FőoldalTŐLEMDrámákAz elveszített opera (színdarab-részlet)

Az elveszített opera (színdarab-részlet)

Pro Philosophia Füzetek 43.
105-114
[bővített változat]

Ottó Ferenc, Cziffra György, Bajomi Mihály és – különös tekintettel Arthur Koestler regényére is – Forbáth László emlékének

Műfaj: színdarab, zenei, többnyire dalbetétekkel

Téma, időpont, helyszín, szereplők, cselekmény:
Ismert zeneszerző-zongoraművész börtönben, 1953–54-ben, vélhetőleg Vácott. Ártatlanul, törvényes ítélet nélkül van letartóztatva, „hűtlenség", „felforgató eszmék terjesztése" vádjával. Egyik tanítványa, volt kedvese jelentette fel, bosszúból, amiért a komponista másvalakit vett el feleségül.
A zeneszerző alkotóereje teljében van, ám sem papírhoz, sem tollhoz nem juthat hozzá. A rabok fejben sakkoznak, sőt kártyáznak. Ennek hatására a zeneszerző – fejben – egy nagy mű komponálásába kezd, amelyről tudja, hogy élete legfontosabb alkotása lesz. Ugyanakkor attól fél, hogy nem éri meg a szabadulás pillanatát, s így műve el fog veszni. A mű egy opera a szabadságról (vagy egy szimfónia, vokális betétekkel).
A zeneszerző betanítja cellatársait az egyes áriákra, illetve hangszerszólamokra. (Egyik a hegedű, másik a fuvola stb.) De anyját, feleségét, sőt még az őt beszélőn felkereső volt kedvesét is betanítja a szoprán, alt és mezzo szólamokra a láthatások alkalmával.
A kórus, illetve a nagyzenekar nem más, mint a rabok együttese a közös fürdések alkalmával.
A mű egyszer sem hangzik el a maga teljességében, csak – a komponálás menetében változó, variálódó – részleteket ismerhetünk meg. A mű kizárólag a zeneszerző fejében létezik mint egész. És bár arról álmodik, hogy legalább egyszer életre fog kelni a mű, ezt mindenféle körülmény gátolja. Előbb a fő szólam, a tenor kerül akasztófára, a basszus szabadul, és az új tenort, Forbáth Lászlót is kivégzik 1954. június 30-án, éppen napfogyatkozáskor.
Ezt követően, babonából, már senki nem vállalja a tenorszólamot. A komponista kénytelen átalakítani a művet. A zeneszerző cellatársai:
– Az egyik egyház – vélhetően a görög katolikus – úgynevezett földalatti püspöke.
– Öreg kommunista, volt munkaszolgálatos, elvtársi leszámolás áldozata.
– Ifjú kasszafúró, aki azért került a politikaiak közé, mert véletlenül a pártbizottság páncélszekrényét törte fel. Homoszexuális, kültelki vagány.
– Nagygazda, falusi tűzoltóparancsnok, aki nem akart beállni a kolhozba.
1955-ben új rab kerül a cellába: ő volt korábban a zeneszerző kihallgatója – és a többieké is –, különösen brutális állat. A zeneszerző ezt a kihallgató tisztet kéri fel a kétszer is kiesett tenorszólam betanulására. Így jutunk el a groteszk jelenethez, amelyben a volt ávós tiszt énekli a szabadsághimnuszt.
A volt nyomozótól tudja meg a zeneszerző – miután felesége értesíti, hogy elválik tőle –, hogy aki feljelentette, nem más volt, mint egykori kedvese. A zeneszerző képtelen elviselni a sokkot, rátámad a tisztre, ugyanezt teszik a többiek is, amire berohannak az őrök, és a zenészt félholtra verik.
A következő felvonásban a zeneszerzőt totális amnéziás állapotban látjuk, már szabadlábon.
Fokozatosan tanulja meg, hogy ki volt, s bár identitását visszanyeri, ez nem megélt, csak elsajátított identitás. Anyjától, rokonaitól, ismerőseitől szedegeti össze korábbi élete tényeit. Zongorahangolóként dolgozik, s mikor az egyik kiszabadult cellatársától megtudja, hogy milyen művön dolgozott a börtönben, megpróbálja újra megírni a szabadságszimfóniát. Ez azonban semmiképp sem sikerül neki; rájön, hogy a szabadságban nem képes írni a szabadságról. Ekkor megpróbálja összeszedni az egyes zenei részleteket a volt raboktól. Még a hóhérral is tárgyal. Ám a nagy művet nem tudja összerakni.
A következő felvonásban már Párizsban élő, világhírű komponistaként és előadóként találkozunk vele. Ekkor érkezik Párizsba koncertezni a volt kedves, aki őt börtönbe juttatta.
A zeneszerző felvásárolja az összes jegyet, tehát a teljes termet. A művésznő ezt hallván idegösszeomlást kap, le akarja mondani a fellépést, de végül anyagi és presztízsokokból nem meri vállalni a szerződésszegést.
A művész leül az üres teremben az első sorban, szemben a zongorával. Megjelenik a művésznő, és játszani kezd.
Az első tétel végeztével a zeneszerző feláll, legyint és távozik.
A művésznő egyedül marad, és önmagát a zongorán kísérve, előadja azt az áriát, amelyet a beszélőn tanított be neki a zeneszerző.

