FőoldalRÓLAMTanulmányok, esszékSzőcs Géza: Limpopo

Szőcs Géza: Limpopo

Budapest 2007, Magvető, 246 p.

Szőcs Géza életművében különös színfoltot képez a ~ című regény, amely egy sok irányba utat nyitó műként értelmezhető. Műfajilag a korábbi rövidpróza-kötetével mutat rokonságot (Kitömött utcák, hegedűk, 1988). De előfordul, hogy egy régebbi művét, az Indián szavak a rádióban című versétgondolja tovább, amelyben még a bujdosó fejedelmekre és Csaba királyfira is találunk utalást. Találkozunk még újraértelmezhető és kiegészített önidézetekkel is a Puszták népe, Az albatrosz átszáll Kocsárdon, vagy a Passió című műveiből. Többször idéz az író Tompa Mihály A gólyához című verséből, beépíti Benyovszky Móric legendás alakját, és bőven merít saját magánmitológiájából is.

A posztmodern próza technikai sajátosságait alkalmazó kerettörténetbe való ágyazottság, a sok kultúrtörténeti utalásrendszer önmagában még nem tenné izgalmassá a regényt, ha már az első perctől nem élne a szerző egy leleménnyel, hogy önmagát is szereplővé teszi. Megszámozza, majd lefordítja a talált szövegeket, megteremti a játékteret a szerepszétjátszáshoz, utalva arra is, hogy a szerzőség fikcióbeli szereplehetőség is egyben. Az emberi természetben már ősidőktől ott lapuló zsigeri ösztönökre apellál tudatosan a szerző, amikor a regény kezdő színterében felkínálja az olvasónak a titkok felfedésére való lehetőséget. Ritka szavak bennfentes használatával lepi meg, mint amilyen a könyv címadójául szolgáló Limpopo: eredetét tekintve egy afrikai folyó, egyben a regény főhősnőjének, a strucckisasszonynak is a neve. A beavatottá válás sejtetése lélektani eszköz, az író az olvasót ennek révén elcsábítja és cinkosává avatja, hogy aztán a regény cselekményét arra a tág regiszterű fikciós szálra fűzze fel, amely teret enged a legkülönbözőbb stíluseszközök kipróbálásához. A nyelv előtti nyelv megteremtésének kísérletéhez, a szavak képi-mágikus erejének és hangzásbeli effektusának a kipróbálásához, a roncsolt nyelv használatához, a tér- és idősíkok merész váltakoztatásához. A 86. fejezetben például a Limpopo forrásvidékén találjuk magunkat, bepillanthatunk egy elveszített ablakon, ahol egy párnákat varró asszonyt pillanthatunk meg, aki kétféle hímzést készít: „Az egyik Stanley és Livingstone doktor találkozását ábrázolja az őserdőben. A másikon a Kilimandzsáró vulkán 2420. évi kitörése látható. A lángoló tájban struccok és erdélyi magyarok menekülnek” A 96. fejezetben viszont egy 2399-ben zajlódó kísérletről olvashatunk, amelynek során a kolozsvári magyarokat áttelepítik egy olyan városba, amelyet a Kilimandzsáró „csú-csán” fognak felépíteni, míg a kolozsvári házakba szuahéli népesség költözik. Mindkét idézett kép ugyanolyan bizarr és abszurd, mint amilyen tájidegen csak a strucc lehet egy alföldi farmon.

Az író William Least-Heat Moonn-nak, annak az indián származású költőnek ajánlja regényét, aki kiállt érte, amikor 1985. november 15-én a budapesti Kulturális Fórum résztvevőjeként felszólította a román kormányt, hogy a költőket tekintse nemzeti kincsnek. Vélhetően az olvasónak nem nehéz felismernie a korlátok közé kényszerített, állatfarmon tengődő madár, és a szabadságától megfosztott, házi őrizetre ítélt költő orwelli sorsa közötti analógiás helyzetet. Mindez a Limpopo strucckisasszonyára vonatkoztatva megtestesítőjévé válik annak az abszurditásnak, amelyhez maga a struccság, vagyis az önnön alkati adottságaiból fakadó paradoxon együttesen szolgáltat alapot. Ezért is válhat a regénybeli feszültség egyik fő forrásává az, hogy a madárhoz eredendően a szárnyalás és a szabadság képzete társul, míg Limpopo a maga repülni és énekelni tudása hiányával éppen ennek az ellentétét testesíti meg.

A regény Limpopo és társainak az életét követi 118 feljegyzésen keresztül, amely a szerzői magyarázat szerint eredetileg 151 lett volna, de 33 „vagy ki tudja mennyi” elveszett belőle. Egy belső fejlődésút követésére hív a szerző, amelyet Limpopo tesz meg az önismerettől az önteremtésen keresztül az önmegvalósításig, és a prófétaság kipróbálásáig. A korlátok közé szorítottság az extenzív kiteljesedés lehetőségétől ugyan megfosztja Limpopot, de egyúttal az intenzív kiteljesedés és a fölfelé való törekvés keresésére sarkallja. Ezért is kapnak kitüntetett szerepet a regényben a transzcendens tartalmak is, mint amilyenek az iszlám misztika hiedelem- és szokásrendszerét alkotó szufizmus, valamint aziráni, buddhista és keresztény elemekből vegyített, szinkretista vallás, a manicheizmus, vagy kifejezetten a lélekről szóló 16. fejezetben a madár–lélek és a strucc–ember alakjainak áttűnése egyik létmódból a másikba.

A regényt mégsem a gazdag rétegzettsége teszi olvasmányossá, hanem a megformálás játszi könnyedsége.

Erudíció és játékosság dinamikus egyensúlyt alkotva egészítik ki egymást a Limpopo szövegtestében, és miközben a szerző filológusi alapossággal jelöli meg, hogy ki mindenki fedezhető fel vélhetően a találtszöveg felmenői között, aközben egy pillanatra sem feledkezik meg a nyelvjátékokról sem.

Blénesi Éva, Limpopo és Xanadu avagy a strucckisasszony regénye a végtelen programokról, Parnasszus, 2010/Tavasz, XVI.évf. 1. 43-52.

 

Irodalom:

Bogdán László, Rókák és struccok (Átfogó), Korunk, 2007/6.
Demeter Zsuzsa, Struccfantom-vonatok Kocsárdon, Helikon, XVIII. Évf./24 (494) dec. 25.
Mikó Imola, „Mi a jóúristent keresünk mi itt?”. Szőcs Géza: Limpopo – avagy egy strucckisasszony naplója, Jelenkor/ 2.

 

Beszédek 1