ugyan, honnan tudhatták volna.
FWE Például Dinescutól. Őt meglátogatták Cetate-n, vendégül is látta őket.
SzG De ez nem jelenti, hogy olvasták is, amit ki tudja hány éve írtam.
FWE Dinescu nem hívott, hogy együtt fogadjátok a hajót?
SzG De hívott.
FWE És mért nem mentél?
SzG Te ezt személyes kérdésként kezeled, arra vagy kíváncsi, hogy hogy nem akarok learatni személyes sikeremként olyan gyümölcsöket, amelyeknek feltétel nélkül örülök: jó, hogy megvalósultak Mirceának annyit mondtam: most nincs kedvem odautazni. Így felelt: „Las, ca-1 vom face pe al nostru."
FWE Vagyis: Ne törődj, majd mi is megcsináljuk a magunk hajóját.
SzG Persze ez nem úgy értendő, hogy a kettőnkét.
FWE Hogy lehet, hogy mások szó szerint azt valósították meg, amit te elképzeltél?
SzG Úgy, hogy ezek az ötletek a levegőben lógtak. Mint a holdutazásé. Ki állíthatná, hogy abban a korban az először, egyedül és kizárólag Verne fejében született meg? S hogy mindenki más tőle kölcsönözte volna... Ez nevetséges.
FWE Az Európa Tanács közgyűlésén elhangzott hozzászólásaid egyike mintha előzménye lenne ennek a Duna Köztársaság gondolatnak. És mintha előre láttad volna a természeti katasztrófát.
SzG Nem volt nehéz látni. Nem a konkrét katasztrófát, hanem a nyilvánvaló fenyegetést.
FWE Milyen nyelven mondtad el akkor ezt a figyelmeztetést?
SzG Franciául vagy németül, már nem emlékszem. A Magyar Nemzetben nyolc évvel később az angol jegyzőkönyv alapján rekonstruált szöveg jelent meg. De biztosan nem angolul mondtam el, Strasbourgban soha nem angolul szólaltam fel.

Látnoki kérdések

A tiszai környezeti katasztrófa megítéléséhez adalékként közöljük Szőcs Géza, a romániai szenátus egykori tagja felszólalását, amely Strasbourgban, az Európa Tanács parlamenti közgyűlésén 1992. május 7-én hangzott el.

Elnök: Szőcs Gézáé, romániai különmeghívotté a szó.
Szőcs Géza: Elnök úr, hölgyeim, uraim, olyan személy beszél önökhöz, aki – a szomszédos tartományok népességével együtt – átélte a csernobili robbanást követő napok borzalmát. Azóta is érvényes a kérdés, nem a vétkesek kilétét kutatandó, hanem azt, hogyan lehetne elejét venni a hasonló helyzetek megismétlődésének:
Milyen nemzetközi szerződések szükségesek ehhez?
Mikor és hogyan lesznek képesek e szerződések a határokon átnyúló környezetszennyezés és pusztítás fenyegetésének kérdését rendezni?
Meddig engedheti meg magának egy ország, hogy egy szomszédos állam határától néhány száz méterre atomerőművet építsen s tartson üzemben?
Meddig szennyezheti a levegőt egy lelkiismeretlen felhasználó? És valamely ország meddig élhet vissza saját geográfiai helyzetével, beszennyezve vagy medrükből eltérítve a folyókat, melyek más országokat is átszelnek?
Mikortól várható egy szigorú és szigorúan ellenőrzött ilyen értelmű nemzetközi törvényi szabályozás?
Mikortól határozzák meg a kötelező nemzetközi normarendszert? Mikortól fogják szankcionálni a normák semmibevételét és a nemzetközi – vagy akár csak helyi – következményekkel járó ökológiai értelemben vett zabolátlanságot?
Meddig rombolható vagy hagyható pusztulni egy európai civilizációs vagyonhoz tartozó építészeti és urbanisztikai kincs? Elkobozhatják-e felelőtlen politikai rezsimek a Dunát vagy Dubrovnikot, avagy ezek integráns részei az európai örökségnek?
Nem vitás, hogy azért teszem föl e kérdéseket, mert kontinensünk jövője mindezektől is függ, és még inkább függ a rájuk adott válaszoktól.
(Részlet az ülés jegyzőkönyvéből.
Magyar Nemzet, 2000. február 26.)

*

FWE Mit szóltak a román küldött-kollégák a felszólaláshoz?
SzG Röhögtek, hogy na most aztán mindenkit jól kiosztottam, Ukrajnától Bulgáriáig, a bennünket árvizektől elárasztó északi szomszédunktól a déliig, ahol Kozlodujban egy rozoga atomerőmű borzolja a bukarestiek idegeit. Az nem jutott eszükbe, hogy Románia e képletben nem föltétlenül csak ártatlan áldozat, hanem egy ciános-gátszakadásos történet negatív főhősévé válhat.
FWE Kapcsolatodra a környezetvédelmi mozgalmakkal és filozófiákkal még visszatérünk. Most egy gyors kérdés a témakörben: ha miniszterelnök lennél bármelyik pátriádban, vagy európai főminiszter, milyen fontos „zöld" döntést hoznál a világ túlélési esélyeit növelendő?
SzG Betiltanám az országúti teherforgalmat.
FWE Meredek.
SzG A teherkocsikat, az egész műfajt a nyergesvontatókkal és a mindenféle monstruozitással feltereltetném a vasútra. Szaknyelven ennek a neve: RO-LA. Az áruszállítóknak kizárólag azon a szakaszon engedélyezném a közlekedést, amely a rakodási hely és a legközelebbi vasútállomás közt húzódik.
FWE Értem. Szóval nem az árut, nem is a konténereket rakatnád vasútra, hanem maga a teherkocsi döcögne fel a szerelvényre.
SzG Pontosan. Meg le, amikor megérkezett. Ahogyan sokfelé és régóta van is erre példa.
FWE Tisztább lenne a levegő.
SzG Meg egyáltalán újból lehetségessé válna a közlekedés, amelyet ezek a behemótok kínszenvedéssé tettek. Csökkenne a balesetek száma. Növekedne az utak élettartama, nem mennének tönkre olyan hamar. Elviselhető lenne a vibrációs és a zajszennyezés.
FWE S mindehhez csak annyi kellene, hogy hoznak egy tiltó rendelkezést.
SzG Vagy hogy megemeljük a közutakon szállított árura kivetett illetékeket. Meg persze, hogy fogadóképessé tegyük a vasutat, alkalmassá erre a feladatra.
FWE Szóval vasútbarát vagy. Te, aki imádsz autózni.
SzG Egy Baross Gábor veszett el bennem. Mert imádok autózni.

Mircea Dinescu:
Kőből lett emléktábla

1948-ban, a román királyi ház vagyonának elkobozásakor, az új kommunista hatalom megbízott néhány főkönyvelőt a vagyon felértékelésével és a leltár elkészítésével. Egy öreg jóbarátom, az események szemtanúja mesélte, hogyan láttak munkához szakembereink, amikor a festészeti műremekekhez értek. A vásznakat a padlóra helyezték, lemérték a szélét s a hosszát, majd feljegyezték: „46 méter Rembrandt elvtárstól, 60 m El Greco elvtárstól és 112 m XIV. századi ismeretlen elvtársaktól". Ezután pedig levetették könyökvédőiket, és a méricskélést a kolbászokon folytatták tovább.
Nemzeteink élén egy ideje az említettekhez hasonló főkönyvelők állnak, akik megszámlálnak, osztályoznak bennünket, akik boldogságunkat centiméterben és bánatunkat kilogrammban mérik. Az egy főre eső acél és beton mennyisége vagy az egy főre zuhanó MIG-ek számának növelése – ez politikusaink olimpiai teljesítménye.
Ily módon az utóbbi ötven évben a románok világbajnokok lettek a templomrombolásban, a magyarok pedig az öngyilkosságban.
Midőn a mi kommunistáink megkezdték a Duna-delta tönkretételét, mezőgazdasági területté alakítását, hogy a búvárok merüljenek fel a víz alól és kotródjanak ki a mezőre aratni, a magyar kommunisták betonzablát próbáltak a Duna szájába tenni az ár ellenében, abban a reményben, hogy akkor majd a budapesti Parlament épülete lesz a világ legnagyobb akváriuma.
Feltehetőleg több tudós is szívesen képelte volna föl önmagát, amiért Szőcs Géza előbb gondolt arra, hogy a Duna forrásánál, a Fekete-erdőben kéttenyérnyi magas vízierőművet kellene létrehozni. Voltaképpen, ha a japánok rizsszem nagyságú mikroprocesszorokat készítenek, miért ne építhetnénk mi is két arasz magas vízi erőművet.
Miután vezetőink évekig azzal verték a mellüket, hogy Európa legnagyobb vegyi kombinátjait mondhatjuk magunkénak, vagy közülünk kerülnek ki Európa legnagyobb libatenyésztői, akik a legnagyobb májú libákat nevelik, s hogy a mi törpéink a legnagyobb törpék a világon, kelet-európai országaink jövőjének mértékegysége a költők határtalan elkeseredettsége-kilátástalansága kellene hogy legyen.
A költő ugyanis, akárcsak a Duna-népek, halak és gyermekek sorsát összeköti és szétbogozza – s miközben a címzett kutatja, eltűnik, foga között az üzenettel –, de visszatér utóbb, és lábunkhoz helyezi.
Egyesek kővel dobálták a költőt, s íme, az egyik feléje hajított kő emléktáblává lett, melyre az ő sorait vésték fel.
Tekintetbe véve, hány híd van Budapesten, némi irigykedéssel gondolok arra, hogy Géza egy egész kötetet adhatna ki kőbe vésendő verseiből.
(Elhangzott Budapesten a Lágymányosi hídon, 1996. augusztus 18-án. Magyar Nemzet, 1996. augusztus 31.)

Osztovits Ágnes:
Visszatérés a költészethez az írók országában
(Mircea Dinescu új versei Szőcs Géza tolmácsolásában)

Az 1989-es romániai forradalom idején talán azok is megismerték Mircea Dinescu nevét, akik nem rendszeres olvasói a világirodalmi lapok versrovatainak. A következetesen ellenzéki, sokáig háziőrizetben tartott költő a demokratikus megújulás egyik letéteményese volt. Az a tény, hogy ő került a romániai írószövetség élére, reményeket keltett nemcsak a román, de a magyar írókban is.
Az ugyancsak konok ellenzéki, emigrációba kényszerített Szőcs Géza hazatérése, bekapcsolódása a politikai életbe, hasonló reménységeket ébresztett. Ma, hat év után a remények szertefoszlottak, de a két költő együttes budapesti szereplésének mégis különös üzenete van.
Szőcs Géza az írószövetség klubjában bemutatta Dinescu két új kötetét, amely viharos sikert aratott Romániában. Az O betie cu Marx (Kvaterkázás Marxszal) és a Pamflete vesele si triste (Vidám és szomorú pamfletek) híre napok alatt elterjedt Bukarestben.
A Budapesten Dinescu által felolvasott kötött és szabad verseket Szőcs Géza magyarul tolmácsolta. A vőlegény kételyei, a Keleti suskus, a Levél Václav Havelnak, a Te nemzet, légy már férfi, a Barbárok visszatérése és a többi írás arról győzte meg a közönséget, hogy a költészet erejét nem csorbítja a politika. Hogy tévedtek a kelet-európai költők, amikor úgy vélték, visszavonulhatnak az elefántcsonttornyokba. Minden Dinescu-vers arról beszél, miként foszlottak szét 1989 decemberének álmai. Ezért ír ironikus költői levelet Funar „polgártársnak" is.
– Egy ma Izraelben élő szemészorvostól hallottam a vak történetét, aki oly sikeres műtét után újra látni kezdett. Olyan sokkot okozott neki a megismert világ, hogy hamarosan végzett magával. Ez a történet nem megy ki a fejemből, mert rólunk, kelet-európaiakról is szól. Ötven évig fogyatékosként tengettük az életünket, aztán, amikor felnyithattuk a szemünket, hirtelen annyi mindent láttunk, hogy képtelenek voltunk feldolgozni. Japánként talán öngyilkos lennék az átélt élmények hatására, de kelet-európai vagyok, ezért látnom kell az abszurditások sorát. Megtapasztalni, hogyan építik a kommunisták a kapitalizmust, hogy a korábbi talpnyalók és pártvezérek miként foglalták vissza a legjobb pozíciókat.
Mircea Dinescut sokan a román Havelként emlegetik. Jogos hát a kérdés, belőle miért nem lett köztársasági elnök.
– Havel ezer kilométerrel közelebb él a Nyugathoz – feleli Dinescu. – Ráadásul rólam sikerült az elmúlt rendszerben olyan képet kialakítani, hogy minden egyes polgárhoz be kellene kopognom, és megmutatnom magam: tessék nézni, nem vagyok őrült.
A költői est végén arról kérdeztem Mircea Dinescut, miért érezte fontosnak, hogy Szőcs Géza oldalán Budapesten szerepeljen, miért vállalta, hogy ott beszédet mond a Lágymányosi hídon, amikor felavatják a költőtársa, Szőcs Géza sorait idéző emléktáblát.
– Szőcs Géza iránti szolidaritásból jöttem Budapestre. Szőcs nemcsak írótársam, hanem az igen csekély számú ellenzékiek egyike. Vele is az történt, mint velem: sárral dobálják, hogy lejárassák. Hat év hazugságai után kínossá vált, hogy volt egyszer egy kelet-európai ellenzék. Amikor megtudtam, hogy emléktáblát avatnak Budapesten Szőcs Géza soraival, olyan boldoggá tett, hogy azonnal jöttem. Nemcsak azért, mert a vers olyan, mintha együtt írtuk volna, hanem azért is, hogy mi, tolvajok, banditák, hazaárulók és kémek – így neveztek és neveznek sokan ma is bennünket – két napra Budapesten ismét költővé válhassunk.
(Magyar Nemzet, 1996. augusztus 23.)

*

FWE Dinescu azt mesélte nekem, hogy Göncz Árpád, aki akkor köztársasági elnök volt, olyasmit mondott ebből az alkalomból, hogy ő azt szeretné, hogy legyen egy román–magyar köztársaság és annak ti legyetek az elnökei.
SzG Talán ő is egy költői köztársaságra gondolhatott.
FWE De azért kedves tőle.
SzG Azt hiszem, hálás volt nekem, amiért mellé álltam – még egy tévéműsort is készítettem erről –, amikor a román sajtó nekiugrott a Bajcsy-Zsilinszky könyv fordítása miatt... Bebizonyítottuk, mekkora marhaság, amit üvöltöznek – nem mintha számított volna bármit is az igazság. Később, amikor azt hallottuk, hogy a magyar köztársaság elnökét október 23-án garázda elemek kifütyölték, Kolumbán Gáborral írtunk egy tiltakozó táviratot.
FWE Ketten voltatok az RMDSZ alelnökei.
SzG Igen.
FWE Domokos Géza volt az elnök. Ő nem írta volna alá ezt a táviratot?
SzG Tudott róla, de nem kértük fel. Így éreztük tapintatosnak, hogy ne hozzuk abba a helyzetbe, hogy megtagadja az aláírást.
FWE De miért ne írhatta volna alá?
SzG Nem tudom. Ő nagyon óvatos volt ezekben a dolgokban. És végül valóban kettőnkre maradt a dolog Kolumbán Gabival.

Németh Tünde: Pillantás a hídról
(részletek)

„Az egyik feléje hajított kő emléktáblává lett" (Mircea Dinescu)

Augusztus 18-án, a millecentenárium eufóriáját élő Budapesten nagyszámú érdeklődő jelenlétében avatták fel a Lágymányosi híd budai hídfőjét. Az ünnepségre annak a gránitlapnak az elhelyezése szolgáltatott alkalmat, amelyre Szőcs Géza Dunáról szóló verssorai vannak felvésve. A hídkő avatáson megnyitó beszédet mondott Schneller István, Budapest főépítésze, aki a híd építésének idején főpolgármester-helyettes volt.
A mintegy egyórás műsor keretében a közönség Jordán Tamás színművész előadásában hallgathatta meg Szőcs Gézának az 1988-ban, a Duna antológiában megjelent poémáját. A antológia a bős–nagymarosi vízlépcsőellenes mozgalom jelentős fegyverténye volt, a pártállami politizálás hitelére mért egyik végzetes csapás.

*

Ezt követően a Magyarok Világkórusa Kiss Katalin, majd Selmeczi György vezényletével Kodály Zoltán Magyarok Himnusza című művét, illetve Szőcs Géza Szent László-himnuszát adták elő, amelynek zenéjét Selmeczi György szerezte. A több mint kétszáz fős kórus a millecentenárium napjaiban Budapesten, Kecskeméten és Ópusztaszeren lépett föl.
A műsor meghívott vendége volt Mircea Dinescu bukaresti költő, az Academia Catavencu főszerkesztője. Dinescu beszéde, mely magán hordozta a szerző stílusának megszokott jegyeit – a fanyar öniróniától a kíméletlenül gúnyos fullánkokig –, nagy tetszést váltott ki a jelenlévők körében. Dinescu románul beszélt, a fordítást egy színész tolmácsolásában hallgatta meg a közönség.

*

A Kolibri Színház társulata különleges hídfői happeninggel lepte meg a jelenlévőket. Színes előadásukban a színészek madárjelmezekbe bújtak, de látványosságban mindent felülmúlt a színház hatalmas, virágokkal borított sárkányfigurája. A gránitlapba vésett négysoros – a poéma harmadik része – adta a színjáték megzenésített szövegi részét, igaz, eléggé sajátos módon: először rendes formájában, majd pedig – szöveget és zenét egyaránt – visszafelé hallgatva.

*

A Duna érkezik, szájában jelentéssel

A Duna népek, halak és gyermekek
sorsát összeköti és szétbogozza,
foga közt jelentést hordoz, elviszi
és visszafordul és visszahozza

*

lessétnelej nabájász kizekré anuD A
kekemregy sé kalah, kepén anuD A
azzogobtézs sé itökezzsö tásros
iszivle, zodroh tsétnelej tzök agof
.azzohazssiv sé ludrofazssiv sé

*

Ezek után Szőcs Géza kívánt élni „az utolsó szó jogával"? Kívánt.
„Ti boldog hajósnépek
e folyam széles vállán" – így kezdődött a vers, amellyel Szőcs Géza majdani korok szerencsés hajósaihoz fordult, de amellyel alighanem saját kortársaihoz kívánt szólni.
Az avató záróaktusaként Márkus János Bécsben élő performance-művész kézzelfoghatóan is emlékezetessé tette az eseményt. Darabokra zúzott össze egy kerámiavázát, melyre tizenkilencszer festette fel a kőbe vésett négy sort, a cserepeket pedig felajánlotta a részvevőknek: mindenki őrizzen meg belőle egy darabot, s ha majd egyszer újra összejön az itt jelenvolt társaság, megpróbálkozhatnak az összerakásával.

*

Mircea Dinescu és Szőcs Géza uraknak
Kedves Mircea és Géza!
Köszönöm, hogy a költők barátságával hitelesítettétek azt a hidat, amely a budai oldalt nem csak Pesttel köti össze újabb kapocsként, hanem meghosszabbítja egészen Bukarestig, sőt Sloboziáig is.
Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke

*

Orbán Viktor, a FIDESZ-MPP elnöke, Németh Zsolt alelnök és más FIDESZ-politikusok társaságában, Tőkés Lászlóval együtt érkezett a hídfőhöz a Reménység Szigetén zajló rendezvényről.
– E híd a mai napig nem rendelkezett önálló, meghatározható személyiséggel – mondta Orbán Viktor –, most jött el az a pillanat, amikor Szőcs Géza remek verssorai révén elnyerte saját lelkét, s részévé lett Budapest szellemi történelmének.

*

Szilágyi Zsolt, az RMDSZ Bihar megyei parlamenti képviselője ekként vélekedett a hídfőavatásról:
Nagyon eredeti ötletnek tartom azt, hogy nem konvencionális módon volt elképzelve a hídavató. A performance-airól híres Márkus János, a Kolibri Színház, illetve a Magyarok Világkórusa olyan szintre emelte a hídfőavatót, ami továbbmutat egy egyszerű fesztív gesztusnál, egy egyszerű ünnepélyes eseménynél. Épp az volt az egészben a csodálatos, ahogy Márkus János amforája egy pillanat alatt széttört és a cserepeket elvitték azok, akik ott voltak a helyszínen... Egy performance-ról kell beszélnünk, nem pedig egy egyszerű hídavatóról – az is ehhez hasonlóan egyszeri és megismételhetetlen... Az ottlevők magukkal vitték az esemény emlékét, mely teljes egészében csak általuk rakható össze.
Mircea Dinescu önmagáért beszélő jelenléte egy erdélyi magyar költő által írt, és budapesti hídfőre került szöveg avatásánál, és a magyarországi kultúra jeles képviselőinek az ottléte arra emlékeztet, hogy minden híd elkészülte két part között teremt kapcsolatot. És ha ezt egy kicsit áttételesen értelmezzük és egy aktuális politikai eseménnyel állítjuk párhuzamba, talán azt mondhatnám, hogy így is lehet magyar–román közeledést megvalósítani, nem csak elpuskázott, rosszul megírt alapszerződés-szövegekkel.

*

Perczel Anna, az 1988-as Duna-antológia egyik szerkesztője:
– Nagyon örülök annak, hogy Szőcs Géza Duna-antológiában megjelent négysorosa a híd, s így egyben a Duna jelképévé vált. Annak idején, amikor összeállítottuk az antológiát, akkor Szőcs Géza és Petri György jelenléte külön súlyt adott a kiadványnak. Nagyon jó érzés, hogy ezek a sorok a Duna-antológiában jelentek meg először, ezért nagyon büszke is vagyok rá. De a lényeg nem az, hogy abban a kötetben megjelent, hanem hogy megírta ezeket. Hiszen mindenkor az a legfontosabb, amit egy költő megfogalmaz, és csak másodlagos, hogy az megjelenik-e vagy sem.
Tulajdonképpen most mint egy szobor jelenik meg itt ez a vers. Nagyon boldog vagyok, hogy azok a gondolatok, amelyek nekem annyira fontosak, egy ilyen kitüntetett helyre kerültek a fővárosban.

*

Selmeczi György zeneszerző és karmester:
– A Kiss Katalin karnagy kezdeményezése révén létrejött egyesített Világkórusnak már az elnevezése is mint eszmei megnevezés, hangsúlyosan hordozza a Kárpát-medencében élő és a világban szétszórt magyarság egységének gondolatát. Nagy elégtétel volt számunkra, hogy felléphetünk a hídfőavatón; célunk a bekapcsolódás olyan élő gondolatkörökbe, melyek függetlenek a napi politika kisszerűségeitől. Ez a mai rendezvény ilyen volt, mélységes tartalmi, mondhatni filozofikus üzeneteivel, mint amilyen a Duna-gondolat, az együvé tartozás, összefogás eszméje, a történelmi múlt önbecsüléssel való megítélése, hiteles, mély barátság kialakítása a szomszéd népekkel és kultúrákkal, s nem utolsósorban persze az a remény, hogy a művészet és a művészek szerepe felértékelődhet – ami, ha ténylegesen bekövetkezik, óriási jelentőségű folyamattá válhat. Ennek volt mementója és ígérete ez a mai nap a hídfeljárónál.

*

Szentjóby (St. Auby) Tamás magyar–svájci képzőművész, a magyar ellenzék hetvenes évekbeli hőskorának legendás alakja, a modern, posztmodern képzőművészeti szemléletváltás egyik kulcsfigurája:
– Szőcs Géza húsz éve barátom, jól ismerem, mégsem számítottam erre, amiben itt részünk volt.
Én még életemben ilyen felfoghatatlan őrületet nem láttam. Mondhatni ipari terepviszonyok közepette... Mert hát ott semmi terepegyengetés vagy előkészítés nem volt... Egy vihar előtti csendben, ha csak azt vesszük, hogy állnak egy lépcsőn kétszázan fekete-fehérben és énekelnek. És közben sárkányok. Meg korsó, meg minden. Döbbenten, lélegzetvisszafojtva álltam és el vagyok ragadtatva.

*

Erdélyi Ágnes, filozófiatörténész, a Láthatatlan Kollégium vezetője:
– Az egyetlen millecentenáriumi ünnepség, amelyen részt vettem, a többiről hallottam, olvastam, láttam a televízióban és azt gondoltam, hogy ennek volt a legtöbb köze valami olyasmihez, ami több mint 1100 éves, úgy értem, a Dunához. És hát tényleg valami olyasmiről volt szó, ami mindnyájunknak fontos – ezen kívül jól is sikerült az ünnepség.

*

Rajk László, képzőművész, az SZDSZ országgyűlési képviselőjének táviratából:
És harmadnapra megteremtette a szárazföldet és vizeket.
A völgyek arra valók, hogy leereszkedjünk, a hegyek, hogy fölmásszunk, a folyók pedig, hogy átkeljünk rajtuk.
Folyókon átívelő, hegynek vezető hidak – hova visztek?

*

Szabados György zongoraművész, aki az elmúlt rendszerben a Duna-kanyar megmentéséért szervezett akciók miatt súlyos összetűzésbe került a hatalommal, így nyilatkozott az eseményről: a tábla elhelyezése a civil gondolat és a felelősségérzet jelentős szimbolikus sikere a politikai bornírtság felett, amely az elmúlt évben annyi kárt okozott a nemzetnek. A két erő küzdelme távolról sem tekinthető befejezettnek.

*

Sós Vilmos filozófus:
– Elmentem egyszerűen azért, mert Szőcs Géza a barátom. De aztán ennél sokkal fontosabb dolog történt. Azért az mégis jó dolog, hogy egy erdélyi költő így összekapcsolja Kolozsvárt és Budapestet, a Dunát, az ünnepségeket. Hogy egyszerűen nem csak szimbolikus jelentősége van, hanem valami olyasmi, amelynek köze van ahhoz, ami határon túl és határon innen összekapcsolja az embereket, hogy mondanivalója van valaminek, amit az utóbbi időben elég keveset tapasztaltunk itthon. És nemcsak a politikumát hangsúlyoznám ennek, hanem a kulturális jelentőségét, s emiatt volt nagyon fontos.

*

A millecentenáriumi ünnepségsorozat olykor pompázatos, olykor rutinos, olykor szegényes rendezvényeivel összevetve ez a hídfőavató a Duna menti barátság, a költők szavának megbecsülése és az ökológiai gondolat jegyében talán súlyosabb üzeneteket hordozott s ily módon sokkalta fontosabb volt, mint számtalan más ceremónia ezekben a napokban.
Kár, hogy az erdélyiek saját újságaikból semmit nem tudhattak meg az eseményről.
Annál nagyobb lesz a meglepetésük, ha valamikor majd elvetődnek az egyetemi város környékére és lepillantanak a hídról a vésett, félkör alakú gránitlapra.
(Erdélyi Napló, 1996. augusztus 28.)