Szereplők:
Ottó, zeneszerző, 40 éves.
Forbáth, műszaki tisztviselő, 34 éves. (Tenor)
Szilárd, földalatti püspök, 45 éves. (Bariton)
Schneider, szocdem, 60 éves. (Tenor)
Öcsi, kasszafúró, homoszexuális, 22 éves. (Kontratenor)
Brandt, kihallgatótiszt, 50 éves. (Tenor)
Mihály, nagygazda, falusi tűzoltó, 55 éves. (Basszus)
Ottó anyja, 70 éves. (Mezzo)
Lola, Ottó volt kedvese, 25 éves. (Szoprán)
Mari, Ottó felesége, 25 éves. (Alt)
Csúcs Mátyás, hóhér, 50 éves.
Impresszárió.
Rabok, börtönőrök.
A szöveg 30 jelenetből áll, négy felvonásra tagolva, amelyek esetleg összevonhatóak. Jelenetenként átlagban 4 percet számítva, az előadás kétórás. A zenei tárgyú szövegrészek az előadás zenei rendezőjének együttműködésével véglegesítendőek.

I. felvonás
1. jelenet. Iroda. Kihallgatás. Brandt faggatja, ütlegeli és kínozza Ottót.
2. jelenet. Cella. Ottót belökik a rabok közé, akik sakkoznak, majd kártyáznak, fejben. Beszélgetés, ki kicsoda.
3. jelenet. Ottó fejében megszületnek a mű körvonalai.
4. jelenet. Ottó rábeszéli a cellatársakat a szólamok betanulására.
5. jelenet. Cella. Betanítás.
6. jelenet. Beszélő, Ottó anyja.
7. jelenet. Közös zuhanyozó. A rabok fürdése. Kórus.
8. jelenet. Schneider kivégzése. (Nagypéntek).
9. jelenet. Iroda. Kihallgatás. Ottó és Brandt.
10. jelenet. Beszélő. Lola, Ottó volt kedvese. Jön a feleség. Lola távozik.
11. jelenet. Beszélő. Mari, Ottó felesége.
12. jelenet. Cella. Forbáth betanítása. Két új rab érkezik.
13. jelenet. Közös zuhanyozó. A rabok fürdése. Kórus.
14. jelenet. Forbáth kivégzése. 1954. június 30., napfogyatkozás.
15. jelenet. Cella. Mihály gazda, a basszus szabadul.
16. jelenet. Cella. Nem vállalja senki Forbáth szólamát.

II. felvonás
1. jelenet. Új cellatárs: Brandt.
2. jelenet. Cella. Brandt betanítása.
3. jelenet. Közös zuhanyozó. A rabok fürdése. Kórus.
4. jelenet. Cella. Brandt a szabadsághimnuszt énekli.
5. jelenet. Cella. Brandt elmondja, hogy Lola jelentette fel Ottót.
6. jelenet. Cella. Verekedés.

III. felvonás
1. jelenet. Otthon. Ottó és az anyja.
2. jelenet. Öcsi lakása. Ottó és Öcsi.
3. jelenet. Zongorajavító műhely. Ottó és Lola.
4. jelenet. Kocsma. Ottó és az ítéletvégrehajtó.

