FőoldalTŐLEMInterjúkAz Erdélyi Napló esete Szőcs Gézával

Az Erdélyi Napló esete Szőcs Gézával

Beszélgetés a volt laptulajdonossal

Mi történt 1997 tavaszán?

– Az Erdélyi Híradó, s ezen belül az Erdélyi Napló megsemmisítésének ez év tavaszán megszervezett kísérlete a sajtószabadság elleni legszégyenteljesebb merényletként fog fennmaradni az erdélyi magyar... mit mondok... a magyar... meg a romániai sajtótörténetben. Legalábbis 1990-től errefele. Amire az Iliescu-rezsim nem mert vetemedni – szétverni az erdélyi magyar sajtó legjelentősebb szerveződését –, arra a budapesti és marosvásárhelyi elvtársak egy csoportja feljogosítva érezte magát.

Szétverték?

– Az éppen nem sikerült nekik. De mérhetetlen kárt okoztak.

Hol kezdődik a történet?

– Több szálon fut. Egyik arról szól, hogy az Analóg – az Erdélyi Napló, a Kelet-Nyugat, a Családi Tükör, a Cápa, a Média, a Szemfüles kiadója – többszázezer dollár rövid idő alatt történő elköltése után, 1993 tavaszára fizetésképtelenné vált. A felhalmozódott adósságok miatt már nem akadt nyomda, amely kinyomtatta volna a lapokat. Ekkor adta át nekem a részvénytöbbséget Stanik István. Mindenesetre, az Analóg egyetlen komoly vagyonát, a Călăraşi utcai épületet az átadás előtt 48 órával értékesítették. Így amit kaptam, nem volt egyéb egy hatalmas csődtömegnél...

Ezt jelentette sajtómágnásnak lenni?

– ...és az elképesztő az volt a dologban, hogy az újságírók nem értették meg: a túlélésért kell küzdenünk, vége annak az időnek, mikor a kiszállások magától értetődően budapesti sztriptíz-bárokban értek véget, ahol a pincérek a váradi szerkesztő urak feltűntekor már töltötték is az előmelegített poharakba a Hennessy konyakot. Úgyszólván attól a pillanattól kezdve, hogy átvettem a lapokat, érezhető volt egy olyan akarat jelenléte, amely rám akarta terhelni a felelősséget a megelőzően fölhalmozott gondokért. Nem törődtem vele, úgy gondoltam, a fontos a lap megjelenése...

A lapé?

– ...az Erdélyi Naplóé. A Napló folyamatos, egyetlen szám kihagyás vagy késés nélküli megjelenése érdekében kényszerült háttérbe a többi lap... amelyek persze hogy ugyancsak fontosak voltak, de a prioritás azért egyértelműen a Naplóé volt... s míg a többi Analóg-lap szerkesztői a maguk szempontjából jogos sértettséggel vették tudomásul ezt a helyzetet, addig – sajátos módon – a Napló munkatársai nem méltányolták azt, hogy minden a Napló érdekeinek van alárendelve.

Hogyan sikerült stabilizálni a pénzügyi helyzetet?

– Először is saját teljes magánvagyonom ráfordításával. Tudni kell ugyanis, hogy azokhoz a sajtótámogatási forrásokhoz, amelyekre normális körülmények között számítani lehetett volna, nekünk nem volt lehetséges hozzájutnunk. Valahányszor a nagy elosztási rendszereknél próbálkozott valaki az Analóg-lapok s az Erdélyi Híradó számára jelentősebb támogatást elérni, a válasz minden esetben gonosz mosollyal kísért elutasítás volt, melyben expressis verbis megfogalmazódott, hogy „Szőcs Gézának egy fillért sem". Viszonylag rövid idő alatt azután kidolgoztam egy olyan konstrukciót, amely a Romániába került többmilliárd forint értékű kárpótlási jegyekkel kapcsolatban...

Az MDF 1992-ben tartott országos gyűlésén került nagyobb nyilvánosság elé az a tény, hogy a kárpótlásban Szőcs Géza javaslatára részesültek a román állampolgárságú magyarok...

– Tévedés. Nemcsak a magyarok, a románok is.