FWE Hogy a rendszerváltás előkészítésének egyik felhajtó ereje a környezetvédő mozgalom volt, ezt tudtuk. De azt nem, hogy egyik szimbolikus figurájuknak számítottál.
SzG Én sem tudom, mi abban a szimbolikus, kicsempészni a Duna-körös dokumentumokat bőröndszámra. Nyugaton postáztam őket, meg újságírókat hívtam fel és találkozókat közvetítettem... gyakorlati, nemcsak kockázatos, hanem sokszor fárasztó, terhes önkéntes munka volt ez, nem egyéb... és énrám mindebből kevés hárult...Vargha Jancsi, hával írja a Varghát, őrajta aztán igazán sok múlott... én is tőle kaptam az anyagot, amit aztán nyugaton szórtam... milyen nagyszerű munkát végzett, milyen sokkal tartozunk neki, és ki tudja, merre lehet most...
FWE Schneller István, aki a főváros főépítésze és főpolgármester-helyettese volt ekkor, beszédében így indokolja, hogy miért a te verssoraidat vésték gránitba a hídfőnél: 1988-ban írott Duna-versed a rendszerváltás egyik mozgató erejének, a környezetvédő mozgalomnak nevezetes dokumentuma volt. „Ezért is kértük meg Szőcs Gézát, aki aktív szereplője volt a rendszerváltás folyamatának, hogy verse itt kőbe faragva is megjelenhessen. Az ő személye több vonatkozásban is összekötő kapocs a Duna mentén." Ezeket mondta Schneller István. De térjünk vissza Dinescuhoz. Mesélj róla. Vagy, ha gondolod, más román költőkről is.
SzG Három román költőbarátom van, akikkel más-más időpontban és helyzetben... emlékezetes helyzetekben... együttműködtem. Először is azt kell tudni és leszögezni, hogy a román társadalmi-politikai színképből nem hiányzik a másként gondolkodó elit, a szónak a klasszikus hetvenes-nyolcvanas évekbeli értelmében. Elmondható, hogy igazán európai rangú figurák voltak tevékenyek húsz-harminc éve. Az ország tragédiája, hogy nem adatott meg nekik olyan társadalmi háttér, amelyre támaszkodhattak volna, s amely biztonságot jelentő bázist, oda-visszacsatolást, szerves kapcsolatot jelenthetett volna. Az említett három román költő közül az egyik Dorin Tudoran. Ő a hőskor embere, a teljesen reménytelen, abszolút heroikus, mert esélytelen, a csak a tiszta idealizmust szolgáló és abból eredeztethető ellenállásé. Az az érdekes és szomorú, hogy ez az ellenállás azokban az években egyfajta megmagyarázhatatlan rezonancia révén mégiscsak hatott a közgondolkodásra, utána meg, mintha teljesen elfelejtették volna.
FWE Ő él még?
SzG Persze. A másik ilyen költő Mircea Dinescu, aki az átmenet, a fordulat embere volt és akit ugyancsak többször megpróbáltak ledarálni, elszigetelni, kompromittálni, de aki máig talpon maradt, ha a politikai életnek – a szónak pártszerű értelmében – nem is aktív faktora, de a közvélemény-alakításnak jelentős energiaközpontja.
FWE Tulajdonképpen vele a legszorosabb a barátságod.
SzG Talán. Ő egyébként Románia-szerte ismert és megbecsült (meg hát vitatott) figura, Erdélyt is ideértve. Pedig nem erdélyi fenomén ő, bár vannak – a felesége révén – magyar kapcsolatai. Ezeket számtalanszor a szemére hányták és idegen érdekeket szolgáló, hazaáruló motívumokat és motivációkat vezettek le belőlük Dinescu szavaiban és tetteiben.
Viszont a harmadik ilyen költő jellegzetesen erdélyi figura, Sabin Gherman, akit szemben a másik kettővel nem annyira költőként ismernek, és nem is ellenállóként, hanem, ha úgy tetszik, politikai botrányhősként. A kilencvenes évek második felében ugyanis publikált egy kiáltványt, az Elegem van Romániából! (vagy: Torkig vagyok Romániával!) című lírai pamfletet, kisesszét, kiáltványt, eszmefuttatást – mindeniknek nevezhető. Ez őt percek alatt a leggyűlöltebb emberré tette a hivatalosság és részben a közvélemény szemében. Később megpróbálta egy politikai mozgalom, sőt, politikai párt keretei között megvalósítani azt, amiről már évtizedek óta beszélgettek magyar értelmiségi körökben, emigrációban elsősorban, de az anyaországban is. Énnekem az elmúlt harminc, vagy akár csak tizenhat-húsz évben, százak tették fel azt a kérdést, hogy no, de mikor ébred rá az erdélyi románság arra, hogy az ő igazi szövetségese nem a korrupt és balkáni bukaresti intézményrendszer és gengszterbanda. (Hanem a vele évszázadok óta együtt élő magyarok. Elsősorban. De illuzórikus, eszmei értelemben az erdélyi németek is). Erre mindig azt feleltem, hogy az idők méhében érik, érlelődik valami, és ez előbb-utóbb megmutatkozik majd. Nos, ez a régen várt majdnem-messiás egyszer csak előállt egy alig ismert költő, de nagyon népszerű tévés személyiség alakjában, akit Sabin Ghermannak hívnak, és aki azonnal, azzal párhuzamosan, ahogy a nacionalista szemléletű románság gyűlöletét magára vonta, bizonyos értelemben mitikus figura lett a magyarok számára. Szimpátiával, szeretettel, reménnyel és bizalommal figyelték nagyon sokan, hogy mire fog menni Sabin Gherman. Ő szálegyedül, Don Quijote-i hősként fölvette a küzdelmet azzal az érdekkomplexummal, ami itt, Romániában egy mindenfajta eszközökkel jól felvértezett érdekszövetséget – ha úgy tetszik: maffiát – jelent, és amely gyakorlatilag a monopóliumát birtokolja a nyilvánosságnak, a végrehajtó hatalomnak a jogrendszernek. Nem beszélve az erőszakszervezetekről. Vagyis szembement a teljes hatalmi önkénymonstrummal, aminek nemcsak egzisztenciális következményeit kellett elszenvednie. Úgy stigmatizálták, hogy erkölcsileg és románként vált a haza, a nemzet ellenségévé, emellett szó szerint is földönfutó lett. Ezt nem ellensúlyozhatta, hogy magyar – erdélyi magyar és emigrációbeli magyar – érdeklődés is kezdte figyelemmel kísérni a tevékenységét. És itt rögtön elmondom azt, hogy úgy éreztem, hogy bennünket is korlátozott az a gondolat, hogy ha túlságosan nyilvánvaló kapcsolatba kerül magyar szövetségesekkel, ez esetleg hitelesíti azokat a vádakat, hogy ő nem román érdekek alapján működik. És azt gondoltam én is, mint nagyon sokan, hogy az erdélyi románokban meg kell születnie annak a felismerésnek, hogy ez nem magyar érdek, bár magyar érdek is. De, elsősorban és főleg az ő szempontjukból, erdélyi román érdek. Hát – mivel ez a felismerés nem történt meg (nehéz is lett volna megtörténnie akkor, amikor a nyilvánosság összes csatornáját elzárták előle és az intézményesülés összes lehetőségét, olyan jogsértő és még a román törvénykezés szellemét is sértő lépésekkel, amelyek jogtörténeti kuriózumok) – így maradt ő háttér nélkül. Nem tudott kialakítani magának román társadalmi támogatást, a magyar támogatás pedig szimbolikus maradt. Egy ilyen szimbolikus gesztus volt az is, hogy kiadtam a kötetet, amely a kiáltvánnyal kapcsolatos vitákat és nézeteket foglalta össze...
FWE Ez kilencvennyolcban volt, igaz?
SzG Igen. A Gherman iránti érdeklődésben tetten érhető volt egy építkező akarat az erdélyi románság részéről, vagyis bizonyos szereplői részéről: megindult egy nyilvános diskurzus, hogy van-e az adott politikai keretek között jövője egy ilyen politikai filozófiának, mint amilyennel Gherman próbálkozik.
FWE Ez a könyv nagyon gyorsan elfogyott...
SzG Mondhatni szublimálódott, ma már egy-egy példányát is alig lehet fellelni. Sajnos, nem tudtuk tömegpéldányszámban kiadni, hanem a magunk szerény keretei között kétezernyi darabot sikerült az asztalra tennünk. Ez a pár ezer példány azon legfőbb eszközök egyike lehetett volna, amelyekkel egy mozgalom talpra állítható.
FWE Mi lett Sabin Ghermannal?
SzG Emlékszel, amit Tőkésről mondtunk? Hogy volt – elsősorban nemzetközi – hátországa, amelyre támaszkodhatott. Sabin Gherman beleveszett sajnos az egyenlőtlen és esélytelen küzdelembe, újabb és újabb struktúrákat hozott létre: alapítvány, párt, regionális párt, országos párt formájában, ezeket mind eltaposták, vagy létre sem engedték jönni, vagy ha mégis létrehozta, utána tönkretették, ellehetetlenítették. De erről azt kell mondanom, hogy a hatalom csak azt tette, amit vártunk tőle, hozta magát. Aki viszont nem hozta magát, az a magyar közvélemény volt, az erdélyi magyar közösség. Ostobaságának legszégyenletesebb kulminációs pontja a legutóbbi kolozsvári önkormányzati választások pillanata volt. 2004-ben, amikor is a kolozsvári magyaroknak lehetőségük nyílt arra, hogy válasszanak az alábbiak közül. Volt a polgármesterjelöltek között egy állampárti ember, aki egészen addig belügyminisztere volt az országnak. Aztán volt Sabin Gherman és jelölt volt még Smaranda Enache. Ő az a marosvásárhelyi polgárjogi aktivista, aki a legmesszebbmenő gesztusokkal állt ki számtalanszor a magyarok mellett és a magyar szempontok és a hitelesnek gondolt magyar értékek, sőt érdekek mellett. A kolozsvári magyarok a volt belügyminiszterre szavaztak, de végül még csak nem is ő lett a polgármester.
FWE A könyv megjelenése után értek atrocitások téged, személyesen?
SzG Nem, azt kell mondanom, hogy nem. Volt egyfajta fanyalgás, vagy inkább irónia, de azt hiszem, inkább azt várták, hogy lesz-e az egészből valami, és akkor indult volna meg a nehéztüzérség. De hát miután ilyen marginális maradt Sabin Gherman is és a mozgalma is, erre nem került sor. De nyilvánvaló, hogy újabb fekete pont került a listámra.
FWE Most mi van Sabin Ghermannal?
SzG Úgy látom, nemzetközi kapcsolatokat keres, olyan nyugat-európai vagy uniós hátteret szeretne, olyan partneri és szövetségesi rendszert, amely megvédheti őt a következő menetekben.
Visszatérnék oda, hogy 2004 őszén a kolozsvári magyarság felmutathatta volna, hogy honorálja akár Smaranda Enache, akár Sabin Gherman kiállását mellettünk. Ami Smarandát illeti, ez egyfajta, a múltnak szóló elismerés lett volna, hiszen a megelőző években sokféleképpen, jelentős fórumokon kiállt az ügyeink mellett. Szólhatott volna ez a választás a jövőnek, Sabin Gherman személyében: demonstráció lehetett volna amellett, hogy az erdélyi magyarság vagy a kolozsvári magyarság elfogadja, igényli és támogatja az erdélyi közös autonómia-koncepciót, amely nem egy erdélyi magyar autonómiát jelent ebben a felfogásban, hanem egy erdélyi autonómiát, decentralizálást, Bukaresttől való önállóságot. Vagy pedig a magyarság támogathatta azt, akit végül is támogatott – ez volt a harmadik verzió –, az emlegetett egykori belügyminisztert, „taktikai megfontolásból". Ezzel a vokssal, mely magyarázható, sőt, menthető, a kolozsvári magyarság erkölcsileg és értelmileg negatív bizonyítványt állított ki magáról, amelynek a fő üzenete az volt, hogy „mi taktikailag gondolkodunk". Nem távlatilag. És főleg: sem stratégiai, sem morális megfontolásaink nincsenek, hanem csak pillanatnyi, a napi politikai helyzetünket – és azokat sem feltétlenül jól – szolgáló lavírozásaink. És hogy cserben hagyjuk azokat a lehetséges román szövetségeseket, akiknek az eljövetelét oly régóta vártuk. Most ez olyan pofon volt, amelyről nem tudom, hogy akár Smaranda Enache, akár Sabin Gherman hogyan dolgozták föl. Ők arra nem számíthattak, hogy román nemzeti érzelmű szavazóktól kapjanak támogatást. A magyaroktól pedig csak néhány száz voksot kaptak (köztük – jelezném – az enyémet). Ezt tragikusnak érzem. Nem változott a helyzet azután sem, hogy Sabin Gherman és Smaranda Enache összefogtak és együtt léptek fel. Azt hiszem, hogy az erdélyi magyarság itt nem ismerte föl, mik az elemi érdekei és melyek a becsület tanácsai. Lehet, hogy anakronisztikus dolog a huszonegyedik században becsületről vizionálni és idealista értékekről és moralizálásnak tűnő gondolatokról, de inkább vállalom a vizionárius, anakronisztikus és idealista jelzőket, mint azt a fajta pragmatizmust, amely morálisan elfogadhatatlan.

Szőcs Géza:
Két beszélgetés Sabin Ghermannal

I. „A kocka el van vetve. Fogadj Erdélyre!"

SzG Az Elegem van Romániából kiáltvány megjelenése után 24 óra sem telt el és az ország egyik legvitatottabb emberévé váltál. A politikusok rád támadtak, egyesek az elnök, a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács közvetlen közbelépését kérték...
SG A titkosszolgálatét, az ügyészségét...
SzG A sajtó rögtön magyar genealógiát talált neked, még a feleségedről is azt mondták, hogy magyar nemzetiségű. Az országban, de néhány nyugati lapban is, többek között Umberto Bossihoz hasonlítottak. Ki vagy?
SG Román vagyok. 1968. november 22-én születtem Mezőzáhon, Maros megyében. Ugyanitt jártam ki az első 8 osztályt, hogy utána Marosvásárhelyre menjek...
SzG Szüleid?
SG Édesanyám ápolónő, édesapám könyvelési ellenőr.
SzG Hol, milyen szakon végeztél?
SG Bejutottam a Krajovai Egyetem Bölcsész- és Jogi Karára, román–francia szakra.
SzG Úgy hallottam, ott is egyfajta enfant terrible-nek tartottak...
SG Nem hinném.
SzG Volt valami egy gyűlés kapcsán...
SG Tehát ez. Egy mintegy 150 fős diákgyűlésen, ahol meg kellett volna köszönnünk a pártnak a nagyszerű élet- és munkakörülményeket, fölálltam és megmondtam, hogy sehol sem látom a nagyszerű feltételeket, hogy elegem van a talpnyalásból és a cenzúrából, s hogy menjenek a fenébe pártostól, mindenestől... A legutolsó pártkongresszus idején történt. Nyolcvankilenc őszén.
SzG És ezután mihez kezdtél?
SG Krajován voltam, meg Bukarestben. Barátaimnál, barátnőimnél húzódtam meg.
SzG És azután?
SG Azután jött a forradalom.
SzG Hol voltál december 21–22-én?
SG Az utcán.
SzG Krajován is lőttek?
SG Persze, sokan elestek.
SzG Mindig nehéz eset voltál?
SG Nem, de szabadnak születtem. És nem vagyok az az ember, aki befogja a száját. Azt mondom, amit gondolok. És időnként veszítek.
SzG Mit jelent a szabadság?
SG A szabadság? Vállalás. Camus szerint azon jogunk, hogy ne hazudjunk. Létezik szabadság és szabadság. Ha kézen akarnék járni az utcán, az amerikai vállat vonna, és azt mondaná: it's a free country. A román viszont hívná a rendőrséget, a mentőt, mert ha nem azt teszed, amit a többiek, akkor bolondnak nyilvánítanak, nem igaz? Azt hiszem, mi mint nemzet, elveszítettük a szabadság ösztönét. A kétkedés ösztönét. Fehér-feketében látunk – a manicheizmus jellemez. És még azt is hiszem, hogy kommunistának lenni idiotizmus. Járvány. Pestis.
SzG Köteteidről...
SG 1991-ben kellett volna megjelennie első verseskönyvemnek, a Faluscriptumnak, Marin Mincu úr kiadójánál, a Ponticánál. Kaptam ugyan kormánytámogatást, de rosszul álltam az oltyán nyomdászok által elvárt borravalóval, ráadásul előre kérték a pénzt. Végül is kiadtam a Faluscriptumot, de Kolozsvárott; amit nem tettek meg az oltyánok 6 hónap alatt, megtették az erdélyiek 24 óra alatt. Ugyancsak Kolozsvárott publikáltam második könyvemet, a ba ghermane címűt. Ez van. [ba ghermane: hozzávetőleg annyit tesz, mint hé, te ghermán!]
SzG Zárójelben: a feleséged magyar?
SG Nem. És ha az lenne, az bűn lenne? Ha a magyar nőkből is nemzeti ellenséget csinálunk, az azt jelenti, hogy közeledik történelmünk vége. Azt jelenti, hogy eleget léteztünk. A „magyar feleség" problémája egy időben nemzeti hisztériává fajult: Dinescu felesége magyar volt, Doina Cornea magyar volt, nem létezett olyan ellensége a rezsimnek, aki ne fordult volna meg, bár egyszer, egy Ildikó vagy egy Marika ágyában...
Számomra visszatetsző egy ilyen Románia. Van egy szólásunk: üres tarisznya, nagy büszkeség. Ide jutottunk.
SzG Már hallom is, amint megint kijelentik, hogy eladtad magad.
SG De nézz le az utcára, és látni fogod, hogy igazam van. Hallgasd meg a román parlamentben elhangzó szövegeket. A románoknak igen ártalmas hagyományos képzeletviláguk van, ahogy Lucian Boia történész nevezte: nem létezik olyan rossz ebben az országban, melyet ne az idegenek hoztak volna ide, jól meghatározott céllal. Összeesküvések mindenütt. Ezért gondolom, hogy le kellene mondanunk a kizárólag csak hízelgő történelmi képletekről, melyek általában kis, jelentéktelen népek gőgjét jellemzik. De hogyan mondj le róluk, mikor az iskolában azt tanulod, hogy Románia egy büdösül gazdag ország, hogy a románok a legszorgalmasabbak és a legigazságosabbak, hogy Európa pajzsa voltunk, hogy a történelmünk a legnagyszerűbb minden történelem közül... Szentté avattuk Stefan cel Mare-t, beszélünk Mihai Viteazul nemzeti öntudatáról. Holott Stefan cel Mare egy különleges stratéga volt, egy nagy uralkodó, de nem egy szent. És: miféle nemzeti öntudat létezhetett 1600-ban, ha még kétszáz évvel később is, éppen két évszázaddal ezelőtt, az Erdélyi Iskola idején, az erdélyi románok inkább vallották magukat magyarnak vagy németnek, a Kárpátokon túli területeket a lustasággal és a nyomorral azonosítván?... A történelem a konjunktúra diskurzusainak argumentumává vált. Vagy: Iuliu Maniu Memorandumának esete, melyet Károly királynak címzett, 1938. december 15-én. Beszél benne az erdélyi és a regáti népek különbözőségéről. Figyelem: népek! És arról is beszél, hogy az 1923-as alkotmányt rákényszerítették az erdélyiekre, hogy az 1918-at követő centralizáció következtében soha nem látott szint alá süllyedt az erdélyiek életszínvonala. Erdély egyesült Romániával, de feltételesen.
SzG A gyulafehérvári határozatokat, melyek meghatározták az egyesülés filozófiáját, történelmi morálját és feltételeit, elfelejtették. Maradt a puszta egyesülés, egy egészen más egyesülés, mint amit Gyulafehérvárott kikiáltottak.
SG Mi, erdélyiek, Európa, Közép-Európa részei voltunk, míg a többiek, az ókirályságbeliek egy más világhoz tartoztak és tartoznak, mely lényegesen különbözik a miénktől mentalitás, szervezés, polgári normák szempontjából. 1983-ban Romul Boila új alkotmányt javasolt, a föderalizálás mellett érvelt. Ha Románia nem érti meg, hogy teljesítetlen kötelezettségei vannak Erdéllyel szemben, hogy Erdély nem egy elfoglalt tartomány, akkor megtörténhet az, hogy ez a Románia „visszakapja" primitív, 1859-es formáját.
SzG De térjünk vissza Kolozsvárra...
SG 1992 decemberében beléptem a rádió és a televízió műsorainak szerkesztőségébe.
SzG Egy gyűlésen az Interetnikus Párbeszédért Egyesület akkori elnöke, Octavian Buracu, a város első szabadon választott polgármestere, úgy emlegetett, mint a kolozsvári tv egyetlen profiját. Valamikor 1993-ban.
SG A néhai Buracu azt mondta, hogy „Florin Zaharescu és Sabin Gherman az egyedüliek, akik nem kötnek politikai kompromisszumokat, az egyedüli profik". Én mégis azt hiszem, hogy ennél jóval nagyobb volt a gerinces emberek száma. Emlékszem, hogy 1993-ban, december elseje előtt egy nappal írtam egy jegyzetet. A nemzeti ünnepet a választási tőkegyűjtés egyik perverz formájának neveztem – kitűnő alkalom az ilyen a hivatásos yes-maneknek, akik újra meg újra fontos hátsókat akarnak kinyalni. Valóságos blaszfémia volt ez a nacionalistáknak. Bár nem értett egyet velem, Badescu tiszteletben tartotta a véleményszabadságot. Bárhogy is, a szabadság az a jogunk, hogy ne hazudjunk. És a kolozsvári rádió és a kolozsvári tv mindig más volt. Volt egy bizonyos eleganciájuk...
SzG Milyen értelemben?
SG Abban az értelemben, hogy Erdély más. Romániának kellene büszkének lennie a nagy egyesülésre, nem pedig Erdélynek, amely Közép-Európa koordinátái mentén jött létre, és egy más szféra, egy más tér hatása alatt fejlődött. Fals értékeket, polgárság-szurrogátumokat kényszerítettek ránk. Az erdélyi szászokat pedig elüldözték vagy egyszerűen eladták. És most Románia kéri Németország segítségét... Erdélyből nemcsak embereket kergettek el, hanem egy egész kultúrát, egy egész tradíciót. Szervezési formáik, mentalitásuk, teuton ritmusuk föláldoztatott egy terméketlen, provokatív, impotens románizmus oltárán.
SzG De vajon Erdély nem veszítette-e el közép-európai értékeinek egy részét? A kommunizmus idején moldvaiakat, regátiakat hoztak ide, akiket az etnikai arányok megváltoztatása céljából telepítettek be.
5G Erdély mindenekelőtt egy kevésbé megrontott polgári közeg. Az idehozottaknak, letelepítetteknek, lehettek akár egymillióan is, viszonyulniuk kellett az évszázados, gyökeret eresztett értékekhez. Egymillió újonnan jött nem alakíthat át 6 milliót. Még akkor is, ha statisztikai szempontból Erdély különbözik attól, ami 1918-ban volt, ugyanaz a közép-európai tartomány maradt. Nem fontos az, hogy jelenleg egy-egy város lakosainak 10%-a moldvai vagy regáti, ha ezek az emberek jól viszonyulnak és tanulnak Erdélytől. Erdélyinek lenni nem jelenti azt, hogy ellenségei vagyunk a moldvaiaknak vagy regátiaknak, hanem azt, hogy együtt működhetünk egy európai értékszférába való belépés céljából. És ez a belépés az Erdély nevű civil folyosón keresztül történhet.
SzG A kilencven óta eltelt évek alatt változott-e a szabadság minősége a kolozsvári tévénél?
SG A kolozsvári tv-ben rendezhettem először Romániában, egy élő adást, melynek meghívottja bevallottan homoszexuális egyén volt.
SzG A te talk-show-idnak köszönhetően nyitották meg újra azoknak a dossziéit, akik a 1989-es forradalomban a tömegbe lövettek.
SG Mindenekelőtt Florian Caba tábornokról van szó, egy olyan alakulatot vezetett, amely 4 embert lőtt agyon. Bizonyítékokat mutattam be az adásban, és együttműködve a Polgári Akadémia Alapítvánnyal, nyomást gyakoroltunk, hogy vád alá helyezzék ezt a sötét személyt, aki traktoristából lett tábornok.
SzG A per folyamatban van?
SG Igen, Caba versus Gherman.
SzG Hogyhogy?
SG Caba vádlottként szerepel a 1989-es forradalom dossziéiban, ugyanakkor felperes az ellenem indított rágalmazási perben. Valóságos paradoxon: még csak a kolozsvári forradalmárokat kell beperelnie, esetleg a forradalomban elesettek utódait is, és kész a cirkusz. De az igazság ki fog derülni, akarják vagy nem, Caba meg az övéi.
SzG És Carp Dando, akit lefényképeztek, amikor éppen lőtt...
SG Ő nem mert beperelni. Igen, a forradalomból egy olyan legendát csináltak, amelyben csak a hülyék haltak meg. A forradalom szót csak az akkor elesettek utódai iránti tiszteletből használom, de őszintén bevallom, szégyellem, hogy kimentem az utcára, hogy három napig hittem abban, hogy visszanyerjük európaiságunkat. Akkor a román nyelv szótára túl szegény volt, nem volt elegendő a nekilódult lelkesedés számára, a román nyelvben volt akkor valami különleges... Most elég két szó: „Szégyelljük magunkat". Ami Romániában 1989 után történt, egy nagy hazugság volt. Azok, akik 1989 előtt új hátsókat kerestek a nyelvük számára, igen hamar politikai pártok tulajdonosai lettek. Mások, mint Teoctist, Románia pátriárkája, december 21-én még a temesvári tüntetők ellen prédikáltak, hogy azután misézzenek a forradalmárok sírjainál. Ez a nép egyszerűen elfáradt. Felejteni akar, feledvén azt, hogy az emlékezésben beállt zavar sajnálatra méltó, nyomorult, imbecillis népséggé tesz.
SzG Így jutottál el az Elegem van Romániábólig?
SG Undorból. Utálatból. Tehetetlenségből. Nem lehetek büszke arra, hogy egy néphez tartozom, mert ez a nép egy tömeg lett. Lakosság. 23 millió ember. Nem nemzeti öntudat, hanem elszigetelt, egyéni atomok. Egész már nem létezik.
SzG Mikor és hogy jelent meg az Elegem van Romániából?
SG 1998. szeptember 16-án, a Monitorul de Clujban [Kolozsvári Figyelő], majd rá egy napra a központi sajtóban, majd Nyugaton...
SzG Nemzeti botrányt kavartál. Ezt akartad?
SG Az ő fegyvereiket használtam, a politikusokéit. Úgy pattantak fel, mint akit megégettek. Holott az a nyelvezet egyetlen célt szolgált: riadót fújni, eszükbe juttatni kötelességeiket e tartománnyal szemben. Nem más, mint egy középszerű esszé, sőt vulgáris is (ha úgy vesszük), de, s ez a legfontosabb: hatásos. Egy manipulálási lecke volt, pont azoknak tálalva, akik az évek folyamán manipuláltak bennünket. Mit értem volna azzal, ha Erdély függetlenségét decens, analitikus, alaposan megindokolt nyelven kértem volna? Megmondom neked: semmit. Mert ők, a politikai osztály tagjai, tetteikben a legaljasabb autoerotizmust gyakorolják. Csupán az erőszakos megnyilvánulásokra reagálnak. Az erőszakot szeretik, erőszakot kaptak.
SzG A szövegben nem volt nyilvánvaló autonómiakérés, a föderalizáció egyenes követelése.
SG Az Elegem volt Romániából tulajdonképpen egy kulcs volt. Kértem egy kulcsot. És új ellenségeim tolongtak is azt fölajánlani.
SzG Egy kulcsot?
SG Igen, a tabuszótárhoz, a tiltott szavakhoz: autonómia, föderalizálás... Létrejött a vita, az eszmék cseréje. Ezt is akartam. Kezdetnek. Nem vásároltak meg sem az osztrákok, sem a magyarok, de tudom, hogy az erdélyiek kezdik megérteni, hogy meglopnak, sőt lenéznek a nálunknál szegényebbek, de ravaszabbak. Az erdélyiek kezdik megérteni, hogy nincs szó az ország széthullásáról, hanem egy alternatíváról Bukarest hegemóniájával szemben. A szakszervezetek kezdik megérteni, hogy nem politikára van nagy szükségünk, hanem önigazgatásra, decentralizálásra. Meg fogják érteni mindannyian, hogy az egyesülést nem szegénységgel, hanem jóléttel kell fenntartani. Hogy az autonómia és a föderalizálás modern koncepciók, melyeket minden fejlett európai ország alkalmazott. Még Franciaország, Európa legközpontosítottabb állama is a regionális adminisztráció mellett döntött. A szubszidiaritás elve kötelező az európai algoritmusba való bekerüléshez. Csak a románok számára vált a „nemzeti egységállam" szintagma a nyomorúságos lét, az identitáskrízis argumentumává.
SzG Az egységes nemzetállamot az Isten adja, a föderálisat a Sátán.
SG Valóban, sok román hiszi még ezt. Azt az ártalmas képzetet keltették, hogy egy föderációs megoldás vagy az autonómia az első lépés lenne az ország széthullásához. Furcsán hangzik románul, hogy az USA, Németország, Ausztria vagy Belgium föderatív államok. Hogy Spanyolországban 17 önálló tartomány van, hogy Olaszország ugyanezt a rendszert alkalmazza, vagy hogy Nagy-Britanniában Skócia nemrég az autonómia mellett döntött. Visszatérve Franciaországhoz, meg kell még mondanunk, hogy a regionalizálás gondolata most tér vissza, miután 200 évvel ezelőtt a forradalom megszüntette. De azoknak a románoknak, akik még egyszer sem lépték át a határt, ezek csak szavak: ezek az országok csak a filmeken léteznek, azoknak a meséiben, akik visszatérnek onnan. A nemzeti egységállam már egyszerűen nem működik. A hegemóniák anakronisztikusak, a civil társadalom más értékeket teremt, más fogalmakkal operál, más felfogást alakít ki. Az egész civilizált világban a hatékonyság a legfontosabb. A döntés demonopolizálása. A fejlődés dinamikája. Nálunk nem. Minket arra tanítottak, hogy Európa körülöttünk forog, hogy az egész kontinens védőbástyája voltunk, és ezért le vannak kötelezve nekünk. Száz éve káromoljuk a vonatokat, melyekről lemaradunk. De én, mint Erdélyben élő, nem akarok többé lemaradni a vonatról csupáncsak azért, mert egy vagy akár tízmillió embernek kedve van még aludni.
Jelen pillanatban Románia azt jelenti, hogy Bukarest + vidék. Holott ezek a vidékek nem csak függelékei az országnak, nemkívánt gyerekek, no man's landek. Sokan megkérdezték, miért Erdély autonómiája? Mert a különbség, a hasadékonyság csak Erdély és az ország többi része között létezik, nem Moldva és Románia között. Erdélynek olyan tradíciója és elhivatottsága van, amely fölvirágoztathatja Romániát. De abban a pillanatban, amikor a fővárosnak 1445,8 milliárd lejes büdzsét juttatsz, miközben Erdélynek 1143,2 milliárd jut, erdélyiként elkezdek kérdéseket föltenni magamnak. Mit is mondjak, mikor Moldva is többet kap, mint Erdély? Mindez olyan körülmények között, mikor Erdély biztosítja Románia költségvetésének felét, és a bruttó belső termelése két és félszer nagyobb, mint az ország többi részéé.
SzG Ez 1919 óta így van.
SG Mondok egy másik példát: folyvást emlegetik Vaslui megyét. Nos, ennek a Vasluinak 1998-ban 101,8 milliárdos büdzséje volt, az adócsalás pedig már az első 9 hónapban meghaladta a 133,177 milliárd lejt. Miközben Erdélyben a fináncok azt a parancsot kapták, hogy a kiskereskedőkre kiszabott büntetések révén javítsanak a költségvetés helyzetén. Égbekiáltó. Temes egy másik példa, hetedét kapta vissza az államkasszába öntött összegnek. Annak idején még jobbágyként is megmaradt az egyharmad. Nőni fognak az adók. Kik fogják fizetni? A moldvaiak? Nekik nincs semmijük, és azt tanulták, hogy ők kapnak. A regátiak? Ott van a csalások hazája, a csalók paradicsoma. Mi fogjuk fizetni, mert Románia mindig jól ki tudta használni az erdélyi ember fegyelmét. Max Weber államdefiníciója kétségkívül a román államra illik: a társadalom azon ügynöksége, amelyik a legitim erőszak monopóliumának ura.
SzG A mindent legyőző bürokrácia...
SG Vegyük a helyi közigazgatást. Emberek, akiknek semmi kapcsolatuk nincs Erdéllyel, ellenszegülnek a kétnyelvű helységnévtábláknak. A helységnévtábla nem Magyarországnak tett engedmény, hanem a kisebbség joga. Magyarországon egy többségében románok lakta faluban láttam a polgármesteri hivatal épületére kitűzött román zászlót. Nem is említem a kétnyelvű táblákat, és azt, hogy az anyanyelvet szabadon használhatják a közigazgatásban. És senki sem hívta a hadsereget, hogy rendet csináljon, senki nem verte falba a fejét; mindez a demokrácia egyik imperatívusza. Mi viszont piros-sárga-kékre festjük a padokat a parkban, és valószínűleg csak a takarékoskodásnak köszönheti a zöld fű (magyar szín!) azt, hogy úgy maradhat, ahogy a természet teremtette. Időnként azt hiszem, hogy ez a nép el fog tűnni, mert éhen pusztul, de akkor is ódákat fognak mormogni...
SzG Milyennek képzeled el Erdély autonómiáját?
SG Erdélynek lehetne egy tanácsa, egy tartományi kormánya, úgy, ahogy Európában több helyen, külpolitikai hatáskör, hadsereg és nemzeti pénznem nélkül, egy olyan kormány, amely képes saját normatíváival véget vetni a gazdasági krízisnek, ugyanakkor hozzájárulna a nemzeti költségvetéshez is (25-30, nem pedig 80 százalékkal). Más lenne az egész, mert azok a normatívák a tartomány érdekeihez alkalmazkodnának. Nem létezne többet központi döntés, virágzó tartománnyá lehet változtatni Erdélyt, egy második Svájccá, Európa „tigrisévé".
SzG Az autonómia megvalósítható, ha az erdélyiek túlnyomó része azt akarja. Mit mondanak a közvélemény-kutatások?
SG A közvélemény-kutatások pénzbe kerülnek, én pedig ezzel nem rendelkezem. Egyetlen közvélemény-kutatást ismerek, egy egyetemi lapét...
SzG Melyik ez a lap?
SG Altfel [Másképp]... amelyben a fiatalok 27 százaléka egyetért velem. Ezek a fiatalok nem tulajdonítottak románellenességet a fellépésemnek, hanem az újraélesztés lehetőségét látták benne. Ez a kiáltvány megjelenése után 3 héttel történt. Meg vagyok győződve, hogy a helyzet azóta még változott. Kolozsvárott, egy szakszervezeti tüntetés alkalmával, amelyen több ezer ember vett részt, olyan plakátok is voltak, melyekre azt írták: „Független Erdélyt akarunk", „Akarjuk szabad Erdélyünket". A már 10 megyében létrejött fiókszervezetek is jelentenek valamit.
SzG Mikor és hol volt ez a tüntetés?
SG November 10-én, a város központjában.
SzG Milyen a külfölddel való viszonyod?
SG Közvetlenül a megjelenés után Lipták Béla meghívott előadni az Egyesült Államokba, a Columbia Egyetemre; az Erdélyiek Világszövetsége Svájcba hívott. Felhívtak az amerikai románok is, akik egy Pro Transilvania oldalt kívánnak felvinni az internetre. Eleget teszek mindezen meghívásoknak. Egyelőre indexen vagyok, elszigetelten.
SzG Rádiótelefonod nem válaszol.
SG Visszavették tőlem, amikor leváltottak. 1998 decemberéig a társadalmi műsorok főszerkesztője voltam. Azóta...
SzG Valahol valaki úgy döntött: Sabin Gherman nem jelenhet meg a képernyőn.
SG Valószínűleg.
SzG Valaki Bukarestből?
SG Na nem is Washingtonból!
SzG Ezt a könyvet külföldön is fogják terjeszteni, a román és magyar diaszpórákban. Mit üzensz ezeknek az embereknek?
SG Járuljanak hozzá, ahogy tudnak, eszmeileg vagy anyagilag is ahhoz, hogy kísérletem sikeres legyen. Ők tudják, hogy a 21. század a hatékonyak százada lesz. Segítsék Erdélyt, és egy nap büszkék lesznek erre.
Kolozsvár, 1999 januárjában

