FőoldalRÓLAMTanulmányok, esszék[Szőcs Géza-fejezet]

[Szőcs Géza-fejezet]

Szőcs Géza (1953)

„Isten a van s a nincs között
s a gumiban is létezik."*1

„jelen van bennem valaki, valaki idegen"*2

Szőcs Géza az úgynevezett harmadik, „nyelvkritikai" pozíciója révén radikálisan elkülönböződő Forrás-nemzedék képviselőjeként is azt a tradíciót fogalmazza újra, egyedien, melyet a transzszilvanizmus megtartó eszméje éltet – ezáltal a költő a „nemzedékfölöttiséget" is újrateremti.
Másfél évtized alatt (1974 –1989) kiteljesedett költészete elválaszthatatlan a költő politikai-ellenzéki szerepvállalásaitól, sorsprovokációitól, szamizdatos tevékenységétől.
Költői énprovokációjában Isten mint Isten szimbóluma van jelen, idegenségének hatalmi képzeteit nem az én ontikus magánya, hanem a totalitárius rendszer semmítése ellen fordítja.
Te mentél át a vízen? című Forrás-kötetében*3 érzékenyen vetődnek fel a lételméleti kérdések, de a későbbiekben már nem az ontikus „ki vagyok" problematikája szubsztancializálja a Szőcs-lírát.
Szőcs első könyvében mindazonáltal a jelenvalólétet és annak perpetuumként felfogott időbeliségét (halhatatlanságát) csak az ég–föld archetipikus bináris oppozíciójához való visszatérésben teszi elképzelhetővé:

„kint – érzed-e – mintha sóhaj vagy lehelet
inogna ég s föld közt mint a lélek"*4

A quetzalcoatli koporsókészítő című opuszban nem a heideggeri értelemben vett lét kinnlévőségeként jeleníti meg a halált, még kevésbé exitusként. A szubjektív idealizmus pozíciójából indul az archaikus ember és a posztmodem ember azonos létparadoxonára irányuló reflexió, anélkül, hogy transzcendenciaélményt feltételesítene e létparadoxonban.
Testiségének (incarnation) Gabriel Marcel-i filozófiai dualitást tulajdonít: a „test vagyok-e, avagy testből vagyok-e" ambiguitása alig hagy kétségeket afelől, hogy Szőcs költői képzetei csakis a második kérdést tekinthetik válaszba foglalhatónak, azaz csakis a testből vagyok szubjektivista választása képezhet lehetőséget az én elmondhatóságára. És ez már sajátos önelrejtettségben: transzcendenciaprobléma.

„A halál idegen tőlem, mert a léten kívül esik,
létem idegen tőlem, mert adatott nékem,
halálom nem az én halálom,
mert létem nem az én létem.

Jaj, ki is vagyok én, magasságos hét menny,
beéjjeledik és ég rajtam a házam –
száraz ingem lesz nekem a föld."*5

A vers jungi megközelítésben az őseink földjével való participation mystique dimenziójához juttat el.
A modern szubjektum tudatos fantáziái pszichoanalitikai megvilágításból is rokonságot mutatnak az archaikus ember képzeteivel, ilyen értelemben a (poszt)modem ember sohasem tudja meghaladni önmagát, megismerése minduntalan és kényszerűen visszaszólítja eredeti, fundamentálontikai kérdéséhez: tudatos fantáziáinak megértése csak mitikus képzeteinek megértésével együtt válik énkonstituáló hatalommá.
Blénesi Éva Szőcs Géza-monográfiájában*6 hasonló úton jut el a költő mítoszteremtéséig; Blénesi Ernst Cassirerre hivatkozik, aki az önfelszabadító emberről értekezik; amit a pszichoanalitikus tudomány „vágytörekvésnek" nevez, nem más, mint az önfelszabadítás, az énprovokáció különös, alkotói modus vivendi-je. „Az emberi kultúra egésze leírható úgy – mondja Cassirer –, mint az ember folyamatos önfelszabadításának folyamata."*7 Cassirer ebből a folyamatból nem zárja ki a vallást, ahhoz hogy megfogalmazhassa magát a hatalmat, és az „eszményi" világot, amelyek – feltételezésében – ént konstituálhatnak: „A nyelv, a művészet, a vallás, a tudomány különböző fázisai ennek a folyamatnak. Az ember mindezekben egy új hatalmat fedez s mutat föl – azt a hatalmat, hogy képes felépíteni a saját világát, egy »eszményi« világot."*8
Szőcs vágytörekvéseiben, önfelszabadításaiban mindazonáltal nem a lét és a létező eszményi világát keresi, hanem a saját idegenségét, abban a szofista gondolkodásmódra emlékeztető paradoxonban, hogy ami saját lehetne, az ab ovo adatott az énnek (ergo az én nem rendelkezik immanens hatalommal), ami viszont elvétetik az ily módon kreált éntől, még az sem volt, soha nem lehetett és nem lehet az övé, hiszen rajta kívül esik.
A költői énprovokációban ugyanakkor látensen ott munkál a léthiány-képzet (tulajdonképpen Isten helyét foglalva el), anélkül hogy a költő az én transzcendálhatóságáig jutna el. Az egzisztenciálfílozófiai semmi tölti itt ki azt a teret, amelyben a szubjektum reflektál valakire, aki nem ő, de azonosítható másvalaki sem, idegent teremt tehát; az idegenség konstituálása révén ricoeuri őmagaságát (ipséité) hozza kérdezési helyzetbe, s ezáltal hatalmi képzeteinek helyzetébe:

