FőoldalRÓLAMTanulmányok, esszékÁthidalható-e a megszakított folytonos kapitális szakadéka?

Áthidalható-e a megszakított folytonos kapitális szakadéka?

Parnasszus 2010/1.
53-57
Pécsi Györgyi: Írások és olvasások.
82-89
Szőcs Géza: Liberté 1956

Szőcs Géza a Liberté szövegét nem a magyar olvasóknak ajánlja. „Egyáltalán: nem is olvasóknak készült, inkább nézőknek. Olyanoknak, akik soha semmit nem hallottak 1956-ról, de talán még a magyarokról sem. Azt is lehetne mondani: a szerző egyféle nemes értelemben vett történelmi országreklámot, még inkább: nemzet-imázst próbál szolgálni e történettel, mely talán naiv, mint olykor magunk, és éppoly egyszerű, mint annyi minden, ami megesett velünk. „...tisztában voltam azzal is, hogy az akkor ősszel történtek mindmáig heves viták tárgyát képezik. E viták nemcsak az egykori ellenfeleket, de gyakran a hajdani barátokat is megosztják. Ebből az is következik, hogy sokáig kell még arra a műre várnunk, amelyben mindenki felismeri nemcsak 1956 ősze eseményeinek »történelmi igazságát«, de a saját, egyéni igazságát is." Az exponálás világosan jelzi, hogy méhkasba nyúl, aki ötvenhatról ír, s jelenleg alig képzelhető el egy olyan ötvenhatos mű, amely konszenzusos elvárásnak is megfelelve reprezentálná méltóképpen a magyar történelem egyik legnagyobb, s időben hozzánk legközelebb eső történelmi eseményét. Szőcs Géza tehát eleve lemond arról, hogy megfeleljen az efféle elvárásnak, jóllehet, jelzi, előbb-utóbb nyilván fognak – és meg is fognak – íródni ilyesfélék is.
Pillanatnyilag ötvenhat a magyar történelmi tudat legneuralgikusabb pontja. A rendszerváltozásig az 'eseményeket' részben teljes lefojtással, részben keresztbe hazudozással reagálta le a politikai hatalom és a társadalmi nyilvánosság. A rendszerváltozással úgy tűnt, megtörténik ötvenhat erkölcsi és politikai rehabilitálása, október 23-a bekerül a nemzeti pantheonba – ennek katartikus pillanata volt Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése; aztán elkezdődött az elhallgatott és elhallgatásra ítélt múlt kibeszélése, a maszatolásokkal, kapitális hazudozásokkal kreált múlt megtisztítása. De csak rövid ideig tartott, és felemás módon zajlott a rehabilitálás, mindenekelőtt elmaradt az ígért és várt nagytakarítás, 1994-ben pedig egy volt pufajkás ült a miniszterelnöki bársonyszékbe, ennek megfelelően az ötvenhatos múlt is újra átértékelésre került a hatalom által birtokolt nyilvánosságban – a társadalmi tudatban pedig fölerősödött egyfajta zavar, elbizonytalanodás. Nem kívánok részletekbe bonyolódni, tehát csak a végsummát mondom: a rendszerváltozás huszadik évében ott tartunk, hogy változatlanul ötvenhat a magyarországi társadalom szakítópróbája egyfelől, másfelől viszont a magyarországi társadalom a háta közepére kívánja ötvenhatot a hőseivel meg a hősi halottaival egyetemben. Ez a tudathasadásos állapot eszkalálódott a 2006. október 23-ai ünnepség abszurd forgatókönyvében és véghez vitt véres színjátékában: a hatalom rettegésbe és egyszerre karikatúrába fordította az ünnepet, lényegében lerombolta és szétzúzta a nemzet és a társadalom egyik legnagyobb mítoszát (és erkölcsi erőtartalékát) – mielőtt az voltaképpen megépülhetett volna.