II. Románia modernné válik, vagy megszűnik

SzG Egy év telt el a Torkig vagyok Romániával! című esszé közlése óta.
SG Mi azt javasoljuk, hogy mindegyik történelmi provinciának legyen egy szavazás útján választott kormányzója, egy kormánya és egy regionális kamarája, amely – szigorúan vállalva bizonyos kötelezettségeket – kezelje saját szintjén azt a válságot, amelyen az egész ország átmegy. Lényegében egy újraértékelésről van szó, egy mítosztalanításról, ami a közigazgatást és a pénzügyet illeti. De még sok munka lesz ezzel a mítosztalanítással.
SzG Sokan félnek, hogy a tömeg elégedetlensége olyan irányba terelhető, mely bizonyos tartományoknak az anyaországtól való elválását célozza...
SG Ezek a törekvések már léteznek. Egyelőre elszigetelt esetek, de jellemzővé válhatnak. Sok román fiatal beszél egy várva várt határról, mely a Kárpátokon húzódna keresztül.
SzG Jó, és te egy ilyen társadalomban akarsz európai értékeket találni vagy meghonosítani?
SG Mi sosem kértük Románia föderalizálását, de nem is démonizáljuk ezt a fogalmat. Az egységes Európa a föderalizmusra épít. Létezik egy mérce, amit tisztelni kell az integráció érdekében. A regionalizáció egyike ezeknek a feltételeknek. Ezt akarjuk mi.
SzG Állítom: ha nem létezne az erdélyi magyarság, sokkal könnyebb volna...
SG Igazad van. Ez egyenes következménye a történelem politika alá való rendelésének. Ahelyett, hogy arra gondolnánk, ami közelebb hoz egymáshoz, mindig csak azt szítjuk magunkban, ami eltávolít... Nem számít már, hogy 1863-ban Budapesten jött létre a világ első román nyelvű tanszéke, hogy az Erdélyi Iskola pártfogói is – akiket a balázsfalvi (román) püspök, Ioan Bob üldözött el – Budapesten kaptak menedéket... Ez valóság, ez történelem. De egy tabu-történelem, mintha szégyenkeznünk kellene a jószomszédság, a hagyományok miatt. Franciaország és Anglia meg tudott békülni, mi nem tudunk!
SzG Alapítasz saját pártot?
SG Igen, meg kell kockáztatnom, hogy belépjek egy olyan világba, amelyet elítélek. Azt is remélem azonban, hogy az Erdély–Bánság Liga többet fog majd elérni, mint amennyit eddig egyedül elértem. Javasolni fogjuk a történelmi országrészekre vonatkozó autonómiatervet. Véleményem szerint ez egyike azon kevés lehetőségnek, amellyel Románia bebizonyíthatja, hogy megfelel az európaiság kritériumainak.
SzG És ha a moldvaiak, regátiak és a többiek nem fognak egyetérteni?
SG Akkor ezt a modellt csak Erdélyre korlátozva fogjuk javasolni. A skót decentralizáció (devolution) modellje ez, amelyen keresztül azonban a területi identitás, a területi fejlesztés is biztosítva van. Erdély törekvései és hagyományai nem áldoztathatnak fel a terméketlen románságeszme oltárán. Ezek a különbözőségi jog által biztosított premisszák. Európa most egy önmagával kötött fogadás előtt áll, a szuverenitás újragondolása folyik. Globalizáció és/vagy lokalizáció. Ezen kellene gondolkodnunk, nem az erdeigyümölcs-törvényen.
SzG Egész pontosan hogyan oszlanának meg a kormányzási felelősségek a központi és a területi kormány között?
SG Nagyjából a központi kormány foglalkozna az alkotmánnyal kapcsolatos problémákkal, a külpolitikával, a hadsereggel és a nemzetbiztonsággal, a határvédelemmel, a bankjegykibocsátással, a munkatörvényekkel... A területi kormányzat döntene az egészségüggyel, tanüggyel, társadalombiztosítással, gazdasági fejlesztéssel, belügyekkel, környezetvédelemmel, mezőgazdasággal, belföldi tőke kezelésével, kutatásokkal, szociális védelemmel foglalkozó kérdésekben. Természetesen a nemzeti költségvetés egy hányadát a hátrányos helyzetű országrészek támogatására fordítanák.
SzG Nem gondolod, hogy kiütközik majd a te és az Erdély–Bánság Liga vezetőségének a politikai tapasztalatlansága?
SG Nincs ilyenféle tapasztalatunk, de lehetséges, hogy így egyféleképpen előnyös helyzetben vagyunk. Nem tudunk hazudni, és ez jó. Kommunista időkből származó tapasztalataink sincsenek, és ez is jó. Mi ezt a pártot nem a „választási koncért" vagy a kommunista időkben elkövetett vétségek megbocsátásáért fogjuk megalapítani, hanem mert nem akarunk kivándorolni. Romániában akarunk élni.
SzG A könyv 1999 végén jelenik meg... Mit gondolsz, hogyan fogadják majd?
SG Rólad majd azt mondják, hogy nyerészkedsz, hogy befolyásoltál engem és azért adtad ki a könyvet, hogy még egyszer nyilvánosságot biztosíts az eszmének. Senki sem hagyja majd figyelmen kívül, hogy magyar vagy, még ha az első voltál is, aki Besszarábia, vagyis Moldávia Romániával való egyesülésének elkerülhetetlenségéről nyilatkoztál...
SzG Igen... ez nem valósult meg... És rólad?
SG Rólam? Hogy áruló vagyok.
Kolozsvár, 1999 novembere
(Rövidített szöveg. Forrás: Magyar Szemle, 2000/1–2.)

Sabin Gherman
A textus gyönyörűsége. A Gangesz partján

tekeregve miként a kacs
a megtermékenyített rímeken
meg-megnyalom az olcsó jelzőt
vatta-metaforáktól nő meg hírnevem
bumm-bumm a zöld ajtón keresztül
az ajtónyíláson át
melyet a tévelygések elgyöngítettek
a tévelygések s a babonák
belép nekem egy spiné jelmeztelenül
álomtól nagyranőtt szemekkel látom
hogy buknak meg a kormányok barátom
hogyan buknak meg ők egyre-másra
és alsómban nagyleány-könnyek járnak föl-alá
várván a végső számadásra

(N. Anisoara, 52 éves háztartásbeli: „Én személyesen, ami a véleményemet illeti, azt hiszem, a költészet nagyon hasznos, megmutatja hogyan érezünk, mikor szerelmetesek vagyunk, hogyan érezünk, amikor a hazáról van szó satöbbi. Ámde viszont a költőket nem szeressem; holmi zsápicák ők, ocsmány alja-népség, rongyemberek, van egy szomszédom, aki verseket fabrikál, és hetente laposra veri a feleségét, vinné el az ördög, tegye csak ki az újságba, hátha elolvassa és magába száll..."
Popescu Gianni, 16 éves, tanuló: „Szeretem Eminescut, csak ne őt adják dolgozatra."
R. Simina, 38 éves, tanárnő: „Igen, a költészet, a költők fontosak a hazának, a népnek, büszkeségeink; a legintelligensebb emberek... nem, még mostanig senki költővel nem találkoztam, szeretnék eggyel megismerkedni. Micsoda?! na tűnés innen, és röstelld meg magad! nem látod, én komoly nő vagyok! gazember! (Távolodva) mekkora szamár! Na hallod: méghogy költő... Az ördög vinne már el, újságíró!"
V. Nicu, nyugdíjas: „Miféle költészet, uram? Azt hittem, felnőtt emberrel van dolgom!"
Popov V. Margerita, VIII. C. oszt. ált. isk. tanuló, Buhoiu din Vale község:

„Költő, szemed a messzeségbe villan
A gallyak közt suhansz, mint a szél.
Keserű könnyek egy padlásszobában
Ki megtanulta elsírni neked őket,
ő beszél most hozzád, ő beszél.
Te géniusz vagy és boldogtalan
Magányod jéghideg falak közt térdepel
te bennünk élsz és az emberiség
Száraz tükreiben terólad énekel."

St. Monica, 23 éves, pincérlány: „Ó, igen! Szeretem a költészetet, bolondulok érte! Már harmadik napja, hogy valamiféle verseket kapok rózsaszín borítékban, azt hiszem, a szerzőjük nagyon félénk ember lehet, csak zárójelben meri magát aláírni: G. Cosbuc...
Szeretném, ha romantikus lenne, ha kéz a kézben, száj a szájban sétálgatnánk, vigyen el csónakázni, mint azokban a szomorú románcokban, legyen szép, hosszú hajú, hosszú-hosszú nézésű, mintha az embereken túl tekintene éljünk néhány évig nagy nyomorúságban és boldogságban, bolonduljon értem és aztán írjon nekem egy hosszú és szép levelet és ölje meg magát amiért nem értem meg őt, és én könnyezzem és övezzen engem a költészet ezer meg ezer csodájának irigysége... Igen! Határozottan: imádom a költészetet!")

ültettek bársonyokra, a seggem három párnán
főkönyvelő-had töpreng magánhangzóim számán
tőlem e szél s így szóltok: „mily tisztaságot hordoz..."
s engem szaval a parkban a koldus és a zsoldos
és ellopom (titokban) a kotlóstyúk tojását
ma néhány szeretőcském énnekem énekelget
és számlám van a bankban, ostobák fojtogatnak
és számból metaforát öltök ki mint egy nyelvet
Szőcs Géza fordítása

*

SzG Nem is rossz ez a vers.
FWE Ez nálad azt jelenti, hogy kiváló.
SzG Tényleg jó vers. Nagy kérdés, hogy felfigyeltem volna-e rá, ha másvalaki a szerzője.
FWE Az kézenfekvő gondolat, hogy ha valaki közel áll hozzám politikusként, költőként is megérint...
SzG Ezer ellenpéldát tudnék hozni. De Gherman valóban azokat az eszméket mondta ki, amelyeket magam is vallok.
FWE Vagyis?
SzG Föderális Románia, gyulafehérvári vagy kolozsvári vagy szebeni erdélyi parlamenttel, tartományi kormánnyal, külpolitikai és honvédelmi hatáskör nélkül, meg persze önálló pénzpolitika nélkül. Szó szerint úgy, ahogyan ő maga is megfogalmazta ezt.
FWE Nem segítettél ebben neki?
SzG Dehogy.
FWE Ezek a követelések nincsenek benne a törvénytervezetedben.
SzG Mert az RMDSZ létét kockáztattam volna velük. Ezek a gondolatok már túl vannak a tűrésküszöbön.
FWE Ahogyan Gherman sorsa is bizonyítja. De vessünk egy pillantást a te politikusi pályád alakulására is.

Szőcs Géza:
Levél Bassam Salehnek
(rövidített szöveg)

Furcsa egy országban próbálom megtalálni a helyem, Bassam. Az a neve, hogy Magyarország. Budapest a fővárosa.
Tavaly novemberben két autó karambolozott Budapesten. Vér nem folyt, nem nagy ügy. Csak azért mesélem el, mert az ütközés következtében egyikük félig összetört egy szabályosan ott parkoló gépkocsit. E kocsi szerény kis cégem tulajdona. Szerény kis cégem lap- és könyvkiadással foglalkozik.
A biztosító nemhogy egy süket garast nem fizetett mostanig, hanem rajtunk próbálja behajtani azt a kárt, amely a mi autónknak ütköző terepjáróban esett. Érted, Bassam? Összetörik a kocsidat, és rád terhelik a mások kárát. A tiedről már ne is beszéljünk. Hát biztosító az ilyen? [...]
Azt hiszem, ezek a hungáriai erkölcsök még ott felétek, a Közel-Keleten is feltűnést keltenének.
Nem sokat tudok rólad, Bassam Saleh. Csak annyit, hogy az olasz kommunista párt indít téged az európai parlamenti választásokon, hogy majd Brüsszelben „mint a palesztin nép szócsöve" lehess jelen. Gratulálok neked, és irigyellek.
Még kollégák is lehettünk volna. Te mint palesztin, én mint erdélyi. Hiszen Erdély sincs messzebb Brüsszeltől, mint Ciszjordánia.
És nemcsak neked gratulálok, hanem a pártnak is, amely felismerte, hogy az Európai Unióra nemcsak a közösség határain belüli kérdések tartoznak. Hanem közel-keleti kérdések is. Vagy akár erdélyiek – fűzném hozzá én.
Gratulációm értékét talán nem csökkenti a tény, hogy Ceauşescu Romániájában (amelyhez Erdély is tartozik, több mint másfél milliós magyar kisebbséggel) kialakult bennem az a meggyőződés, hogy a kommunizmus: tragédia. A kommunista pártok háza táját így messze elkerülöm.
Ráadásul a közel-keleti konfliktusban sem a ti oldalatokon állok; bár ezt óvatosan írom le, mert nem ismerem a nézeteidet. Hadd fogalmazzak úgy: érzelmileg az izraeli oldalon állok. Biztosan azt gondolod, hogy zsidó vagyok. Nem vagyok. Hanem kisebbségi vagyok. És ezért kétségtelen, hogy ha majd egy több százmilliós zsidó tengerben néhány millió arab fog létéért foggal-körömmel harcolni, akkor majd az arab oldalon fogok állni. Mindettől azonban még helyesnek, jogosnak és természetesnek tartom a palesztin és kommunista jelenlétet az Európai Parlamentben. Annak tartanám az erdélyi magyar közösség jelenlétét is.
Van Magyarországon egy párt, a neve úgysem mond neked semmit, nem érdekes – egyszóval van ebben a furcsa országban egy párt, amely (tekintettel a nemzet részét képező erdélyi magyar közösségre) helyesnek gondolta, hogy egy ottani politikus is európai képviselő legyen.
Itt néhány szót magamról. Költő vagyok, újságíró és lapszerkesztő, Ceauşescu diktatúrája alatt vált ismertté a nevem, mint ellenállóé – bár ez az ellenállás, módszereit tekintve, igencsak távol állt attól, amihez ti vagytok hozzászokva. Emigrációba kényszerültem, a Szabad Európa Rádiónak dolgoztam, minden lehetséges fórumon képviseltem az erdélyi magyarok – és románok – jogainak ügyét. A diktátor bukása után visszatértem városomba, Kolozsvárra, amelynek szenátora lettem az első szabad román parlamentben. Az erdélyi magyar párt egyik vezetőjévé választottak; szenátusi frakcióvezető lettem, a párt külügyeit irányítottam. A bukaresti szenátus emberjogi és kisebbségi bizottságának voltam alelnöke, és én képviseltem az erdélyi magyar pártot az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének ülésein.
Életpályám e rövid összefoglalója talán érthetővé teszi, hogy miért rám esett a választás: hogy miért éppen én válhattam volna erdélyi képviselővé az említett magyarországi párt listáján. Come indipendente.
Egyetlen feltételem hiányzott: a magyar állampolgárság. Így hát állampolgárságért folyamodtam a magyar hatóságokhoz. Ezt korábban százszor is megtehettem volna. Odahaza, Erdélyben már felhagytam a politizálással, és egyre többet tartózkodom Magyarországon, ahol kulturális építkezéssel, szellemi elitképzéssel foglalkozom. Egyszóval kétlakivá lettem. Öt elsőfokú hozzátartozóm – én úgy mondom: hozzámtartozóm – magyar állampolgár, és mind a négy nagyszülőm ennek az országnak a polgáraként született.
Mostanig vonakodtam megtenni ezt a lépést: a költők helyben maradása szimbolikus üzenettel bír. De az európai parlamenti misszió azért mégis fontosabbnak tűnt.
2003 áprilisában adtam be a kérésemet.
Pillanatig sem titkoltam el, miért határoztam így. Sőt, mellékeltem erdélyi politikusok támogató leveleit, amelyekben arra kérték a magyar hatóságokat, hogy kedvezően és gyorsan bírálják el kérelmemet, mert az erdélyi magyar közösségnek rendkívüli érdeke fűződik ehhez. De támogató levelet írt érdekemben Magyarország legszebben dekorált katonatisztje is, Király Béla vezérőrnagy, aki az 1956-os forradalomban – emlékszel a szuezi válságra – a magyar nemzetőrség parancsnoka volt.
Szerénységem tiltja, hogy e levelekből idézzek. De íme néhány név – a méltányosság kedvéért is – azok közül, akik leveleket írtak, hogy kérelmemet támogassák: Eckstein-Kovács Péter kolozsvári szenátor, az Európa Konvent póttagja; Kónya-Hamar Sándor kolozsvári képviselő, az RMDSZ – az erdélyi magyar párt – kolozsvári vezetője; Kelemen Atilla képviselő, az RMDSZ parlamenti frakcióvezetője; Fodor Imre marosvásárhelyi alpolgármester; s még rengetegen jelezték, közéleti és egyházi vezetők és művészek, nemcsak magyarok, hanem románok is, hogy milyen fontosnak tartanák, ha ott lehetnék Brüsszelben. Ezek után mit gondolsz, megkaptam-e a magyar állampolgárságot? Nem kaptam meg, Bassam.
Nem szokatlan az ilyesmi Magyarországon.
Az is lehet, csak a mélymagyarok részesülnek e kegyben, én pedig, ki tudja, hígmagyarnak számítok.
Néhány éve, fél évszázados – tudod, a kommunisták – emigráció után egy igen jelentős, kilencvenéves magyar író, egyébként a nemzet legrégebbi családjainak leszármazottja, ugyancsak állampolgárságért folyamodott Amerikából a budapesti hatóságokhoz. Ráadásul korábban már volt magyar állampolgár – ezt akarta nem meg-, hanem visszakapni.
Azt hiszed, megkapta a honosítást?
Nem kapta meg.
Mit tesz ilyenkor egy magyar úr – fogta dupla csövű vadászpuskáját, és főbe lőtte magát. („Én nem vagyok nektek elég magyar, az anyátokat?")
Azt a fegyvert én is láttam a háza falán, ott, a floridai mocsarak szívében. Ki gondolta volna – bármit mond a dramaturgia a falon lógó puskáról és a harmadik felvonásról –, hogy egyszer el fog dördülni...
Ugyanazon a tavaszon, mint amikor őt, egy másik idős magyar írót is felkerestem Amerikában. Mostanában Olaszországban is népszerű. Márai Sándornak hívták.
Márai és az imént említett Wass Albert között a különbség az, hogy Márai már azelőtt főbe lőtte magát, hogy a poszt-, a kripto- vagy a virtigli kommunista hatóságok visszautasíthatták volna állampolgársági kérelmét.
Ez két évvel nála tett látogatásom után történt – ma sok híve van, akkor a kutyát sem érdekelte a sorsa, ott nyomorgott egy lepusztult, sötét, dohos San Diegó-i segélylakásban –, s mivel ekkoriban már érezhetően új szelek kezdtek el fújni Kelet-Európában, sokáig nem értettem, hogy miért nem hitt Magyarország felszabadulásában a szovjet okkupáció és a kommunista állampárt uralma alól. Vagyis hogy miért épp a változás küszöbén tett pontot az életére, ahelyett, hogy hazatért volna.
Mikor eldőlt, hogy immár – állampolgárság híján – nem lesz belőlem képviselő, fellapoztam a könyvet, amelyet Máraitól kaptam ajándékba. És egy dérbő hajnalon, azt hiszem, megtaláltam töprengéseimre a feleletet. Márai attól félt, hogy a magyar ország felszabadul, de a magyar emberek nem lesznek szabadok. (Az írók helyzetéről ugyanő egy másik írásában: „Az író hivatását talán egy remetéhez tudnám hasonlítani, aki egy erdő sűrűjében ül, miközben körötte a vadak csapnak zajt, és fenyegetik létében is.")
Ám tegyük félre hatóságaink üzenetét – vagyis hogy a magyar írók őtőlük akár főbe is lőhetik magukat –, és töprengjünk el: vajon mire is számíthatott volna Márai, ha hazatér? Egy ideig a Duna-parton lakhatott volna a fővárosban. Aztán szednie kellett volna a sátorfáját. Az is lehet, hogy megnehezteltek volna rá a boszorkánykonyhák környékén. Förtelmes hazugságok lavinái zúdultak volna rá, végezetül pedig – bizonyos lapokban – tilos lett volna leírni a nevét.
Jut eszembe: vannak olyan lapok Magyarországon, amelyekben nem szabad írni a könyveimről, Bassam. Mit szólsz ehhez? És miután akadt szerző, aki kismonográfiát szentelt életpályámnak, máris következett a felmordulás: hogyhogy olyan valakiről írnak könyvet, akiről már évek óta nem hallunk!
Érted ezt, Bassam? Először letiltjuk a nyomorultat, majd meg hőbörgünk, hogy ki hallott erről a fazonról.
Összetörjük a kocsiját, majd csaholunk, hogy fizesse meg a kalapácsunkban esett kárt.
Van Magyarországon egy olyan folyóirat, amely nemet mondott néhány versemre, majd, fogózz meg, ugyanebben a folyóiratban megjelent az egyik – épp csak nem az én nevem alatt. Magyarországon nem szövegeket közölnek, hanem szerzőket. Versem ráadásul egy román költőbarátom neve alatt jelent meg: mintha őtőle fordították volna le románból magyarra.
No hát, így folydogál az élet itt, Magyarországon, ahol – az állampolgárság megszerzéséhez – még az alkotmányossági alapismeretek vizsgát is letétették velem. Törvényhozói múltam, írói tevékenységem mit sem számított; de hát nem is kívántam kivételezettségét, mondtam nekik: ha kell, leteszem a magyarságvizsgát is. Ettől eltekintettek. Igaz, az állampolgárságot sem kaptam meg. Szemben például olyan futballistákkal, akik tüneményesen rövid idő alatt magyarrá lettek, vagy olyan kolumbiai kábítószercsempészekkel, akik dealt kötöttek a szervekkel, és néhány nap múlva már zsebükben magyar útlevéllel hagyhatták el a börtönt.
Egyébként magam is ismerek valakit, aki két hét alatt lett magyar állampolgár.
Még néhány szót a gépkocsinkról.
Király, Wass és Márai mellett itt szólnom kell egy negyedik matuzsálemi korú ismerősömről is: az 1902-ben született Takács Jenő zeneszerzőről.
Takács hallatlanul gazdag életet élt, többek közt Bartóknak is jó barátja volt, Kairóban is dolgozott néhány évig. Ezelőtt két évvel, mikor betöltötte századik életévét, javaslatomra az egyik legrangosabb magyar zenekar születésnapi koncerten köszöntötte a százéves mestert.
A koncert költségeit a kulturális tárcának kellett állnia. Az éppen távozó kormány miniszterétől az ügy átkerült az új miniszter asztalára. Az új miniszter kötelezettséget vállalt rá, hogy a tárca állni fogja a költségeket.
A koncertnek nagy sikere volt; a Magyarországon majdnem ismeretlen mestert így méltó módon köszönthette a nemzet. Ám a televíziók és a koncertterem vezetőinek hitványsága, pökhendisége és hozzá nem értése folytán a hangversenyről nem készült tévéfelvétel. Az ebből tervezett jövedelem is kiesvén, a zenekar a koncert költségeit – 15 millió forintot, vagyis kb. 60 000 eurót – könyvkiadónktól kezdte követelni, mint a koncert megrendelőjétől. (A zenekarnak ugyanis az felelt meg, hogy a szerződést a minisztériummal ne közvetlenül kössék meg, hanem rajtunk keresztül. Ezért valóban A Dunánál kiadó volt a megrendelő – persze a minisztérium által ígért támogatásra építve.)
Egy szó mint száz: a zenekar beperelte cégünket, talán nem is tehetett mást, és mára eljutottunk a felszámolási eljárásig. (Remélem, Takács nem értesül erről a gyalázatról, szégyenében a végén még ő is előkotorna valahonnan egy stukkert.) Kiadónk bankszámlájáról leemelték összes pénzünket. Fogalmam sincs, miből fizetem ki szerzőinket; azt pedig most várjuk, hogy a végrehajtó elvigye egyetlen vagyontárgyunkat, az említett autót. Kétszázezer kilométert futott már ugyan, de teljesen hozzám nőtt; automata kocsi, és így huszonkét évvel ezelőtt megsérült és egészen soha meg nem gyógyult lábamat úgy kíméli, mintha családtag lenne, vagy afféle öreg béres. Hej, Bassam – ezt fogják most tőlem elkobozni. Majd küldök neked fotót a végrehajtásról. Nem elég, hogy összetörték, nem elég, hogy nem fizettek, nem elég, hogy sőt, nekem kellene fizetnem, nem elég, hogy saját magam megcsináltattam. Most elkobozzák. Folyóiratunknak, mely A Dunánál címet viseli – s amelyet tavaly mindenféle támogatás nélkül adtam ki –, ezzel alighanem befellegzett. Ha volt árokbetemető folyóirat, ez volt az. Hát ilyen biztosítóink, ilyen minisztereink és ilyen erkölcseink vannak itt Magyarországon.
Óvakodj a magyaroktól.
Az emberi aljasság egyébként nem pártfüggő. Abban az említett pártban például, amely indítani szeretett volna engem, egyik jó barátom hevesen – de mindig csak a hátam mögött – ágált az ellen, hogy rákerüljek a párt listájára. Az sem érdekelte, hogy jóval több, Magyarországon élő erdélyi szavazna a pártra, ha egy honfitársuk is rajta lenne a listán. Ha találkoztunk, szélesen mosolygott és a támogatásáról biztosított. Most meg kiderült, hogy hiába blamálta magát – áskálódása fölösleges volt, az elvtársak amúgy sem tűrték, hogy labdába rúgjak.
És akkor sem tűrték volna, ha éppenséggel focista lennék. Ezért nem is azon töröm a fejem, hogy így, ötvenévesen melyik klub igazolna le. A testsúlyom sem ideális, több mint egy mázsát nyomok. Labdarúgóként, úgy érzem, nem állok nagy jövő előtt.
Talán az lenne jobb, ha én is átigazolnék Palesztinába. Onnan, úgy látszik, még mindig inkább vezet út Brüsszelbe, mint Erdélyből.
Persze főbe is lőhetem magam – legfönnebb az a kérdés, hogy a Belügyminisztérium kapujában vagy annak a volt miniszternek a háza előtt lenne-e indokoltabb. Amíg ez eldől, íme, hol nyitottam ki Márai könyvét, amelyet búcsúzóban dedikált nekem.
[Két rabszolga beszélget, egy germán és egy szíriai:]

„– Gaius korbácsoltat... De lehet, hogy felszabadít.
A germán fiú tikkadtan kérdezte:
– Akkor szabad leszel?...
A szíriai szakszerűen és komolyan felelt:
– Nem. Akkor olyan ember leszek, akit felszabadítottak."

Hát ez a helyzet, Bassam. Nem tudom, hallunk-e még egymásról.
Addig is sok sikert kívánok neked.
Várom a végrehajtót.
Budapesten, 2004. június 9-én
(Heti Válasz, 2004. június 17.)