„rólad senkinek
nem juthat eszébe, hogy valami közöd lehetne a halálhoz"*9 – zárja El nem küldött levél című versét.
A hermenetika kérdése ezen a ponton a következő: a kezdet verseinek szorongásos-tragikus látásmódjából, mely nélkülözi Istent, miért és miképpen nem a költői én tragikus létszemlélete alakul ki?
Lyotard nem tekinti az elméleti apátiát depresszív állapotnak*10 – ebből a pozícióból könnyűnek tűnik megválaszolni a kérdést, és részben megválaszolható is, de a probléma sokkal összetettebb, hiszen köztudomásúan a hetvenes évek végén, a nyolcvanas években ölt orwelli méreteket a ceauşista abszurd, az „elméleti apátia" ebben a korszakban már nem csak az értelmiségi elit „privilégiuma", hiszen a romániai diktatúra már nem csak a szellemi létezést hozza vészhelyzetbe, hanem (gazdaság)politikájának csődjéből adódóan az állampolgárok legelemibb anyagi szükségleteit sem tudja már biztosítani.

Szőcs Géza hetvenes és nyolcvanas évekbeli versei (és emberi magatartásmodellje: szamizdatos tevékenysége) éppen a lyotard-i hajthatatlanságot igazolják: vágytörekvései, önfelszabadításai egyszerűen nem képesek a jeremiád hangjain szólalni (bár ez is hatalom, nem pusztán szótörténés, hiszen provokatívan irányul a semmítés ellen!), hanem vitális, önmagát mindig felszabadító beszédet involválnak. A szubjektumot elméleti apátiájából ekkor közösségének kollektív emlékezete menti ki. Sőt, minél fenyegetőbb a politikai metanarratíva, annál hajthatatlanabbnak mutatkoznak az alkotó idegenségtudatának hatalmi képzetei.
A költő a huszonegyedik század költőit szólítja meg, a vers eszkatologikus látomásként indul:

„Huszonhatodik századbeli hazám költői, akik ezt, amit mondok
csak mint nyelvemléket fogjátok olvasni, ha fogjátok
látszunk-e nektek, láttok-e tisztán? vagy ezt a kort is

füstfüggöny-cafatok takarják majd el, dörgésrétegek
akna lába fölrúgta homoktölcsér, ejtőernyősök
szakadt, égett rongyai, mint támolygó, nyomorék selyemsárkányok az égen
bombavetők földbe süppedő csigaházai, mint mérhetetlen csizmaszárak
..........................................
És a tenger tragikus temetése, és a
nyolc méter magas, életbe vágó darvak, akik őrt állanak a parton
és a fennsík, ahol a roncs betört reflektoraiban
fehér rablódarazsak és esővíz

és lehet, hogy nyakigláb akasztófák sora a Sétatér mentén
...........................................
szögesdrótok a színház udvarán és barikádok a Malom utcában
...........................................
mert szitakötő-fejét arcához nyomja, közelről
városunk szemébe bámul a pusztulás"*11

Az apokaliptikus képeket a vers következő soraiban filmszerűen vágja el a tudatos alkotói cezúra, hogy a szimbólumképződés keletkezési feltételeinek ne szabhasson önkényesen kijelölhető határt a többségi román népet is sújtó, a kisebbségi magyarságot létében fenyegető politikai metanarratíva, hanem a sajátként felfogott idegenségpozícióból teremthessen transzszilvanista-messianisztikus beszédhelyzetet a szubjektum. A messianisztikus beszédhelyzet naiv, szenvelgő, önmitizáló anakronizmusnak tűnik a posztmodem gondolkodás számára, de a költő és értelmezője, értelmezési módszere, a hermenetika ezt másként látja, hiszen a nietzschei „szabadság valamitől" és „szabadság valamire" fogalmi konstrukcióiba nemcsak a szellemi autoritásoktól való függés és elszakadás, hanem a mindenkori én sajátnak képzelt önfelszabadító hatalma is bele van kódolva; az, hogy az én bele tudja írni magát a szabadságba – és semmi másba –, még akkor sem, ha nem autoriter rendszerrel áll szemben, tehát posztmodem helyzetében is. A szimbólumok ontogenezise pedig – Ferenczi Sándor is figyelmeztet rá – nem feltétlenül és nem minden esetben szűkíthető ahistorikus individuáció-problémára: „(...) a szimbólumkeletkezés feltételeit a hasonlatképződés feltételeivel általában ne azonosítsuk, hanem a hasonlatképződés e különleges fajánál különleges keletkezési feltételeket keressünk (kiemelés: B. T.)"*12
Szőcs Géza szimbolikájának feltételeit a romlékony történeti idő „adományozza", a költő ezért fordul vehemensen a „szabadság valamire" megváltás-képzeteihez:

„De nem pusztul el a város, akárhogy is!