Akkor a románok is. Szőcs Géza miért nem próbált politikai tőkét kovácsolni magának ebből a tényből, hogy személyesen neki köszönhető többtízezer román állampolgár többmilliárd forint értékben történő kárpótlása?

– Csak annyiban köszönhető nekem, hogy az enyém volt a kezdeményezés. A döntés természetesen az Antall Józsefé volt. Ami pedig a kérdés lényegét érinti: nem vagyok én kovács. Sem politikai tőkekovács, sem az önreklámozás megszállottja. Egy szűk kör tudta csak, miben mi volt a szerepem, de ez elég volt ahhoz, hogy pl. az Állami Vagyonügynökség rögtön elfogadja a javaslatomat, amely végül is megmentette az Erdélyi Naplót...

Mi volt ez a javaslat?

– Felhívtam az ÁVÜ figyelmét arra, mekkora hordereje van a magyar nemzetgazdaság számára annak a kérdésnek, hogy mi lesz a sorsa ennek az öt-hat milliárd forint értékű vagyoncsomagnak. Azt javasoltam: az Erdélyi Naplóban s a többi lapban elhelyezett hirdetések, illetve információs és PR-anyagok révén próbáljanak kialakítani egy dialógust a jegytulajdonosokkal, egy befolyásolási lehetőséget a jegyek felhasználását illetően.
E javaslatot – talán az előzményekre való tekintettel is – rögtön elfogadták, szerződést kötöttünk, s az ÁVÜ-anyagok közléséért kapott összegeknek köszönhetően sikerült konszolidálni a Napló anyagi helyzetét, sőt szerényebb kulturális programok felfuttatása is mindinkább realitássá kezdett lenni.

Ily módon Ön talált egy az RMDSZ által nem ellenőrzött, alternatív kultúrafinanszírozási forrást?

– Pontosan. Mondanom sem kell, hogy az RMDSZ-ben és a HTMH-ban nem mindenki örült a fejleményeknek, és kezdettől érzékelhetőek voltak olyan kísérletek, hogy az ÁVÜ-t „jobb belátásra" kellene bírni. A privatizációs ügynökség megelőző vezetőinek becsületére legyen mondva, ezek a kísérletek kudarcot vallottak.

De kinek s miért volt fontos a szerződés megfúrása?

– Hogy kinek, ez egyértelmű: azoknak, akik végül is – nem is leplezve magukat – nyíltan felléptek a Híradó ellen az ÁVÜ utódjánál, az ÁPV Rt-nél.

És a miért kérdésre mi a válasz?

– A miért kérdésre az a válasz, hogy az Erdélyi Naplót sem az RMDSZ, sem a HTMH nem tudta anyagilag tőlük függő helyzetbe hozni. Itt most egy nagyon drámai igazságot kell kimondanunk. Ez pedig úgy szól, hogy a politika, a sajtó és a kultúra finanszírozása az az eszköz, amivel egy közösség legjobban befolyásolható kívülről. Az erdélyi magyar közösség politikai és kulturális igényeit a román állam nem volt hajlandó tudomásul venni. Ily módon egész kulturális felépítmény rendszerünk – hogy egyebekről itt ne beszéljünk – egy budapesti köldökzsinórról kezdett táplálkozni. Ezzel az a baj, hogy azok, akik a budapesti pénzcsapoknál állnak, meg erdélyi klientúrájuk totális monopóliumhoz jutnak. A templomjavítástól kezdve ösztöndíjak odaítélésén át az egyes lapok fenntartásáig egy végtelenül centralizált, önnön hatalmi érdekeit vakon szolgáló struktúra jön létre, amely nem tűri a kritikát, az ellenvéleményt, a másságot, a pluralizmust.

Miért?

– Úgy látszik, ez az egypártrendszer átka. Itt rendszerspecifikus törvényszerűségekkel van dolgunk. Az erdélyi magyarság szabad akaratából létrejött egypártrendszernek számtalan előnye van. De ma már számtalan hátránya, sőt rákfenéje is nyilvánvaló.

Ez érv az erdélyi többpártrendszer mellett?

– Nem.

Hanem mi mellett?

– A józanság mellett. A nomenklatúrák, párt-oligarchiák, a hatalmi gengek ellen. Azok ellen, akik bírálhatatlannak, csalhatatlannak tartják magukat, és akik a másságot, a különvéleményt, netán a kritikát bosszút lihegve kívánják megtorolni. Ez történt idén tavasszal is.