IV. felvonás
1. jelenet. Párizsban. Ottó és az impresszárió.
2. jelenet. Párizsban. Lola és az impresszárió.
3. jelenet. Hangversenyterem. Ottó Lola koncertjén.
4. jelenet. Hangversenyterem. Lola egyedül.
VÉGE


Első felvonás

1. jelenet
Kihallgatószoba
Brandt: És most szépen írjon le mindent, s akkor kaphat egy cigarettát!
Ottó: Hogyhogy kaphatok egy cigarettát?! Nekem megvan a sajátom, azt adják vissza, nem kell a maguké.
Brandt: Hát ott még nem tartunk, hogy visszakaphatná a cigarettáját... vagy a szabadságát... De ha szépen mindent leír, ezzel könnyíthet a helyzetén.
Ottó: Miről írjak? Nincs mit írnom.
Brandt (ordít): Az istenverte reakciós, fasiszta, burzsoá, tőkés-földesúri nézeteiről, arról írjon! A népi demokrácia elleni izgatásairól! Imperialista rádiók híreinek terjesztgetéséről! Tudja azt maga jól, miért van itt!
Ottó: Nem tudom.
Brandt: De tudja. Na, írjon le szépen mindent!
Ottó (ír).
Brandt: Na ugye.
Ottó (átnyújtja a papírt): Tessék.
Brandt (elveszi, átolvassa, majd sötéten): Ottó, maga gúnyt űz a néphatalomból. Maga sérteget bennünket. Ezt nem ússza meg. Még egy esélyt adok magának, aztán másképp tárgyalunk. Láthatja, hogy mindent tudunk magáról. Mindent, amit a hazája, a szocialista államrend és a munkáshatalom ellen elkövetett. Erről írjon!
Ottó: Hazám ellen? Ellenkezőleg. Az operámat jövő héten mutatják be Londonban. Igazán feltűnő lesz, ha nem vagyok ott a bemutatón...
Brandt: Nem lesz ott, Ottó, efelől megnyugtatom, hogy nem lesz ott, hiába fenyegetőzik, és hiába bízik a reakciós barátaiban... Na, írjon le szépen mindent!
Ottó: Nincs mit írnom.
Brandt: Na nézze, akkor segítek magának. Akkor írja csak le szépen a barátainak és az ismerőseinek a nevét...
Ottó: Mindenkiét?
Brandt: A házmesterét talán nem... Hanem akikkel találkozni szokott, akikkel kapcsolatot tart. Na?
(Ottó hosszan mérlegel, majd néhány szót vet a papírra. Brandt közben három-négy petrezselyemgyökeret vesz elő a fiókjából, és élvezettel hámozni kezdi őket.)
Brandt (elveszi a lapot): Micsoda? Összesen három ismerőse van? Az anyja, a felesége és Kodály Zoltán? Nem szégyelli magát?
Ottó: Igen, őket kérném értesíteni arról, hogy itt vagyok. Hogy teljesen jogtalanul letartóztattak, és anélkül, hogy közölték volna velem, mivel vádolnak...
Brandt: Hűtlenséggel vádoljuk, Ottó, felforgatással, uszítással, ellenséges hírek terjesztésével, izgatással.
Ottó: Ne izgassa magát! Védőügyvéd nélkül egy szót sem szólok többet.
Brandt: No halljunk csak oda... Védőügyvédet hivatalból kinevezünk magának, Ottó... De ne felejtse, nincs az az ügyvéd, aki akkora segítségére lehetne, mint a saját őszinte megbánása és feltáró vallomása... Maga ugye zongoratanár?
Ottó: Zeneszerző vagyok és előadóművész.
Brandt: Zongorista... Na, jöjjön ide az ajtóhoz, Ottó... ne féljen, nem esik semmi baja... Most kinyitom az ajtót, látja, még ki is mehetne rajta, hazamehetne, ha nem lenne olyan makacs... No, tegye be szépen az ujjait ide az ajtórésbe... Csak nem képzeli, hogy ellenállhat?
Ottó: Megbolondult? Mit csinál?
Brandt: Fél, mi? Mondom, hogy semmi baja nem lesz. Most még. De figyeljen ide!
(Felveszi az asztalról a petrezselyemgyökereket, majd beilleszti őket az ajtórésbe. Egy rúgással tágra nyitja, majd behúzza az ajtót, amelynek elforduló éle összeroncsolja a petrezselymeket. Brandt kiemeli és odamutatja őket Ottónak. Az ajtófesték rozsdabarnára színezte a gyökereket.)
Ottó (elképedve nézi Brandtot): Hát maga...
Brandt: Látja Ottó, még a petrezselymet is véresre tudjuk facsarni, ha akarjuk. Na, ezen gondolkozzon most néhány napig, aztán visszatérünk a vallomására! Ez az utolsó esélye. És jegyezze meg: a népi demokrácia hamarabb leszámol az ellenségeivel, mint amennyi idő alatt egy ajtót becsuknak! Jani, elviheti az őrizetest.