*

FWE Tényleg létezett ez a Bassam?
SzG Gondolom, ma is létezik. Képviselő nem lett ugyan, de attól még élve maradt. Ez rám is igaz.
FWE Milyen visszhangja lett ennek a szövegnek?
SzG Életem leghatásosabb írásának bizonyult. Megjelenése után Mádl Ferenc köztársasági elnök magyarázatot kért a belügyminisztertől, miként lehetséges ez a dolog az állampolgársággal. A miniszter jelentette, hogy nagyon alacsony szinten egy hivatalnok elfelejtette átküldeni az állampolgári ismeretekből letett vizsgám eredményét az illetékes osztályra. De most már megoldották a kérdést. Így hát nincs akadálya, hogy magyarrá legyek.
FWE Pazar happy end.
SzG De nem csak ez oldódott meg. A kulturális tárca új gazdája, Hiller István saját miniszteri keretéből segített megoldani lehetetlen helyzetbe került kiadónk konfliktusát a zenekarral, így még az autónk is megmaradt.
FWE Szép dolog volt ez a minisztertől.
SzG Ő egyébként egy nagy tudású történész, néha ilyenekből is miniszter lesz.
FWE És mennyit kellett fizetned a biztosítónak?
SzG Az írás megjelenése után a biztosító bocsánatot kért és visszavonta a követelését. Úgyhogy hagyjuk ki a nevét a másodközlésből.
FWE Szóval van ereje a nyilvánosságnak Magyarországon.
SzG Mindezekben az ügyekben kétségtelenül működött egy ilyen erő. Azt még el kell mondanom: később úgy értesültem, hogy Wass nem a puskájával, hanem a pisztolyával hajtotta végre az öngyilkosságot. Ebben tehát tévedtem. Meg az állampolgársági ügyében is kezdett már fény mutatkozni az alagútban.
FWE Utólagosan még annyit: amikor Románia is uniós ország lett, s így az RMDSZ is készülődni kezdhetett az europarlamenti választásokra: nem merült fel, hogy jelöljenek téged?
SzG Jaj, dehogy.
FWE Elvállaltad volna?
SzG A jelenlegivel semmiképp. És főleg nem Tőkés ellen, aki e pillanatban, amikor beszélgetünk, úgy néz ki, hogy önálló listán méreti meg magát. (Azt nem állíthatjuk, hogy az RMDSZ ellen, de kétségtelenül tőle függetlenül.) Ilyen értelemben szembe kerülnék Tőkéssel, méghozzá olyan kreatúrák oldalán, akikkel nem vállalhatok semmilyen közösséget.
FWE No és ha valamelyik számodra szimpatikus román párt kérne fel, hogy indulj a listáján?
SzG Az RMDSZ ellen indulni – még ha egy rossz kezekbe került RMDSZ ellen is? Román színekben? Egyben Tőkés ellen is? Nem, ezt nem vállalnám.
FWE No és ha Tőkés kérne fel, hogy vele együtt indulj?
SzG Azt gondolom, egy europarlamenti mandátum presztízs-szempontból és anyagilag igen fényes lehetőség ugyan, de nem úgy élem meg, mint életem nagy esélyét.
FWE Mindenféle csapatból kilóg a személyed.
SzG A csapat fontos, sokszor létfontosságú. De még a legjobb csapatok is az egyéni képességekre és teljesítményre épülnek, meg persze ezek összhangjára.
FWE Mi a kedvenc sportod?
SzG Nézni vagy csinálni?
FWE Egyáltalán.
SzG Sakk, vívás, tenisz, asztalitenisz. Meg persze a Forma–1.
FWE Gondoltam.
SzG Mit?
FWE Egyik sem csapatjáték. Mindegyikben direkt ellenfél van, vagy ellenfelek. Közvetlen párbajjellegük van.
SzG Tényleg. Tényleg.
FWE Tévednék, ha úgy gondolnám, hogy életed tempóját, feszültségeit, meredek fordulatait nézve leginkább egy Forma–1-es versenyzőhöz hasonlóan éltél?
SzG Ezt a kérdést azért tetted fel, mert tudod, hogy szeretek vezetni, hogy gyorsan vezetek és hogy szeretem a Forma–1-et, amit sajnálatos módon egyre inkább Formula–1-nek neveznek.
FWE De tényleg úgy vezetsz, ahogyan élsz is...
SzG Régebben, Niki Lauda visszavonulása után, divat volt siránkozni, hogy a Forma–1 unalmassá vált, merthogy nincsenek benne már nagy egyéniségek. Ez persze nem volt igaz, de írtam egy jegyzetet, már nem emlékszem melyik rádiónak, talán a Deutschlandfunknak arról, hogy hogyan lehetne izgalmasabbá tenni a versenyeket.
FWE Izgalmasabbá.
SzG Igen. Rámutattam, hogy a Forma–1-ben ugyanazért nincs vérbeli izgalom, mint amiért az autópályán sincs. Egyirányú a közlekedés, nem jön szembe semmi, nem kunszt előzni.
FWE Az előzéseidet ne emlegessük.
SzG Azt mondtam, ha izgalmas versenyt akarunk, válasszuk ketté a mezőnyt: kilenc autó induljon egyik irányból, kilenc pedig, a hátuk mögül – és ugyanabban a másodpercben –, induljon ellenkező irányba, és a két mezőny így fusson, egymással szemben. És attól kezdve nem lesznek tét nélküliek az előzések és nem lesz unalmas a verseny. Ez persze költői ötlet volt.
FWE És most ez amiatt jutott eszedbe...
SzG Igen, amiatt, mert ha hasonlatot keresek arra, hogy miféle versenypályákon szaladgáltam, akkor leginkább ilyeneken. Ahol van szembejövő forgalom is... mit forgalom? verseny... olykor oldalirányú is.
FWE Ha elgondolom, milyen nagyot szólhattak volna olyan nagy terveid, mint az 1956-os emlékmű, vagy a Duna Köztársaság, vagy Königsberg visszakövetelése... Megint eszembe jut, mekkora csinnadratta, mekkora médiatámogatás kísérte volna ezeket, milyen sztárolás, milyen tupírozás, ha nem te veted papírra őket...
SzG Vagyis mindannyian így jártunk jól, nem ezt akartad mondani?
FWE Azt szeretném mondani: meggyőződésem, habár ma még az járja, hogy rólad vagy rosszat, vagy semmit, de előbb-utóbb azért minden fa, amit elültettél, felnövekszik. Minden, amit tettél, elnyeri az értelmét, minden, amit leírtál, megtalálja a címzettjét.
SzG Persze. Balszárny hatkor támad.
FWE Hogy mondod?
SzG Csak eszembe jutottak Tomori galambjai.
FWE És közben annak az embernek a fölényérzetével élsz, aki teljesen biztos abban, hogy ötletei soha nem fognak kifogyni.
SzG Volt egyszer egy olyan tervem, hogy összeírom 365 ötletemet, egy év minden napjára egyet...
FWE És?
SzG Aztán éreztem, hogy nem vagyok képes az ezer-ezerszáz szóba jöhető ötletnek, akkor hirtelen ennyit írtam össze, kiválasztani az egyharmadát.
FWE És miért nem írtad meg mind az ezret?
SzG Mert ugyan ki adna ki egy ilyen könyvet?

HETEDIK DOKUMENTUM
Kalinyin elvtárs Königsbergben

Szőcs Géza:
Kalinyin elvtárs Königsbergben

I. „És Königsbergben a nagy Kant is írja már végzetes filozófiáját, mely először kezdte ki az Ész feltétlen tekintélyét."
(Babits Mihály: Az európai irodalom története)

Kalinyin elvtárs soha nem járt Königsbergben.
Így tudja ezt az európai közvélekedés. Az óvatosabbak hozzáfűzik: legalábbis nem nyert arrafele fontosabb csatát, nem járt ott iskolába vagy egyetemre, nem alapított (vagy bomlasztott szét) pártot és nem publikált vagy akár csak mondott semmi feljegyzésre méltót – nemcsak Königsbergben, de még a környékén sem. Egyszóval vélelmezhető, hogy a Szovjetunió jövendő (vagy már meg is választott) elnöke, akit még temetni sem ott temettek el, egyáltalán nem fordult meg ebben a nevezetes városban, hacsak valamikor egy éjszaka nem, beosonva a városkapun és senki által észre nem vetten, azzal a céllal, hogy messziről egy pillantást vessen annak az embernek a szülőházára, aki csődbe futtatta a filozófiát azzal, hogy ismeretelméleti kérdést csinált belőle. Ezt nem tudhatjuk.
Úgy tűnik, a Kalinyin elvtárs nevével operáló átkeresztelési szenvedély sehogy sem bizonyult szerencsésnek. Valahogy mintha folyton homokszem kerülne a gépezetbe. Bukarestben Ceauşescu lakott a Kalinyin sugárúton, amely érdekes módon a következő nevet viselte: Ivanovics Mihail Kalinyin, ebben a sorrendben. De ez a bukaresti újítás, valakit az apai nevén emlegetni, senkinek sem tűnt fel, legkevésbé Ceauşescunak, aki zavartalanul terjeszkedni kezdett, elnyelvén előbb a szomszédos házszámokat, aztán egész utcaszakaszokat, orosz népmesei módon. És mindezt a kalózkodást Kalinyin (pontosabban, Ivanovics) elvtárs háta mögé bújva, mintha csak Königsbergben volnánk.
Szó se róla, a németek kétségtelenül barbár módon viselkedtek a XX. század harmadik-negyedik évtizedeiben, s ha úgy vesszük, még meg is érdemelték a büntetést – habár ez a büntetés nyilvánvalóan kollektív, mi pedig nem hiszünk a kollektív bűnösségben, különösen a később születettek bűnösségében nem. Márpedig ez a büntetés, Königsberg elvétele és tönkretétele változatlanul érvényes ma is, és egyaránt sújt (egyéb európaiakról itt most nem is beszélve) minden egyes német embert, ideértve a két hete született csecsemőt is. („Németek" – e többes számú főnevet nyilvánvalóan a modern korokban megszokott, ostobán kiterjesztő értelemben használjuk, követve a primitív szemléletet, amely egybemos államhatalmat és kultúrát, kormányzatot és írókat, a Wehrmacht tábornokait és kommunista ellenállókat, Eichmannt és Thomas Mannt, Ribbentropot és Bertold Brechtet, Kaltenbrunnert és Furtwänglert. Elvégre mind németek voltak, nem? És ők veszítették, sőt herdálták el Königsberget. Ők együtt, nemde? És ki állíthatná, hogy – ha már azt csinálták, amit csináltak, ők együtt – nem érdemelték meg hogy elvegyék tőlük? Tőlük, meg az utódaiktól persze – mert ki ne tudná, hogy a mai németek több mint 90 százaléka 1930 után született. Ugyan milyen felelősségük lehet mindazért, ami 1945-ig történt Németországban?)
A németek, úgy tűnik, bűntudatosak, legalábbis nagy részük bűntudatosnak látszik, apáik (vagy esetleg csak a szomszéd sógorának a nagyapja) bűneiért, tegyük hozzá: kétségtelen és ordító bűneiért. Mikor szövetségeseket kerestem ahhoz a gondolatomhoz, hogy Königsberget vissza kellene szerezni, német ismerőseim közül senki nem lelkesedett az ötletért. Féltek. A német nagyhatalmi ambíciók látszatától féltek. A legmerészebbek is csak odáig mentek el, hogy ennek a generációnak az életében ez nem lehetséges.
Akkor hát ne a németek kapják vissza a várost. Kapja vissza a németek európai énje, vagy még egyszerűbb, ha Európa lenne a kedvezményezett, s itt nyilván vita nyitható arról, hogy intézményesen meg gyakorlatilag ez mit jelenthet.
Mit jelent „Európa"? Az Európai Uniót netalán?
Ez távolról sem ilyen egyszerű, ámde még ha így vélekednénk is, tudnunk kell, hogy az Unió semmi jelét nem adta mostanig, hogy rendelkezne bármiféle koncepcióval Königsberg jövőjéről, vagy hogy komoly szándéka lenne kiterjeszteni rá a felségterületét vagy ezt akár csak felvetni is.
Pedig ez lenne a legegyszerűbb. Egy uniós–orosz közös protektorátus, örökös semlegességű terület formájában európai kulturális fővárossá tenni Königsberget, amely nemcsak a művészetek, a művészek és a filozófusok városállama lehetne, hanem a kereskedelem, bankrendszer és technológiai transzfer szabadkikötője, egy történelmi tárgyalóterem, az ismerkedés, együttgondolkodás és együttműködés szabadtéri színpada, egy baltikumi Hong-Kong, Oroszország és az Unió közeledésének politikai laboratóriuma.
Ez a megoldás nem csak eleganciája révén lenne kívánatos, nem csak azt feledtetné, hogy az éppen akkor 700 éves Königsberg óvárosát angol bombázók semmisítették meg, és nem csak az lenne az üzenete, hogy Európa képes rehabilitálni és újrafelépíteni önmagát. Azt is üzenné a világnak, hogy Nyugat-Európa és Oroszország erős szövetségesre lelt egymásban. Mert a világméretű rivalizálásban mindketten rá vannak szorulva erre az együttműködésre. Mindketten, vagyis az elöregedő, tartalékaiból kifogyó Európa, amelyet az fenyeget, hogy előbb-utóbb a jenki földjévé válik, de a gazdag Oroszország is, amelyre mind nyomasztóbban nehezedik az ázsiai demográfiai nyomás, meg persze a gazdasági is. Az iszlám pedig mindkettejükre nézve olyan kihívás, mit kihívás, fenyegetés, amely már közhelynek is tűrhetetlen.
E gondok természetesen nem oldhatóak meg Königsberg „visszaadásával", de még Oroszország esetleges európai uniójával sem. Ám ha közös jövőt tervezünk, vagy akár csak olyan jövőt, amelynek vannak közös pontjai és értékei, az első szimbolikus lépés nem lehet más, mint rendezni Kant városának sorsát.
Olyan kötelesség ez egyébként, amely mindenféle távlati geostratégiai spekuláció nélkül is megkerülhetetlen. Így kívánja ugyanis a jó erkölcs, az emberiség lekötelezettsége egy olyan várossal szemben, amely – méreteihez képest – a történelemben példátlan koncentrációját hozta létre a szellemi értékeknek. (A történetesen német nyelvű szellemi értékeknek.)
Ez a kérdés visszavezet ahhoz a másikhoz, hogy hol van Európa, illetve hogy: mi alkotja a szó kulturális értelmében vett Európát.
Mindenkinek van egy saját definíciója erről. Az én Európa-képzetem jövőidejű: tudni vélem, hogy nagyjából milyen lesz és hol lesz Európa, az a birodalom, amelynek első körvonalait az időben úgy kaphatjuk meg, ha felrajzoljuk a térképre az első száz román stílusban épített templomot és ezt a területet körülkerítjük egy vonallal, majd ugyanezt megtesszük az első száz gótikus katedrálissal, végül az első száz egyetemmel. Nohát, ott jött létre Európa. A magja pedig az a felület, ahol a három halmaz fedi egymást.
A szellemi értékek ama felépítményéhez, amely a szó ideális és kulturális értelmében vett Európát jelenti, Immanuel Kant életműve azon európaiak számára is hozzátartozik, akik egyetlen sorát sem olvasták. Hatásában és következményeiben, közvetlen és közvetett szétsugárzásában amúgy is ott van annyi mindenben, ami azóta történt.
Nem ugyanez a helyzet Hamannal, akit viszont, úgy vélem, igazából csak ezután fog fölfedezni magának a ráérő utókor. A Herderrel való találkozásaink sem igazán mélyek – de a Königsbergben született E. T. A. Hoffmann s az ifjúként ott éveket eltöltő Kleist meg nem dönthető bálványai egész generációknak. Mondataik, a bennük foglalt üzenetek elválaszthatatlanok Königsberg lelkétől és szellemétől, s ezt Hannah Arendtről is így vélem.
(Egy rövid zárójelet talán megér az a kérdés is, hogy nem kötelező, hogy Königsberg legyen az egyetlen ilyenszerű közös kulturális protektorátus. Isztambul, pontosabban Törökország európai része hasonló státusban ugyancsak a törökök uniós előszobájává lehetne. Ezzel föloldható, legalábbis kezelhető lenne az a geográfiai és történelmi abszurditás is, hogy Kisázsia derült égből, együttélési átmenet nélkül Európa részévé váljon, amely ellen évszázadokig háborúzott, Ali Agcáig bezárólag. Törökország csatlakozása mellett egyetlen komoly érv hozható fel: az, hogy ezáltal az Unió szomszédjává válna Örményország, amely igazán európai műveltségű, hagyományú és értékrendű ország, s amely előtt ily módon megnyílnának a csatlakozási lehetőségek. Mondanám, hogy Törökországot és Örményországot egyszerre kellene felvenni, ám a sokat szenvedett örmények lehet, hogy azt felelnék egy ilyen ajánlatra: ők ebből az unióból nem kérnek. Ahogyan szegény kurdok is hiába reménykednek abban, hogy az ország csatlakozásából nekik is származhat majd talán valamiféle hasznuk. Semmi esélyük rá, ugyanott maradnak továbbra is, ahol a part szakad: az Unió képtelen lesz számukra autonómiát kiharcolni, vagy mondjuk úgy: a kurd autonómiát a török csatlakozás sine qua non feltételének tekinteni. [Láttuk, hogy ugyanez történt – azaz hogy nem történt – az erdélyi magyarok és Románia viszonylatában. Bár az is igaz, hogy az erdélyi magyarok maguk mondtak le erről az igényről oly módon és azon az áron, hogy az Ézsau és Társai politikai-pénzügyi kft.-ben szövetkezett kreatúrák: néhány felelőtlen, sehonnai, bitang „politikus" kielégíthette konkvisztádori harácsolhatnékját. De hát ez igazán csak zárójel a zárójelben.]
Visszatérve a közösen adminisztrált isztambuli régió gondolatához: ma sajnos olyan spekulációnak minősül, amelyen túlhaladtak az események, mivelhogy Törökország csatlakozása mára már eldöntött kérdés. Ám újratárgyalása rövid időn belül nagyon is aktuálissá válhat, miután a Törökországon keresztül az Unióba áramló bajok mérhetetlen felfordulást fognak okozni Európa-szerte.)

II. „A cél nem tűri meg kitolni ezt a halasztást – például a (...) bizonyos államoktól elvont szabadság visszaállítását – a sohanapjára; mint Augustus szokta ígérni, ad calendas Graecas. Nem a nem teljesítést, hanem csak a haladékot engedélyezi: hogy ne történjék semmi elsietve és így a szándékkal ellenkezőleg. A tilalom itt úgyis csak a szerzés módját illeti, amelynek ezentúl nem szabad érvényesnek lenni; nem pedig a birtokállapotot, melyet, bár kívánatos jogcíme nincsen meg, mégis a maga idején – a jóhiszemű megszerzés idején – az akkori közvélemény szerint minden állam elismert jogosnak."
(Immanuel Kant: Az örök béke. Babits Mihály fordítása.)

Kant, mint emlékszünk rá, Az örök békéről, az örök béke kérdéséhez írott halhatatlan tanulmányában (Zum ewigen Frieden) az államok közötti kapcsolatokat a személyek közötti kapcsolatoknak megfelelően, ezek mintájára látta helyesnek szabályozni. Leegyszerűsítve: ahogyan egy erős embernek sem lehet több joga, mint egy gyengének, ugyanígy egy nagyobb hatalomnak sem lenne szabad több joggal rendelkeznie, mint egy kis országnak. Hitler éppen ezt az elvet kérdőjelezte meg, mikor helyette „az erők szabad játékára" akarta bízni az államközi kapcsolatok – és a történelem – alakítását.
Nos hát, megkapta, amit akart – mondhatnók cinikusan; csakhogy dölyfösségéért, önhitt ostobaságáért, a benne dühöngő hübriszért nemcsak ő bűnhődött meg, hanem, egyebekről itt nem beszélve, éppen a lángba borított, majd némettelenített Königsberg is s vele együtt az az Európa, amelynek azóta is oly nagy szüksége lett volna és lenne a mindent a higgadt kritikai elemzésnek alávető, józan königsbergi judíciumra.
Oroszország és Königsberg történelme egyébként egyszer már találkozott egymással. A város 1758-ban négy évre orosz megszállás alá került, és ez akkor előnyös hatást gyakorolt rá. Panaszra senkinek sem lehetett oka, leszámítva néhány féltékeny férjet, akiket idegesített a nyalka és udvarias orosz tisztek megjelenése. Bálok, fogadások, tűzijátékok követik egymást, amúgy minden marad a régiben – Hamannak úgyszólván fel sem tűnik, hogy változás történt, és Kant olyan kovácshoz hasonlítja magát, aki ugyanazzal a kalapáccsal veri tovább ugyanazt az üllőt. Néhány orosz tiszt rendszeresen bejár az egyetemre előadásokat hallgatni. Orosz megszálló hadsereg nem tett még jobb benyomást soha sehol, és nem szerzett ekkora népszerűséget hazájának, mint 250 évvel ezelőtt a kissé már unalmassá vált Königsberg életét jótékonyan felrázó orosz katonák, akik akkor, e négy év alatt határozottan európai módra viselkedtek. Königsberg pedig ekkor válik azzá – ekkor először, ha rövid időre is –, amivé ma kellene válnia: a Nyugat és Kelet közti átszálló, átrakodó, közvetítő állomássá.
Elmondhatjuk tehát, hogy mindazok, akik csak egyetlen egyszer is találkoztunk már Kanttal, Hamannal vagy Hoffmannal, mi mindannyian jártunk már Königsbergben. Sőt, egy másik elnök, Kennedy után szabadon: lehet, hogy mindannyian königsbergiek vagyunk. Kivéve talán Kalinyin elvtársat.
Ő akkor válik majd königsbergivé, amikor visszaadja neki, igen, a városnak, a város saját nevét. A városnak és a városbelieknek, vagyis nekünk königsbergieknek. Szép gesztus lenne, még egy szobrot is megérdemelne (jobbat, mint amilyen most őrzi a pályaudvart) korunk valamelyik neves művészétől, gondolom, maradt fönn néhány fotó az államelnökről még a nagy retusálások után is. Persze, persze, tudjuk, őt nem fenyegették ezek a fényképekről való leradíroztatások, mert őt magát sem fenyegette semmi, nem jutott neki szerep a szűnni nem akaró hatalmi ámokfutás gyilkos dramaturgiájában, elnök elvtárs nem zavarta senkinek a köreit, sem tettel, sem szóval, sem a – ne vihogjunk – tekintélyével. Ujját sem mozdította mondjuk Radek elvtársért (vagy Kamenyevért vagy Zinovjevért vagy Buharinért, sötétség délben, és egyetlen régi cimboráért sem, hogy Mandelstamot vagy Meyerholdot és az orosz kultúra más géniuszait már ne is emlegessük), kinek is állt volna útjában a muzsikból avanzsált derék államelnök, akiről egyre inkább úgy tűnik, hogy mégiscsak aktívabb szerepet játszott bizonyos bűntettekben, mint ahogy azt mostanig gondoltuk.
Egyszóval, ha szoborállításra kerülne sor, amit én, mondom, teljes meggyőződéssel támogatnék, nagyon megtörténhetne, hogy az új évezred művészeit esetleg nem elégítenék ki az archív fotók meg a műtermi felvételek. (Márpedig a jó szobornak hasonlítania kell a hőshöz, akit ábrázol, a magyar szobrászok az ötvenes években például colstokkal és mérőszalaggal vettek mértéket Rákosi elvtársról, hogy milliméterre pontos ismereteik legyenek a modell ábrázatáról, amire mint támpontra, gondolom, amiatt lehetett szükségük, mert rettegtek, nehogy egy gyenge pillanatukban túlságosan élethű portré kerüljön ki a vésőjük alól a vezérről, akinél rondább fejet nem ismert a magyar történelem Jumurdzsák óta.)
Igen, egy jó portréra lesz szükség, majd akkor, Kalinyin elvtársról, mert a szobor majd valamiképpen mindannak időbeli és szimbolikus lenyomata kell hogy legyen, ami a várossal történt azalatt, amíg ennek az embernek a nevét viselte. És ha már a lenyomatoknál tartunk, persze hogy eszünkbe jut a száguldó riporter története az (Osztrák–Magyar) Monarchia idejéből, amikor is egy közlegény saját ülepére tetováltatja az ezredese arcképét. A katona fogdába kerül, de az ezredest megüti a guta. Megjön a gyászoló özvegy is, ám nincs kéznél megfelelő arckép, amelynek alapján a szobrász kifaraghatná az ezredes képmását a síremléken. Úgyhogy végül mégiscsak a katonát kell előszedni a fogdából.
A lényeg, hogy elkészüljön Kalinyin elvtárs szobra, mint hat-hét sötét évtized lenyomata, készüljön el minél hamarabb, és figyelje onnan, talapzatáról a szabad Königsberg szabadkikötőjében az óceánjárók jövés-menését.
Apropó Osztrák–Magyar Monarchia. Mint ismeretes, egy húszéves csehszlovák közjáték után Magyarország egyik történelmi tartománya ezelőtt hatvan évvel Ukrajnához került. Időnként szóvá is szokás tenni ezt mint fájdalmas magyar sérelmet, ugyanis e terület soha nem képezte részét, még Trianon után sem, Ukrajnának. (Pár száz évvel ezelőtt még egyébként az erdélyi fejedelemség része volt.) De érdekes, hogy a legvadabb Erdélyt-vissza-mindent-vissza-irredentáknak, a határrevíziót követelő legkonokabb magyar revansistáknak sem jutott még eszébe visszakövetelni a Ferenc József-földet, amely – közel kilencven sziget – majdnem kétszer akkora, mint az Ukrajnához került magyar részek és amelyről az első világháborút lezáró békeszerződések megfeledkeztek. Így – bár tényleges osztrák–magyar birtokbavételre nem került sor, s a cár bejelentette rá birodalma igényét, s még örök semlegességet is garantált neki egy szerződésben – a Ferenc József-föld egyesek szerint elvben a Monarchia felségterülete volt 1926-ig, amikor is Oroszország rátette a kezét s azóta az ő birtoka. Ha Oroszország lemondana róla, a magyaroknak az osztrákokkal kellene elosztaniuk. (A Ferenc József-föld a bolygó legrégebbi szárazföldjének maradványa, 1873-ban fedezte fel, a sarkkörön túl, közelebb az Északi-sarkhoz, mint a sarkkörhöz, a Tegetthoff gőzösön útnak indult osztrák–magyar expedíció, kitűzve rá a Monarchia lobogóját és feltérképezve a szigetek nagy részét. Meg el is nevezve jónéhány objektumot, pl. Budapest-fok, Wien-csúcs, Deák-fok, Zichy-föld, Rudolf trónörökös földje stb. És bár az évi középhőmérséklet ott mínusz tizenöt körül lehet, de a haza földje az mégiscsak a haza földje, akkor is, ha olyan hideg van ott, hogy amikor a jegesmedvének eszébe jutnak az osztrák–magyar idők és szájában összefut a nyál, még az is megfagy. Mégsem emlegeti soha senki, hogy Ferenc József-földet vissza, mindent vissza. Nem tudom, mért van ez így. De egyszer eljön az az idő is. Ahogy melegszik a bolygó, annál inkább.)
De tegyük félre az arktiszi utópiákat és térjünk vissza Königsberghez és ahhoz a gondolathoz, hogy adják vissza még azelőtt, hogy reménytelenül elpusztulna benne mindaz, ami hajdan ezt a várost Königsberggé tette. „Adják vissza" – vagyis az orosz közigazgatás adja át helyét egy közös európai–orosz közigazgatásnak. A ma ott élő oroszok legtöbbje, úgy gondolom, nem érezné sérelmesnek az új helyzetet és nem kívánna máshova költözni. És rajtuk kívül? Ugyan miféle emberek telepednének le a visszaszerzett városban – kérdezhetné bárki –, ha nem Németország kapná „vissza" Königsberget?
Először is létre kellene hozni egy több nyelven – németül, oroszul, franciául, esetleg angolul is – működő egyetemet. Az majd odavonzaná a diákokat, akik közül sokan bizonyára meg is telepednének a városban. Az euro-bürokrácia értelemszerűen sietne megkapaszkodni arrafele. A Königsbergből származó családok alanyi jogon visszaköltözhetnének, ha úgy akarnák. (Kant testvéreinek, úgy tudom, ma is élnek a leszármazottai.) Erdélyiek és svájciak eleve szívesen lennének látva, igény lévén a multikulturalitásban szerzett tapasztalataikra. Aztán ott lennének a képtárak, múzeumok, diákkocsmák; a pénzintézetek, a kereskedelmi vállalkozások, a színházak és kutatóintézetek (pl. az Immanuel Kant Békekutató Intézet stb.) – nem beszélve a festőkről és írókról –, egyszóval, sokak sietnének (újra)benépesíteni a kultúrának visszaszerzett városállamot, különböző nemzetiségű polgárok soha nem volt közösségét hozva létre benne.
Magam is szívesen lennék egy (nem csak virtuális, hanem) valóságos Königsberg polgára. Mondhatnám: alig várom, hogy odaköltözhessek és Euler nyomán végigjárjam a hidakat, a helyszínen tájékozódva arról, hogy gráfelméletileg mi is velük a pontos helyzet.

*

FWE Élnek jegesmedvék a Ferenc József-földön?
SzG Nem hinném. Csak azért emlegettem őket, hogy tudatosítsam: a sarkkörön túl is lehetséges élet.
FWE Sőt, magyar élet. De lássuk, hogyan léptél tovább, hogyan folytattad azt, amit az esszében kezdtél el.

Szőcs Géza:
Kiáltvány Königsbergért

Az Orosz Köztársaság Parlamentjéhez – Moszkva
Az Orosz Köztársaság Kormányához – Moszkva
Kalinyingrad Város Önkormányzatához – Kalinyingrad
Tisztelt képviselők, nagyrabecsült tisztségviselők!

Az Európai Uniót alkotó legtöbb nemzet úgy tekint Königsberg városára, mint az európai kulturális identitás egyik legfontosabb fellegvárára, szimbolikus pontjára, szent helyszínére. Ez a város több mint öt évtizede szovjet fennhatóság alá került, egy olyan háborút követően, amely mérhetetlen áldozatokat követelt az oroszoktól és a szovjet birodalom minden polgárától. A gyilkos háborút követő rendezés nyilvánvalóan Németország megbüntetését is célozta, ideértve Königsberg lakosságának szétszóratását, a város szellemi értelemben vett megsemmisítését, s még nevétől való megfosztatását is.

Azóta sem Oroszország, sem Németország nem azonos azzal a Szovjetunióval és azzal a Németországgal, amelyeket a nagy háborút lezáró béke pillanatában neveztek így és maguk a háborúban részt vett államok és nemzetek is egy átalakult Európa alkotórészeivé lettek. Mai világunkat új tények, új viszonyok, új folyamatok és új célok határozzák meg. Az Európai Unió területébe ékelt kalinyingrádi enkláve egyértelműen arról beszél, hogy a mai helyzetben anakronizmus félévszázaddal ezelőtti realitásokhoz ragaszkodni.

Tudjuk, hogy Königsberg a hősies szovjet helytállás, a fasizmust lebíró áldozathozatal fontos helyszíne, ugyanakkor meggyőződésünk, hogy mindazok, akik életüket adták a Nagy Honvédő Háborúban, nemcsak szűkebb értelemben vett hazájukért estek el, hanem egy olyan szabad Európáért is, amelyben Oroszország legfontosabb jövendő szövetségesét remélték.