Ötvenhat föl lett függesztve a magyarországi társadalom számára, mert nemzedékek kötötték meg a hamis alkut, hogy bár kortársai voltak az 'eseményeknek', elfogadták a pártaktíva direktíváját a helyes múltértelmezésről, mert nemzedékek nőttek föl úgy, hogy nem ismerték, nem ismerhették meg azt a félmúltat, amely közvetlen előzménye saját jelenüknek, és mert nemzedékek szocializálódnak a globalizálódó kultúra gyöngécske vizeiben úgy, hogy érzelmileg is egyre inkább távolodnak a múlttól, idegenednek el a történelmi látástól és mindattól, ami korábban tradicionálisan a hagyományt és hagyományos értéket jelentette stb. És akik konzekvensek maradtak ötvenhathoz? Akik – cselekvőként vagy rokonszenvezőként – élték meg a forradalmat, és megszenvedték a megtorlást, a hallgatás és a hazudozás éveit, és magukban mindig nemet mondtak? Pátosszal emlékeznek, és nem emlékezhetnek másként, nem azért, mert az emlékezés múltépítés, a múltnak ez a szegmense pedig még nincs megteremtve, hanem mert a valóságos tragédiák és sebek nem oldódhattak föl engesztelésben. Csakhogy – a mi korunk uralkodó beszédmódja az irónia, uralkodó látásmódja a deszakralizálás, a demitizálás, s ebben az értelmezői és nyelvi környezetben nagyon nehezen érvényesítheti a hitelességét az, ami csak pátoszos – mondjuk ki: könnyen válik anakronisztikussá. Azaz nemcsak múltunkkal szakadt meg a folytonosságtudatunk, hanem a nyelvi folytonosság is megszakadt.
*
Szőcs Géza Libertéje karcolhatja azok érzékenységét, akik ötvenhat teljes és őszinte erkölcsi rehabilitálására várnak, mert – részben – úgy tesz, mintha ötvenhat tulajdonképpen rendben volna a társadalmi tudatban, legalább is olyannyira eltávolítja a jelen sebzettségétől, hogy érzelmi kötés nélkül szemlélhesse és modellezhesse azt: színház a színházban, ötvenhattal rokonszenvező angliai egyetemisták könnyed, frivol, szellemes, vagány, a farsangi komédia és az operett elemeit is magába foglaló szórakoztató, gigantikus tablóban idézik föl az akkori eseményeket. A 'kihelyezett' játék résztvevőit nem köti sem a hazai konvenciók, sem a hazai elvárások összegubancolódott sokasága, számukra nem léteznek sem tabuk, sem kényes kérdések. A darab a legteljesebb – költői – szabadságban beszélhet tehát, csakhogy ezek az 'angol fiatalok' rengeteg mindent, és rengeteg apró részletet is nagyon pontosan tudnak ötvenhatról, semmiképpen nem az ő föltételezett 1958-as ismereteiket mozgósítja a mű – ahogy a szerző adja meg a kerettörténet idejét – hanem Szőcs Géza 1998-as ismereteit, ahogy a megírást datálja. A színpadra szánt mű szövegkönyve – librettója – jellegzetes szőcsgézás posztmodern szöveg, a nemzeti múlt, a nemzeti sorskérdések földolgozása ama paradigmus sorának újabb darabja, melyet korábbról a Kisbereki böszörmények (1994) illetve a Ki cserélte el a népet? (1996) című hasonló poétikájú és szövegszervezésű munkáival jelölhetünk. Míg azonban emezek múlt- és nemzetkarakterológiai megközelítései illetve értelmezései borzongatóan provokatívak, a műbeli eseményeket illetően akár fantasztikumba hajlóak voltak, a Libertében Szőcs Géza mindvégig ragaszkodik a – dokumentumok alapján megismert – történelmi tényekhez, és csak a tényeken belül engedi szabadjára a fergeteges játékot, bolondozást.