Harmadik felvonás

26. jelenet
Az Ilkovics kávéházban
Csúcs Mátyás (Belép az ajtón, magas, barna ember, nyaka és feje egyetlen vonalat képez, fehér keretes fekete napszemüveget visel, óriási lapátkeze van.)
Ottó (felpattan) Ne haragudjon... Csúcs elvtárs? Hallottam, hogy ide szokott járni minden péntek délután.
Csúcs Mátyás: Találkoztunk már? Kihez van szerencsém? Ismerjük mi egymást?
Ottó: Nem tudom... én rab voltam még nemrégiben...
Csúcs Mátyás: Semmiről, ami a munkahelyemen történik, nem nyilatkozhatom. Viszontlátásra.
Ottó: De nem kell nyilatkoznia. Segítenie kellene. Én ugyanis elveszítettem az emlékezetemet egy... egy agyvérzés következtében.
Csúcs Mátyás: Erről én nem tehetek.
Ottó: Hát persze hogy nem, hát ez föl se merül. Kérem, hallgasson meg.
Csúcs Mátyás: Nem nyilatkozhatom. Sajnálom.
Ottó: Nem kell nyilatkoznia.
Csúcs Mátyás: Mit szeretne?
Ottó: Tud énekelni?
Csúcs Mátyás: Énekelni?
Ottó: Igen. Van hallása? Mikor gyerek volt, tanította-e az anyukája valamilyen dalocskára?
Csúcs Mátyás (eltöpreng): Anyukám, azt mondja?
Ottó: Igen, igen... akármilyen apró dallamra.
Csúcs Mátyás: Hát, nem tudom... (iszonyatos, fülrepesztő hangon):
Tente baba, tente,
Itt van már az este...
Ottó: Nagyon jó! nagyon-nagyon jó!
Csúcs Mátyás: Mit segít ez magának?
Ottó: Szóval nemrég még a börtönben voltam. Ahol maga az ítéletvégrehajtó.
Csúcs Mátyás: Én magát nem végeztem ki. Erre jól emlékszem. Ebben az egyben biztos lehet. Ha valaki esetleg kivégezte, az nem én voltam.
Ottó: Persze, hogy nem, persze. Tudja, én zeneszerző vagyok.
Csúcs Mátyás: Honnat szerzi a zenét?
Ottó: Na éppen ez az... Innen a fejemből.
Csúcs Mátyás (megfogja a tarkójánál Ottót): Innen?
Ottó (kényelmetlenül izeg-mozog): Igen-igen... Én dallamokat találok ki. És azt mások eléneklik.
Csúcs Mátyás: Há mér nem maga énekli?
Ottó: Mert én nem tudok... Egy kicsit tudok, de nem olyan szépen, mint maga, akit biztosan sokszor megdicsért az édesanyja, hogy olyan ügyesen elénekli, amire megtanította...
Csúcs Mátyás (elréved, elmosolyodik, aztán szerényen): Úgy gondolja?
Ottó: Persze hogy. De lássa, én úgy jártam, hogy ott bent, szóval maguknál, látja, kiengedtek, semmi baja velem az államhatalomnak, jóban vagyunk – szóval, amíg egy félreértés folytán odabent tartózkodtam... főúr, két korsó sört legyen szíves... ugye, meghívhatom? tehát azalatt írtam egy dalt. És azt a dalt én teljesen elfelejtettem, mert valamilyen rossz hírt kaptam... vagy valamibe belevertem a fejem, szóval mindegy... és valami elpattant a fejemben...
Csúcs Mátyás: Vagy valamibe beleverte?
Ottó: Igen, és azóta semmire, de semmire nem emlékszem. Kérem, segítsen nekem.
Csúcs Mátyás: A nevére sem?
Ottó: A nevemet most már tudom, mert megmondták, és újra megtanultam. Ugyanígy szeretném újra megtanulni azt is, amit ott bent írtam. Kérem, segítsen!
Csúcs Mátyás: Dehát én nem emlékezhetem arra, amire maga nem emlékszik, ha még magára sem emlékszem.
Ottó: Tessék?!
Csúcs Mátyás: Dehát én még magára sem emlékszem, nemhogy arra, amit már maga is elfelejtett!