És valóban, eljött az a pillanat, amelyben Oroszországnak nemcsak az Atlanti-óceán felől és az Északi-sark túloldaláról fenyegető technológiai és fegyverkezési kihívásokra kell folyamatosan odafigyelnie, hanem keletről és délről is roppant nyomás nehezedik rá, akár az ázsiai demográfiai tényekre, akár az onnan származó, folyamatosan növekvő gazdasági nyomásra, akár a militáns iszlámra gondolunk.
De akár növekszik bármifajta feszültség Oroszország távolabbi határai mentén, akár nem, akár érdeke egy új atlanti béke Önöknek, akár nem, a méltányosság azt kívánja, hogy Königsberg városának helyzete az európai és az orosz történelem legnemesebb hagyományainak és értékeinek megfelelően rendeződjön. Javaslatunk a következő:

KÖNIGSBERG VÁROSÁNAK BIZTOSÍTSANAK ÖNÁLLÓ VÁROSÁLLAM STÁTUSZT, MELYNEK ALAPOKMÁNYÁBAN LEFEKTETENDŐ AZ ÖRÖK SEMLEGESSÉG ELVE. E VÁROSÁLLAM MINT PROTEKTORÁTUS FÖLÖTT EGYRÉSZT AZ EURÓPAI UNIÓNAK, MÁSRÉSZT OROSZORSZÁGNAK KELLENE GYAKOROLNIA A GYÁMKODÁST, IDEÉRTVE A KÖZIGAZGATÁS FELADATAIT. KÖNIGSBERG ÍGY ÍGÉRETES SZELLEMI HONG-KONGGÁ, A KELET ÉS NYUGAT KÖZÖTTI SZELLEMI ÉRTÉKCSERE LEGFONTOSABB KIKÖTŐJÉVÉ VÁLHAT, AZ EURÓPAI UNIÓ EGYIK KULTURÁLIS FŐVÁROSÁVÁ OROSZORSZÁG KAPUJÁBAN. ELKÉPZELÉSÜNK AZ, HOGY ÚJ SZEREPÉBEN KÖNIGSBERG LEGYEN A TUDOMÁNY ÉS MŰVÉSZET SIKERES KÖZTÁRSASÁGA, MELYNEK TÖBBNYELVŰ (OROSZ, ANGOL, NÉMET, FRANCIA ILLETVE OLASZ) EGYETEME VÁLJON A TUDOMÁNY, A POLITIKA, A MŰVÉSZETEK VILÁGELITJÉNEK LEGFONTOSABB EURÓPAI INTÉZMÉNYÉVÉ. E TÁVLATOK BELÁTHATATLANOK.

Elképzelésünk csak Königsberg városára, nem pedig az egész enklávéra vonatkozik. Ha Oroszország geostratégiai és hadászati érdekei úgy kívánják, hogy e területen katonai létesítményeket tartson fenn, e saját belátása szerinti jogát nem tartjuk megkérdőjelezhetőnek. Dehiszen nem is értünk mi a hadászati kérdésekhez – civilek vagyunk mindahányan. Csak annyi közünk van mindehhez, hogy (egy régen meggyilkolt amerikai elnök nevezetes szavainak parafrázisával élve) úgy tartjuk, mi is königsbergiek vagyunk.
Terveink szerint az Európai Uniót irányító intézményekhez akkor fordulnánk, ha javaslatunk orosz részről pozitív fogadtatásban részesülne, legalább annyira, hogy ez tárgyalási alapnak legyen tekinthető.
Szőcs Géza, Kolozsvár, 2007. augusztus 3-án

Vjacseszlav Szereda interjúja Szőcs Gézával

(Sz. G. erdélyi magyar költő és író. Erdélyt Románia az első világháborút követően szerezte meg, azelőtt Magyarország része volt és ma is jelentős számú magyar kisebbséggel rendelkezik. Sz. G. nevét a világ mint a Ceauşescu ellenes ellenzéki mozgalmak résztvevőjét ismerte meg. A diktátor bukása után szenátor volt a bukaresti parlamentben és az erdélyi magyar párt egyik vezetője. Számos irodalmi díj kitüntetettje.)

– Hogyan jutott el a Königsberg-esszétől a kiáltványig?
– Levontam a tanulságokat a saját írásomból.
– Csatlakozott-e valaki még a kiáltványhoz? Kikre számított ebben az akcióban?
– Néhány nemzetközileg ismert írót terveztem megkeresni. Konrád György, az egyik legismertebb magyar író azonnal csatlakozott hozzá. Elküldtem Umberto Ecónak is, és szeretném Vaclav Hávelt, Slawomir Mrożeket, Csingiz Ajtmatovot, Jurij Bujdát és Alekszandr Szolzsenyicint is megkeresni.
– Szolzsenyicint?
– Igen. Számomra ő: fogalom.
– Gondolja, hogy aláírná?
– Azt gondolom, ő rögtön fel fogja ismerni, hogy ez nem oroszellenes, hanem oroszbarát elképzelés. Egy olyan átjárást és együttműködést biztosítana az orosz és az európai uniós kultúra között, amilyenhez fogható ma nem létezik. Továbbá, az Unióval közösen kormányozni az Európa kulturális fővárosává váló Königsberget, ez olyan esély és olyan modell, mondanám: precedens volna, amit föl nem ismerni igen nagy stratégiai hiba lenne.
És ha már itt tartunk: ahogyan meg is fogalmaztam, Oroszország számára nem is nagyon sokára döntő fontosságúvá fog válni egy Pax atlantica megkötése. Königsberg az ehhez szükséges bizalomerősítő lépés és együttműködési hajlandóság szimbóluma lehetne, vagyis ebben mutatkozhatna meg, hogy Oroszország hogyan képzeli saját jövőjét a 21. században, milyen szövetségesekkel, barátokkal és értékekkel számol. De mit olyan nehéz ebben felismerni?
(A fenti interjút és a Königsberg-kiáltványt, valamint az esszét a Moszkvában megjelenő Vastartalék c. folyóirat közölte 2007/6. számában.)

*

FWE Ez a szöveged 2006 nyarán jelent meg a kolozsvári Helikonban, rövidített formában a bécsi Die Presse az évi augusztus 27-i számában, majd ukránul is.
SzG És ne feledkezzünk meg A Dunánál Königsberg-számáról, amely könyv alakban is meg fog jelenni.
FWE Engem most a szöveg külpolitikai üzenete foglalkoztat.
SzG Az igen egyszerű. Tessék visszaadni Königsberg városát.
FWE Vissza, kinek?
SzG Az európai kultúrának. Vagy csatolják mondjuk Erdélyhez, ahonnan több száz éven keresztül folyamatosan diákok generációi érkeztek oda tanulni, akik aztán lelkipásztorokként, tanítókként, politikusokként plántálták el Erdélyben a königsbergi szellemet.
FWE Tetszik ez a gondolatod, nagyon reálisnak és aktuálisnak tartom Königsberget Erdélyhez csatolni...
SzG Szimbólumokat, képes beszédet csak versben tudsz elképzelni?
FWE Vajon minden kultúrpolitikai gondolatodat szimbolikusan kell értenünk?
SzG Például?
FWE Például, amikor 1990. december 10-én, a kolozsvári főtéren az eljövendő Nagy-Romániáról beszéltél... akkor több ezer román skandálta a nevedet és azt, hogy „Români, maghiari, uniti!"
SzG Szögezzük le, hogy egy nagygyűlés soha nem a mély intellektuális analízis közege. Amikor ez történt, amit elmeséltél, aligha a szóképeim miatt ünnepeltek. Hanem, mert kimondtam, hogy létre fog jönni egy Nagy-Románia. És azt is mondtam, hogy a magyaroknak támogatniuk kell Moldávia Romániához való csatlakozását.
FWE Ne haragudj, miért kellene támogatnia?
SzG Először is azért, mert az elkerülhetetlenül be fog következni.
FWE Most 2007 van, azóta eltelt 17 év és nem következett be.
SzG De be fog.
FWE És ha valamit nem tudunk megakadályozni, inkább támogassuk?
SzG Én őszintén úgy gondolom, hogy egy nemzetrésznek, amely képes volt megőrizni saját akaratát és kultúráját a legbrutálisabb Szovjetunió-beli körülmények között, legyen joga az anyaországhoz tartozni, ha úgy látja jónak.
FWE Szóval nem taktikai szempontjaid voltak.
SzG Azok is voltak. Antall miniszterelnöknek írtam volt két levelet is ebben az ügyben. Azt írtam, ha Moldávia kilép a Szovjetunióból, Magyarországnak elsőként kellene elismernie.
FWE Hogy jó pontokat szerezzünk magunknak a románoknál?
SzG Hogy szövetségeseket szerezzünk magunknak. Romániában és máshol is. Moldáviával nem csak románokat fog visszakapni Románia, hanem – főleg, ha Transznisztriát is megszerzi, amire van esélye – nagyszámú orosz és ukrán népességet is. Olyan kisebbségeket, amelyekkel még inkább megkérdőjeleződik Románia nemzetállam mivolta. Márpedig a nemzetállami dogma a kútforrása a legtöbb rossznak, ami Romániában történik. Ezért tartom politikai szerepvállalásom egyetlen, de mindenképp legfőbb értelmének, hogy sikerült meggyőznöm azokat a kollégákat, akik máshogy látták a kérdést... hogy sikerült keresztülvinnem, ezekkel az erőteljes, öblögető basszusokkal szemben, hogy nekünk ezt a nemzetállamos alkotmányt nem szabad elfogadnunk. Úgyhogy egységesen így is szavaztunk. Végül is ez volt az, amiért távoznom kellett a politikából. Ezt nem bocsátották meg nekem soha.
FWE És mit válaszolt Antall József?
SzG Semmit. Hogy várjunk. Rudas Ernőék – ő volt akkor a nagykövet Bukarestben – a hajukat tépték, hogy na, mikor lépünk már... úgy értve, a magyar diplomácia... hogy mért nem képesek az urak Pesten felismerni, hogy helyzet van...
FWE Rudas ismerte a leveledet?
SzG Persze, az egyiket a követségen keresztül intéztem a miniszterelnökhöz. Szerintem a külügy irattárában mindmáig megtalálható.
FWE Ha már külpolitikai kérdéseknél tartunk – én Transznisztria kérdését egyébként nem látom eldöntöttnek... Téged főként külpolitikusként ismernek, tényleg, még nem beszéltünk a luganói előadásodról, amelyben megjósoltad a Szovjetunió s a szovjetbirodalom közelgő végét...
SzG Akkor már ez nyilvánvaló volt.
FWE 1987-ben?
SzG Ha jól emlékszem, 1988-ban.
FWE Hányan voltak ebben biztosak?
SzG Szerintem sokan, Tamás Gazsi például, aki ugyancsak ott volt Luganóban, emlékszem, Útban Bangkok felé, ez volt az előadásának a címe... Szóval, ő nem sokkal később Pesten, a Kossuth-klubban már arról beszélt, hogy Európa újrarendezése nem oldható meg a német újraegyesítés kérdésének a megkerülésével. Ezt én is így láttam mint imperatívuszt, de nem mertem volna kijelenteni, hogy nemsokára valóban be is fog következni. Inkább ahhoz fűztem reményeket vagy illúziókat, hogy a megoldás az lesz, amit felvetettem eredetileg tréfás szókép formájában, „pár milliárdért ezek képesek eladni az anyjukat is", kábé így, Bornemisza-Thyssen bárónak: hogy két-három milliárd dollárért Moszkva belemenne, hogy lebontsák a berlini falat... Ez aztán pár további év alatt – gondoltam én – elhozná a megoldást...
FWE S a báró mit felelt erre?
SzG Azt, hogy momentán nincs ennyi pénze... vagy, hogy erre nincs ennyi pénze..., a tréfára tréfával válaszolt..., hiszen nem úgy képzeltem és nem is azt mondtam, hogy ő tegye ki zsebből ezt az összeget..., hanem nagytőkések, vagy a német kormány, mit tudom én... azt feltételeztem, van annyi befolyása ezekben a körökben, hogy komolyan vehetően felvethetné...
FWE És nem vetette fel?
SzG Azt hiszem, nem. Viszont mintha egyre jobban foglalkoztatta volna a gondolat, Isten tudja miféle okokból, talán személyes becsvágyból, talán üzleti előnyöket remélt egy kedvező megoldást követően..., de tény, hogy úgy tűnt, mintha valóban ő egyedül szeretné ezt tető alá hozni, ezt a megállapodást vagy alkut... Aztán másképpen hozta a történelem.
FWE De térjünk vissza oda, hogy te, mint külpolitikai gondolkodású, ilyen beállítottságú ember hogyan látod a huszonegyedik század nagy kihívásait. Az RMDSZ egyik kongresszusán a kialakuló nagy világállami koncentrációkról beszéltél...
SzG Tényleg! Megvan ez a szöveg?

Szőcs Géza RMDSZ főtitkárnak az RMDSZ II. Kongresszusán, 1991. május 24-én elhangzott beszámolója

(...) Miközben századunk álmélkodó tanúja lehetett annak, hogy a szovjet birodalomban a Kutuzov-iskolához tartozó politikusok és közgazdászok bevonult idegen hadsereg hiányában is meglepő kitartással alkalmazzák a felperzselt és elpusztított orosz föld hagyományos taktikáját,
miközben a nyolcvanas évek derekán ez odáig fejlődött, hogy a birodalom sikeres atomcsapást is képes volt mérni önmagára,
s miközben a kommunista tábor összeomlásának recsegése-ropogása sem tudta elnyomni a drámai ordítást: VILÁG PROLETÁRJAI, MIT CSINÁLTATOK?!
mindeközben a hidegháború után beköszöntő hidegbéke hőmérőjén is emelkedni kezdett a higanyszál. A nemzetközi politikában az enyhülés korszakát felváltotta a konszenzusé.
Ez tette lehetővé azt, hogy most elmondhatjuk: szemünk előtt bontakozik ki a világtörténelem legnagyobb szabású vállalkozása.
A vállalkozó: az atlanti és észak-mediterrán társadalmak tömbje – melynek egyik kontinentális tengelye Norvégiától húzódik le a Balkán fele, és ott találkozik a másikkal, amely Ibériától Olasz-, Görög- és Törökország mentén hullámvonalat ír le egész Izraelig. Az interkontinentális tengely az óceánról túlról fut be a La Manche-csatorna országain keresztül ugyanoda.
A vállalkozás főpróbája: a német újraegyesítés.
A vállalkozás: A Baltikumtól a Balkánig terjedő zóna talpra állítása, újratelepítése, ha úgy tetszik: társadalmi-gazdasági angolparkosítása, amikor is és ahol is a politikai sivatag és földrengések e tartományában a gyűlölet, a nyomor és a katasztrófa – hadd karikírozzunk – át fogja adni a helyét a stabilitásnak, az erkölcsnek, a gazdaszellemnek és a szeretetnek.
Messzire vezetne, és nem is tartozik szorosan ide annak elemzése, hogy milyen politikai és gazdasági, milyen stratégiai és üzleti érdekek tették lehetővé és a történelem mélyszerkezetében elkezdődött milyen folyamatok hordozzák e változásokat. Nekünk e pillanatban elég fölismernünk, hogy e mozgások túljutottak a no return point-on, túlléptek azon a küszöbön, amelyen túlról már nem lehetséges visszatérni a társadalmakat mint totális ellenőrzés alatt álló, monolit és homogén blokkot felfogó kelet-európai modellekhez. E modellek – épp az ellenőrizhetőség végett – az egyneműséget tekintették optimálisnak, aminek következményeként feltételezték a világnézeti-politikai egyneműséget ugyanúgy, mint a nyelvi-nemzetiségi egyformaságot, azaz kizárólagosságot, vagyis etnokráciát.
E modell a társadalomban a sokféleséget, a másságot, a különbséget veszélyként érzékelte és ezért követelte meg – Romániában éppúgy, mint Bulgáriában – nemcsak az ideológiai Kalahárit és a társadalom madáchi–orwelli falanszterét, hanem a homogén nemzetállamot is.
A totalitarisztikus kommunista modell e természetéből két olyan következmény adódott, amely meghatározta az erdélyi magyarság sorsát is.
Az egyik következmény az volt, hogy e modellhez éppen az az ország ragaszkodott a legcsökönyösebben és legtovább, amelyben a legnagyobb lélekszámú nemzeti kisebbség volt található. Ez az ország Románia volt, amelynek vezetői azért is vállalták, hogy a doktriner kommunizmus fanatikusai legyenek, mert tudták, hogy ez a világon az egyetlen olyan ideológiai és társadalmi modell, amely lehetővé teszi, sőt feltételezi, mi több megköveteli a kisebbségek eltűnését egy ország belső térképéről.
Ez volt a kommunizmus jövőképének természetéből, az egy nyelven és ugyanazt skandáló társadalmak látomásából mint negatív utópiából fakadó egyik következmény.
És íme a másik következmény: az az ország, amely a legkevésbé tekintette magát érdekeltnek egy ilyenszerű modell általánossá válásában és végleges felülkerekedésében Kelet-Európán belül, az éppen a földrész legnagyobb lélekszámú nemzeti kisebbségének anyaországa volt, vagyis Magyarország.
E két körülmény nemcsak magyarázza a Románia és Magyarország közötti rendkívüli és növekvő feszültséget, hanem egyben rávilágít arra is: miként lehetett az erdélyi magyarság katalizáló tényező a világkommunizmus halálában.
A kelet-európai rendszerek összeomlásának szimbolikus történése a berlini fal, vagyis a vasfüggöny egyszerű díszletté válása és használaton kívül helyezése. Mindenki tudja, hogy ezt a fejleményt a magyar kormánynak az a döntése tette lehetővé, hogy továbbengedi nyugat felé a keletnémet állampolgárokat. De ez a döntés – a kommunizmusnak megadott kegyelemdöfés – csak egyszerű és logikus következménye volt annak a másik, két-három évvel korábban meghozott döntésnek, hogy Magyarország nem küldi vissza Romániába az onnan menekült tízezreket – akiknek nagy része erdélyi magyar volt –, hanem továbbengedi őket nyugatra vagy megengedi nekik, hogy Magyarországon telepedjenek le. A világ az erdélyi magyarok esetén keresztül szokott hozzá ahhoz a gondolathoz, hogy egy kommunista államnak nem kell föltétlenül visszatoloncolnia közelebbi vagy távolabbi szomszédjának polgárait, s ez a felismerés döntötte meg végül is az államkommunizmust.
Az erdélyi magyarságnak ez a közvetett, majd 1989 decemberében Temesváron Tőkés László és hívei révén játszott közvetlen történelmi szerepe nemcsak kivételes helyzeti energiát biztosított és biztosít számára, nemcsak kivételes forrása a közösségi öntudatnak, önérzetnek és önbizalomnak, hanem mintegy jelzi azt is, hogy a most következő évtizedekben az erdélyi magyarság fontos szerepet játszhat Románia gazdasági és politikai stabilizálásában, az említett folyamatok felgyorsításában.
Ezt a sokakat talán meglepő prognózist két körülmény valószínűsíti.
Egyik az, hogy a térségben az említett történések óta nyilvánvalóan növekszik Magyarország gazdasági és politikai súlya, ami lehetővé teszi számára, hogy saját gazdasági és technológiai potenciáljával is részt vegyen Románia újjáépítésében, de egyúttal azt is – és talán ez a fontosabb –, hogy e kivételes helyzetnél fogva közvetítő szerepet is játszhasson a Nyugaton rendelkezésre álló szabad beruházási kapacitások Románia felé irányításában.
A másik szóban forgó, az erdélyi magyarság szerepét felértékelő körülmény az, hogy a világszerte igen kedvező gazdasági helyzetben levő és igen nagy megbecsülésnek örvendő magyar diaszpóra erős erdélyi elkötelezettségű. Ez annyit jelent, hogy olyan hatalmas gazdasági potenciál áll készenlétben elsősorban főként Erdélybe áramlani, amely nem az azonnali és busás üzleti haszon reményében mozdulna meg, hanem egy történelmi haszon reményében.
E történelmi haszon részletezése előtt hadd mondjuk ki: természetes, hogy e tőlünk nyugatabbra eső térségekből felénk irányuló és egész Románia számára regeneráló hatású beruházások csakis meghatározott feltételek közepette valósulhatnak meg. Legáltalánosabban fogalmazva, azt lehetne mondani, e feltételek: a gazdasági-politikai stabilitás. De a válságmenedzselésnek egy olyan lehetősége körvonalazódik, amely arra épül, hogy a befektető megelégszik a demokrácia ígéretével, valamint a stabilitás, vagyis a működő piacgazdaság fele megtett első tétova lépésekkel is. Vagyis olyan alkotmányos és törvényhozási keretek létrehozásával, amelyek ha nem is garanciát, de lehetőséget jelentenek a kibontakozásra.
Mindez pedig a bevezetőnkben említett kontinentális újjáépítés, tempóban és intenzitásban nagyságrendileg különböző, sokkal kedvezőbb paramétereit biztosítaná Romániának.
E folyamatban az erdélyi magyarság nemcsak közvetítő, hanem érdekelt is.
A kérdés – mindenki tudja – nem is a nyugati térfél segítőkészsége, hanem az: mikorra lesz képes Románia megfelelni azoknak a minimális feltételeknek, melyek az újjáépítés sine qua nonjai.
A legdöntőbb lépés megtörtént: Románia megszűnt zárt társadalomnak lenni, amely a demokráciára és a kisebbségekre nézve a legvégzetesebb modell.
Azt persze nem állíthatjuk, hogy Románia mára teljesen nyitott társadalommá vált volna.
Kétségtelen, hogy az országban jelen van és egyre aktívabb egy számottevő ellenérdekelt erő: az előző rezsim hatalmi monopóliumának birtokosai, a nomenklatúra, a párt-prominencia, az erőszakszervezetek oligarchiája.
Ezek a demokrácia elleni polgárháborújukat egyelőre magyarellenes mundérba bújtatják; de egy tisztánlátó román társadalom tudja, hogy célkitűzésként nem a magyarság asszimilációját vagy eltüntetését kell megjelölnie, hanem az ország polgárosítását és az európai civilizációs vérkeringésbe való bekapcsolását.
E két célkitűzés viszont egymást kizáró stratégiákat feltételez. Nem lehetséges asszimilálni és fejlődni társadalmilag-politikailag-gazdaságilag.
E kijelentés különben nem is erkölcsi megfontoláson alapszik. Mert nemcsak morálisan lehetetlen megvalósítani párhuzamosan e kettőt, hanem gyakorlatilag is az.
Egy diszkriminációra épülő, vagy azt tartalmazó struktúra a mai Románia körülményei között nem lehet képes megfelelni a piacgazdaság törvényeinek és szükségszerű összeomláshoz vezet.
E kérdés s a rá adott válaszok már átvezetnek a külpolitikai erőtérből a belpolitikaiba. Konklúzióképp elégedjünk meg egyelőre annyival, hogy a nemzetközi konstelláció Erdély aranykora óta talán még egyszer sem volt annyira kedvező számunkra, mint most: ugyanis az erdélyi magyarság partikuláris érdekei százszázalékosan egybeesnek a világpolitikában érvényre jutó általános érdekekkel és erővonalakkal, ami már a nyolcvanas évek végétől lehetővé teszi számára, hogy egyik katalizáló elemét képezze a kelet-európai politikai folyamatoknak.
Sajátos körülmény, hogy a Romániában élő magyarság alapvető érdekei ma a románság alapvető érdekeivel is megegyeznek. Ez nem volt mindig így. (Például a nemzeti kommunizmus kisebbségfaló politikájának idején nem sok érdekünk fűződhetett ahhoz, hogy a Pruton túli területek visszatérjenek Romániához. Ma más a helyzet. A Besszarábiában élő. összesen többmilliós nagyságrendű szláv és egyéb népességek – ha e tartományok Románia részévé válnak – még egyértelműbbé tehetik azt a letagadható, de meg nem változtatható igazságot, hogy Románia többnemzetiségű állam.)
A ROMÁNOK ALAPVETŐ ÉRDEKEI MA: A POLGÁROSODÁS, A KÖZÉPOSZTÁLY ÉS AZ ÉRTELMISÉG MEGERŐSÖDÉSE, A CIVIL TÁRSADALOM FELÉPÍTÉSE. EZEK AZ ÁLTALÁNOS ÉS TARTÓS STABILIZÁCIÓ ELŐFELTÉTELEI, AMELY A MAGYARSÁGNAK IS ÉRDEKE.
Tudjuk azt, hogy a románságban hatalmas életerő, leleményesség és szívósság van. Ez tette a románokat az utóbbi nem egészen másfél évszázad legdinamikusabban és leglátványosabban felfejlődő nemzetévé. Elmondhatjuk, hogy az erdélyi magyarságnak nem akármilyen ellenfél jutott – mert kétségtelen, hogy századunk nagy részében legalábbis versenyhelyzetben állottunk egymással, s voltak olyan pillanatok, amikor a bennünket fenyegető közvetlen fizikai megsemmisülés sem tűnt elvont víziónak.
E folyamatos történelmi stresszhelyzetben az erdélyi magyarság ellenállóképességből és kitartásból már 1989 decemberéig is jelesre vizsgázott. Mikor ezelőtt 14 hónappal, több mint hároméves távollét után visszatértem ebbe az országba, még nem tudtuk, hogy az erdélyi magyarság önszervező képességének, fegyelmezettségének, öntudatának, higgadtságának és szorgalmának milyen hatalmas tartalékaival rendelkezünk. Ennek a bölcsességnek, ennek a politikai érettségnek talán a legfőbb bizonyítéka az a hatalmas kollektív történelmi életmű, ami maga az RMDSZ.
Az RMDSZ híre két összefüggő oknál fogva marad fenn a politikatörténet kézikönyvében.
Egyik ok az, hogy megvalósította azt a bravúrt, hogy egy nagyon is differenciált kétmilliós közösség egyesült képviseleti szervezeteként képes volt létrehozni egy konszenzust a legkülönbözőbb érdekcsoportok között; képes volt egy blokkba tömöríteni a földművelő gazdákat, az ipari munkásságot, a vállalkozókat – egyszóval munkaadókat és munkavállalókat – és fiatalokat, nyugdíjasokat, katolikusokat és protestánsokat, és zsidókat, értelmiségieket és képzetlen embereket, kereszténydemokrata jobbközépet és liberális-radikális jobbközépet, szociáldemokratákat és talán még néhány kommunistát is.
Az RMDSZ kialakította saját politikai képviseletét, s mint ilyent, Európa legnagyobb olyan parlamenti csoportját, amely valamelyik kisebbségben élő nemzeti vagy nyelvi közösség pártja.
Az RMDSZ egyik nagy teljesítménye tehát az, hogy létrehozott egy konszenzust. A másik teljesítménye az, hogy közel másfél éven keresztül képes volt fenntartani és megújítani ezt egy olyan közegben, amely a dolgok természeténél fogva instabil, kialakulatlan, zavaros és ezért átláthatatlan.
E kongresszusnak sok kérdést kell megoldania, de ezek közül talán egyik sem olyan nagy horderejű, mint a magyarság önmeghatározásának kérdése. Ez különösen azóta lett akuttá, mióta a Front egy csoportja keresztülvitte a parlamentben Románia nemzetállamként való deklarálását, ami máris alkalmat adott egyeseknek furcsa értelmezések és konklúziók megfogalmazására. Többek között ismét kísért a magyarul beszélő román víziója. De egyéb spekulációk is napvilágot láttak, ami azt eredményezte, hogy a romániai magyarság kénytelen állást foglalni önnön definíciójának kérdésében – ami mostanig nem különösebben foglalkoztatta.
Egymástól függetlenül többen is megkísérelték végiggondolni történelmi és mai helyzetünket és a konklúziók egybecsengenek (...) Helyzetünket két definíció tömöríti viszonylag pontos fogalmazásban (...)
Egyik – és ez a radikálisabb – Borbély Imre temesvári kutató és forradalmár konklúziója: mely szerint Romániában a magyarság társnemzet s mint ilyen, államkonstituáló tényező.
A másik konklúzió mérsékeltebb, amennyiben a társnemzeti státust a többséget alkotó románság ilyen értelmű és ezt szavatoló elismerésétől teszi függővé. Amíg ez nem történik meg, addig a magyarság társnépnek tekinti magát Romániában. E konklúziót annak a nemzetiségi törvénycsomagnak a kidolgozásakor fogalmaztam meg ebben a formában, amely törvénycsomagból egy-egy példány remélhetőleg még a mai nap folyamán minden küldött rendelkezésére fog állni, s amelyet én magam alapdokumentumként szeretnék elfogadtatni az RMDSZ-szel. A szöveg így szól:
Önmeghatározás: „A Romániában, elsősorban Erdélyben élő magyar közösség kinyilvánítja: történelmi, nyelvi és kulturális azonosságát tekintve a magyar nép olyan része, amely román állami keretek között él, és saját magát mint testületet önálló politikai alanynak, s mint ilyent, egyenjogú társnépnek tekinti."
Az ebből következő egyik logikus (bár nem kötelező) gondolatmenet így hangzik:
Az erdélyi magyarság csak egy olyan alkotmány alapján tekintheti magát a román államot alkotó politikai nemzet részének, társnemzetként, amely alkotmány őt – mint pl. a finn alkotmány a svédeket – államkonstituáló tényezőként ismerné el,
– figyelembe véve a magyaroknak Erdély történelmében közel ezer évi játszott szerepét;
– szavatolva az ebből az elismerésből következő jogokat; és
– levonva a megfelelő politikai és államszervezési konklúziókat.
E változat egyértelműen a Gyulafehérvári határozatokból származtatható le, amely teljes önigazgatási és bíráskodási szabadságot biztosított az együtt lakó népek számára. A szöveg részletesebb indoklásakor hivatkozni kell az ENSZ kisebbségvédelmi albizottságának 1949. december 27-i dokumentumára (Définition et classification des minorités), amely alapján világos különbséget kell tenni a kisebbségek különböző típusai között – például nem lehet azonos módon megítélni egy mostanában bevándorolt népességet egy olyannal, amely nemrég még egy másik nemzet részeként államkonstituáló elem volt ugyanabban a tartományban, amelyben akkor is élt és ma is él és amelyet soha nem hagyott el, hanem amely fölött az államhatárok változtak meg.
Végezetül mindkét szövegváltozatból nyilvánvaló, hogy általuk a Romániában élő magyar közösség fenntartás és hátsó szándék nélkül tudomásul veszi és elfogadja a román állami kereteket és ezeken belül határozza meg önmagát (...)
Az általános helyzetelemzésből, a csoportmozgásokból és deklarált értékválasztásokból én azt a következtetést vontam le, hogy az RMDSZ mint koalíció továbbra is alkalmas lehet – még legalább egy ideig – a hazai magyarság különböző réteg- és csoportérdekeinek képviseletére.
Ehhez azonban – ahhoz, hogy ez jól működjön – az szükséges, hogy ezek az érdekek és értékválasztások világosan definiálják önmagukat. És azokat az engedményeket is, amelyek az illető érdekek hordozóinak kompromisszumkészség-határát jelzik.
Végül is ha leszámítjuk az ideológiai, a szociális, a politikai, a generációs és a felekezeti különbségeket, no meg a személyi ellentéteket, igazán egységes csapat volnánk.
(Rövidített szöveg, elhangzott 1991. május 24-én.
Romániai Magyar Szó, 1991. május 29.)