A gigantikus darab 132 rövid jelenetből áll, szereplői valós és fiktív alakok. A valós nagy- (Nagy Imre, Maléter Pál, Bibó István, Kádár, Malinyin, Andropov) és kis- (Csúcs Mátyás, Falábú János, Michael Korda) történelmi alakok szerepüknek megfelelően – költői átlényegítésben – jelennek meg. A darab lineárisan, krónikához illően követi az eseményeket, melyeket az újra és újra megszólaló korabeli rádióadásokból beemelt szövegfragmentumok fűznek össze illetve hitelesítenek. A valós, nagytörténelmi alakok részben erősen karikírozottak – mindenekelőtt a szovjet és a szovjetbarát magyar politikusok alakjai karikírozottak, illetve, maguk a szituációk, amelyben megszólalnak, zömmel ab ovo erősen karikírozottak. Nyilvánvaló, hogy Nagy Imre és a KGB-s Andropov között nem hangozhatott el úgy párbeszéd, ahogy a darab 3. jelenetében elhangzik („Nagy Imre: Andropov elvtárs – engem ne oktasson párthűségből. Én már akkor a kommunista párt tagja voltam – a szovjet kommunista párté! – amikor maga még az ábécét tanulta."), csakhogy – bár ugyanazon nyelvi modorban hangzik el – Kádár János meg nagy valószínűséggel ténylegesen is mondhatta Nagy Imrének, hogy „A párt számára a következő kérdés van, hogy egy szerencsétlen flótás vagy-e, aki áldozatul esett az ellenségnek, vagy pedig attól a perctől kezdve, hogy a munkásmozgalomba a lábad betetted, tudatos, konok és makacs ellensége vagy-e a mi mozgalmunknak. Ez az egyetlen kérdés" (9. jelenet). A mai nyelvi környezetben Kádár pökhendiskedése nem képes azt a dermesztő félelmet előhívni, amelyet a maga idejében előhívott – a mai olvasó egyszerűen csak röhög egyet: így ember nem beszél. Ezért emelkednek a finom irónia nyelvi síkjába a darab párbeszédei – ugyanis nagyon kicsi a különbség aközött, amikor a valószerű szólal meg karikaturisztikusan, és aközött, amikor a karikaturisztikus szólal meg a valószerű nyelvén. Ezen túl a Liberté frenetikus erejű és hatású nyelve a legkülönbözőbb nyelvi minőségek (irónia, pátosz) és nyelvi elemek sokféleségének játékosan-bolondosan egymásba játszott, egymásba tükröztetett variatív gazdagságából, a paratextusok és intertextusok pazar halmozásából épül. Az irónia és a pátosz váltakozásának graciőz ritmusa, illetve a vendégszövegek virtuóz alkalmazása teszi dinamikusan izgalmassá a darabot; a vendégszövegeket, paratextusokat nagyrészt föloldja ugyan a szerző a Jegyzetekben, de például a Nyugati pályaudvaron játszódó 127. jelenet leplezetlenül pátoszos vendégszövegének pontos határát csak a Cseh Tamás dalát ismerő tudja, vagy korántsem biztos, hogy a 114. jelenet kis betétdalánál is vendégszövegre gyanakodnék az olvasó, lehet, jellegzetes szőcsgézás szakasznak véli (én például annak véltem). „Még egyszer hosszan visszanézünk. / Fejünk felett az őszi ég. // Nézd meg, Hazám, így elmenőben / Nem mi? Hát ki volt itt e nép?"
Hogy a szerző 1958-ba és Angliába helyezi a Liberté 'színház a színházban' tér–idő koordinátáját, egyáltalán nem kell komolyan vennünk – azt viszont, hogy olyanoknak írta, „akik soha semmit nem hallottak 1956-ról", igen. Pontosabban: olyanoknak, akiknek nincs személyes, megrendült érzelmi kötődésük ötvenhathoz, vagy még pontosabban azoknak, akik az új, globalizációs kultúrán szocializálódtak, s akik számára a posztmodern eklektikus, kevert, ironikus, pátosztalanított nyelve és látásmódja a természetes kommunikációs forma, s akik a nemzet mégoly tragikus szimbolikus eseményéhez is csak ily módon találnak utat. Egyszerűbben szólva: Szőcs Géza megpróbálta kor-szerűen újraértelmezni és olvashatóvá tenni ötvenhatot, áthidalni azt a szakadékot, amely az új (ironikus) és a régi (pátoszos) világlátás, világ- és múltértelmezés között föloldhatatlanul távolinak tetszik.
Az áthidalást különös, impozáns eklektikusággal éri el a szerző. A darabban a valós, a valószerű, a valószerűsíthető és a fiktív, sőt a blődli látszólag szeszélyesen csapongó asszociációkban követi egymást, illetve szeszélyes rend szerint keveredik egymásba. Roppant széles, eklektikusan sokféle a mű kulturális akciórádiusza is (Dantétól, Arany Jánostól, Jókai Mórtól József Attilán, Molnár Ferencen, Szabó Lőrincen, Németh Lászlón át a Piros a vér a pesti utcán antológia szerzőiig), nem egy bizarr módon szervesül a Libertébe: mint a Szőcs Géza – és nemzedéke és kora – olvasmányélményéből átvándorolt groteszk figura, a darabban a józsefvárosi vagy ferencvárosi kocsma csaposává lett, elprolisodott szovjet hős, Gasztyello kapitány, vagy a kazah sivatagból idevezényelt szovjet katona, az Ajtmatov remekműve (Az évszázadnál hosszabb ez a nap) tevéjének nevét viselő Förgetes Edigej, vagy Illés Béla meg Moldova György ötvenhatról szemenszedett hazudozásokat tartalmazó regényeinek szereplői. Utóbbi kreálmánya Válent Mihály, aki – a Jegyzetből tudhatjuk, nem egyedüli reprezentánsa a Kádár-kor szocialista embereszményének – félelmetes, egyúttal szánalmasan nevetséges korlátoltsággal szolgálja a párthatalmat, akárcsak a Nép Barátja („Válent Mihály: Megyek, hogy lelőjem apámat, ezt a vén fasisztát... Kádár: (szórakozottan): Én is... Válent Mihály: Mit Ön is, Kádár elvtárs? Kádár: Én is megyek, hogy én is lőjem le... Válent Mihály: Az én apámat? Kádár: Igen... nem... az enyémet...).