Ottó: Ez teljesen így van... de okom van azt gondolni, hogy maga mégiscsak hallotta azt a dalt, amit írtam...
Csúcs Mátyás: Hol hallottam volna?
Ottó: Khm... hát tudja, hogy bizonyos emberek, ha úgy látják, hogy életük már nem lesz nagyon-nagyon hosszú... szóval, ha ilyenszerű érzésük van... mert mondjuk már ott állnak az akasztófa alatt... akkor van, aki elkiabál még egy mondatot...
Csúcs Mátyás: Az bizony így van.
Ottó: ...vagy elénekel egy dalt.
Csúcs Mátyás: Azt azért ritkábban.
Ottó: No de én mégis azt remélem... mit is beszélek... azt remélem, hogy ez a két ismerősöm...
Csúcs Mátyás: Mindjárt kettő?
Ottó: Rögtön megérti... szóval, hogy ezek esetleg pontosan ezt énekelték azon a bizonyos napon, amikor Önnel szerencséjük volt megismerkedni...
Csúcs Mátyás: Szerencséjük?
Ottó: Az egyik Schneider volt. Nagypéntek volt aznap, talán emlékszik, zúgtak a harangok, behallatszott kintről.
Csúcs Mátyás: Na és a másik?
Ottó: Arra talán még jobban emlékszik, mert éppen akkor volt napfogyatkozás... elsötétült fényes nappal az ég, ez azért elég feltűnő, nem? Nem ijedtek meg egy kicsit?
Csúcs Mátyás: Hogy én? Nem félek én az ördögtől sem.
Ottó: Na szóval, emlékszik rájuk?
Csúcs Mátyás: Igen.
Ottó (izgatottan): És énekeltek?
Csúcs Mátyás: Ugye, nem akar valamilyen államellenes dologba belerángatni?
Ottó: Hogy lehetne egy dallam államellenes? Amit nemrég írtak, és senki nem ismeri? Már az sem, aki megírta...
Csúcs Mátyás: Az egyikük énekelt.
Ottó: Melyikük?
Csúcs Mátyás: Nem mondom meg. Tudja, hogy nem nyilatkozhatom.
Ottó: Jó, akkor ne mondja meg! Csak az érdekel, mit énekelt, nem az, hogy ki. Emlékszik?
Csúcs Mátyás: Hát, hogy én azt most utána tudnám énekelni, aztat nem gondolom.
Ottó: Próbáljuk meg, ahhoz képest, amit ismer!
Csúcs Mátyás: Hogyhogy?
Ottó: Vegyük csak azt, hogy tente baba, tente...
Csúcs Mátyás: Igen.
Ottó: Ehhez képest próbáljuk modulálni...
Csúcs Mátyás: Jó.
Ottó: Na, akkor én éneklem, s maga intsen, hogy magasabbra vagy mélyebbre kell-e vennem a hangot... Ten-te...
Csúcs Mátyás: Magasabbra! A végét magasabbra!
Ottó: Ten-tee... így?
Csúcs Mátyás: Igen.
Ottó: Biztos?
Csúcs Mátyás: Nem biztos.
Ottó: Vegyük tovább! Ten-tee baba...
Csúcs Mátyás: Itten pedig lennebb! Mélyebben!

Sok idő telik el. Mi csak a két alakot látjuk, amint szemben ülve magyaráznak egymásnak, mutogatva, tátogva; közben besötétedik, kigyúlnak a fények, majd azokat is leoltják, a pincérek kezdik felrakosgatni a székeket az asztalokra.

Ottó (holtfáradtan): Na? most már megvan?
Csúcs Mátyás: Asszem... (Magában motyogva próbálgatja) Ten-tee...
Ottó: Na, akkor próbáljuk meg! Halljam!
Csúcs Mátyás: Megvan. Ez az. (Diadalmasan)
Ten-tee, ba-tente baba, ten-tee...
Ottó: Dehát ez az Internacionálé, baszd meg!
Csúcs Mátyás: Én nem tudom a címét.
Ottó: Akkor már sejtem, melyikük lehetett.
Csúcs Mátyás: Titkokat nem árulhatok el.
Ottó (letörten): Szóval ezt énekelte.
Csúcs Mátyás: Igen, amíg a nyakába nem tettem a... az izét.
Ottó: Azt a k betűset?
Csúcs Mátyás: Szolgálati tikokat nem árulhatok el.

 

Versek 2