Ezt a földet, ezt a megviselt országot
akárhány idegen talp tapossa is
akárhány idegen mancs tépázza is
dobálják akárhány halottal
ismét a kutakat tele
ha lehetetlen lesz is megint a források
fölé hajolnod, mert a vízből
nem a te arcod néz vissza rád – és az ekével felforgatott temetők
és a lovasszobrok melléig érő tűzvész –
így is, úgy is
elkotródnak az országrontók"*13

Szőcs Géza – poézisének kiteljesedése folyamán – akként „felejti el" az ontikus problémát, hogy idegenségképzeteinek hatalmát „a szabadság valamitől" paradigmatikus szituáltságából abba a „szabadság valamire"-dimenzóba helyezi át, ahol énje számára – úgy értékeli – nagyobb, áttörhetetlenebb hatalommal szembesülhet, ez pedig a politikum hegemóniája, mely bizonyos pontjain még inkább irracionálisnak, értelemellenesnek, de mindenképpen kiszámíthatatlanabbnak mutatkozik, mint az a hatalomkérdés, melyben az én a végtelennel szemben vagy a végtelenben állíthatja vagy tagadhatja őmagaságát:

„jelen van bennem valaki, valaki idegen; de ne gondolj rögtön tudathasadásra; pusztán csak érzem, hogy személyiségem egyszer csak átfedődik: hirtelen tudomást szerzek valakiről, aki ugyancsak én vagyok.
Mintha néhány évtized múlva valaki, egy felismerhetetlen vagy majdnem-felismerhetetlen, különös Kolozsváron az én életem élné. Így igaz ez, tartsd akár lélekvándorlás-megszállottságnak, hülyéskedésnek vagy bárminek; érts meg jól: az illető nem olyan, mint én, hanem én vagyok."*14
A „valaki idegen" – Szőcs Géza az Ellenpontok*15 egyik mentoraként, szerzőjeként, terjesztőjeként „a második nyilvánosság" romániai megteremtésében vállalt feladatot. „Az ELLENPONTOK – írja Molnár János, aki lelkészként, íróként maga is szerzője, alakítója volt a folyóirat szellemiségének – szamizdat folyóirat, melynek első számán az 1981 decemberi, utolsó (kilencedik szám – B. T.), már Magyarországon kiadott számán az 1983 januári dátum szerepel, Erdély kultúrtörténetének sajátos színfoltja. Megjelenésekor a szenzáció erejével hatott."*16 Az ELLENPONTOK munkatársai az alkotó értelmiségi réteg szociolektusát „beszélő" magyar és román csoportok intrakulturációs módozatait keresték, hiszen a folyóirat, mint írja Molnár „nem kívánt megállni a nemzetiségi sérelmek feltárásánál, az asszimiláns állampolitika leleplezésénél, hanem tovább lépve a kommunista ideológia antihumanista jellegére, romboló természetére is rámutatott, és rokonszenvezett a román ellenzéki megnyilvánulásokkal (kiemelés: B. T.)."*17 A dialogizáló, nem metaforikus értelmiségi szociolektus szétfeszítheti a metanarratíva határait, ezt bizonyítja az ELLENPONTOK története is: „A lap figyelemmel kísérte a kelet-európai politikai, vallási ellenállás számára elérhető megnyilvánulásait. [...] Nemzetközi visszhangja és hatékonysága elképzelhetetlen lett volna a magyarországi ellenzék, és a nyugati emigráció hathatós támogatása nélkül. [...] Mindezeket egybevetve bizonyossággal állítható, hogy az ELLENPONTOK egyedi színfoltja az 1945 utáni magyar kultúrtörténetnek, sajátos megnyilvánulása a kelet-európai ellenzékiségnek, Romániában pedig egyedül képviselte a második nyilvánosságot (kiemelés: B. T.), ha nem is tökéletesen, és mindössze egy évig."*18 Szőcs Géza sorsát sorozatos házkutatások, kihallgatások, üldöztetések, letartóztatások kísérték, majd „házi őrizet", s ami különösen tragikus: megnemértettség, sőt gyanakvás bizonyos irodalmárok részéről*19, egészen a költő 1986-os kényszerű nyugati kivándorlásáig. Nemcsak Molnár János könyvéből (beszélgetések a szamizdatosokkal, barátaikkal, ismerőseikkel, valamint szerzői töprengések, kommentárok) rajzolódik ki a politikai metanarratíva hatalma és az alkotó hatalmi helyzete között meghúzódó drámaiság, hanem – és tanulmányom szempontjából főként ezért hangsúlyos – Szőcs Géza Az uniformis látogatása című, 1986-ban New Yorkban megjelent kötetéből is. A szerző a megjelenés pillanatában legalábbis alkotói életműve modelláló részének tekintette azokat a konkrét politikai szövegeket, amelyeket egyébként külön válogatásban hozhatott volna nyilvánosságra.
Hermenetikai kérdés, hogy milyen költői hatalmi módokon terelte el magáról, irányította el magától ez a valóban provokatív beszéd a cenzoriális figyelmet, miközben költészet maradt?
Élet és egyetlen, a diktatórikus Romániában alkotó magyar költő esetében sem teremt olyan szerves egységet, mint Szőcs Géza esetében. Nem pusztán azért, mert bármely teoretikus (irodalomelméleti) hatalom–morál vitát újranyitja, hanem mert azt az elméleti közhelyet, miszerint a mű is „írja" szerzője életét, olyan új, kifejezetten küldetéses jelentéstartalmakkal gazdagítja, melyek formai nóvumaik révén a modernség, a posztmodemség pozícióiból fellebbezik meg a vallomás kényszere alatt létrejött foucault-i szubjektum anonimitását:
„Délutánonként nap mint nap célba lövök: készülök a párbajra. Sokat gondolok rád. Tudom, hogy őrültségnek tartod ezt a párbajt. Azért, mert olyan ez, mintha a százfejű sárkányt hívnám ki. Én egyedül vagyok, úgyszólván fegyvertelenül; ők pedig?
Ők pedig sokan vannak, erősek, sok a fegyverük, gátlástalanok és arcátlanok, pökhendiek és gonoszak, és az idő nekik dolgozik.
Annak, hogy kihívtam őket, semmi értelme.
De mégis: így kívánja meg a...
Le sem írom azt a szót."*20