Mi történt?

– A politikai mellé a totális tájékoztatási monopóliumra áhítozó csoport sérelmezte, hogy a Duna Televíziót működtető Hungária Közalapítvány berkeibe bekerülhetett valaki – ez esetben én –, aki e hatalmi csoport érdekeire nézve esetleg veszedelmessé válhatott. Azonnal megkaptam az első fenyegetéseket. Figyelmeztettek, hogy tönkretesznek, megsemmisítenek. Tabajdi Csaba felhívta telefonon Markó Bélát és utasította, hogy tiltakozzon a magyar országgyűlésnél. Szép példája az imént említett köldökzsinór-mechanizmusnak, hogy Markó fogta magát, és anélkül, hogy a legelemibb tájékozódási követelményeknek eleget tett volna, megírta ominózus levelét, amely nemcsak hogy eredménytelen maradt, de nevetséges színben tüntette fel Markót is és az RMDSZ-t is. A kudarc és a kiröhögtetés aztán felszította az elvtársi vendetta parazsát. Míg itthon tébolyult rágalmazó hajsza indult ellenem, Tabajdi és Markó Béla felkérte Szokai Imrét, az ÁPV Rt igazgatótanácsának elnökét, hogy szüntessék be az Erdélyi Napló finanszírozását. Szokai, mint régi jó elvtárs, szót fogadott. Az a Szokai, akinek menesztése ellen – mikor az Antall-kormányzat eltávolította a külügyből – személyesen tiltakoztam annakidején.
Az ügy a miniszterelnöki irodáig gyűrűzött. Tabajdi ideiglenes visszavonulót fújt: azzal védekezett, hogy ők csak amiatt fúrták meg az Erdélyi Napló szerződését, mert nem tartják igazságosnak, hogy csak az EH részesüljön a külhoni magyar sajtó támogatásából. (Ez már magában is blőd, hiszen mint láttuk, nem támogatásról van szó.) Azt mondták, újra kell tervezni az elosztást.

De térjünk vissza a tavaszi eseményekhez.

– Tabajdiék durva beavatkozása nem hozta meg a várt eredményt, sőt, részben paradoxális következményekkel járt. Tabajdi fellépése ugyanis a mai magyar kormány – elsősorban az MSZP – ellen fordította politikai közvéleményünk azon részét, amely beleláthatott az államtitkár kártyáiba. A Napló hasábjain – ami csak következménye annak, hogy a fejekben – komoly jobbratolódásra került sor, párhuzamosan a budapesti kormány elleni növekvő haraggal.

És milyen eredményre számítottak?

– A Naplón belül hatalomátvételt készítettek elő, s mikor látták, hogy ez kudarcot vall, úgy döntöttek, inkább pusztuljon el a lap, minthogy továbbra is Szőcs Géza irányítsa.
Az eredeti terv igen ravasz volt. Tudták ugyanis, hogy az ÁPV-pénzek egyik napról a másikra történő kiesése komoly krízishez fog vezetni. Ám, hogy megelőzzék a szerkesztőség – a legtekintélyesebb erdélyi lap – tiltakozását a politikai zsinórokon rángatott pénzügyi döntés miatt, úgy látták jónak, hogy a szerkesztőséget megosszák. Vagyis így megakadályozzák az egységes fellépést, az egységes tiltakozást. Így hát a szerkesztőség egy részét azzal remélték manipulálni – egyébként sikerrel –, hogy pénzügyi katasztrófa fenyeget, amely csak úgy kerülhető el, ha Szőcs Gézától megválik a lap. Így került sor arra a sajtótörténetben példátlan ultimátumra, amely felszólít engem, hogy adjam át a lap tulajdonjogát. Hogy kinek? Erről nem történt említés. Csak arról, hogy tűnjek el a képből, de gyorsan, mert akkor ugye lesz pénz...
Fölhívtam Simon Jutkát, akit mindig nagyon kedveltem, és megkérdeztem, mi ez az egész. Azt válaszolta: tudod Géza, pénz nélkül nem megy... és ahol a pénz van, ott te nem vagy... és ahol meg te vagy, ott nincs pénz...
Miután szó esett még holmi kétszázezer dollárokról, azt mondtam neki: Jutka, szerintem átvernek benneteket. Szerintem ezeknek az uraknak nincs kétszázezer dollárjuk erre a célra. De higgyük azt egy pillanatig, hogy igenis van, és tegyük félre egy pillanatig azt, hogy ez az egész morális szempontból hogyan néz ki velem szemben. Induljunk ki abból, hogy Sz. G.-t kidobtuk a csónakból, hurrá, itt a pénz... Ti azt hiszitek, hogy a kétszázezret valaki ingyen fogja adni? Eddig ti azt írtátok, és úgy, ahogy azt igaznak tudtátok, szabadok voltatok. Bármit leírhattatok, nem cenzúrázott benneteket senki. Azt hiszitek, ha valaki befeccöli azt a kétszázezret, nem fogja úgy tekinteni, hogy megvásárolt benneteket? Hogy ezentúl azt írjátok, amit ő diktál nektek?