*

FWE E szöveg végét többször is idézed saját magadtól.
SzG Úgy látszik, fontosnak gondoltam.
FWE Most, hogy láttuk, hogyan gondolkodik és beszél egy pártfőtitkár...
SzG Szórakozol velem? Mondd meg, mit akarsz.
FWE Csak az jutott eszembe, milyen rettenetes volt ennek a szónak az akusztikája még fél évvel azelőtt, hogy 1990 májusában RMDSZ-főtitkár lettél.
SzG Én is elképesztőnek tartottam. Ennek az akusztikának a komorságát azért vigasztalóan oldotta számomra, hogy nem sokkal azelőtt felröppentették valakik Pesten – Hejesírás Csoport? valami ilyesmi rémlik, pontos jével írták a Hejesírást – egy olyan jelszót vagy követelést, hogy „Legyen mindenki pártfőtitkár!" Jó duma volt, olyanfajta üzenet, mint az aluljárókban a „semmilyen hatalmat senkinek" szlogen, világos válaszként Leninek követelésére, hogy minden hatalmat a szovjeteknek.
FWE Ezt a „semmilyen hatalmat..." axiómát később beépítetted a Duna Köztársaság alapító levelébe.
SzG Be én.
FWE ...Szóval: térjünk vissza oda, hogy mi vár, Magyarországot már láttuk, a világra, főleg Európa érdekel, ebben a most kezdődött évszázadban?
SzG Európa... azt is lehetne mondani: a világtörténelem alanyából a tárgyává vált.
FWE De a háborúk....
SzG Közhely ugye, hogy a következő nagy háborúkat az édesvíz-tartalékokért fogják vívni. De nem innen közelítenék. Jogfilozófiai és állambölcseleti perspektívából...
FWE Na ne.
SzG Pedig erről van szó. Egy olyan kérdésről, amelynek az elméletét a mai realitások alapján szükséges újrafogalmazni, bár a történelem a maga véres módján elméletektől függetlenül járja a maga útját...
FWE Ne csigázz.
SzG A honfoglaláshoz való jogról van szó. Ennek összes vetületét ideértve, a szuverenitás kérdésétől (hogy ez hogyan keletkezik és szűnik meg, ki hordozza stb.) egészen a honmegtartási jog kérdéséig, meg ne feledjük azt se, amit saját törvénytervezetemben az identitáshoz való jognak neveztem.
FWE Én ebből egy szót se értek.
SzG Ami a dolog elvi részét illeti, az a közterület-foglalás kérdésénél kezdődik. Ugye, amikor megszületik valaki, attól kezdve olyan helyet foglal el a térben, amelyet addig felváltva mások használtak és használnának a továbbiakban is. Egyik a mozi adott székében ülve, a másik egy adott hölgy vagy úr ágyában, a harmadik egyszerűen az utcán.
FWE Ezt már megírtad a Végrendelet-dal című versedben.
SzG De kifejtettem András Sándor ASAK-versével kapcsolatban is, szerintem idézzük onnan, minek improvizálni, ha megvan.
FWE Idézzünk előbb a versből.
SzG Az első strófát feltétlenül.

Egy különös köztársaságról

Én, András Sándor Autonóm Köztársaság
kérem hogy vegyenek fel a hatalmak körébe,
mert megcsal mind, ki eddig képviselt,
s én magamat akarom képviselni végre.
Mottó: „Foglaljon helyet, kérem!"

Miről is szól ez a vers? Először is, persze, van egy jelenkori történelmi dimenziója. A vesztes forradalmár kiábrándultsága szól belőle, akinek forradalmát az egyik nagyhatalom eltaposta, a másik meg semmit nem tett ez ellen. Ha csak a hatalmakban bízhatok, de a hatalmak nem vesznek tudomást rólam, saját magamnak kell hatalommá lennem, mert saját érdekeim csak engem érdekelnek. A költő ezt a verset 1958-ban, már emigrációban írta (azóta már hazatért, de erről igen kevesen tudnak, személyéről is mintha tudatosan hallgatnának), és valójában és akkoriban állítólag még Sándor András volt a neve. De ez az ügy a már kideríthetetlen titkok közé tartozik, mint a macondói ikrek esete, akiket elcseréltek, s többé már nem volt tudható, melyikük egyik vagy a másik. (A helyzetet tovább bonyolítja, hogy létezett egy másik Sándor András nevű író is, 1956-ban tevékeny szerepet játszott. 1956. november 23-án a pártvezetésnek őt jellemzi így Kádár János: „Ismerem Sándor Andrást, Tardost, Déryt és a többieket, őrjöngnek és szervezkednek. Kénytelenek leszünk eljárni velük szemben." És el is jártak, a nevezett írók (is) mind börtönbe kerültek, s még örülhettek, hogy nem akasztófára.) [...] Lépjünk bennebb egy körrel. Hogyan határozható meg az a jogalap, amelyen az államok léte nyugszik? Mitől legitim ez, ha legitim, érvényességét mi tette lehetségessé, és hol húzódnak ennek az érvényességnek a határai? Mi van, ha ugyanott mások más (vagy másfajta) államot szeretnének létrehozni? Azok győznek, akik többen vannak. Ilyen egyszerű? És velem mi lesz? Hiszen nélkülem, az egyén nélkül mit ér az egész? „A föld üres sakktábla s nélkülem nincsen játék". Mi lesz velem, nélkülem? Velem, aki csak egy ember vagyok, nem állam (kivéve persze András Sándort, aki egymaga köztársaság) – engem, a sláger szavával élve, ki visz haza? Hol a hazám? Igen, András Sándornak könnyű, ő, mint valami Napkirály, elmondhatja: Az állam én vagyok. De vigyázzunk: mert igaz ugyan, hogy e kijelentés érvényes lehet büszke, sőt rátarti hangsúllyal is – de biztosan az is előfordult már a történelem zivataros évezredeinek során, hogy egy kipusztított vagy csak magától elnéptelenedett ország (birodalom, királyság, köztársaság stb.) utolsó polgára hirtelen kénytelen volt felismerni: egyedül maradtam, már csak én vagyok az állam. Persze nem biztos, hogy az illetőnek kedve volt ilyen bonyolult állambölcseleti kérdésekkel foglalkozni. Térjünk vissza az állam létrejöttének történelmi forrásvidékére, a honfoglalás kérdéséhez. Honszerző Árpád honszerzését mi tette legitimmé, ha eltekintünk a fehér lovas komédiától meg „az igazság az erősebb oldalán áll" bölcsességétől? Árpádét, meg Mózesét, meg Romulusét, meg Kolumbuszét, meg a Mayflower telepeseiét. De mindezek a kérdések csak úgy eszünkbe jutottak a vers olvastán, amely természetesen nem ezekről „szól". Vagyis nem az államjog és nem a népfelség filozófiai, morális és egyéb alapjaira akar rákérdezni. Tovább. E vers mindenekelőtt egy fontos én-elméleti dokumentum. Nemcsak egy állam vagyok, hanem az egész világ. Ha meghalok, a világ hal meg velem és általam. (Nem „egy" világ, hanem lehet, hogy „a" világ. Kurt Vonnegut egy egész regényt épített erre a költői gondolatra, Berkeley püspök – még inkább egyes hívei – egy egész filozófiát.) A világ én vagyok, de mi is az az én? Hol húzódnak az én határai? Először is időben értve. Azonos vagyok-e negyven (ötven, hatvan) év előtti önmagammal? Hány százalékban? És mai önmagammal? Én-képem fedi e testem körvonalait? És főleg: azt, ami e kontúrokon belül van, fedi-e? Ki az, aki azonosul saját kilencvenéves arcával, ha tükörbe néz? Ha a testet saját akaratunk által ellenőrzött doméniumnak tekintjük, ki elégedett e kontroll mélységével? Igen, kezünket és lábunkat mozgatjuk, parancsokat adunk nekik és azok teljesítik e parancsokat – de melyikünk tud parancsolni, ne is a szívet kérdezzük, mondjuk csak a veséjének, leszámítva néhány hátsó-indiai jógit? Igen, egy egész világ vagyok, önálló életre törekvő, a központi irányítással örökösen hadban álló alkotórészekkel. (Kolozsvárott, a Szentlélek utcában egy télen, akkor még voltak telek, hallottam, amint egy nagyapa azt kérdezte a kisunokájától: „Nem fázik-e a kezed? Nem. És a lábad nem fázik? Nem. És te magad nem fázol-e?") Ami a hajammal történik, vajon „velem" történik-e? Hiszen a haj nem érez, mozgatni sem tudom. Ha kihullott, mégis az én hajam hullott ki, hiánya fájdalmasan (avagy, legalábbis Dsidával szólva, elégikusan) emlékeztet arra az önmagámra, akinek még volt haja. És így tovább. A testem által elfoglalt tér: nem biztos, hogy én vagyok, nem biztos, hogy azonos azzal, akinek én tartom vagy érzem magam.
„A világ én vagyok" és az „Egy egész világ van bennem" képzetek további érdekes dilemmákat vetnek föl. És nem csak azért, mert a világgá növesztett ego a világot jelentő teljes problémahalmazt beemeli a tudatomba mint személyes ügyet. Hanem itt van például a közterület-foglalás kérdése is. Egyszer a Kecskeméti utcai rendőrkapitányság mondhatatlanul nyegle, undok és öntelt főhadnagya tilosban parkolt autómról kijelentette, hogy közterületet foglaltam el vele. „Az autóm én vagyok" – vágtam oda neki, és nem lepődtem volna meg, ha azt feleli: Ön is közterületet foglal el, és ezért nemcsak az autóját, hanem Önt is feljelentem és megbüntetem. Biztosan kicsi ö-vel mondta volna, de ez az éndefiníciós kérdés nem jutott eszébe, biztosan nem olvasott elég András Sándort. Leegyszerűsítve: vajon születésünktől kezdve nem „foglalunk"-e közterületet? Vajon születésünk puszta tényével jogot szerzünk-e arra, hogy elfoglaljuk a világ egy bizonyos, nem nagyon számottevő, de „nekünk" fontos pontját, ráadásul folyamatosan változtatva e pont – pontok – térbeli elhelyezkedését? Igen, elképzelhető, főleg ma Magyarországon, hogy ha büntetést nem is (bár, miért ne?), de adót, illetéket előbb vagy utóbb be fognak akarni hajtani rajtunk azért, mert közterületet (közönségesen: helyet) használtunk, vagyis „foglaltunk". A „helyet foglalok a világban és a világ helyet foglal bennem" énelméleti és térelméleti kölcsönös paradoxonéban nemcsak közlekedési balesetek filozófiai magyarázatát lehetséges meglelnünk. (Mi történt vele? – Sajnos a tér-idő kontinuum ugyanazon pontját akarta elfoglalni, mint a négyes-hatos. – Tessék? – Elütötte a villamos.") Azt, hogy énem, de akár egyszerűen csak testem szuverenitása mennyire sérülékeny és viszonylagos, nem csak az engem érő nyilvánvaló fizikai agressziók bizonyítják. Itt van rögtön az a kérdés is, amelyet egy ifjú jogász figyelmébe ajánlottam egyszer: hogy dolgozza ki testünknek mint a tér saját tulajdonként felfogott pontjának jogelméletét. Ennek megfelelően például mindazoknak, akik a tér eme pontját – a testünket, azaz „bennünket" – használják, vagyis használnak: nos, mindezeknek használati díjat kellene fizetniük. Kikről van szó? Mindazokról, akik bármifajta hullámot bocsátanak keresztül a testünkön, vagyis „rajtunk". Rádióhullámot, televíziós adást, mobiltelefon-sugárzást. Még az is lehet, hogy mindezek károsak énrám nézve. De még ha nem lennének is károsak, egész lényem egész autonómiáját sérti, hogy engedélyem, sőt megkérdezésem nélkül átjáróháznak tekintenek. De ha már annak tekintenek, legalább tessék fizetni érte. Magánterület-használati díjat. Ha nem többet, mint évi egy centet, de akkor is. Az elvről van szó. (Egyébként, ha már arról van szó: 5-6 milliárd ember összefogása elsöpörhetné a szolgáltatók ellenkezését, és új helyzetet teremthetne a jogfilozófiában. Lásd a többségi elvet mint legitimációs forrást. Ettől kezdve az a jog, amit én – a többség – nevezek jognak.) A közterület-foglalástól a honfoglalásig (vagy onnan vissza) vezető út tehát mindenképpen átvezet az András Sándor Autonóm Köztársaságon. Ki fizessen kinek? Általánosabban: ki tartozik, kinek? Én-e, amiért helyet foglaltam – vagy azok tartoznak nekem, akik közterületnek tekintik saját legszűkebb felségterületemet? Testünk, énünk – nevezzük így: személyünk – térfoglalásának kérdése tehát, az „én elhelyezkedem a térben" vagy „a Másik (Mások) elfoglal/nak engem" egymással ellentétes, egymást kizáró, de egymással mégis kölcsönhatásban működő egyenlete elvezet az én és nem-én örök konfliktusának megkerülhetetlen (és újra meg újra elvégzendő) analíziséhez.
(Egy különös köztársaságról. Beszéd a palackból. Irodalmi Jelen, 2007. május)

*

FWE Na, most már, miután körbejártuk a kérdést elvileg...
SzG ...nézzük meg a realitások oldaláról is, nem? Még annyit azért a versről: ennek a politikai és érzelmi szolipszizmusa, ha kézenfekvő volna is, semmiképp nem tévesztendő össze a „csak én bírok versemnek hőse lenni" attitűddel, általában a byroni–lermontovi előzményekkel.
FWE Nem tévesztem össze. De miért is kerül ide ez a vers? Meg az elemzésed.
SzG A mai világban nemcsak óriási gazdasági különbségek vannak az egyes régiók között, hanem drámai különbségek a népsűrűség-eloszlás szempontjából is. Valóságos vákuumok vannak, amelyekben elöregedett, gyarapodni nem akaró népek élnek, mondhatunk népességet is... vegyük hozzá ehhez a szaporodni akaró, milliárdos lélekszámú népek demográfiai nyomását, amely olykor (de nem feltétlenül) vallási formát öltve változtatja meg egy másik ország társadalmának összetételét és szerkezetét... Ez történik Németországban, ahol a törökök immár a falakon belülről, már nem ágyúkkal törekednek elfoglalni, belakni, átvenni az országot, hanem a minaretjeik környékén szerveződve, a szülészetek ágyait, az óvodák és iskolák padsorait feltöltve készülnek hont foglalni és sajátjukká tenni az országot. És ez még csak kis szelete a világtérképnek, szinte elenyésző megmutatkozása azoknak a kolosszális demográfiai konfliktusoknak – ne csak az iszlámra gondolj, gondoljunk Kínára, Indiára –, amelyekben nem elsősorban fegyveres úton keresik a megoldást, hanem beköltözéssel és szaporodással. Aligha lehet vitás, hogy ez a feszültség előbb-utóbb fegyveres konfrontációkhoz is elvezet majd.
FWE És ezt tudná megelőzni, ha megszületne a honfoglalási és honmegtartási...
SzG És államalapítási, és egyáltalán, a honhoz való jognak és a honban az öröklött vagy választott identitáshoz való jognak...
FWE ...hogy megszülessen az elmélete, vagyis az elvei...
SzG ...és a garanciái... Legalább annyira, mint amennyire megvannak a közterület-bérlésé.
FWE És akkor ez megoldaná, vagyis megelőzné ezeket a bajokat?
SzG Nem.
FWE Akkor meg mi értelme?
SzG Csak az, amit úgy nevezünk, hogy miheztartás végett. Hogy tudjuk, miről van szó.
FWE Olvastam egy előadásodról, amit Keszthelyen tartottál a kilencvenes évek elején, arról, hogy új honfoglalásra van szükség.
SzG Az más. Az elsősorban magyar – és erdélyi magyar – léptékben volt elképzelve. De itt másról van szó. Egy világjelenségről és arról, hogy ennek a jelenségnek a jogi értelemben vett meghatározása, feldolgozása, értelmezése még nem történt meg.
FWE S ezt a te demográfiai konfliktuselméletedet Erdélyre vetítve is kifejtenéd?
SzG Erdélyre is, meg a Kárpát-medencére, meg Európára. Nagyon szívesen. De nem most. Majd máskor. Itt ez nagyon messzire vezetne, ez szétfeszítené e könyv kereteit és koncepcióját, mely utóbbi, félek, így sem túl egységes...
FWE Dehogynem egységes. Egyetlen ember életének egyetlen felületét követi végig, az ezredfordulót megelőző és követő években, azt a felületét, amelyet politikainak vagy közéletinek szokás nevezni De hozzátartozik a gondolkodói felelősség is, a közösségek sorsa iránt érzékeny gondolkodás... Szóval erről szól ez a könyv.
SzG Akkor hát a végére értünk?
FWE A vége fele járunk, de fontosnak tartok még egy-két olyan textust elővenni, amelyek közéleti pályáddal kapcsolatos, saját szubjektív emlékeidhez tartoznak. Ezekből dől az irónia és a keserűség. És nagyon remélem, magadban azért pozitívabb a közösségi pályád mérlege.
SzG Pályám emlékezete.
FWE Mielőtt ezekről beszélnénk, és nem feledve, hogy külön könyvben foglalkozunk majd az RMDSZ-szel, hadd kérdezzem meg: hajlandó lennél megvonni az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának mérlegét?
SzG Ezt vagy egyetlen szóban, vagy egy egész kötetben lehet csak megtenni.
FWE Hogy hangzik az a szó?
SzG Katasztrofális.
FWE Ezt nem csak önigazolásból látod így?
SzG Önigazolásból? Arra gondolsz, hogy haragból vagy sértettségből?
FWE Nem. Még annak idején többször is kijelentetted és leírtad, hogy az RMDSZ-nek nem szabad koalícióra lépnie...
SzG ...Mert nem miniszteri székekre van szükségünk, hanem jogokra. És ezért minekünk mindig azt a pártot kell támogatnunk, amelynek programja legközelebb áll saját programunkhoz, vagyis érdekeinkhez.
FWE Nem ez történt.
SzG Ez a katasztrófa.
FWE Sokan nem így látják.
SzG Sokan nem jól látják.
FWE Apropó, RMDSZ... Volt egy nevezetes levélváltásod az egyik román miniszterelnökkel, már nem emlékszem, melyikkel, arról, hogy a román–magyar tárgyalásokba vonják be az RMDSZ-t...
SzG Így van. Főleg, de nem kizárólag azoknak a kérdéseknek a megvitatására, amelyek közvetlenül vagy közvetve érintik az erdélyi magyar közösséget.
FWE És mi volt a válasz?
SzG Udvarias elhárítás. De az élet azóta ezt is felülírta. Mára már legalább formálisan elismerik, hogy ez jogos igény.
FWE Egyik alapítója voltál a KENF-nek, a Közép-Európai Népcsoport Fórumnak, amelyből kinőtt a MÁÉRT, a Kárpát-medencei magyar politikai erők egyeztető találkozó-sorozata.
SzG Így igaz, de ha ezt mint érdemet szeretnéd felhozni, nem jó helyen tapogatózol.
FWE Miért?
SzG Egyrészt, mert a KENF-et nem én találtam ki, hanem Barki Éva.
FWE És másrészt?
SzG Másrészt, mert a KENF-nek is csak informális jelentősége volt – bár az legalább megvolt... A MÁÉRT viszont, ha egyáltalán állítható, hogy a KENF-ből nőtt ki, úgy látom, csak ácsorog az egységes nemzetstratégia kidolgozása felé vezető út elején. Majdnem ezt mondtam, hogy előszobáiban, némi képzavarral.
FWE Akkor most következzék egy esszéd, egy költőnőről meg egy glosszád a rubintokról. Azért gondoltam, hogy itt a helyük, mert olyan érzelmek szublimálódnak bennük irodalmi formában, amelyek nyilvánvalóan politikai tapasztalataiddal párhuzamosan születtek meg benned.

NYOLCADIK DOKUMENTUM
Fűrész-kor népe

Szőcs Géza:
Fűrész-kor népe
(részlet)

Az erdélyi magyar költő egy erdélyi magyar fán lakott, az Öröktemplom utcában, az egyik legfelső ágon. A fa, fajtájára nézve világfa volt vagy életfa, arbor vitae, népies nevén égig érő fa, arbor mundi.
Azon a napon a költő arra ébredt, hogy már megint fűrészelnek. Ellenségei a világfának azt az ágát szerették volna lefűrészelni, amelyen ő lakott. A fűrészre nagybetűkkel az volt ráírva, hogy Druzsba, vagyis Barátság. Egy olyan országban gyártották, amely már nem létezett.
– Hogy halad a munka? – érdeklődött a költő, ellenségeitől.
– Köszönjük, jól – válaszolták azok lelkendezve.
A költő bólintott és elindult. Úgy döntött, aznap írja meg a Tóth Krisztina-esszét. Ha ugyan esszé lesz; vagy esetleg levél; vagy távirat, és az sem volt világos, hogy hozzá vagy róla szóljon-e.
A Stealth nevű repülőgép, a Lopakodó, képes arra, hogy a radar képernyőjén leváljon saját árnyékáról. A műszerek még mindig az árnyékát követik, miközben ő már rég egészen máshol jár.

A valóságos én előlép az irodalmi én mögül
Az erdélyi magyar költőt úgy hívták, hogy Szőcs Géza, az aznap pedig 1997. szeptember 14-e volt.

A személyes én is előlép
Én vagyok Szőcs Géza, aki ezt éppen most írom.

Egy kérdés
És Tóth Krisztina kicsoda?

A helyzet
A helyzet ugyanis az, hogy még soha nem találkoztam vele. Csak a verseivel, ismeretségünk tehát tisztán poétikai, vagyis ilyen értelemben mentes bármilyen személyes elfogultságtól, sőt, személyes elemtől, csakis és tisztán olyan, ami megengedi, hogy versei köré felépíthessek egy tetszőleges Tóth Krisztinát.

Ezt Berkeley püspök súgja
Végeredményben minden ismerősömet én építem föl.

Ezt Tóth Krisztina mondja
Mi van a héjakon belül?
Mi van a végső héj alatt?
Tapétázott szobába jutsz,
ha lehántod a házfalat,
a szobában embert találsz,
ott fekszik textilekbe bújva,
ruhák alatt a sérülékeny
mag, mely csak önmagának burka,
feláll, kilép a lakhatatlan házból,
hogyha feljön a csöveken a sírás,
feláll, kilépne önmagából,
néz befelé, és látja: nincs más.

Sziveri Jancsi
A Sziveri János Baráti Társaság minden évben kioszt egy díjat azoknak a költőknek, akik – megpróbálom precízen idézni – pályájuknak viszonylag még az elején állnak, de akikre szerintünk nagy jövő vár. Vagy akik a legtöbbet teszik a Sziveri-életmű megismertetéséért. Hivatalosan körülbelül így hangzik az indoklás.
Valóságosan pedig egész egyszerűen – én legalábbis – minden évben megpróbálom elképzelni, ki az a költő, akivel Sziveri szívesen összebarátkozna, akit egyből megszeretne, felfedezne, akinek megjegyezné és idézné egy-egy sorát, akihez beállítana egy üveg borral éjszaka.
Néhány évvel ezelőtt Tóth Krisztinát javasoltam a Sziveri-díjra. Végül másvalakire esett a többség választása. Ma pedig már nem javasolnám Tóth Krisztinát. Úgy érzem, Sziveri azt mondaná róla: hiszen ő már nem ígéret. Mióta számítanak ígéretnek a klasszikusok?
Kész, kialakult, nem lehet felfedezni. Tán még összebarátkozni sem vele.

Kérdések. A személyes én visszabújik az irodalmi énbe (vagy mögéje)
Igen ám – töprengett az erdélyi magyar költő –, de vajon homogén és folyamatos-e az én? Beáll-e önnön körvonalaiba? És meghatározható-e körvonalakkal?

A térképekről
A térkép a valós földrajzi formákról elvont ábrázolást ad. (Igazit csak egy bolygó nagyságú földgömb, egy planétamásolat adhatna.) Az atlaszban leképezett alakzatokból pontosan vissza lehet következtetni a földrajzi formákra – vegyük például csak a partvonalakat –, de ezek a vonalak soha nem egy konkrét partszakaszt ábrázolnak.
Majdnem soha.
Mert azért van néhány olyan pontja – valóban: pontja –, a Földnek, amely fizikailag is azonosítható a világatlaszról. Ilyenek a kontinensek csücskei.
Hogy hol van a mozambiki strand, az a térkép absztrakt vonalai alapján csak valószínűsíthető. A partvonalak hajlatait a leegyszerűsítés azonosíthatatlanná teszi.
De az, hogy hol van a Jóreménység-foka – jelesül az a néhány méter, amely elválasztja egymástól az Atlanti- és az Indiai-óceánt –, az százszázalékos pontossággal azonosítható. Hogy a Déli- vagy az Északi-sarokpontokat ne is említsük; habár ilyen messziről, szinte mindegynek tűnik, hogy azon a végtelen hómezőn valami errébb vagy arrébb van.
Ily módon az atlasz, amely világméretű és elvont vonalrendszerben gondolkodik, egy-egy ponton kénytelen – majdnem akarata ellenére –, olyan naturalistának lenni, mint valami képeslapgyáros.
Elképzelek egy drámai találkozást, amelyre csak néhány másodperc adatott meg két olyan embernek, akik nem ismerik egymást. (Például Krisztinával és velem ez a helyzet.) Emlékezetük nem őriz közös helyszíneket, talán nem is egyazon országban élnek. De létfontosságú találkozniuk. Nem tudják egymás nevét, nincs náluk toll, sem papír; csak egy kisméretű világtérkép lóg az őrszoba falán; és egy falinaptár is; és csak néhány másodperc adatott egyeztetni bármit is, amíg az őrnagy épp telefonál. De beszélni persze nem lehet, mert – mondjuk – be van kötözve a szánk.
Akkor rámutatnék a naptáron egy könnyen felismerhető napra (például az év első vagy utolsó napjára), a világtérképen pedig Afrika legdélibb csücskére, vagy a gibraltári sziklára vagy az olasz csizma hegyére, vagy a Duna forrására. És akkor ott találkoznánk azon a napon, hiába ültetne föl a hatóság az ellenvonatokra bennünket: két, egymás nevét sem ismerő tanút.

Találkozások
De hiszen felismerésekben is lehetséges találkozni – morfondírozott az erdélyi költő; például ez a Krisztina láthatóan leleplezte a világ egyik nagy titkát; azt, hogy az egész élet közepes minőségű playbackről történik.
Időnként kis elmozdulás, déjà vu, miegyéb jelzi, hogy a playback nem tökéletes.
De milyen szép az, Tóth Krisztina szavaival, hogy
hátrálunk, bejövünk, felröppen és hadarva
visszahull ránk a lomb, a rozsdafoltos ég.
A költő belépett a kávéházba. Egy férfimentes férfi éppen koffeinmentes kávét rendelt.

Intermezzo
Ekkor valakik felugattak. Erdélyiek voltak, kezükben a druzsbával. Nem tudták elfűrészelni az életfát s most puszta, mezítlábas fogakkal akarták széttépni a költőt. Sokan voltak: Szombathy-Somebody elvtárs, a vércápa, aki úgy tudott nevetni, hogy esett ki a száján; Rák Icuka, a kéktarisnya; a Punciás prelátus névre hallgató, döblecfejű, nagypofájú másfél méter magas kurvapecér; Valahova Ildikó, vagyis Valah Alajosné, akit moszkvai tanulóévei alatt egyszerűen csak Valagovának neveztek; adóbasák, őrök a vénemberkertben, bárgyútöltelékek; Svarc, a Néger, foglakozására nézve halálbiológus; dr. Cseh-Pürágó, aki kidolgozta a művészet vastüdőztetésének elméletét és mások. Erősen lihegtek, kimerítette őket a bosszútájfutás.
Mi a helyzet van? kérdezték.
Észrevette rajtuk a szorongást. A költő sokat foglalkozott az erdélyiek ijedelemvilágával.
Üljetek le és foglaljatok helyet – mondta.
A látóhatár a hóhatárig ért.
Odáig tartott a pre-paradicsom, az előkészítő Éden.
Az erdélyiek csorvás puliszkát rendeltek és harcsalábat. Készültek a leszámolásra.
A költő előrántotta a legyőző füvet. Azt, amellyel annak idején elindult megküzdeni a Féleszű Sárkánnyal.
– A néphasználati jog a miénk – üvöltött fel az egyik erdélyi. – És akkor elnézést gyakorolunk veled szemben – tette hozzá. – Na, mit szólsz?
– Pincér, egy olyan kurvaizé konyakot! – rendelt a szenátorrá avanzsált vidéki prédikátor. Mindinkább erőt vett rajta a kupizárás előtti pánik. Ha itt gyorsan végzünk – latolgatta –, talán még nem zár be addig A részeges Cupidóhoz... vagy a Budavári Csikló...
– Váltsuk le a költőt! – csikorgatta a fogát. – Nem írhat több verset az erdélyi magyarság nevében!
– Amit pedig mostanig írt –, azt államosítsuk! – tette hozzá egy kopasz, mókusfogú ember.
– Pincér, egy fertály mustokályt... kusmo... tusmokályt... – mondta Punciás. – Éljen a tuli... a puli...
– Az államosítás jó gondolat – tért vissza a mókusfogú javaslatára Denevéri Gábor, a zugügyvéd, aki a kolhozosításban szerzett magának országos hírnevet.
– Na de azt hogy lehet? – kérdezte műhanyag eleganciával Cimborás Matyi, aki családját hazaárulásból és kémkedésből tartotta el.
– Hozunk egy határozatot, hogy minden, amit valaha leírt, az a miénk, merthogy eredetileg is a miénk volt.
– Hiszen mi képviseljük az érdekeit – tette hozzá Svarc, aki a holttestek és általában a halál élettanával foglalkozott.
– A tulityimpó! – hördült fel bóbiskolásából a prelátus.
– Akkor írjátok – diktált a mókusfogú. – Határozat. A költőt ezennel érdekeinek legfőbb, egyetlen és kizárólagos képviselőjének jogán, saját érdekében államosítjuk. Mostantól csak olyasmit találhat ki, amit a Bizottság előzőleg engedélyezett.
– Óriási! Ez az engedélyezés, ez nagyon jó – hangzott többfelől.
– Na de ki legyen a Bizottságban? – kérdezte a közgazdász szakma hajótöröttje, aki a kormánnyal folytatott titkos tárgyalásokat az erdélyi magyarság új jogállásáról.
A koncepció eredetileg a magyarok életterének a megnövelése volt. De a tér nem tágítható. (Tóth Krisztina erről így ír: A tér marad: állandó a tér a térben / Állandó még a foltos roncskocsi, / ahogy négy téglán álldogál / a hóesésben vagy levélesésben. / Megyek a napos oldalon, / éppen a jövőben. Változatlan / köröket írok, mint a metró / lépcsője jár a mocskos / léghuzatban.) Mivel tehát a tér nem tágítható, egy inverz negatív függvénysorozat segítségével megszületett a megoldás: a magyarokat kell lekicsinyíteni, hogy életterük megnövekedjen. Ez egyben az új társadalmi munkamegosztás jellegét is körvonalazta számukra: az erdélyi magyarokra a dekorációs szerepkör betöltése fog hárulni. Vagyis hogy ők lesznek a kerti törpék.
– Hogy ki legyen benne, rajtamon kívül – csicseregte Valagova.
Elkezdődött az eszmecsere, hogy ki legyen benne a Bizottságban. A költő nyugodtan megvacsorázott, majd távozott. Már senki sem törődött vele, a vita átcsapott a történelmi érdemek másodlagos redisztribúciójába. Ez abból állt, hogy mindenki újra elmesélte történelmi hőstetteit, amit annak idején ítéletvégrehajtóként, pincebogárként, a nép éhenpórázon tartójaként vitt végbe s amivel megmentette az erdélyi magyarságot.
– Elfoglaltuk helyünket a történelemben – hallotta távozóban a költő –, magunknak köszönhetően beléptünk, mint a felnőttek, a hisztoárba, egészen pontosan a férfi-hisztoárba...