Szőcs lírai univerzuma jelentette a legnagyobb kihívást a politikai metanarratíva számára, ugyanis idegenségképzeteinek hatalmát különböző történelmi korokba, vizionált utókorokba, valamint azonosított vagy eltájolásukban is azonosítható helyszíneken váratlanul és „szabadon" átjáró énjei révén a cenzoriális megfigyelés számára „nyomtalanul" képviselte, miközben végig a Nicolas Abraham-i mitikus emléknyomon haladt.*21
A költő Indián szavak a rádióban című versét William Least Heat Moon indián származású költőnek dedikálja, aki 1985-ben, Budapesten nyilvános fórumon, hivatalosan tiltakozott Szőcs Géza házi őrizete és elhallgattatása ellen. A történeti abszurdra a költő megtalálja a maga abszurd válaszát – arra a képtelenségre, amit a metanarratíva produkál, egy nyilvánvalóan megvalósíthatatlan, imaginárius alternatívát „nyújt": a saját történését visszavetíti a 19. századba, és anélkül, hogy azonosságot vindikálna önmaga és Petőfi között, mégis nyitva hagyja azt a lehetőséget, hogy a két idegenség találkozási pontjai énprovokációt eredményezzenek:

„Az indiánok nem hagynak cserben minket.
Mások igen, de ők nem hagynak cserben minket.

Ha tudták volna, mi is lesz Segesvárnál
– dehát nem tudták, mi lesz Segesvárnál –
biztosan eljöttek volna ők is,
egyesek tudták volna, hogy jönnek ők is;
Bem apó, jönnek az indiánok, mondták volna,
egy reggel Bem apónak ezt mondták volna:

a Bering szoroson át
a Bering szoroson át
indián lovascsapat érkezik,
áttör egész Szibérián,
átvágja idáig magát
segítségünkre jő –"*22

Barátom találkozásai olyan költőkkel, akiket meggyilkoltak s akiket mártírköltőknek is neveznek című versében az énprovokáció már leszámolt azzal, hogy a közösség védelmező hatalmára építhessen, mégsem szolgáltatja ki a sajátot a „hűlő időnek", hanem krisztológiai helyzetet vindikál idegenségének:

„Az első őszi hajnalon
azt mondta őrző angyalom,
induljak el, csak önmagamban bízva,
föl Északra, mert így vagyon megírva.

Mert megjött a nap, amely
a tócsák bőrét ráncolja, összehúzza, mint
hűlő idő hűlő arc vizét."*23

Rejtőzködő énjei ugyanakkor egyre inkább őt magát leplezik le, azért hogy revelatorikusan fedhessék fel. A kolozsvári költő 1975 októberében nem véletlenül ír levelet éppen Burgosba, Angel Otaeguinek:

„Angel Otaegui tudd meg ugyanarra a bölcsődalra aludtunk el mi ketten
Anyám rejtélyes baszk altatóéneket dúdolt nekem ma is emlékszem
............................................
Angel Otaegui jut-e eszedbe
ez az ének ott Burgosban igen? zöld nyersselyemmel telt
üsttel alszol el s a kaszárnyabörtön celláinak falán
vadszőlő parázslik mikor ezt dúdolod magadban
s gondolsz-e arra hogy Európa másik
sarkában mellén ugyanezzel az énekkel alszik valaki aki tudja
hogy forradalmárnak
és baszknak születni Spanyolországban
bizony nem életbiztosítás"*24

A direkt üzenet, a hangvétel egy pillanatra elbizonytalanít azt illetően, hogy a programatikus írás valóban csak „nyelvemlék", szociológiai látlelet, kordokumentum vagy ennél több: a létezés arctalanságát (il y a) lévinasi egyértelműséggel megfellebbező személynek az idő extázisain túlmutató, maradandó költői beszéde. Szőcs Géza azon túl, hogy finom, áthallásos, szürrealisztikus képekkel „szövi" át az egyértelmű szemantikát, belső hangokat szólaltat meg, sajátos lírai montázsokkal „ellenpontozza" a szociológiai, társadalomlélektani üzenetet – ráírja a poiesziszt a korábbi gondolati struktúrára:

„A megélesedett szem
iszonyodva látja, mint úszik át a kaszárnyaudvar kövei fölött lassan
az ólom. A torkolattűz, mint a fegyver csövébe tűzött
vöröses virág."*25

A vers mai, hermenetikai olvasata többszörösen is igazolja a tudatos költőt: a 21. század endista apologétái továbbra is a semmítést választják, amikor a másikkal „találkoznak", mintha ezzel az én aktusát celebrálhatnák. A költő bevonulhat imaginárius posztmodernségének tudatába, ahonnan expulzálhatja a történelem jeleit, de létezése a jeltelenné tehető Másik szemszögéből nem imaginárius, nem fiktív, hanem reális – az iseri kategóriák ekként konvertálhatók az alkotóra. És mivel létezése reális, aligha fordulhat el a Másik kérdéseitől. A romániai magyar tragikus költészet a tragikus korszakban nem ezt teszi.
Szőcs Géza költészete, idegenségképzeteinek hatalma nem csak egy konkrét történeti korszakhoz köthető, amelynek abszurd volta 1989-ben, a romániai diktatúra bukásával, a Fukuyama által vizionált történelem végével megszűnt volna (és ettől a ponttól fogva az az írásmód is semmítődhetne, amely protestáló magatartásmodellt követel), hanem ahhoz az univerzális költői ellennarratívához is, amely művészi realizáltságánál fogva az egyetemes szellem védőbeszédébe íródik:

„A golyó már félútnál, árnyéka
vele tart, védekezőn
felemelnéd kezed, de tudod, mire megrebbenne,
a golyó már odaér, ujjnyi távolság választja el
mellkasodtól fényképen ez az ezredmásodperc
olyan lenne, mintha léghajócska lebegne mellednél,
mintha darázs."*26

A mitologikus-szimbolikus látásmódok látszólag eltávolító és közömbösítő alakzatai hordozzák Szőcs írásművészetében az aktuálpolitikai és reaktivizálódó politikai szemantikával telített gondolatokat. A poétikai rejtjelek szokatlan kettősségének asszociatív íve, a beszédmód mondhatni frivol intellektuális könnyedsége is megtévesztő lehet(ett) a szolemnitást kereső naiv (cenzoriális) olvasat számára. Az archaizmusok és a „kor-szerű" szavak avantgárd retorikus alakzatokba való tudatos rendezése, nonsalanszos elegyítése, váltogatása egyszerre jeleníti meg a költő egyértelmű, leleplező állásfoglalását a metanarratívával szemben (az értőknek), és a hermetikus (a tömegek számára l'art pour l'art-ként értelmezhető), ludikus költői dimenziót.
A Ballada és környéke népmonda-feldolgozásaiban az én elidegenedését, valaki énné történő metamorfózisának folyamatát a rettenet „beillesztett filmkockái" töredékességükben is szemléltetik:

„Megreccsennek eresztékeikben a
kedves kicsi repülő szerkezetek,
a halott fürjfiókák, akik még
csak egyszer repültek s akik most
lehozták magukban a kemence-
lapra a magasságot, megsül,
megpirul, majd megszenesedik
torkukban az ének, ahogy forog-
nak lassan, sercegve; mint a
Mályva bíborfoltja a későnyár
sárga füvei benőtt serpenyőjé-
ben"*27

A represszív rezsimek a valóságos létforma látszatát biztosítják az alkotó szubjektumnak: az ellenállás metaforicitásának jogát, ceremoniális, rituális gesztusait, „mintha" – mondhatjuk Iserrel – a költői-váteszi megnyilvánulás esélyeit tennék lehetővé számára.
Szőcs Géza alkotói énképzete, mivel nem az egzisztenciálfilozófia végtelenségében keresi magát, hanem a konkrét, történeti pillanatban, mintegy mentesül ontológiai „tudathasadásának" stigmájától (hogy a végtelennel szemben csak végesként koncipiálhatja magát), és paradox módon az a félelmetes tér és idő válik „szabadságává", amely ugyanakkor eltéveszthetetlenül pontos határvonalakkal zárja körbe:

„Indián testvérem, nekünk már rezervátumunk sincsen.
Gettó, bantusztán, rezervátum jól fogna sokszor, egyik sincsen."*28

A költői énprovokáció ugyanakkor folytonos kitörési kísérlet ebből a pontosan körülhatárolt „szabadságból", egyben egyetlen adekvátnak tűnő válasz a történeti abszurdra. Szőcs világszemlélete mégsem zárul be ebbe a „válaszba".
Lucien Goldmann következő, nyugtalanítóan elmés sziporkája továbbgondolásra, terminológiai vitára, sőt elméleti polemizálásra adhat okot: „Ugyanaz a világszemlélet különböző századokban különböző funkciót tölthet be: lehet forradalmi, apologetikus, konzervatív, vagy dekadens."*29
Az ellenállás költészete forradalmi, amennyiben az illegitim uralmat kérdőjelezi meg, apologetikus, amennyiben egy kisebbség létérzését tudatosítja, konzervatív, amennyiben az egyéni és közösségi eszményeket nem dekonstruálja, de nem is fetisizálja, dekadens, amennyiben az elfojtást, a számkivetettséget apatikusan hordozza, mai du siècle-ként vagy spleenként retorizálja.
A költő Születésnapomra című versében mindezen jegyek megtalálhatók, már a konkrét, egyértelmű utalások szintjén is, de semmiképpen sem mondható el, hogy Szőcs világszemléletének goldmanni disztributív attribútumai lennének:

„Ma 32 lettem én is.

