FőoldalTŐLEMInterjúkEgy izgalmas történet krónikásának éreztem magam

Egy izgalmas történet krónikásának éreztem magam

Könyvhét 2010/7-8.
154-155
Szőcs Géza könyve Dsidáról és Tasso Marchiniről [Szénási Zsófia interjúja]

Szőcs Gézának két könyve is megjelenik a Könyvfesztiválra. Az egyik a Szent István Társulatnál napvilágot látó irodalomtörténeti esszé (vagy tanulmány) két erdélyi művész életéről, sorsáról. Két Kolozsváron élt, tragikusan korán elhalt fiatal művészről van szó, akik egy évben születtek, és bár nem ismerték egymást, mindketten referenciapontjai lennének a Kolozsvári Iskolának, ha lenne ilyen. Dsida Jenő és Tasso Marchini életútja mélyen beágyazódik Kolozsvár szellemtörténetébe. Szőcs Gézának ugyanekkor megjelenik az Ulpius-háznál egy karcsú kötete is, amelyet az ő verseiből válogatott a száz-százhúsz évvel ezelőtt született arany és ezüst generációk utolsó, akkor még élő nagy alakja, Faludy György.

Az olvasó első, magától értetődő kérdése: hogyan kapcsolódik össze Dsida és a nálunk jószerivel ismeretlen festő, Tasso Marchini életútja?
– Két tragikusan fiatalon elhunyt művészről van szó, akik teljesen eltérő hátterekkel érkeztek Erdélybe és váltak erdélyivé a szó transzszilvanista értelmében. Dsida Jenő családja leginkább északkelet-magyarországinak tekinthető, gyerekkorában Pesten élt, majd Szatmárnémetiben, és diákként került Kolozsvárra. Tasso Marchini életútja bonyolultabb, olasz apa és szerb anya fiaként született Belgrádban, az első világháború idején kalandos körülmények között került Erdélybe, és ott vált nemzedéke ismert festőjévé, akinek mindenki elismerte a rangját, és olyan barátai voltak, mint Szervátiusz Jenő, Fülöp Antal Andor vagy Romul Ladea. Majdnem egyszerre, egy évben (1907) születtek néhány hét eltéréssel és majdnem egyszerre haltak meg. Mindketten „teli bőrönddel távoztak", Bartók Béla kifejezésével élve: életművük legjavát nem tudták létrehozni. Vannak, akik vitatják, hogy Marchini Dsidával összevethető művész lett volna. A művészi minőségek komparatív elemzésénél ez esetben jobban érdekelt az a rendkívül izgalmas sorsháló, amely kettejük rövid élete mögött rajzolódott ki. Számos motívum mentén – betegségek, barátok, városok, visszatérések, érzelmek – lebilincselő konfigurációja mutatható ki az egyezéseknek és sorsátfedéseknek. A két élet mögött egy olyan létdramaturgia sejlett fel, amely nem hagyott nyugodni. Elindultam a szálak mentén, verseket, leveleket, fotókat és festményeket kutattam fel, így állt össze ez a tanulmány. Már három évvel ezelőtt reméltem megjelentetni, a két művész százéves születési évfordulóján. Murádin Jenő művészettörténész barátomat rávettem egy Tasso Marchini-monográfia megírására. Az még akkor meg is jelent, én voltam a kiadója. De a saját könyvemet már nem állt módomban kiadni, erre már nem maradt pénz.
– Láttam, úgy hirdetik, hogy a két könyv kiegészíti egymást.