És?

– A kérdés persze elméleti maradt, dehogyis volt kétszázezer dollár arra, hogy új lapot indítsanak az Erdélyi Naplóval szemben... A cél nem is ez volt, hanem hogy szétverjék a szerkesztőséget, és megfosszák egyetlen hatásos fegyverétől: az egységes kiállástól az addigi értékek mellett, és a pénzügyi zsarolás ellen. Ez utóbbi kétségtelenül sikerült is.
Érdemes megfigyelni az időzítést: ahogy a fizetések május elején 7 napot késtek, megtörtént a beintés és nagy műfelháborodással megszületett az ultimátum, hogy tűnjek el. Egy olyan ultimátum, amely nem valamit követelt valamiért cserébe... és amely nem valamiféle konfliktust kívánt ilyen módon megoldani... például, hogy én ne írjak többet a lapba... vagy hogy ha mondjuk még egyszer 7 napot késnének a fizetések, akkor a szerkesztőség testületileg felmond... Szóval, semmi konkrét követelés vagy feltétel nem volt benne megfogalmazva, csak az, hogy haladéktalanul távozzam.

Mi a helyzet a lap politikai irányvonalával?

– A lap politikai irányvonalát a véleményszabadság, a szólásszabadság, a sajtószabadság határozta meg. Annak felvállalása, hogy nincsenek és nem is lehetnek tabuk, bírálhatatlan személyek és döntések, kötelezőleg, ellenvélemény nélkül elfogadott kész szituációk. Annak deklarálása, hogy az idő eljárt a „mert úgy akarjuk", a „nekünk így tetszik" szemlélet fölött, röviden: a párttitkári szemlélet fölött, amikor is rövid úton közölték a „kollektívával" a felsőbb döntést, amit csak megtapsolni illett.
Nos, az Erdélyi Naplóra és a rám irányuló gyűlölet erre az elvre vezethető vissza. Arra a gőgre, hogy „az RMDSZ én vagyok, aki engem bírál, az RMDSZ-t bírálja".

Ki az RMDSZ?

– Mi közel egymillióan, akik rendszeresen rászavaztunk, mi néhányszázezren, akik RMDSZ-tagok vagyunk, mi kb. hetvenen, akik a parlamentben képviseltük, mi kb. harmincan, akik a döntés-előkészítésben részt vettünk, mi négyen-ötön, akik a döntéshozás felelősségét elsősorban vállaltuk.

Ki az a négy-öt személy?

– Domokos Géza, Szőcs Géza az első években, Markó Béla, Takács Csaba '93 óta, Tőkés László pedig mindvégig.

Szóval Ön a magáénak érzi az RMDSZ-t?

– Már hogyne érezném.

És egyetért mindazzal, ami történik benne?

– Már hogy értenék. Olyan ez... majd meglátja, ha lesznek gyerekei... távolról sem helyesel mindent, amit a gyerek csinál... szidja is sokszor... de végig világos, hogy az élete egyik legfőbb értelme ennek a gyereknek a megszületése és nagykorúvá válása...

Mi a véleménye az RMDSZ kormányba lépéséről?