És mennyi van még hátra?
beleolvad a számítás
a sűrű éjszakába.
..............................
Forgolódik a gumibot,
álmában rám emlékezik:

a gumibot is aluszik
s a társadalmi tudat is:
máma már nem hasad tovább

Hibátlan rímekben ragyog
e versnek belső, égi mása.
Az éjszakában megbúvik
az erkölcs napfogyatkozása.

Szemedben fű nő, kedvesem,
árnyék vetül reája:
látásodban a félsz füve
és geometriája."*30

A költő világszemlélete azonosságokat mutat a versben megidézett elődökével is: Petőfi, József Attila, a Horatiust idéző Radnóti, Illyés Gyula, valamint a kortárs Balla Zsófia következő sorával: „Ahogyan élek, az a hazám."*31 Szőcs Géza úgy teremt kánont, hogy revitalizálja azon költőket, akikhez meglehet puszta ittléte, jelenvalóléte (Dasein) köti, verse egyetlen megidézett költő formavilágával nem rokonítható, sőt – összességében – végérvényesen kioldódik a József Attila-i indítás- és záráskerettől. A meglévő tragikumhoz keres előzményeket, ami önmagában könnyűszerrel végrehajtható szellemi kutatási művelet a magyar irodalomban, ám ő ezeket organikussá teszi, hermenetikai egységgé rendezi. Olyannyira sajátjává lényegíti a különböző korokból, indulatokból és sejtetésekből származó vendégszövegeket, hogy az elődök újraélnek, de egyben deperszonalizálódnak költői beszélyében. „Egyszerű" pastiche-ként induló verse szuverén alkotássá rendezi, költi magát. Sajátos módja a költők újrafelfedezésének is. Egyértelmű üzenet a hermeneutáknak: a tradíción kívül az ő szövegeik sem létezhetnek, más hagyományba sem íródhatnak, hiszen a szellemnek egyetlen – önellentmondásos, tehát igaz és izgalmas – története van. Nincs két – a szó platóni idea-világából, de akár hegeli tradíciójából konceptualizálható – szellem. A szellemet az epithetumával – a szellemiséggel, eszmeiséggel, hatástörténeti irányultsággal, morális kodifikációkkal – azonosítani, összetéveszteni, azt jelentené, hogy az epithetum maga a dolog. A szellemtörténeti viták nyilván az epithetum nyomvonalain folynak, hiszen a szellem mindmáig transzcendenciaként kérdezhető.
A költő a közösségiség ethoszából, abból a felelősségből merít, ami a megtartó ethosz legfőbb kritériuma, világszemlélete nem tölthet be semmilyen más aktuális, a kor igényei szerinti funkciót, csak azt, amit a hagyomány mint képviseleti erő mond neki, és amelyhez énje hozzáadja magát. A goldmanni vélekedés nem számol azzal, hogy David Hume már a 18. században hipotetikus jellegűnek minősítette az antikvitás etikáját, és hangsúlyozta, Hobbes vélekedésével ellentétben is, hogy az ember nem mentes a történelmi, társadalmi kötöttségektől, sőt, mintha azon célokra teremtetett volna, amelyek a társadalomban valósulnak meg.
Ezeket a célokat pedig pontosan látja a költő, és ugyanúgy értelmezi, mint megidézett elődei tették:

,A napfogyatkozás sötét
ernyővel földet ér.
De ébred
a mértankönyvben
egy másik féle tér:
szabadabb távlatú
és igaz mértanú
amelyben van tavasz
és nincsen vértanú."*32