Az éjszakában
A költő kilépett az éjszakába, zsebében a távirat szövegével. Vajon hány lóerős a szívem – töprengett. Isten, rád háramlik a gondviselés felelőssége – gondolta. Bevett egy reménycsillapítót és elindult föl a hegyen, az istenháramlásban. Talpa alatt, mélyen lent a földben virágba borult bányák várták a tél eljövetelét.

Távirat Tóth Krisztinának
Az én leválik önmagáról
mint árnyékáról a Lopakodó.
A sors medre ugyanúgy és ott
mint amekkora
a különbség
a különbség
és az azonosság között.

*

Kontúrjáról az én leválik
sodródik levéltől levélig
s talán már át is öltözött:
foszforeszkál a fák között.
Amott egy kentaur vagy sellő
felsőteste a félsötétben,
vagy csak az árnyak integetnek,
félistenek a félhomályban.
Ablakom kinéz önmagán:
valamit elvesztett talán.
Talán egy kulcs, egy kulcs veszett el,
kinéz önmagán, s látja éppen,
senki sincs már az erdőszélen
és semmi nincsen már sehol
csak emlékek egy lakhatatlan
és ezért lakatlan lakatban.
(Kalligram, 1998. 1–2. szám, január–február, utánközlés a Székelyföld című folyóiratban, lásd: Székelyföld évkönyv, 2008.)

*

FWE E vers néhány sorát átveszi vagy idézi a Liberté című drámád is.
SzG Hiszen minden összeér mindennel, nem?
FWE Áttekintve jónéhány dokumentumot, nagy részüket kommentálva, beszélgetésünk végéhez érkeztünk.
SzG És mi a tanulság az egészből?
FWE Churchill e könyvben is idézett mondása jut eszembe erről. Hogy soha még olyan kevés embernek olyan sokat nem köszönhettünk. Rólad meg azt gondolom, hogy annyi nagyszerű dologgal, amennyi a te nevedhez fűződik, soha senki ilyen keveset nem ért el.
SzG Ez az ilyen keveset azért túlzás. Miféle keveset? Valójában nem értem el semmit.
FWE Szerintem pompás rajzot kaptunk egy korfordulóról, s benne egy emberről, aki a saját helyét keresi benne meg az értékei helyét.
SzG És szerinted megtalálja? Tudod, mi a gondom ezzel a kötettel s ezekkel a beszélgetésekkel? Hogy nem elég karcsú, nem elég szűkszavú s így nem elegáns. Elég lett volna tíz-tizenkét oldal. A legfontosabbakra. Ez így túl sokfele ágazik.
FWE Mert te magad is sokfele ágaztál, s eközben nem döntötted el, hogy mindebből mi vagy te magad, valójában és igazán.
SzG De miért nem döntötted el ezt te magad, azzal a helyzeti előnnyel hozzám képest, hogy utólag tehetted volna?
FWE Mert így kerek és teljes egész ez rólad meg erről a korról és a kihívásairól és a rájuk adott válaszaidról. Az biztos, hogy nem sokat unatkozhattál.
SzG Érdekes korban éltem. Tudod-e, hogy kb. ötven év alatt, kb. 1960-tól kb. 2010-ig a nagy tradicionális időszámítások, vagyis a jelentős szakrális naptárak mindegyike korszakhatárt jelez. Nemcsak a halak világhónapja zárult le...
FWE Te hiszel ezekbe a...
SzG ...hanem egy világév is, vagyis egy nagyjából 26 000 éves ciklus. A maya időszámítás pedig öt év múlva megszűnik. Mármint a kalendáriumuk. Biztos, nekik is volt egy Fukuyamájuk, aki úgy látta, hogy itt lesz a történelem vége. Azt kérdezted, hiszek-e a régi kultúrák bölcsességében, függetlenül attól, hogy felvizezték és megcukrozták ezt a tudást? Mondjuk úgy: én mindenfajta tudást tisztelek.
FWE De te is úgy hiszed, hogy világhoroszkóp, meg világvége?
SzG Az elmúlt ötven évről beszéltünk. Ez alatt megváltozott a világ. Ez a könyv is nem erről szól?
FWE Nem elsősorban. Hanem egy színes és izgalmas életről.
SzG Ha rólam beszélsz: szögezzük le úgy, hogy életemnek csak egy szeletéről. Ahogy ma mondják: szegmenséről.
FWE Akkor most kísérletet tennék, hogy összefoglaljam, amit közéleti vagy ahhoz hasonló jellegű pályádról tudtam meg.
SzG Hogy tudsz ilyeneket kitalálni, hogy ahhoz hasonló jellegű pálya?
FWE Akkor kezdeném. De most térjünk vissza oda, hogy ha lesz annyi időnk, szeretném még három könyvnek az anyagát összegyűjteni s kommentáltatni veled.
SzG Háromnak.
FWE Az egyik az újságírói életműveddel foglalkozna, ideértve a szabad európás anyagokat meg a színházi és képzőművészeti tárgyú írásaidat is. De megérne egy önálló kötetet az RMDSZ is... Sz. G. és az RMDSZ...
SzG A második? Az RMDSZ-t talán jobb, ha hagyjuk. Így is túl sokat foglalkoztunk vele. Szomorú történet, s belőlem sem a legnemesebb indulatokat váltja ki. Haragot, sértettséget...
FWE A másik szorosan kapcsolódna a publicisztikakötethez, mert szerkesztői, esszéírói és könyvkiadói pályáddal foglalkozna. Azzal, amit irodalomépítő munkának lehetne nevezni. A Hamvas Béla skandalumtól tartana mondjuk A Dunánálig.
SzG Mi lenne a harmadik?
FWE Könyv költői, írói, műfordítói, drámaírói életedről.
SzG Inkább ezzel kellett volna kezdeni.
FWE Arról elég sokat tud a világ. De ez, amit itt sikerült összegyűjtenem, ez jóformán ismeretlen. Akkor tehát összefoglalom.
SzG Akkor adjuk ki csak az összefoglalót, az is elég.
FWE A Csau-rezsim kevés ellenállója közé tartoztál. Az egyetlen voltál, aki kapcsolatot kerestél és találtál a román ellenzékiekkel. Egy Rómában élő marosvásárhelyi festő beszélt egyszer arról néhányunknak, hogy egész nemzedékek neked köszönhetik az identitásukat.
SzG Ez szép. De ne feledjük, hogy ezek a nemzedékek közben kivándoroltak Erdélyből.
FWE Emigrációban rangos fórumokon szólaltál fel, tanúskodtál, publikáltál, szervezkedtél, tüntettél, utaztál.
SzG Ez csak nem rendkívüli dolog, hogy utaztam?
FWE A Szabad Európa Rádióban a rendszerváltás egyik...
SzG Egyik utaskísérője voltam.
FWE Részt vettél a vasfüggöny lebontásában...
SzG Mint tudósító.
FWE Visszatértél Kolozsvárra és politikus lettél. Szenátora lettél az RMDSZ-nek és főtitkára. A te feladatod volt sokféle lelkes ember és sokféle akarat halmazából strukturálni és felépíteni egy európai értelemben vett, működőképes pártot.
SzG Amely nem működik.
FWE De másfél évtizedig működött. És ma is működik, ha őszinték vagyunk. Emellett kulcsfigurája voltál az RMDSZ nemzetközi elismertetésének és külpolitikája megteremtésének.
SzG Úgy látod, hogy van külpolitikája?
FWE Az erdélyi magyarság neked köszönheti, hogy öt-hat milliárd forintnyi kárpótlási jeggyel lett gazdagabb.
SzG Nekem köszönheti?
FWE A te közbenjárásodnak.
SzG Az más.
FWE Beletartoztál abba a csapatba, amely létrehozta a Duna Televíziót.
SzG Ezért gyűlölnek a legtöbben.
FWE Ezért vagy másért egyébként tényleg sokan gyűlölnek. Emiatt is választottam ezeket az írásokat a végére. Hogy beszéljünk a kompromittálásról, az ellehetetlenítésről, a rágalmakról is. Arról is, hogy hogyan lehet egy közösséget manipulálni, saját érdekei ellen hergelni, saját magával szembefordítani.
SzG Szerintem erről kellett volna könyvet írni. És abban örökre szóló tanulságokat lehetett volna felmutatni és megfogalmazni. Az emberi aljasságról és a politika mocsaráról.
FWE Mire vagy a legbüszkébb mindebből, amit a közéletben tettél?
SzG Ugyanarra, mint írói pályámon. Hogy nem írtam, mondtam és tettem olyasmit, amit szégyellnem kellene. Egyetlenegy szót sem kell letagadnom. De hadd kérdezzek én is valamit, ha már a rágalmazásnál tartunk... Miért éppen ezeket a szövegeket tartottad fontosnak elővenni? Rubintom, satöbbi.
FWE Az irónia miatt, amellyel figyeled, hogy éppen hogyan fenik a késeket ellened.
SzG Azért több is volt ott, mint fenés meg fenegetés.
FWE Milyen jó cím lehetne, Hosszú kések fenegetése.
SzG Olvastad Sugár András könyvét, a Végítéletet?
FWE Nem.
SzG Nos, a regény nem csak baljós ökológiai figyelmeztetés, a kozloduji atomerőmű fenyegetésével foglalkozó jóslat... amelyről én is beszéltem akkor Strasbourgban, és amit pár évre rá, a ciánszennyezés idején, a Magyar Nemzet is közölt... hanem velem kapcsolatban is van a regénynek egy elképesztően látnoki fejezete.
FWE Miről szól?
SzG Hogy az atomrobbanás után a románok dél-afrikai honfoglalási szándékairól érkezem tárgyalni Fokvárosba. Várj, megkeresem...

Sugár András:
Végítélet
(részletek)

Kolozsvár (Cluj-Napoca) városában, amely Románia ideiglenes fővárosául szolgált, igazán nem volt szükség a lélektani előkészítésre, az agyak átmosására vagy puhítására, mert a szerencsétlen nép akár gyalogszerrel is hajlandó lett volna bármely percben elindulni a napfényes Dél-Afrikába. Ám túlbuzgó újságírók és tudósok máris belekezdtek a közvélemény meggyőzésébe, hogy később ne törjenek ki nagyobb viták, vagy konfliktusok.
A 86 éves Stefan Pascu akadémikus, Ceauşescu egykori „házi történésze", akit még 1992-ben Kolozsvár díszpolgárává avattak (a román demokraták és a magyarok tiltakozása ellenére), érdekes cikket tett közzé a Románia Mare (Nagy-Románia) című napilapban.
Pascu szerint Pretoria neve, amely kétségkívül római, latin eredetű, és első pillantásra a Praetor latin szóra utal, újabb kutatások szerint a dák-román Paratura személynévből ered.
Élt ugyanis a VII. században egy Ariton cel Mare (Nagy Ariton) nevű román fejedelem, akinek gyönyörű feleségét Paraturának hívták (...)
Ariton cel Mare hajósai templomot építettek a mai Pretoria helyén, s a községet a királynéról Parature-nek keresztelték el.
A románok ugyanis kitűnő hajósok voltak – írta Pascu –, s „mint köztudott", karcsú vitorlásaikkal messze földre eljutottak, miközben a szlávok mindig féltek a víztől, a hunok és szittyák pedig azt sem tudták, mi a tenger, ilyen szavuk például máig sincs a magyaroknak, helyesebben van, de rossz hangzású „tenger" szavuk bizonyíthatóan a mongol „tenger" szó átvétele, amely a mongolban az égbolt neve.
Ugyanezek a hajósok – folytatódott Pascu nagy feltűnést és nem kis lelkesedést keltő cikke – aranyat és gyémántot szállítottak Sarmiseghetusába, az akkori román Transzilvánia (Erdély) fővárosába. Ariton cel Mare utasította a hajósokat, induljanak vissza, megkerülve a Jóreménység-fokát, és hozzanak haza még több drágakövet, „mert a román szabadság és függetlenség védelméhez sok pénzre van szükség".
E feltűnést keltő tudományos felfedezésre Mircea Dinescu költő válaszolt az Academia Catavencu című szatirikus hetilap hasábjain. Dinescu, aki nemrég szabadult Lunar börtönéből, megállapította:
– A tudomány mai állása szerint a sugárfertőzés sajnos igen változatos formákat ölt már lappangó szakaszában is, s a szegény öreg Pascu akadémikusnak úgy látszik éppen az agyát támadta meg.
Pascu válasz helyett azt követelte Crisan elnök kormányától, hogy a „nemzetgyalázó" Dinescut, a hunok ügynökét vagy a sugárzó Bukarestbe, vagy a jégbe dermedt Kanadába toloncolják ki.
A vita híre természetesen Dél-Afrikába is eljutott. A búrok Nemzeti Parkjának orgánuma így kommentálta Pascu akadémikus cikkét:
– E gyermeteg, kedves és naiv mese az első pillanattól kezdve nem tudományos felfedezésnek, hanem inkább megható vágykifejezésnek hat. A román nép őszinte, elemi erejű elvágyódását, Dél-Afrika iránti fiúi szeretetét, azonosulási igényét testesíti meg.
A két nagy fekete szervezet tiltakozását figyelmen kívül hagyva, a miniszterelnök összehívta a fokvárosi parlamentet a bevándorlási probléma megvitatására. (...)
Liberális ellenzéki képviselők hiába tiltakoztak amiatt, hogy a házelnök nem engedte felszólalni az erdélyi magyarok küldöttét, Szőcs Gézát, aki Kanadából érkezett Pretoriába és onnan Fokvárosba, a parlament székhelyére. Szőcs el akarta mondani, hogyan bánt a román többség a nemzeti kisebbségekkel, hogyan hagyta el Romániát a német és a zsidó kisebbség, hogyan szűntek meg Ceauşescu, majd Lunar diktatúrája alatt a kétmilliós magyarság identitását őrző iskolák, egyházi gyülekezetek, szervezetek és mozgalmak.
Mivel a házelnök erre nem adott engedélyt (nehogy Szőcs tájékoztatója befolyásolja a képviselőket, akik tulajdonképpen arról döntöttek, hogy a román többség mellett angol, illetve afrikaans nyelvű kisebbségekké váljanak-e a jövőben), Szőcs egy fokvárosi iskola aulájában tartott sajtótájékoztatót.
Vesztére, ugyanis a Vatra Româneasca (Román Tűzhely) és a Vasgárda százkét tagú küldöttsége már Fokvárosban volt, s miközben öttagú vezetőségük a parlamentben igyekezett meggyőzni ékes angol és holland nyelven a honatyákat, a többiek megjelentek a Jaan Smuts középiskolában, hogy kellő „körítéssel" szolgáljanak mindama mondanivaló mellé, amit Szőcs készült feltálalni.
A sajtóértekezlet megkezdése előtt magukhoz ragadták a mikrofont, elmondták, hogy Szőcs nemcsak betörő, tolvaj és fiatalkorú lányok megrontója, hanem veszélyes kábítószercsempész is. Erről szóló „bírósági dokumentumokat" osztogattak. Az egyik vasgárdista nagy diadallal benyúlt Szőcs bő esőkabátjának külső zsebébe és előhúzott onnan egy jól megtermett Smith and Wesson pisztolyt.
Az erről szóló fénykép másnap megtöltötte a dél-afrikai lapok első oldalait, hiába mondogatta halkan Szőcs Géza, hogy életében először akkor látta a fegyvert, amikor zsebéből előhúzta a vasgárdista.
A megjelentek követelték, hogy Szőcsöt tartóztassák le kábítószer-csempészésért. Előkerült egy 13 éves néger lány, aki sírva megölelte Szőcsöt és ezt kiabálta:
– Drága Gézám, de jó, hogy előkerültél, most már el tudom majd tartani a kisbabát! Gyere haza a te szomorú kis párducodhoz!
Ez a felvétel és szöveg megjelent a lapokban, noha Szőcs váltig tagadta, hogy ismerné a lányt. De ki is hitt volna neki? Előadását összesen két újságíró hallgatta végig, de az ő jelentésüket is csak nyolc-tíz sorban ismertette lapjuk szerkesztője, miközben a pisztoly- és leányanya-jelenet töltötte be az első oldalakat.
Végül – mindössze kétnapos vita után – Dél-Afrika fehér parlamentje négyötödös többséggel elfogadta a Roumanian Immigration Act-nak nevezett új törvényt. Ekkor már az a hír sem érdekelte a lapokat, hogy a Jaan Smuts iskolai botrány hőse, a híres leányanya közönséges fokvárosi gyermekprostituált, akinek nincs is gyereke, és nem is láthatta soha életében Szőcs Gézát, mert ő még ki sem mozdult Fokvárosból, Géza pedig életében először járt Dél-Afrikában.
(Sugár András: Végítélet. Nostradamus rémálmai valóra válnak, Új Vénusz Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1993.)

*

FWE No comment. Maradjunk tehát ennyiben, zárjuk ezzel a „hálátlanság" és a „manipulálhatóság" motívumkörét?
SzG A múltkor szóba került Németh Tünde interjúkötetéből az a beszélgetésünk, amelyben a kárpótlási jegyekről volt szó.
FWE Igen.
SzG Nos, az interjú végén elhangzik egy kérdés, s rá a válaszom. Most sem tudnék többet mondani erről a témáról, egyetlen szóval sem.
FWE Úgyhogy, akkor idézzük azt?
SzG Idézzük azt.

NT Ön milyen méltánylásra, vagy köszönetre számít mostanig kifejtett munkájáért?
SzG Jesszusmária, hát semmilyenre. Tudja-e, hogy Bachot élete vége felé keményen megtámadták zenéje élvezhetetlensége miatt? Tudja-e, hogy Bach özvegye tíz év nyomorgás után szegényházban halt meg? Na kérem, ha az emberi szellem történetének egyik legnagyobb alakjának, egy kegyes életű lángésznek a sorsa ez lehetett, akkor mire számíthatunk mi itt? Azt hiszem, ha az özvegyem nem jut majd szegényházba, elmondhatja, hogy férjének sikeres élete volt.
(Németh Tünde: A jéghegy magyar–magyar csúcsa.
Kolozsvár, 1997, p. 96–97.)

FWE Tévednék-e, ha itt találnám meg a helyét a Provinciában megjelent esszédnek a nemzetről?
SzG Dehogy tévednél. Különben is tele vagyunk tévedésekkel.

Szőcs Géza:
Kommentárok a nemzetfogalomhoz
(részletek)

I.
A nemzet: sok halott ember. Úgy tűnik, az ő akaratuk irányítja élő férfiak és nők egy-egy csoportjának az életét; akaratukat, céljaikat, reményeiket egyszóval: sorsukat.
Kik ezek az élők? És kik a halottak? Kijei egymásnak?
Könnyű belátni egyébként, hogy a halottak többen vannak, mint az élők – sőt, egyre többen lesznek. Vajon a honalapító, nemzetalapító, nemzetfenntartó, nemzetmegmentő atyák és anyák által megfogalmazott és hordozott imperatívuszok, értékrendek, ethoszok érvénye örök-e, vagy valamikor lejárnak? A kötelező minták, paradigmák, kánonok – amelyek rendszere meghatározza az identitást, így a nemzeti identitást is – meddig maradnak kötelezőek?
A nemzeti értelemben vett identitásnak is – mint mindeniknek – két kulcsa van.
Egyik az azonosulásé.
A másik az azonosításé.
Az azonosítás és azonosulás alapjául szolgáló ismérvek, jegyek, differencia specificák hordozzák a holtak akaratát. Ám a nemzetkonstituáló tényezők komplex halmazából vegyünk csak szemügyre egy-két fontosabbat – például a nyelvet vagy az erkölcsöket.
Azt a nyelvet beszéljük-e, amit őseink?
Annak az értékrendszernek megfelelően élünk-e, amelyet őseink követtek? Amelyért éltek, küzdöttek, dolgoztak, olykor haltak is?
Olyanok vagyunk-e, amilyennek őseink akartak bennünket?
Nem. Nem olyanok vagyunk.
Pedig hát – mióta a nemzet nemzet – az ősökre való hivatkozással történik minden. (...)
Nem, nem olyanok vagyunk, amilyennek őseink elképzeltek. Viszont ha nem is olyanok, de azok vagyunk, ami az ősöknek a legfontosabb volt: utódok vagyunk. Utód-tudattal, az elődök iránti elnéző respektussal, hibáik, mulasztásaik és bűneik jóvátételének szándékával, erényeik és legkiválóbbjaik büszke emlegetésével. Ez a nemzet.
Az utód-tudat persze nem jelent közvetlen leszármazás-tudatot is egyben.
Sokan más ősöktől származnak, máshonnan kapcsolódtak abba a kontinuumba, amit magyarságnak nevezünk. Füst Milán a Libanon cédrusára hivatkozik, mert onnan vándoroltam egykor erre („A magyarokhoz") – mások az Ararát tövéig, a teuton erdők mélyéig, a szláv őshomályig, a báránykás román tájakig vagy az ázsiai sztyeppékig követhetnék vissza felmenőiket. Mi fogja mindezt össze? Egyszerűen egy nyelvtani szerkezet, amit többes számnak nevezünk?
A legvadabb fajvédők sem képzelik már, hogy egy vérségi alapon, születésileg (natio) vagy fogantatásilag (nemzet), egyszóval genetikailag definiálható fogalommal volna dolgunk. (Az Izland-szerű kivételekről alább.) Ha már a nemzetséget vesszük alapul mint a nemzetet hordozó képletet, akkor már inkább egy szupercsaládot kell elképzelnünk, ahol a számtalan máshonnan érkezett családtag mint vő vagy meny integrálódik, épül be, olvad be, asszimilálódik évszázadokon keresztül a famíliába, melynek végül neve megmaradt ugyan, de a névadó ősök legfönnebb egy-két ezreléknyi hányadban vannak jelen az x-edik generáció genetikai állományában.
Akkor meg hogy lehet, hogy az egy-két ezreléket kitevő néhány ős által megfogalmazott hajdani célok és értékek rendszere képes volt integrálni – beszéljünk most a magyarokról – több mint ezer éven keresztül a közelebbi és távolabbi vendégek, jövevények, barátok és ellenségek újabb meg újabb hullámait? Ilyen értelemben más-e a nemzet, mint egy eszme – mint egy meder, amelyben a legkülönbözőbb gének, erkölcsök, álmok, szándékok zúdulnak a messzeségbe? A magyar költészet erről szóló legismertebb sorait József Attila írta (A Dunánál), a szívében kavargó kun, székely, török, tatár, tót, román vérről és arról, hogy egykori győzők és legyőzöttek az ő személye által kötnek – nevezzük így: – pax pannonicát.
Évekkel ezelőtt néhány politikus meg akart semmisíteni. A dologban nem az volt az érdekes, hogy egytől egyig magyarok voltak, hanem az, hogy ráadásul egy olyan szervezet vezetői voltak (és úgy is léptek fel), mely szervezet az erdélyi magyarok politikai, kulturális és egyéb érdekeinek képviseletére alakult – s amely szervezet kiépítésében és vezetésében korábban magam is részt vettem.
Akkor, abban a helyzetben – mikor, mondjuk így, lemészároltatásom eldöntetett, sőt el is kezdődött –, jó néhány román értelmiségi állt ki mellettem. Majdnem azt írtam: jó néhány román barátom; de azelőtt ezek nem mind voltak barátaim, némelyiket nem is ismertem.
Akkoriban töprengtem el a következőkön: ha egy magyar érdekek védelmére létrejött szervezet a magyar érdekek nevében megteheti ezt egy magyar költővel, egy olyan politikussal, akinek politikai pályáját közismerten és kizárólag az erdélyi magyar közösség jogvédelme határozta meg, s ha e magyar költő védelmében román költők, festők és matematikusok lépnek fel: akkor ki kicsoda ebben a történetben? Hogyan határozhatók meg az erkölcs, a politika és a nemzeti hovatartozás ismérvei és törésvonalai? Az ugyanis rögtön világos volt számomra, hogy ami engem illet, én nem tartozhatom egy olyan közösséghez, amelynek képviseleti szervezete úgy és azáltal kívánja védeni az illető közösség érdekeit, hogy – ezek nevében – engem el akar pusztítani.
Persze, számtalanszor előfordult már, hogy politikusok egy közösség nevében ágáltak, anélkül hogy a közösség érdekeit vagy akárcsak véleményét képviselték volna.
Az abszurd itt az volt, hogy az én nevemben kívánnak fellépni ellenem – a nemzetre való hivatkozással. Nekem mint magyarnak az az érdekem, hogy kivégezzenek; s ezt az a szervezet fogalmazza meg, amelyet én magam is megbíztam azzal, hogy az érdekeimet képviselje.
Hiszen ez a vadállati a történetben, ezért is mesélem itt el. Ha nem lenne meg ez a dimenziója, a történet egyszerű és megszokott politikai leszámolási história lenne. Ami tehát az én érdekeimet – és nem mellesleg a morális érték szempontokat – illeti, a tény az, morfondíroztam, hogy ezeket néhány román ember igazabbul képviseli, mint egy egész (az én érdekeim védelmére létrejött) szervezet. Igaz, hogy nem mint románok teszik ezt – viszont a szervezet mint magyar szervezet akar engem megsemmisíteni.
Tény, hogy magyarok is kiálltak mellettem. Ám vajon abban a mértékben, amelyben román barátaim mellém álltak, vajon nem váltam-e magam is közéjük tartozóvá? Még akkor is – ismétlem –, ha fellépésüket nem nemzeti szempontok motiválták? Akkoriban azt írtam: ha választanom lehetne – persze nem lehet –, százszor szívesebben élnék egy olyan világban, amelyet román barátok népesítenek be, mint egy olyanban, amelyet magyar ellenségek.
Ez a következtetés persze nem azonos a nemzetváltás szándékával; ám átvezet ehhez a kérdéshez; hiszen például az Amerikában előző nemzeti identitásukat feladó milliók jelentős része alighanem olyan sérelmeket vitt át magával az óceánon, amelyek érthetővé teszik a gyors azonosságváltási késztetést.
A valóban sokszor rejtélyesen hatásos magyar asszimiláció titkát sokan próbálták megfejteni. Ám sem a kényszermagyarosítás, sem az érdekmagyarosodás elmélete nem ad teljes választ bizonyos kérdésekre. A Petrovics és a Hrúz ősök – ez igen valószínű – nem olyannak képzelték és akarták az unokát vagy dédunokát, mint amilyen lett; eddig ez rendben van, éppen ezt fejtegetjük. Ám hogy a szerb és szlovák ősök leszármazottjából – még akkor is, ha a maguk felmenői közt akadhattak magyarok a nagy Kárpát-medencei olvasztótégelyben –, szóval, hogy a Petrovics–Hrúz keveredésből hogyan születhetett meg a par exellence, a szimbolikus, a jellegzetes magyar géniusz, erről csak romantikus feltevéseink vannak. Idézzünk egyet találomra, mondjuk Jókai Mórtól, aki annak magyarázatát keresi, miként hasonulhattak egyes magyarországi német urak a magyarokhoz a legmarkánsabb tipológiai jegyek mentén.
Figyelem, valóban romantikus idézet következik:
„Van valami bűverő Magyarország földében, ezekben a növényekben, mik a szabadság vértanúinak poraiban gyökereznek, a férfiak bűvös kézszorításában, a hölgyek igéző tekintetében, a lélekkel tele levegőben, a szabad pusztában, a multak általános fájdalmában s a nemcsüggedés férfierélyében, a dalban és szerelemben, melytől az idegen, kinek kedélye nemes, rövid időn a leglángolóbb hazafivá alakul át. S ez nem hízelgés se magyarnak, se idegennek. Ez való. Ez statistica." (Jókai Mór: Párbaj Istennel)

II.
Térjünk most vissza a nyelvtani többes jelhez mint közösség-konstituáló eszközhöz.
Egyszer, sok éve, barátomnak szóló képeslapot címeztem meg, így: Lázok Jánosék. Egy román ismerősöm, ezt látva, rám kérdezett: miért csak Lázoknak címzed? Hiszen a többieknek is szól az üdvözlet az évfolyamról, nem?
De hiszen oda van írva az is, hogy a többieknek – feleltem.
Hová?
Hát ott van az a k betű a végén.
És ez azt jelenti, hogy a többiek is? – kérdezte, az analitikus nyelveket beszélők első magyartanulási sokkjával hangjában. Egy k betű?
Igen, ez azt jelenti, feleltem. Miért, azt normálisnak tartod, hogy egy-két i hanggal egy románból húszmilliót tudsz varázsolni? (Român, români, românii – román, románok, a románok.)
Ismerősöm nevetett, én pedig azóta sem tudom: tényleg, vajon normális dolog-e, hogy egy-két messzi múltból örökölt és soha újra nem gondolt nyelvtani struktúrára támaszkodva, megengedjük magunknak a legsúlyosabb társadalmi következményeket hordozó két legperverzebb szillogizmust: a hamis általánosítást és a hamis azonosítást.
Vagyis: pusztán a többes jelre támaszkodva, olykor valós, olykor hamis ismeretekből kiindulva olyan feltevésekig, következtetésig, ítéletekig jutunk el, amelyek egy nyelvi vagy bármely más jegyek alapján meghatározható közösség minden (vagy legtöbb) tagjára kiterjesztik a közösség egy-két tagjával kapcsolatos valós vagy hamis ismereteinket. „EZT TI CSINÁLTÁTOK!"
E töprengések, amelyek főként a hovatartozás kérdését feszegetik, a sajátunkét meg a másokét, elsősorban a Nyugat-Európában kialakult modern nemzetfogalommal kapcsolatosak. De érvényesek bármely – nyelvileg, etnikailag, vallásilag stb. – jól elkülönülő csoporttal, illetve a csoport-konstituáló faktorok meghatározásával kapcsolatban.
Két szomszédos pápua törzs konfliktusainak hátterében ugyanúgy az azonosulás és azonosítás, a valós és hamis, de partikuláris tények általános szintre emelése áll – ha nem is mindig, de legtöbbször –, mint a balkáni háborúkénak.
S ha valaki erre azt felelné: a háborúkat gazdasági érdekekért szokták vívni, esetleg ideológiai (pl. vallási stb.) okokból, ezzel én is egyetértek.
Ám ahhoz, hogy az ellenséget azonosítsuk, az szükséges, hogy különbözzön tőlünk, másféle legyen, mint mi. Ez még polgárháború esetén is, az egyazon nemzet kebelén vívott harc körülményei között is szükséges alapfeltétel, különben nagyon könnyen a sajátjaink lőhetnek agyon.
Ez az írás arról (is) szól: ha az emberiség történetében kevésbé lett volna gyakorlat a külsődleges szempontok alapján, megfontolatlanul, könnyelműen történő azonosulás és/vagy azonosítás, akkor talán kevesebb emberi vér öntözte volna a földet.