– Ezt máskor fejteném ki. Most csak annyit, az az RMDSZ, amely 1996 őszén belépett a kormányba, azáltal és attól is „RMDSZ"... vagyis attól olyan, amilyen... hogy '91 őszén nem lépett kormányra. Ami, mint ismeretes, nekem is köszönhető... olyannyira, hogy ennek még ma is iszom a levét... de nagyon elkanyarodtunk... a lényeg tehát az, hogy a Naplóban minden vélemény megjelenhetett. Leszámítva talán egyetlen esetet, mikor a kollégák kemény provokációnak minősítettek egy beküldött írást, s ezért nem közölték... s még csak nem is tájékoztattak engem róla, amiért persze megróttam őket... nos tehát meggyőződésem, hogy a Napló végig becsülettel és jól szolgálta a sajtószabadság ügyét.

És mi lesz a sorsa?

– Két változás várható a közeljövőben. Miután a lap előállításának a költségeit már jó ideje a Dialog nyomda állja, úgy becsületes és természetes, hogy övé legyen a lap tulajdonjoga is. A tulajdonjogot tehát valószínűleg átruházzuk a Dialogra – melyben az Erdélyi Híradónak is van részesedése –, a Dialog pedig meg fogja bízni az Erdélyi Híradó nagyváradi leányvállalatát magával a lapkiadással.

És a másik változás?

– Úgy gondolom, sikerült olyan főszerkesztőt találnunk, aki szakmailag, emberileg a megfelelő megoldásnak fog bizonyulni. Mint ismeretes, Stanik István távozása után csak ideiglenesen vállaltam el, hogy főszerkesztője legyek egy olyan lapnak, amely egy másik városban jelenik meg, mint ahol élek. Eleinte Dénes László és Adonyi Nagy Mária, majd Sorbán Attila volt a jelöltem, de közvetlenül próbaidejének lejárta előtt, éppen mire konszolidálódott volna a Napló helyzete, távozott a laptól. Már alá volt írva a főszerkesztői kinevezése. Fölkértem Albert Dénest is, aki a BBC-nél eltöltött évei után úgy tűnt, hogy visszatér Erdélybe. De ő végül is inkább maradt a Reutersnél mint budapesti tudósító. Gazda Árpád pedig korábban azért nem vállalta a főszerkesztőséget, mert családilag nem látta megoldhatónak, hogy Váradra költözzön, míg a felesége Temesváron jár egyetemre. Nos, azóta eltelt egy fél év, Gazda Árpád pedig – miután a felesége a tavasz folyamán végezni fog – ezúttal igent mondott a felkérésre. Januártól kezdve tehát új – és remélhetőleg ezúttal végleges – főszerkesztője lesz az Erdélyi Naplónak.
Különösen fontosnak tartom, hogy Gazdának rengeteg tapasztalata van arról, miként is működik bizonyos témák, személyek, kérdések, értékek kiszorítása, elhallgatása, cenzúrázása honi sajtónkban. Ezt saját bőrén is tapasztalhatta, máshol is, de régebben még az Erdélyi Naplónál is, ahol – bármilyen furcsa – nem egy írása megjelentetéséért igen sokat kellett küzdenem. Mint kiadónak, sőt még mint főszerkesztőnek is...

Közölhetnek-e majd a Naplóban a májusban kivált egykori újságírók?

– Eddig is közölhettek volna. Én nem személyekben, hanem értékekben gondolkodom. Ráadásul azt is tudom, hogy ezeknek az újságíróknak egy részét megtévesztették, félrevezették, becsapták, egyszóval eszköznek és játékszernek tekintették őket egy Szőcs Géza ellen folytatott hadjáratban. A magam részéről nem haragszom rájuk.

Ön milyen méltánylásra vagy köszönetre számít mostanig kifejtett munkájáért?

– Jesszusmária, hát semmilyenre. Tudja-e, hogy Bachot élete vége felé keményen megtámadták zenéje élvezhetetlensége miatt? Tudja-e, hogy Bach özvegye tíz év nyomorgás után szegényházban halt meg? Na kérem, ha az emberi szellem történetének egyik legnagyobb alakjának, egy kegyes életű lángésznek a sorsa ez lehetett, akkor mire számíthatunk mi itt? Azt hiszem, ha az özvegyem nem jut majd szegényházba, elmondhatja, hogy férjének sikeres élete volt.

 

Folyóirat 1