A vers a homo moralis problematikájának nyit értelmezési teret. Hume etikája előtérbe helyezi a közérdek iránti szimpátiát; az önérdek indíttatására kialakított erény ideája az emberi természet változatlansága okán a közérdekiség szférájában igazolódhat. A 20. századi kiszorító, totalitárius rendszerek hangoztatják, de nem ismerik el azt a társadalmi struktúrát, amelynek fenntartása nagyobb érdek, mint a hatalmi elit egyéni érdeke. A diktatúra megsemmisíti az egyéni és a társadalmi érdek hasznosság-alapú egybeeséséről vallott hume-i, locke-i szabadságelveket is.
A politikai-társadalmi valóságtól való távolmaradás meghasonulásait még ez a korai liberális eszmekör sem hozhatja olyan megértési szituációba, amelyben az alkotó passzivitását abszolválhatná valamely indíték, az egyéni jóindulat, netán a szingularitás erkölcsössége.
Goldmann világszemléletről beszél, anélkül, hogy érzékeltetné: a világszemlélet alakító szubsztanciája az eszmény. Huizinga 1935-ben a kor „kulturális bajainak diagnózisát" az eszménytelenségben állítja fel, egyben az egyén primátusára kérdez rá: „minden kultúra törekvést zár magába. Kultúra annyi, mint irányítottság, és az irány mindig egy eszmény felé vezet. Méghozzá egy eszmény felé, mely több az egyén eszményénél: a közösség eszménye felé.[...] Lehet az eszmény társadalmi jellegű is: becsület, tekintély, hatalom, nagyság, de mindez mindig csak mint a közösség tulajdona."*33
A költői műalkotás a hagyománytörténés részeként „tartja fogva" az alkotót. A transzszilvanista hagyomány pedig azt az egységes világszemléletet továbbítja, amely közösségi eszmén alapul (ezt az eszmét nem érzékeli Goldmann). A romániai magyar költők világszemlélete nem alkalmazkodik rugalmasan azokhoz a funkciókhoz, amelyeket különböző korokban másként tölthetne be. Vállalja idegenségét, mert nem akar a meta- narratíva által kihirdetett identitásba asszimilálódni, performerként. Ezért létezhet hatalomként, mert nem adja fel azt, amit képzetei révén sajátnak tekinthet.
Ana Blandiana három, kifejezetten ellenzéki hangú, 1984-es keltezésű versét*34 Szőcs Géza fordításában olvashatjuk – a nyitódarab magyar címe: Én azt hiszem.

„Én azt hiszem, növényi nép vagyunk,
Egyébként honnan ez a csönd
Mellyel a lombtalanítást várjuk?
Honnan a bátorság
Hogy rábízzuk magunkat az álmok csúzdájára
Majdnem halálunkig
Azzal a biztonsággal
Hogy képesek leszünk
Újra megszületni?
Én azt hiszem, növényi nép vagyunk –
Ki látott valaha
Föllázadni egy fát?"*35

Blandiana verse az egyén lázadásaként értelmezhető, de a költő a saját szabadságát csak olyan körülmények között látja megvalósíthatónak, ha a közösség, amelyet képvisel, szabad. A költői énprovokáció huizingai módon a közösség tulajdonának tekinti a szabadságeszményt, hiszen a kollektív idegenség hatalmi képzeteit kéri számon teljesen megfélemlített és passzivizálódott közösségétől.
John Stuart Mill a szabadságról írott, 1859-es megjelenésű esszéjében eleve megkérdőjelezi azt, hogy a vélemény magánvagyon lehet; a 20. századi autoriter társadalmak működési mechanizmusaira vonatkoztatva még erőteljesebben érvényesek gondolatai. A romániai tragikus költészet tragikuma ebben a momentumban is kifejeződik: a küldetéstudatát felismerő én beszéde akart akarással sem képes csak introvertáltságából meríteni, hanem a „mi-tudathoz" fordul. „Ha a vélemény olyan magánvagyon volna – olvashatjuk Millnél –, mely csak tulajdonosa számára értékes, s élvezésében zavarni valakit egy egyén magánsérelme lenne csupán, akkor is volna értelme mérlegelni, hogy kevés vagy sok emberen követték-e el a sérelmet. Ám ha korlátozzák egy vélemény kifejtését, abban épp az a különlegesen rossz, hogy az emberi nemet rabolják meg, az utókort éppúgy, mint a kortársakat, s az eltérő véleményűeket még jobban, mint az egyetértőket. Mert ha a vélemény helyes, megfosztják őket az alkalomtól, hogy igazságra váltsanak egy tévedést, ha pedig helytelen, nélkülözni kénytelenek egy majdnem ekkora nyereséget, hogy tudniillik élesebben és elevenebben észleljék az igazságot azáltal, hogy az megütközik egy tévedéssel."*36
Werner Söllner sem magánvagyonként értékeli a saját véleményt; ezért helyezi a nagypénteki Nagy Csendbe a közösség elhallgattatásának tragikumát:

„ha a Nagy Csend megérkezik az abszolút Nagypénteken
ha többé nem kérdeznek titeket
és ha már nem is jöhettek kérdésbe"*37

Szőcs Géza, akárcsak Werner Söllner, a lévinasi erkölcs tudatosságával fordul a semmítés ellen, hiszen számára sem létezik húsvétvasárnap, húsvéthétfő – pusztán a romániai magyar tragikus költészet nagypénteke:

„Innen sem föltámadás nincs sem exhumálás"*38

[Jegyzetek]
1 Szőcs Géza: Születésnapomra. In Szőcs Géza: Az uniformis látogatása. New York, 1986, Hungarian Human Rights Foundation, 128. p.
2 Szőcs Géza: [Tudod te, kedves...] In Szőcs Géza: Párbaj avagy a huszonharmadik hóhullás. Kolozsvár–Napoca, 1979, Dacia. A könyv oldalszámozás nélküli, a szerző mintegy ezzel is jelzi egységét; 23. p. – B. T. megj.
3 Szőcs Géza: Te mentél át a vízen? Bukarest, 1975, Kriterion. [Forrás sorozat].
4 Szőcs Géza: A világsólyom szeme. In Szőcs: Te mentél át a vízen? 5. p.
5 Szőcs Géza: A quetzalcoatli koporsókészítő. Uo. 42. p.
6 Blénesi Éva: Szőcs Géza. Pozsony, 2000, Kalligram.
7 Uo. 8. p.
8 Uo. 8. p.
9 Szőcs Géza: El nem küldött levél. In uő: Te mentél át a vízen? 81. p.
10 Lásd a Lyotard-okfejtést stúdiumom Hermenetika című fejezetében.
11 Szőcs Géza: Kérdések a XXVI. század költőihez. In Szőcs Géza: Kilátótorony és környéke. Bukarest, 1977, Kriterion, 74. p.
12 Ferenczi Sándor: A szimbólumok ontogenezise. In Pszichoanalízis és irodalomtudomány. 168. p.
13 Szőcs Géza: i. m. 74–75. p.
14 Szőcs Géza: Tudod, te kedves...sorral nyitó, cím nélküli prózaversének részlete. In uő: Párbaj avagy a huszonharmadik hóhullás. A kötetben nem szerepel oldalszámozás, az idézett versrészlet a 23. oldalon olvasható – B. T. megj.
15 Az Ellenpontok története egyben Szőcs Géza politikai ellenzéki szerepének, meghurcoltatásainak a története. Vö. Molnár János: Az Egyetlen. Az ellenpontok és az ellenpontosok története. Szeged, 1993, szerzői kiadás.
16 Molnár: i. m. 6. p.
17 Uo. 6. p.
18 Uo. 6. p.
19 Szőcs Kompromittálódás 1. című versének szerzői mottója az általános megfélemlítettségből adódó bizalmatlanság tragikumát láttatja, a költő történelmi-társadalmi idegenségét: „– Egyikféle suttogás: »Te, nem gyanús neked, hogy Szőcs Géza megint szabadlábon van? AZOK UTÁN?« – Másikféle suttogás: »...Ha pedig nem dolgozik NEKIK, úgy biztosan egyfolytában megfigyelés alatt áll – akkor meg ezért nem tanácsos szóba állni vele.« (Jólfésült kolozsvári irodalmárok véleménye, 1983)" In uő: Az uniformis látogatása. 16. p. Lásd ugyanebben a kötetben a Kompromittálódás 2. (18. p.), Kompromittálódás 3. (20. p.), Kompromittálódás 4. (23. p.) című verseinek szerzői mottóit.
20 Szőcs Géza: Ezt a levelet 1979-ben írom majd neked sorral nyitó, cím nélküli prózaversének részlete. In uő: Párbaj avagy a huszonharmadik hóhullás. 29. p.
21 Vö. Abraham: A burok és a mag: a freudi pszichoanalízis tere és eredetisége. In Pszichoanalízis és irodalomtudomány. 298–311. p.
22 Szőcs Géza: Indián szavak a rádióban. In uő: Az uniformis látogatása. 56. p.
23 Szőcs Géza: Barátom találkozásai olyan költőkkel, akiket meggyilkoltak s akiket mártírköltőknek is neveznek. In uő: Kilátótorony és környéke. 19. p.
24 Szőcs Géza: Levél Burgosba, Angel Otaeguinek. Uo. 68. p.
25 Uo. 69. p.
26 Szőcs Géza: Levél Burgosba, Angel Otaeguinek. In uő: Kilátótorony és környéke. 69. p.
27 Szőcs Géza: Ballada és környéke. (A szakállas farkas.) Népmonda-feldolgozás II. Uo. Itt specifikusan 57. és 59. p.
28 Szőcs Géza: Indián szavak a rádióban. In uő: Az uniformis látogatása. 56. p.
29 Goldmann: Le dieu caché. 30. p.
30 Szőcs Géza: Születésnapomra. In uő: Az uniformis látogatása. 128. p.
31 Vő. Szőcs Géza Születésnapomra című verséhez fűzött megjegyzésével. Uo. 131. p.
32 Szőcs Géza: Születésnapomra. In uő: i. m. 128. p.
33 Huizinga: A holnap árnyékában. Korunk kulturális bajainak diagnózisa. 32–33. p.
34 A Blandiana-versek az Amfiteatrul című bukaresti folyóirat 1984/12-es számában jelentek meg, a publikálást komoly hatalmi retorziók követték, melyek eredményeként az egyébként közérthetőségre számító művek kézírásos és írógépeit formában nagyon gyorsan ismertté váltak országszerte – a kollektív idegenség hatalmi képzeteit szubsztancializálták.
35 Ana Blandiana: Én azt hiszem. Ford. Szőcs Géza. In uő: Az uniformis látogatása. 143. p.
36 John Stuart Mill: A szabadságról. Fordította Pap Mária, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta Egyed Péter. Bukarest, 1983, Kriterion, 65–66. p.
37 Werner Söllner: A beszédfordulatok elkötelezettsége. Ford. Ritoók János. In Önkihallgatás. 85. p.
38 Szőcs Géza: Kompromittálódás 1. In uő: Az uniformis látogatása. 17. p.

 

Regények 1