– Így igaz, még ha három év különbséggel jelentek is meg. Azonos a tipográfiájuk, a méretük, a külsejük. Érdekes felfedezés lesz Tasso Marchini a szakma és a közönség számára. Nem tökéletesen ismeretlen Magyarországon, egyik-másik galériában felbukkannak a festményei, de a jelentősebb képeiért Erdélyben és Németországban 10.000 eurót is kifizetnek a gyűjtők. Én több mint száz festményről tudok, ezek közül az életmű jelentékenyebb tizede ebben az említett két kiadványunkban helyet kap. Életében és azóta is elsősorban a beavatottak ismerték, kultuszát két barátja tartotta fenn, az egyik Fülöp Antal Andor, a másik a menyasszonya, Letitia Muntean román festőnő. Tasso tökéletesen megtanult magyarul és románul is, és megpróbálták ugyan hangsúlyosan román festőként elkönyvelni, de Murádin és én is úgy véljük, erdélyi festő volt. Kolozsvárott élt, ott voltak a barátai, leginkább ott ismerték. A jelentősebb erdélyi múzeumokban megtalálható néhány festménye, egyik zseniális portréja olyan módon ötvözi a hollandizmus és Cézanne világát, amire én magyar festőtől nem láttam példát.
Ebben a könyvben megjelenik a korabeli Kolozsvár szellemi élete, a Kolozsvár–Nagybánya és az olasz Arco di Trento földrajzi háromszöge, és nemcsak az emlegetett művészek, hanem Bródy Sándor és Hunyady Sándor, Kuncz Aladár, Kosztolányi, Jászai Mari és Reviczky Gyula, a fényképező Déry Tibor, Hunyady Margit színésznő és sokan mások. Hunyady Sándor szerepét olyannyira fontosnak ítélte, hogy úgy is fogalmaz: „A könyv egy festő, egy költő és egy hírlapíró története".
– Hunyady Sándor oly módon kerül bele a sorsképletbe, hogy az erdélyi azonosság nála is választott identitás. Jóval idősebb volt azonban Tassénál és Dsidánál. Érdekes háromszög az övék. Egy városban éltek, életvitelükben és életérzésükben hasonlóak voltak, de nem ismerték mindhárman egymást, nem váltak barátokká, és nem vettek részt egyazon mozgalmakban és kalandokban. Közülük Hunyady és Dsida ismerte egymást. E párhuzamos élettörténetben az a furcsa, hogy itt van két egykorú és tehetséges művész, egy városban élnek, egy nyelvet (is) beszélnek, sok közös barátjuk van, de soha nem találkoznak. Egy izgalmas történet krónikásának éreztem magam, miközben gyűjtöttem és írtam a könyvet. Még sok ilyet kívánnék magamnak. Találtam például néhány ismeretlen Dsida-kéziratot is. Egyes ismert vagy ismerni vélt Dsida-versek is új értelmezést nyertek, és néhány életténynek és lírai motívumnak az összefüggésrendszerét talán sikerült új megvilágításba helyeznem.
Ugyanebben az időben megjelenik egy verskötete is, amelyet Faludy György válogatott. Hogyan jött ez létre?
– Faludy Györgyöt nagyon régóta ismerem, még Torontóban találkoztunk a nyolcvanas évek elején. A kapcsolat, illetve barátság megmaradt közöttünk, részemről álmélkodó ragaszkodás formájában; lenyűgözött a tudása, szellemi frissessége és jellemének következetessége. Miután visszatelepedett Pestre, hívásomra eljött Erdélybe, ahol egyébként azelőtt sohasem járt, és ez élete alkonyának nagy élménye lett. Megszerette Erdélyt és az erdélyieket. Utolsó éveiben sokat voltunk együtt, sok mindenről beszélgettünk. Bennem van egy mikrofilológusi ösztön, és ő nagyon élvezte, hogy már senki által nem ismert, elfeledett emberekről tud velem beszélgetni. Úgy ítélte meg, hogy verseim nem méltóképpen vannak jelen a köztudatban, helytelenítette, hogy nem menedzselem magam és nem foglalkozik velem a kritika. Azt találta ki, hogy válogat nekem egy kötetet a neki legjobban tetsző verseimből. 21 verset akart összeszedni, de 30 körüli vers maradt a válogatásban; befejezni már nem volt ideje. Tanulságos volt számomra, mert nem azokat válogatta, amiket én a legjobbaknak tartottam, vagy azt gondoltam, hogy neki legjobban fognak tetszeni. A válogatás abszolút az ő ízlését tükrözi.
Szénási Zsófia

 

Tanulmányok 3