A darab történelmi menetébe ágyazódik egy, az ifjúsági kalandregények (közelebbről Pocahontas történetének) logikája szerint szövődő bájos románc, a kíváncsisága által idevetődött angol Susan és az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet katona, Pável között. Ez a románc – túl a műfaji és a kor trendjéhez igazodó követelményeken, ti. hogy egy valamire való műben szerelemnek lennie kell – összetett funkcióval bír: szimbolikusan jeleníti meg a múlt lezárásának és a népek engesztelő megbékélésének a vágyát, és hogy az emberség mindig megelőzi az alattvalói magatartást, illetve ez a románc a létmegértés síkján teszi föl a kérdést, ki vagyok én, vagyok-e én stb. Nagyon fontosak az ember körülményei, történelmi lehetőségei, de nem feledhető, emlékeztet a szerző, hogy az emberben a körülményektől függetlenül is ott vannak a lét nagy kérdései, amelyekre szintén választ kell keresni. Pável dalában: „Volt-é anyja az Atyának: / volt-e nékem nagyanyám? // kérdi olykor önmagától / Isten egyszülött fia. // Eredeti-é az élet? / Avagy tán csak kópia? // Ki lakja az Én ruháját? / s meg kell majdan halnia?" (84. jelenet). A történetszál, noha szervetlennek, még inkább mesterkéltnek tűnhet éppen egy ötvenhatos darabban, mégis kulcspozícióval bír: ezt a szerelmet ugyanis nem érinti sem a karikatúraszerűség, sem a groteszk, és mentes marad az iróniától is. Amikor 33 év után (mint a mesében, ekkor ér véget az átok), 1991-ben Florence ismét eljön Budapestre, és a kávézóban Adakaléval kínálja a pincér, amely Ada Kaleh-re, Jókai Senki szigetére emlékezteti, az asszony zokogni kezd, mert a Történelmet rehabilitálhatja az utókor, de az elveszített szerelmet és a személyes élet veszteségeit semmi nem kárpótolhatja, és nem rehabilitálhatja.
A pocahontasi románcot, a tragikus véggel záródó idillel bájos mesét nem érinti az irónia – s a Libertében részben ez teremt egyensúlyt a rosszak (Kádár és a szovjet elvtársak) karikaturisztikus és a jók (Nagy Imre, Maléter, Bibó) pátoszos, de legalábbis nem deszakralizált megjelenítése között. Szőcs Géza nagyon ingatag határon egyensúlyoz a darabban, hajszálon múlik, hogy paródiába, bohózatba forduljon a történet egésze, vagy sematikussá szűküljön (emitt a jók, amott a rosszak): ugyan a Liberté alaphangja az irónia, de az irónia ötvenhat 'pozitív' alakjait nem érinti. Nagy Imre, Maléter, Bibó, Falábú Jancsi, Orvos, Gazda stb. nem egyszer kerülnek ironikus, groteszk vagy karikaturisztikus szituációba, de a leglehetetlenebb szituációban is megőrzik személyük integritását (a szerep a komolyságot). Ők konkrét történelemben élnek, konkrét célokért küzdenek – Florence és Pável nem a történelemben, inkább Isten tenyerén élnek, s közelebb vannak az éghez, mint a földhöz. A 'jó' ötvenhatosoknak is, bár egy világhatalom ellen indultak harcba, nem az ellenség (szovjetek, és szovjetizált kommunisták) legyőzése a céljuk, hanem a világrend helyreállítása. Az Ima az elesettekért és különösen az Istenkép... című versbetét éppúgy a világrendbe, és az isteni oltalomba kapcsolná be – nem az ötvenhatosokat, hanem – minden magyarokat, ahogyan Florence és Pável szerelmét már valóságosan is 'bekapcsolta': „Mihozzánk álruhában / hisz nagykabátja nincsen / eljár egy titkos vendég / és az a vendég Isten. // Arcmása úgy világít / mint víz alatti emlék: / képmásunk Istené volt, / Isten volt az a vendég. /.../ egymást váltják az ezredek, / lyukas zászlókat fúj a szél; // mindez övék és mindez ők, / a felhők és a felkelők / és a kopárszik sarja ők. // Virrasztok én és őrzöm őket / míg tízezer év eltelik / hisz énnekem ez annyi csak / mint hajnaltól reggelig."
