FőoldalRÓLAMTanulmányok, esszékSzőcs Géza: Kilátótorony és környéke

Szőcs Géza: Kilátótorony és környéke

Bukarest, 1977, Kriterion Könyvkiadó, 74 p.

Szőcs Géza Kilátótorony és környéke című könyvében a versírás közösségi, kultúrateremtő szerepe kerül előtérbe, s a költő ettől kezdve mindig a kilátóról körbenézőt, a felejtéssel, pusztulással szemben állót, a múlt és jövő közötti folytonosság megtestesítőjét jelenti. Ennek a gondolatnak az ironikus továbbvitele A vendégszerető…-ben szereplő Memphisből jött költő című vers. Az új ciklus A mélyrétegek versének sorai pedig a Kilátótorony és környéke című kötetre utalnak vissza: „zápor mossa a föld alatt / a ledőlt lebontott kilátót”.

Szőcs Géza második verseskönyvének címadó szimbóluma, a kilátótorony, egy jóval későbbi gyűjteményes kötetének (A vendégszerető avagy Szindbád Marienbadban, 1992) A mélyrétegek című versében mint „eldőlt, s lebontott kilátó” és „kilátótorony a föld alatt”, vagyis az eredeti értéktartalmakkal ellentétes minőségeket hordozó, negatív szimbólumként jelenik meg. Sőt már egészen korán felbukkan egy elszigetelt kép erejéig az első →Forrás-kötet (Te mentél át a vízen?, 1975) egyik versében: „görbe fafogú vaslétra visz az égbe itt / szalad fel néha a vasmacska, hogy horgonyként / szakadjon bele /a fekete kemény mederbe / amelybe a föld folyik” (Az író és a kerekek). A „fafogú vaslétra” jelzős szerkezet elsődleges jelentésén, a „sín”-en kívül rendelkezik egy elvontabb jelentéssel is. Ősképe, a „fából vaskarika” kifejezés, a mindennapi nyelvhasználatban is a paradoxon legelterjedtebb jelölőjeként ismeretes. A vers fontos üzeneteként tételeződik, hogy bizonyos esetekben csak az ellentétességen alapuló gondolkodás révén vállalkozhat a költő a valóság lényegi megragadására. A szimmetrikusan ellentett kettősségű formamegoldások is az ellentett polaritású gondolkodásséma kifejezői, amelyet a költő az emberi létben alapvetően meglévő dualizmus pólusaiként tárgyiasít, és abból rajzolja ki az emberi lét behatároltsága és öntörvényűsége közötti ellentmondásosságból fakadó erővonalakat.

A költő már az első verseskönyvében is él az ellentett szerkezetű gondolkodás adta lehetőségekkel, amely a második kötetben már a kötet egészére kiható, formateremtő elvévé válik, és a benne szereplő versek ciklusba rendezését is meghatározza. A kötet első részét a Mi a vers? című verselméleti tanulmányt megelőző három ciklusa alkotja, ahol az I. A 75-ös utazások, a II. A chilei fűszereskert, a III. 5 vers 74-ből, tulajdonképpen mintegy előkészíti a költő kérdésfelvetéseit, amelyben kiemelt szerepük van a III. ciklust megelőlegező verseknek (A sakktábla; Mit csináltál az űrhajóval!; Felicián). A IV. 75 vége, az V. A sírhely mása, a VI. A 76-os utazások, a VII. A forradalmárok vacsorája, majd a kötetzáró VIII. ciklus címadó verse, Az otthagyott horgony visszautal a költő első kötetében szereplő Az író és kerekei fő motívumaira a Szent Anna tó krátere és az otthagyott horgony, a vasmacska révén. A kötet negyedik oldalán azt olvashatjuk, hogy „Ajánlom ezt a könyvet az ejtőernyősöknek és a hattyúknak.” Ez a III. ciklus Tölgylevélpohók és Folyófüszender című versében önidézetként újra előfordul, hogy aztán a Bennem, mint kőgörgeteg című versben egy fontos mozzanattal bővítse a költő a vers értelmezési lehetőségét az „ejtőernyős” és a „hattyú” jelkép kontrasztos szétválasztásával: a dedikáció a determináltság és az öntörvényűség egymásnak feszülő minőségeit hordozó létmódot fejezi ki.

Az utolsó ciklus mottójában mintegy összegződik a kötet verseinek a két szerep szembesítéséből adódó mondanivalója, és ez előlegezi meg a „hattyú”-szerep funkcióváltását, egyúttal előkészítve a Swanmask (Hattyúálarc) című alciklust.

A Szőcs Géza-versek sajátos jellegzetessége az álarc mögé bújás, az alakoskodás. Legmeghatározóbb alakmásai a hattyú (Swanmask. Walking along a streamside) és a farkas (Ballada és környéke), de az utazás, a játék és a mítoszteremtés ugyanúgy alapeleme Szőcs Géza szimbolikus értékvilágának, mint a Mi a vers? című esszében költői programként megfogalmazódó analógiás világlátás.

A játékos nyelvteremtés, az alakmások próteuszi szétjátszása Weöres Sándorral, míg az analógiás látásmódja Hamvas Bélával, szellemtörténeti érdeklődése Várkonyi Nándor transzcendentális kultúrafelfogásával rokonítja a költőt, de a Kassák Lajos ihletésű avantgárd montázstechnika és a konstruktivizmus hagyományaira építő képi szemlélet is tetten érhető költészetében. Nemzedéktársai közül a Bretter-iskola képviselőire, Egyed Péterre és Tamás Gáspár Miklósra a költő többször is utal. Költői képalkotói módszere Lustig Walentin szürrealisztikus képzőművészeti alkotásaival mutat rokonságot.

A Kilátótorony és környéke megjelenésével fokozatos esztétikai értékrend váltás jelei mutatkoznak a költő további műveiben, amelynek mozgatója az alkotás középpontjába állított költői én autonómiája és az identitáskeresés. E szemléleti változás felerősítette a heterogenitás mozzanatát, mintegy felszámolva a modellteremtés rendszerelvűségét. Helyére pedig a rendszerbe nehezen integrálható, önmaga egyedi-történeti létét felfokozottan átélő és megformáló, „felszívó-felhalmozó” jellegű költészet kerül, ami így az önteremtés nyelvi aktusát valósítja meg.

Irodalom:
Blénesi Éva, Szőcs Géza, Pozsony, 2000, Kalligram Kiadó.
Lázok János, Miért nyávognak a vasmacskák?, Korunk, 1978/7.

 

Publicisztika 1