Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves kollégák!
Amit most elmondok, semmiképpen nem előadás. Ezek töprengések néhány paradoxonnal kapcsolatban. És ahogy az elmúlt években megosztott gondolataimat olykor heves, olykor hisztérikus kritika fogadta, lehet, hogy ezek is ki fogják váltani egyesek ellenérzését.
Onnan indulnék ki, hogy egy-két évtizeddel a rendszerváltás előtt a magyar kortárs, akkor kortárs irodalmat olyan nevek jellemezték, mint Kassák Lajos, Füst Milán, Illyés Gyula, Nagy László, Pilinszky, Németh László, Szentkuthy Miklós, Déry Tibor, Tersánszky vagy Tamási Áron. [Vagy Márai.] A rendszerváltás éveiben még alkotott Faludy György, Wass Albert, Mészöly Miklós, Petri György, Határ Győző, Lázár Ervin is. Én senkit nem akarok megsérteni, de kérdem, hol, hol van ma tíz-tizenöt ilyen írónk, költőnk, klasszikusunk. A felsoroltakat nem azonos teljesítmény jellemzi, de kétségkívül mindegyikük önálló karakter volt. Félreismerhetetlen, összetéveszthetetlen személyiség.
Ma olyan helyzetben vagyunk, hogy vannak kiváló költőink, íróink, csak talán éppen nagy egyéniségek dolgában állunk kevésbé jól. Tehát tíz-tizenöt nagy egyéniséget nem tudnék, nem mernék megnevezni. Egyébként az, amit a húsz-harminc, negyven évvel ezelőtti helyzetről elmondtam, nem volt valamifajta kivételes vagy egyedülálló konstelláció a magyar irodalomban, hiszen nem sokkal azelőtt még Babits, [Krúdy, József Attila], Kosztolányi, Móricz, Karinthy is kortárs alkotó volt. Es volt olyan pillanata a magyar irodalomnak, amikor egymás kortársai voltak Petőfi Sándor, Arany János, Vörösmarty Mihály és [az akkor persze még számon nem tartott] Madách Imre.
Szóval a másik kiindulópontunk, ha egyszer erről előadást szeretnék tartani, az volna, hogy Magyarországon az írók, az irodalom, de főleg az írók a rendszerváltozás, mondjuk úgy, hogy általában a változás egyik hajtómotorját képezték. És az irodalom így is képzelte és így is tételezte magát. Az akart lenni, volt ilyen ambíció benne, és az is volt ténylegesen. Ez megváltozott a rendszerváltás bekövetkeztével, hiszen [a változás imperatívusza] részben okafogyottá vált, az írók pedig ily módon, legalábbis részben, demotiválódtak, hiszen már nem kellett kivívni az ország, a nemzet szabadságát. Mondhatnám, a szabad Magyarország felépítése kevésbé inspirálta az írókat, mint a szabadság kiharcolása. Mindezt pedig annak a válságnak, legalábbis a változásnak a kontextusában, amely világszerte leértékelte az irodalmat általában, és a költészetet különösen. Az „olvasási szokások megváltozása" kifejezés, vagy a „Gutenberg galaxis vége" szókép eltakarja az általános dekulturalizálódás történéseit. A magyar írókat és az egész könyvszakmát is sokkolta, kiadókat, könyvkereskedőket, könyvtárszakmát, hogy a tízezres, olykor több tízezres példányszámok helyett az íróknak meg kellett barátkozniuk az egy-két ezres, olykor a néhány százas példányszámok gondolatával és főleg gyakorlatával. Mindent összevéve huszonhat évvel ezelőtt (ha huszonöt évvel ezelőttre helyezzük a rendszerváltás fő esztendejét), tehát huszonhat évvel ezelőtt az olvasók jobban odafigyeltek az íróra, az író pedig fontosabbnak... nem fontosabbnak: fontosnak tudhatta saját magát. Mind művészként, mind pedig közéleti szereplőként. Fontosságának tudatát még az is erősítette, hogy tisztában volt vele, a titkosszolgálatok, olykor a kollégák állandó figyelmének a fókuszában élnek. Azt hiszem, még senki nem foglalkozott azzal a felszabadulás-élménnyel, amit az írótársadalomban, az írók közösségében az a tudat jelentett, hogy már nem figyelik meg őket (vagy ki tudja).