III.
Az altorjai Apor család – azt hiszem, egyedülálló módon – bizonyíthatóan kb. 1000 éve él ugyanazon a helyen. Ha valaki, ők elmondhatják: igen, mi altorjaiak vagyunk. Ez az egyik pólusa az azonosságnak. Ám találni ellenpólusokat is.
Világverseny van: mondjuk éppen olimpia.
Egy kisebb ország egyetlen versenyzővel van jelen. Ez a versenyző egyetlen századmásodperc vagy egyetlen milliméter különbséggel világelső lesz. Honfitársai tombolnak, az egész ország önkívületben énekli: győztünk.
Pedig az a sportoló nem is beszéli, vagy csak igen rosszul, az ország nyelvét, ugyanis csak nemrég érkezett oda, máshonnan, menekültként, és csak azért kapta meg sebtében az állampolgárságot, mert győzelemre esélyesnek látták.
És győzött is – és vele együtt az egész ország. Azonosultak egymással.
Gróf Károlyi Mihály, aki igen tehetségtelen politikus volt, de aki igen szórakoztatóan tudott írni („Amikor a Szerbia elleni hadjárat elkezdődött, és a háború hívei azt remélhették, rövid idő alatt be is fejeződik, arisztokratáink, sportszenvedélyükhöz híven, önként jelentkeztek a frontra, hogy minden szerbet lepuffantsanak."), így kezdi visszaemlékezéseit:
»1909-ben Karlsbadban kúráztam rokonommal, Leopold Berchtolddal. Délutáni kávénkat rendszerint André Tardieu, a francia Le Temps külpolitikai szerkesztője, későbbi miniszterelnök társaságában fogyasztottuk el az Altewiesen teraszán.
Egy nap Tardieu azt kérdezte Berchtoldtól: „Tulajdonképpen milyen nemzetiségűnek vallja ön magát? Németnek, magyarnak vagy csehnek? Hiszen osztrák nemzetiség nem létezik."
„Bécsi vagyok" – felelte Berchtold.
„De melyik oldalra állna, ha a monarchia népei között történetesen összeütközésre kerülne sor?"
„A császár oldalára" – volt a válasz.
„És ha tegyük fel, a császárság megszűnne?" – firtatta tovább Tardieu.
„Akkor is megmaradnék annak, ami vagyok: arisztokratának. Ce n'est pas beaucoup, mais c'est toujours quelque chose" – válaszolta szokott, kissé fensőbbséges mosolyával Berchtold.«

*

Sok-sok furcsa példára lehetne még hivatkozni, amelyekből mind-mind az derülne ki: az azonosság határait rendkívül bonyolult rögzíteni.
De talán nem is szükséges. Mikor a magyarul tökéletesen beszélő Ionel Pantea énekest – a kontinens egyik legnagyobb énekesét – az identitása felől faggattam, így válaszolt: a Luxemburgban élő erdélyiek közé tartozom.
S ez már majdnem olyan, mint Kurt Vonnegut hőseinek történelmi találmánya.
2001. 05. 14.
(Provincia, 2001/7.)

*

SzG Még annyit hadd meséljek el: egyszer Kolozsvárra látogatott Kőbányai János barátom, a Múlt és Jövő című zsidó kulturális folyóirat főszerkesztője. Heller Ágnessel jöttek.
FWE Ez mikor volt?
ZG Tíz éve talán. A Mátyás-szobornál találkoztunk, mindenféléről beszélgettünk, aztán János azt kérdezte: Mondd Géza, bántanak még téged a románok? Azt válaszoltam: Nem, engem mostanában csak a magyarok bántanak. János bólogatott, és azt mondta: Így vagyok én is. Engem is csak a zsidók bántanak.
FWE A vége felé járunk. Szorongok, ha arra gondolok, hogy mennyi minden maradt ki ebből a könyvből.
SzG Megint a jéghegyek?
FWE Nem tudom, mennyire sikerült a portré rólad.
SzG Ellenszenves alak néz ki a könyvből az olvasóra?
FWE Dehogyis. Csak valószerűtlen.
SzG A legvalószerűtlenebb dolog maga a valóság.
FWE Poénnak megjárja, de...
SzG Mi az, hogy poénnak? Nem emlékszel, pár éve Udo Jürgens hasonmásversenyt rendeztek Németországban. És nagy titokban Jürgens is benevezett mint hasonmás, és mi lett az eredmény? Második helyezést ért el.
FWE Nem tudom, nekem az a sorod jutott eszembe, hogy Most már sohasem lehetek olyan, amilyen vagyok.
SzG Erről kéne énekelnie Udo Jürgensnek...
FWE És most következzen egyik kedvenc írásom.
SzG Írásod?
FWE A te írásod.
SzG Akkor miért mondtad, hogy a te írásod?
FWE A te írásod és az én kedvencem.

Szőcs Géza:
Rubintom, violám avagy: az sem én voltam

Ez év koratavaszán különböző hazai tévéadók híradóira hivatkozva többen aziránt érdeklődtek nálam: mi is a helyzet a rubinkövekkel. Na, hogy még megy a kontrabanda? Merthogy a tévé bemondta, hogy elkaptak engem a román–moldáv határon egy bőröndnyi ékkővel.
– Na ne – ámuldoztam egyiküknek –, s ezek után még szabadlábon vagyok?
– Hát... nem tudom... – sandított bokám és csuklóm felé az ismerős. – Mindenesetre a tévé azt mondta...
– S te hiszel a román tévének?
– Hát...
– Hiszel vagy nem?
– De hát félre nem érthető volt...
– Mit mondtak?
– Hogy cetateanul Szőcs Géza a fost prins...
– Ugyan már. Az én nevem nem is szokták helyesen kiejteni. Mindig azt mondják, hogy Sioci, vagy Sox, meg Dzseza...
– Na ez az, hogy most világosan és pontosan érthető volt a neved... s hogy elfogtak...
– És te elhitted?
Elhitte. Mint ahogy a tömérdek egyéb hazugságot, rágalmat, rám szórt mocskot is elhitték az emberek. Tudomásul vettem, hogy az erdélyi magyar költő körül közössége semmiféle élőláncot nem képes alkotni; tudomásul vettem nemcsak azt, hogy bárki beletaposhat a becsületembe, de azt is, hogy a nagyközönség ezt szájtátva nézi.
Egy nyugaton élő barátom kérdezte egyszer tőlem:
– Az, hogy az erdélyi magyaroknak ne maradjon egyetlen szimbolikus figurája sem – ez világos bukaresti érdek. Ez rendben van. De miért érdeke ez az erdélyi magyaroknak? Miért jó ez nekik? Miért vesznek részt abban, hogy elpusztítsák saját költőiket?
A következőt feleltem neki:
– Tudod – ez az egész nem más, mint egyfajta teszt. Egy morális és egy intelligencia-teszt. Hogy ki mit képes elhinni.
És mondhatom, hogy mindent. Minden hazugságot.
– És mi történik, mikor kiderül, hogy hazugság volt?
– Olyankor, mikor nálunk valakiről kiderül, hogy hazudott, hirtelen még sokkal népszerűbbé, hitelesebbé válik.

*

Néhány hónapja rendszeresen hív engem telefonon egy Ina Sîrbu nevű újságíró, aki a Ziua című lapnál dolgozik. Meg szerette volna tudni tőlem a drágakő-csempészet műhelytitkait, meg hogy mire hivatkozom majd a védekezésemben és egyebeket.
Néhány hétbe telt, míg sikerült meggyőznöm – nem arról, hogy ártatlan vagyok az ügyben, hanem arról, hogy legjobb, ha utánaered a hírnek és felderíti, mi is történt. Ezt meg is ígérte.
Nos, munkájának eredményéről nemrég számolt be a Ziua hasábjain.

*

Ina Sîrbu kiderítette, amire az erdélyi magyar közvélemény nem volt kíváncsi: hogy miféle drágaköveket is vitt Szőcs Géza egy bőröndben, át a határon, Keletre.
A riportból megtudható, hogy amúgy 50 000 karát rubinkövet foglaltak le. Ennek értéke 118 millió lej. Ez persze gyanúsan kevés – nem is véletlen, hiszen, mint a vizsgálatokból kiderül, szó sincs valódi rubinkövekről, hanem valami egyébről, aminek értéke megállapíthatatlan.
Azonfelül nem is a határon kobozták el őket, hanem egy jászvásári bank trezorjából vitte el a rendőrség.
Ráadásul a román törvényhozásban óriási joghézagok mutatkoznak, ami a drágakövekkel való kereskedést illeti. Ennek következtében igen nehéz megállapítani, mi törvényes és mi nem törvényes az ékkövekkel kapcsolatban.
És végül még egy apróság.
Az ügyben érintett „állampolgárt" nem is Szőcs Gézának hívják. Neve Zsok Géza, és a dévai Octav Petrocom Kft. ügyintézője.
A többi stimmel.
(Szabadság, 1998. augusztus 20.)

*

FWE Egy szenátor kollégád meg baljós hangnemben arról beszélt egy interjúban, hogy jelenleg több eljárás is folyik ellened Magyarországon...
SzG Igen, ez az az illető, aki azt szokta hazudni, hogy ő sohasem szokott hazudni, mert rossz a memóriája és nem képes észben tartani, hogy legutóbb mit hazudott... a végén, úgy tűnik, nagyon összezavarodott... semmiféle eljárás nem folyt ellenem Magyarországon, gondolom, ez világos. De milyen hihető volt, a rubintok mellett, egy szenátor szájából, aki soha nem szokott hazudni...
FWE Mikor ez megjelent, épp akkor töltötted be a negyvenötödik éved. Milyen fiatal voltál, mennyi mindenre lehetett volna még erőd...
SzG Mi ez a feltételes múlt idő?
FWE Miben látod az RMDSZ jelenlétének fontosságát a román politikai életben?
SzG Kinek a szempontjából?
FWE Az erdélyi magyarokéból. És szűkítsük: amíg te vezetője voltál, vagyis az első szabad választások utáni években.
SzG Az RMDSZ létének és működésének az az üzenet volt a legfőbb értelme, hogy létezik egy egységes közösségi akaratot hordozó, stabil politikai erő, amelyet az erdélyi magyarság hozott létre. Azzal a szándékkal, hogy érdekeit artikulálja és megjelenítse. Fogalmazzunk úgy, hogy megmutassa magát.
FWE És sikerült neki?
SzG Ez volt az egyetlen, ami sikerült. Megmutatnunk magunkat. Belföldön és külföldön egyaránt.
FWE Az emlegetett negatív döntésen kívül, mármint, hogy az RMDSZ nemmel szavazott az új román alkotmányra, még mit tartasz saját politikai sikerednek?
SzG Semmit.
FWE Azt mondják, hajtómotorja voltál a restitúciós törvénynek.
SzG Azt valóban szívósan képviseltem, azt a gondolatot, hogy teljes egészében, in integrum vissza kell kapnia elvett vagyonát minden magyar intézménynek és családnak. Ami abszurd igény, ha benne marad a magyar jelző, emlékezz arra, amit az Ellenpontok memorandumáról mondtunk. Így, ha ennek a törvénynek az alanyait a magyarokra szűkítjük le, akkor itt nem jogokért, hanem privilégiumokért harcolunk. Úgyhogy, természetesen, azt támogattam, hogy minden egyes államosított vagyontárgyat, kastélyt, erdőt, műkincset vissza kell juttatni korábbi tulajdonosának vagy az örökös jogi vagy fizikai személynek. Akár román, akár magyar. Ez az álláspontom érezhető módon sok román szövetségest állított mellénk, olyanokat, akik érdekeltnek érezték magukat a restitúcióban, vagy akik ezt látták helyesnek és igazságosnak. Ezekben a román politikusi körökben akkoriban roppant népszerű voltam. Ugyanúgy, mint a választási törvény előkészítésének idején is.
FWE Ott mi volt?
SzG Ott az volt, hogy kiszámoltuk, hogy nekünk a listás választási modell a legmegfelelőbb, úgyhogy emellett álltam ki, amilyen konokul csak lehetett. És itt is voltak román szövetségesek, akik saját megfontolásaikból ugyancsak a listás választásokat támogatták. Szerencsére. Mert valljuk be: bármennyit ugrálhattam volna eszméim közt, mint a majom: ha nem kapcsolódott volna egy partikuláris román politikai érdekhez, sem a restitúció nem valósul meg, sem a listás választás, úgyhogy itt nem az én személyes politikai eredményességemről volt szó, hanem egy szerencsés konstellációról.
FWE És nem pontosan ez a politika lényege? Nem ezért mondják róla, hogy a lehetőségek művészete? vagy tudománya? Nem éppen arról van-e szó, hogy felismerted a helyzetet és megtaláltad a szövetségeseket? De most fel kell tennem egy kérdést, amit nem lehet megkerülnünk. Nem sajnálod-e, hogy kiszorítottak... vagy hogy kiszorultál a politikából? Egyszer egy hasonló kérdésre olyasmit feleltél, hogy a kilencvenes évek közepétől már nem olyan politikusokra volt szükség, amilyen te vagy...
SzG Ekkora hülyeséget mondtam volna?
FWE Hogyhogy?
SzG Mert a kilencvenes évek közepétől egyáltalán nem volt szükség erdélyi magyar politikusokra – semmilyenekre, sem ilyenekre, sem olyanokra...
FWE Hanem?
SzG Hanem lakájokra, csirkefogókra és gengszterekre, fejbólintó Jánosokra, a közösség érdekeit, értékeit és jövőjét saját megtollasodásuk árán elherdáló pervesztőkre, pecsenyesütögetőkre, janicsárokra és fajankókra, ezekre volt szükség. Gonosztevőkre és prostituáltakra.
FWE Ezt leírhatom szó szerint?
SzG Persze, ezért nem mondtam banditákat, haramiákat és ordas kurvákat.
FWE Én ezt nem hallottam.
SzG Jobb is neked. Azt egyébként nem állítom, hogy minden politikusunk ilyen. Csak azt mondom, hogy a helyzet meg a kor parancsa az ilyen figuráknak kedvez. Korunk hősének ilyen a fantom-portréja.
FWE De térjünk vissza a téged ért vádakhoz, amelyek hozzájárultak a kiszorításodhoz...
SzG Nem csempésztem rubintokat, ezt már tisztáztuk.
FWE Ezelőtt tíz évvel, az RMDSZ marosvásárhelyi kongresszusán vizsgálatot kértél magad ellen, és azt is kérted, hogy ha bármilyen törvénytelenségre bukkanna a bizottság, tegyen bűnvádi feljelentést ellened. Ezt el is fogadta a kongresszus. Ennyit tudunk a sajtóból. Aztán csak annyit láttunk, hogy elmaradtak a téged rágalmazó hírek az újságokból, meg nem is jelentettek fel.
SzG Jól is néznénk ki...
FWE Vagyis e tény önmagában is tisztáz téged mindenféle vádaskodás alól. Hiszen ellenségeidet kongresszusi határozat kötelezte rá, hogy feljelentsenek, ha egyetlen megalapozott vád is felhozható ellened.
SzG Semmi nincs, amit tisztázni kellene. Az emberi ostobaság és aljasság kérdéseit, azokat kellene.
FWE De hiszen, akkoriban mindenki úgy tudta, hogy...
SzG Mindenki?
FWE Az újságolvasó emberek.
SzG Mondok én neked valamit, Farkas Wellmann Endre, és ez lesz az utolsó szavam ebben, amit te itt magnóra veszel. Én azt gondolom, hogy tényleg, de tényleg, azt, ami itt történt, nyugodtan tekinthetjük egyféle intelligencia-tesztnek. Egy kollektív tesztnek, amelyből világossá vált a hülyeség, a manipulálhatóság, az orránál fogva vezethetőség, az önvédelmi ösztönhiány, a judícium végzetes deficitje, a visszafordíthatatlan halálraítéltsége a...
FWE Azoknak az újságolvasó embereknek?
SzG Nem csak.
FWE Az erdélyieknek?
SzG Nem csak.
FWE A nemzetnek?
SzG A magyar embereknek. De ha már a nemzetet említed: olvasd át, amit Pulszky Károllyal kapcsolatban írtam.
FWE Magadra gondoltál, amikor azt írtad?
SzG Pulszky Károlyra gondoltam. Meg Kisfaludy Sándorra, akinek az egyik első magyar kőszínházat köszönheti a nemzet és akit rögtön megrágalmaztak, hogy ellopta a színházépítésre összegyűlt pénzt. És az irigyei által őrületbe kergetett Semmelweis Ignácra is gondoltam s még nagyon sokakra. És valóban úgy vélem, hogy nemzetünk túlságosan hajlamos az öncsonkításra, és Csonka-Magyarország ennek a következménye. Trianonig még hátra volt két évtized, igazságot szolgáltatni Pulszkynak, s ha ez megtörtént volna, talán nem következik be Trianon. Magamról pedig azt gondolom, hogy még nem is olyan régen boldogan álltam volna az akasztófa alá, ha azzal a tudattal állhattam volna oda, hogy ezzel a nemzet nyert valamit. És most nem szégyellem bevallani, hogy többé semmiféle áldozatra nem érzek hajlandóságot azért az alantas érdekekkel telezsúfolt bolondok hajójáért, amely ma a magyar nemzet.
FWE És amelyet huszonöt éven át szolgáltál tollal, szóval, tettel, gondolattal, áldozattal... Úgyhogy ezt, hogy ma már nem hoznál semmiféle áldozatot a nemzetért, Athéni Timon jut eszembe, nevetséges és gyermekes túlzásnak tartom s egyáltalán nem hiszem el...
SzG Shakespeare Timonja, vagy Purcellé?
FWE ...De most már értem azt a drámádat, hogy Ki cserélte el a népet? És most már értelek téged is, hogy miért vagy az, aki vagy: egy magányos, szabad bölény, aki a csordától távol tör át a prérin és az életen. Kedvenc szavával: keresztül a sorson meg a végzeten.
SzG Ez egy giccs, ezzel a bölénnyel.
FWE És Rolf Bossertet ki nevezte bölénynek egy versében?
SzG Az én voltam... de szegény Rolfról az vers volt, nem giccs.
FWE Nem tudom, miért lettél most haragos. Én csak azt szerettem volna tudni, hogy elégedett vagy-e az életeddel.
SzG A magyar nemzet egyik nagy válságát éli. Új Széchenyire lett volna szüksége. Ha innen nézem, semmi okom nem lehet az elégedettségre.
FWE Igen, de azt mondtuk, hogy ez egy szerencsétlen, önsorvasztó nép, amely tönkreteszi vagy elüldözi a legjobbjait, ideértve Széchenyi Istvánjait és Wesselényi Miklósait meg Kossuth Lajosait.
SzG Ez még nem ment föl bennünket semmi alól. Sőt, minél elesettebb és reménytelenebb a helyzete, önnön gyengesége folytán is, annál inkább rá van szorulva arra, hogy szeressék.
FWE Ezt meg is kapta tőled. A szeretetet is. Meg – Széchenyi ide vagy oda – hasznára is voltál, ki tagadhatná.
SzG Benedikt mamuskája azt kérdi Tatjána Tolsztaja – az egész családból nekem ő a kedvenc íróm – Kssz! című regényében a vándortól, hogy a híres nagy erejével csinált-e valami „társadalmilag hasznosat" a közösségnek. Az öreg pedig így válaszol, idézzük szó szerint: „Én, galambocskám, fiatal koromba fél lábon el tudtam ugrálni innét addig a dombig, ni! Még hogy hasznot! Mondom neked, volt úgy, hogy elkurjantottam magam, mire ledől a szalma a tetőről. Mink mán csak ilyenek vagyunk, mán hogy a családba."
FWE Egyszóval ez egy Bolond Istók történet.
SzG Mondjuk. Vagy Hamvas nyomán, a Patmoszra gondolj, mondhatnám azt is: nem sikerült olyannak lennem, mint Csuang-ce görcsös fűzfája, akit senki nem tud felhasználni semmire. De ha mindenképp metaforát akarsz politikusi pályámról, itt vannak ezek a fotók. Vagyis az a helyzet, hogy az ember azt gondolja, hogy autópályán van, ahol minden világos és áttekinthető. És akkor hirtelen előrontanak a vaddisznók. Erről van szó.
FWE Mégsem örülnék annak, ha egy ilyen roncsnak az üzenetét azonosítanánk a közéleti pályádéval... Bár van ebben egy rád jellemző fontos tanulság: hogy mindent túlélsz, s ezt tudod magadról, s ezért vagy képes fütyörészni az akasztófa alatt.
SzG Fütyörészni a katasztrófa alatt, persze. Mi mást tehetnénk.
FWE Szóval, összefoglalom. Megérteni egy-két verset vagy drámát... Ha egyébre nem, erre mindenképp jó volt ez a könyv és ezek a beszélgetések.
SzG Nem hiszem, hogy bármit is értenél.
FWE Mit mondasz?
SzG Nem hiszem, hogy bármi is érthető volna a világban. Főleg, ami magyar.
FWE De hiszen te mondtad, hogy minden mindennel összeér. Ez csak érthető, nem?
SzG Igen, de a nem érthető is összeér minden nem-érthetővel.

A beszélgetések 2005 márciusa és 2008 februárja között Kolozsvárott, Debrecenben és Budapesten készültek

 

Szív Ernő (Darvasi László):
Szőcs Géza

Egy Hamvas-partizán.
Egy transzilván-párbajhős.
Egy Borges-Rózsa Sándor.
Egy líra-gerilla.
És még sok minden más.
Csupa zavarba ejtő, kihívó esemény az élete, a személyessége, politikai, ha úgy tetszik, szabadságharcos, avagy polgárjogi működése, melynek fontosabb fejezetei és metafejezetei kronologice követhetők nyomon a könyveiben. Szőcs költészete testmeleg kapcsolatban állt egy kéretlen politikai működéssel, szamizdatok, memorandumok és ellenzéki nyilatkozatok írásával illetve szerkesztésével, az ebből következő permanens életveszéllyel, s ez roppant hatásos, feszültségkeltő elem volt egy olyan érában, amikor a szabadságszomj kollektíve és differenciálatlanul gyötört az Elbától keletre. Úgy lehet, a kommunizmusban az üldözöttség az egyik legnagyobb reklámtényező. Ám ettől a politikumi segédanyagtól még lehetne becsülendő, tiszteletreméltó, de mégiscsak elhanyagolható költői teljesítmény Szőcsé. Nem az, dehogy az. Hogy tán ennek is a mérték lenne a fundamentuma, a mértékletesség. Líráját – míg volt –, nem nyomta el sem az elhivatottság, sem a pátosz, sem a gerillaság rögeszmeszindrómája. Ettől is a mértékletesség becses képessége óvta meg. Nagy, és keveseknek kijáró adomány ez. S ha az egyik oldalon valóságos – habár átmitizált –, politikai események működtették ezt a lírát, a másik oldalon lélegzett és dobogott a fontosabb éltető matéria; a múlt, a földszag, a tradíció, az úriemberség, a csángódallamok, a táj flórája, foglyok, üzenetvivő vakondok és fácánok, egyszóval a haza. Olyan volt Szőcs, mintha Borges távoli transzilván unokaöccse lenne. Összegyűjtött versei épp olyan frissek, szívszorítóak és hallhatóak most is, mint megjelenésükkor, a hetvenes és a nyolcvanas években, amikor az egyetemi könyvtárakból rendre ellopdosták a könyveit, vagy becsületszóra és egy napra adták kölcsön a házipolcról. És ez a költészet nem halkult el, csak valahogy most nem hallik annyira.
Még erdélyi viszonylatban is zavarba ejtően korán kezdi. Az erdélyi magyar irodalomban könnyebben lehetett első könyvhöz jutni, mint például Pesten. De még arrafelé, Kolozsvár illékony magyar elnevezésű utcáiban sem volt szokás három kiadott verskötettel lófrálni huszonhat évesen. És nem volt szokás ilyen könnyed radikalizmussal verselni sem. Ceauşescu és Hagi országában jóval kevesebbért rugdosták vesén a polgárt, lökték ki a vonatból, küldték Duna-deltába, mint amely ügyeket Szőcs Géza kidalolt, elfabulázott és átregélt. Úgy lehet anno, emiatt, minálunk ki se adták volna a Kilátótorony és környékét, államvédelmi okok miatt. Hogy ez, amott, abban a bizáncinál is korruptabb, teljességgel illogikus, kiszámíthatatlanul reális szövevényekben hogyan ment, talány. Szőcs párbajt hirdetett egy olyan országban, ahol szerényen szólva nem volt hagyománya a becsületbeli ügyek ilyetén lerendezésének. Szőcs párbajt hirdetett azokkal szemben, akik egyfelől nem is tudtak, másfelől nem is akartak párbajozni. Heroikus gesztus. Holott olykor mégis a csángó Bóbita röptette dúdolva, s kacagta a bőrkabátos disznót. Aztán eltűnt Bóbita, és megkerült, így ment ez. Tündér, az nem volt Szőcs, semmiképpen, de tündeséggel, játszi módon írt. A tiszta hangú orphikusok közül való. Lírája mára mégis elhalványult a népszerűségi listák dicsőségtábláján. Hogy ez méltánytalanság, vagy a líratörténeti dalok természetes apálya-dagálya, nem tudom. Nyilván írnia kellene. Jelen lenni. Csakhát ez a szelídebb matériából kigyúrt, halkabb szavú Markó Bélának se nagyon megy, aki ugyancsak gyakorló politikus lett. Szőcsöt mostanság a legújabb kritikák és tanulmányok ritkán emlegetik, elvétve hivatkozási alap. Jártak így mások is, az ő nemzedékéből. Pedig Szőcs mindenképpen a nyolcvanas évek egyik kulcsfigurája. Még a szabadság-szerelem relációban is újít a lírai toposzokon. Szőcsnek szabadságélménye van, amibe beavatja az olvasót. Virágnyelve, jelbeszéde tündéri rebellió, farsangoló összeesküvés, bujtogatás, cinkosítás, titkos kaland. És nemcsak a titkosrendőrséggel, de a megmerevedett poétikai hagyományokkal szemben is opponál. Jövőbelátás? Nosza. De nem látni, hanem elmenni oda, '78-ból '94-be és tovább. Olyan könnyedén peregrinál az időben, előre s hátra, mint senki más ezekben az években, miközben mindig az élet titkos, másik nyelvét keresi. Egy metanyelvet. Íz alatt egy másik ízt, vers alatt egy másik verset. Legfontosabb szava talán a Ha szócska.
Hogy mi van akkor, ha Ady Endre belép egy könyvtárba és elolvassa a róla írt esszéket, tanulmányokat? És mi van akkor, ha Rozgonyi Simon püspök elvtárs a hetvenes években föltűnik Mangália izzó strandhomokján? És akkor mi van, ha Bartók Béla belép a nyilas pártba? (Különben nem lép be.) Szőcs folyamatosan újraírja, aktualizálja és parafrazálja a múltat. Életrajzokat, irodalomtörténéseket, históriai eseményeket forgat ki. Előszeretettel idéz. Vendégül lát idegen mondatokat, szállóigéket, aranyköpéseket. Emel a ponyván, a bestselleren. És hát a mottói, azok is nagyon inspirálók. Miközben széljegyzetel. Miközben kommentál. Mindezzel egy nagyon mozgékony, sokszálú, többrétegű, hallatlanul izgalmas és legfőképpen tágas poétikai rendszert épít fel.
Néhány éve, legutolsó verskönyvére azt írta, hogy ez az utolsó. Ezt akkor sem hitték el neki. Az egyik irodalomértő lelki cimborám azt mondta, amikor telefonon beszélgettünk róla, hogy jó, van ez a gond, hogy néhányan elmentek politikusnak. De talán mégsem olyan szívbemarkoló probléma ez. Hogy némelyekért bizony nem is olyan nagy kár.
De a Géza, csak a Géza jönne vissza.
Hallgattunk, hümmögtünk.
Aztán megszakadt a vonal.

(Élet és Irodalom, 1995/2.)

 

Kapcsolat 1