*
A szerző a Liberté színpadi szövegéhez igen terjedelmes jegyzetet fűzött. A jegyzet, lábjegyzet nem szokatlan, ha az irodalmi mű olyan kifejezéseket tartalmaz, vagy olyan jelenségre utal, amelynek jelentése még a feltehetően értő olvasó számára sem evidenciális. Szőcs Géza olyanoknak ajánlja művét, „akik soha semmit nem hallottak 1956-ról" – okszerű tehát, ha pazar utalásait, egyáltalán a történéseket, még az alaptörténéseket is értelmezi, 'elmeséli', hogy a mű gazdag és sokszínű jelentését dekódolhassa az olvasó. Csakhogy itt másról van szó, és kockáztassuk meg: ezek a jegyzetek szerves részei a Libertének, a színpadi mű, mint kifordított kabát, itt a jegyzetekben fordul színére. A Liberté valós történelmi hátterét színházi előadásban a rendezés szimbólumokkal, látvánnyal, mozdulatokkal, gesztusokkal érzékletesen elmeséli – a szövegkönyvet olvasó személy viszont csak a maga ismeretére hagyatkozhat. Szőcs Géza nemcsak egyszerűen értelmezi a szövegkönyv adott pontját (idézet, utalás, szituáció), de többnyire igen részletesen, az adott ponthoz csak lazán illeszkedő szövegkörnyezetet is fölidézi, máskor meg bizonyos dilemmás megállapításokat részletezően is kifejt. A Jegyzetekben a szerző nem annyira költőként viselkedik, mint inkább történészként, kutatóként, és nem állít mást, mint hogy a Liberté könnyed, frivol, szellemes, vagány, a farsangi komédia és az operett elemeit is magába foglaló szórakoztató, gigantikus tablójának a műben megteremtett költői világa természetesen érvényes – de ez a költői világ részleteiben is és egészében is a dokumentálhatóan valós történelmet meséli el. Olvasástechnikailag a főszöveg és a jegyzetek közti lapozgatással persze megnehezíti a befogadó dolgát, viszont az olvasó cserébe történelmileg is – Szőcs Géza személyes olvasatában – teljes képet kap ötvenhatról. A szerző számára az ugyanis fontos, hogy konkrét ismereteket is közöljön, átadjon. Ötvenhat nem egy esemény a magyar történelemből, hanem személyes emlékezetének, önmeghatározásának, identitásának fundamentális része. A jegyzetekkel és a darabhoz lazábban, de ötvenhathoz szorosabban kapcsolódó Függelékkel együtt kötetté szerkesztett Liberté 1956 könyvét Szőcs Géza gyönyörű esszével zárja. Babits nyomán kérdezi: Hol van a haza és mekkora – a válasza: „ki állíthatná, hogy az embernek csak térben van hazája? Sokan közülünk 1848-ban élnek, az a hazájuk, másoknak a kuruckor, vagy a betyárvilág, vagy Mátyás ideje. Az én időbeli hazám 1956 októberétől 1989 Karácsonyáig tart, én annak az országnak vagyok az állampolgára."
„Játszani, s a játék titokban holt-súlyossá komolyodik" – írta Szilágyi Domokos. A Liberté kezdetén az olvasónak úgy tetszik, a költő csak játszik, bolondozik, tótágast állítja a világot – de a játék, a költészet könnyed eleganciájában ezúttal is, titokban, holt-súlyossá komolyodik, és áthidalja azt a szakadékot, amely korunk két uralkodó beszédmódja, a pátoszosan mitizáló és a cinikusan demitizáló pólus között éktelenkedik. A híd nem a kettő között, hanem magasan fölötte ível – érvényesen és hitelesen, a kor nyelvén beszél korunk egyik alapkérdéséről, megtalálva azt a megszólalási módot, amellyel a múlt és a jelen közötti szakadást föl lehet(ne) oldani.

(Irodalmi Jelen Könyvek, 2006)

 

2010
Kritikák 2