Mindehhez jön az a paradoxon [egy példát mondok]: hogy minél egyszerűbb és kényelmesebb gyereket vállalni, úgy születik egyre kevesebb gyerek. Gondoljuk el, hogy mennyi minden segít ma az édesanyáknak a pelenkáktól és a tápszerektől a kereseti kedvezményekig. Amikről a kismamák korábban csak álmodoztak. Na, most, mindez részben a műszaki kultúra, részben a társadalmi gondoskodás elvei alapján megváltozott, és a rossz körülmények jobbaknak adták át a helyüket. De ehhez képest nem több gyermek születik, hanem kevesebb.
Nos, ahogy van ez a paradoxon, ehhez hasonló az is, hogy minél szabadabb egy nemzet, minél jobban működik a demokrácia, annál kevésbé fontosak a klasszikus szellemi értékek. Nyilván, mert ezeknek a kevésbé szabad körülmények közötti szolgálata mindig összekapcsolódott a véleményszabadság, a lelkiismereti szabadság, a sajtószabadság igényével, követelésével és ez a kettő együtt eredményezte azt, hogy a társadalmi, nemzeti figyelem sokkal inkább irányult az irodalomra, mint később. Hát azt már a rendszerváltás előtt láttuk, hogy míg keletebbre olykor élet-halál kérdésként jelent meg egy-egy dilemma, ahogy nyugat felé haladtunk, ez a dilemma egyre kevésbé volt fontos. Míg például Svájcban végül magát a kérdést sem értették már, lényegében megszűnt a kérdés, miről beszélünk, nem is értjük.
Ehhez a paradoxonhoz adódik hozzá az a másik, hogy minél egyszerűbb hozzáférni technikai értelemben a tudáskincshez, annál kevésbé akarnak hozzáférni. Ma már gyakorlatilag nincs olyan kiadvány, Gutenbergig visszamenőleg, amelyet ne lehetne hetek alatt beszerezni az eredetivel megegyező másolatban, de legalábbis sérületlen tartalomként. Ráadásul kiegészítve mindazzal, amit a filológusok évszázadok alatt, vagy akár éppen jelen időben hozzátesznek értelmezésben, magyarázatban, filológiában. Aminek a búvárlásához és összegyűjtéséhez évek voltak szükségesek, olykor évtizedek, ma már egy gombnyomással hozzáférhető. És ez mégsem párosul azzal, erről a paradoxonról beszélek, hogy az irodalom klasszikus értékei nem hogy nyernének népszerűségben, s maga az irodalom nemhogy visszanyerné azt a rangot, azt a súlyt, azt a befolyást a nemzet tudatának alakításában, mint amivel huszonöt-harminc évvel ezelőtt meg rendelkezett... nemhogy ehhez hozzáadna, hanem nagyon távol állunk attól, hogy ezt egyáltalán visszanyerje.
És hiába adottak ezek a tényleg elképzelhetetlen és példátlan technikai lehetőségek arra, hogy a világra és a saját magunkra vonatkozó tudást össze gyűjtsük, feldolgozzuk és értelmezzük, ez a gazdagság nem inspirálja a tollforgató kasztot. Semmiképpen nem annyira, mint amennyire ezt logikusnak tartanók.
Még egy körülményre szeretném fölhívni a figyelmet. Magyarország korábbi és viszonylagos bezártsága egy bizonyos belülről vezéreltséget eredményezett. Értem ezt úgy, ahogyan a fogalmat ismerjük a pszichológiából. Mert egy személyiség tetteit definiálhatja és irányíthatja mindaz, amit saját maga elvei, eszméi, értékei alapján helyesnek és indokoltnak ítél: [ezt nevezzük belülről vezéreltségnek]. A kívülről vezérelt ember: az pedig a mások akaratának végrehajtója. Annak megmondják, sőt ő maga igényli, hogy valaki megmondja neki: nem csak azt, hogy mit csináljon, hanem, hogy mit gondoljon, sőt, hogy mit érezzen adott dolgokról, magáról a világról.
Szóval az akkori értékrend, a rendszerváltás előtti, olyan volt, amilyen. Azt hiszem, hogy a vége felé már egyre reálisabb. De a hivatalos, pártállami szemlélettől függetlenedni képes saját kánonok belső folyamatok eredményeképp alakultak ki. Még azt is mondanám, hogy egyfajta konszenzualitásban.
Ehhez képest a rendszerváltás után irodalmi tudatunkra valósággal rázúdultak, mintegy Niagaraként, a nemzetközileg divatos értékek vagy álértékek, olykor hamis értékek. Minden esetre az importált értékek óriási volumene nagyon nagy nyomás alá helyezte a tudatalakítás folyamatait, egyfajta igazodási vagy megfelelési kényszert eredményezve. Tegyük hozzá, hogy nem először a magyar kultúra történetében, amelyben hol az a figyelmeztetés hangzott el, hogy vigyázó szemünket vessük Párizsra, hol maga a Nyugat fogalma jelent meg mint szellemi és esztétikai etalon. Nem kívánnék tehát sem minősíteni, sem értékelni, pusztán csak jelezni, hogy nem csak egy kánonváltás történt a 90-es évektől kezdve, hanem a kánonok alakításának megváltozása ment végbe. Ami azt eredményezte, hogy Magyarországon a kollektív irodalmi személyiség belülről vezéreltből kívülről vezéreltté vált. Egyre inkább az vált értékké, aminek az érték voltát kívülről erősítették meg. [A nyolcvanas években már nem akartunk Moszkvának – egyszerűsítsünk: a proletkultnak – megfelelni. 1990 után azonban Berlinnek, Londonnak, New Yorknak igen, nagyon is nagy becsvággyal, olykor stréber módra.]
Egy újabb paradoxon, hogy miközben ez a folyamat végbement, ezzel párhuzamosan az emigráns magyar irodalom hazatérésével megszűntek a szellemi műhelyek, amelyek a magyar irodalom és a magyar kulturális tudat számára egyfajta közlekedő csatornákként vagy zsilipkamraként működtek a nemzetközi világ, elsősorban a nyugati világ értékkínálata felé. Hiszen ki ne tudná, hogy Ausztriában, Németországban, Hollandiában. Franciaországban (jeles emberek ülnek itt, akik ennek részesei, netán hősei voltak), Észak- és Dél-Amerikában, Angliában, Olaszországban, tehát nagyon sokfele a világban olyan műhelyek működtek, amelyek nagyon sokféle kulturális erőközpont felől közvetítettek értéket. Gondoljunk a Magyar Műhelyre Párizsban. És miközben ezek nagyszerűen működtek évtizedeken keresztül, eljutottunk oda, hogy ezek megszűntek. Felszámolódtak a nyomdák, a kiadók, a szerkesztőségek, a nagy múltú lapok, szellemi műhelyek. A szerzők vagy hazatértek, vagy adott esetben öngyilkosok lettek, vagy elhallgattak, vagy elöregedtek, és ezek az organikusan kialakult kommunikációs lehetőségeink megszűntek, miközben Budapesten tombolt a máshonnan importált értékrend, a máshonnan importált divatcikk.
És lehet, hogy ennek így kellett történnie, én ezt nem is kívánom semmilyen módon értelmezni, hanem csak jelezni, hogy ez is volt.
És végezetül arról is kellene beszélni, hogy ez a huszonöt évvel, körülbelül két és fél évtizeddel ezelőtt megindult folyamat, nemcsak Magyarországon, hanem az utódállamokban mindenhol, ahol számottevő magyar közösség él: átértékelte és átrendezte a kialakult rendszereket, sőt fogalmakat, de legalábbis toposzokat. Az erdélyi írónak, ha ugyan nem települt át, megvolt a jelzője, hogy ő erdélyi író. Ez persze sokféle értéket összemosott, mégis karakteres kijelölő jelző volt az, hogy valaki erdélyi. Ma már egyre kevésbé az. Azt mondhatjuk, hogy szerencsére, és milyen jó, hogy már nincsenek ilyen, olykor stigmatizálással felérő, de ugyanakkor egyfajta elismerésként, néha meg nem érdemelt elismerésként szolgáló ilyen jelzők... De miközben ennek, hogy a nemzet szellemi újraegyesítése valamilyen módon már megtörtént, legalábbis folyamatban van, miközben ennek örülünk, annak aligha lehet örülni, hogy az egységesülés összehígulást is eredményez.
Erről, ahogy mondom, talán érdemes volna egyszer részletesebben és hosszabban eszmét cserélni. Én csak néhány olyan cöveket próbáltam itt most leütni, amelyek szerintem igazodási pontként szolgálhatnak ahhoz, hogy feldolgozzuk és megértsük, hogy mi történt az elmúlt két-két és fél évtizedben velünk és körülöttünk. Köszönöm szépen.
