FőoldalRÓLAMKritikákStruccfantom-vonatok Kocsárdon

Struccfantom-vonatok Kocsárdon

[Helikon, XVIII. évf. 2007/24. (494.) dec. 25.

Szőcs Géza legújabb könyvével ismét egy inspiratív, kérdésfelvető, s nem utolsósorban szórakoztató, ironikus-humoros, izgalmas olvasmánnyal lepte meg olvasóit. A Limpopo alcíme szerint nem más, mint „egy strucckisasszony naplója", Szőcs Géza „embernyelvre fordította, átdolgozta és közzéteszi". Ugyanakkor mindjárt az alcím alatt arra is figyelmeztet a fordító-átdolgozó-közzétevő, hogy kötete „első, változatlan kiadás".
A könyv tehát már alcímében is megannyi kérdést tesz fel: először is a műfajiság és szerzőség kérdéskörét. A kritikák előszeretettel nevezik a Limpopót regénynek, amellyel, mint látni fogjuk, nemcsak a naplóműfaj narratív technikái miatt érdemes csínján bánni. A strucckisasszony szemszögéből elmesélt „történet" is elősegítheti a Limpopo allegorikus (kis)regényként, netán (tan)meseként való olvasását. A Bevezető első sorai ugyanakkor tovább szélesítik a lehetséges irodalmi műfajok skáláját: egy orwelli történet sejlik már az előszóban. E felismeréseknek azonban az olvasó nem sokáig örülhet: „a szerző" már a Bevezetőben elismeri s egyben felül is írja Limpopo naplójának vélt műfaji hagyományait: „amikor ugyanis rájöttem, hogy egy baromfitelepi naplóval van dolgom, amely egy struccfarmon, tehát egy állati gazdaságban született, gyanakodni kezdtem: vajon nem egy orwelliánus história került-e a kezembe? Végül mégiscsak elolvastam, és úgy tűnik: a helyzet még súlyosabb, mert Arisztophanész, Ezópusz és La Fontaine kezemunkáját sem lehet nem felismerni e találtszöveg fölmenői között. Sőt, mintha még rút a kiskacsa története is visszakísértene benne."
Hasonlóan felülírja a Bevezető a szerzőséggel kapcsolatos olvasói elvárásokat is. A talált szöveg szerzője az alcím szerint Limpopo, de a megtaláló, saját bevallása szerint, „megfejtette" és megszerkesztette a szöveget, a bejegyzések sorrendjét. Ugyanő rendezte a történeteket egyfajta lineáris sorrendbe a naplóban megfigyelhető, fejlődő nyelvtani szabályszerűségek mentén, figyelmen kívül hagyva a kortárs divatos olvasati módozatokat. Limpopo is kiszól néha-néha a könyvből: „mint minden regényhős, aki kiszól a könyvből, rákérdezve az íróra: no és velem mi lesz? – ezzel a kíváncsisággal várom én is, hogy megtudjam, milyen sorsot szánt nekem a Szerző. Igen, de hátha nincs is Szerző, csak egy elszabadult narratíva? Amilyenek egyes kísértethajók meg a Kocsárd körül tolató fantomvonatok..."
A mű itt követhető magyarítása, átültetése nemcsak a szerző-fordító problémára, a posztmodern történet szétírtságára – vagy a szétírtság fölöslegességére – hívja fel a figyelmet. A kötet végén található, A struccok nyelvéről című nyelvelméleti értekezés és annak utolsó sora, a „hát így tessék olvasni" imperatívusza Limpopo történetének, önmagára eszmélésének, azaz nyelviségének összegzése is.
A naplóból kiolvasható történet viszonylag egyszerű. A szocializmus utáni érában egy kelet-európai kisvárosban (F.-ben) strucctelepet létesítenek. A néha-néha Bodor Ádám-i hangulatot árasztó kisvilág történéseiről Limpopo szemszögéből értesülünk, akit a napló elején még Panninak hívnak. A történet fő epikai vonalát a struccok repülőedzésének – mint a telepről való szabadulás egyetlen lehetséges alternatívájának, az Afrikába való visszatérésnek – az elbeszélése képezi. Mindezt meglehetősen széttöredezett, a linearitást látszólag széttörő formában: a 151 bejegyzésre tagolódott naplóban számtalan, epikai fordulatokkal tarkított történésről is értesülünk, amelyek egyaránt reflektálnak a struccok és a stuccok-őrzők egymás közötti viszonyaira is. Megismerjük a strucckolónia tagjait, egyéniségüket; az őröket, azaz a smasszereket (Potrohost „aki a gémeskútban felejtette az anyját, így szokott bemutatkozni olyan pofával, mintha szellemes dolgokat mondana: Én vagyok a vén bakancsos és fia, a huszár"; Tökfely Mihályt: „ő nemesítette ki a No Pasarán fantázianevű, lábszagú rózsát", illetve Mérgest, a „selypítő erdélyi ökölvívót"), mindennapi életüket, sakkjátszmáikat, a titokzatos gyilkost, aki a „hatalom" körében szedi fiatal, nőnemű áldozatait, ugyanakkor a baromfitelep további lakóit, vendégeit (Patikás Petikét, az „ember-barátot", az aranyhalat, Bellát, Svarcot, a feketebaglyot stb). Az edzéseket ének- és szótörlési órák váltogatják, ahol azokat a szavakat próbálják meg elfelejteni, amelyek „nem hallható, nem látható, nem szagolható, és meg sem fogható dolgokra vonatkoznak". A repülőedzések során/miatt kibontakozó széthúzások következtében Limpopót elűzik a telepről, visszatérve kevesedmagával – a végzetes nap, a strucctelep felszámolása előtti napon – készül elrepülni Afrikába. Eddig a történet, melynek végéről, lezárásáról a Bevezetőben szerezhetünk részben tudomást: a struccok kiszabadítását tervező szerző a telepre látogatáskor már csak üres ketreceket talál, és egy aktatáskában Limpopo naplóját.
Limpopo naplójának allegorikus történetként – rabság és szabadság, kiszolgáltatottság, otthontalanság, elvágyódás, ember és hatalom problematikájaként – való értelmezése, vagy értelmezési lehetősége tehát kézenfekvő, s erre maga a szerző több helyen is rájátszik. Az éneklés/zene misztériumát felismerő Limpopo a „Fiaim, csak énekeljetek" sorral buzdítja strucctársait az éneklés mesterségének elsajátítására. Kiemelhetjük Zuzu strucckisasszony sommás értékelését az énektanár csalogány előadásáról, aki A csalogányhoz című Vörösmarty-vers eléneklésével kezdte az énektanítást, s egyfajta történelmi optimizmussal: „Zuzu kijelentette, hogy ha neki még egyszer meg kell hallgatnia a csalogányt, úgy érzi, öngyilkos lesz." Mindez azonban – talán épp kézenfekvősége miatt – túlságosan leegyszerűsítené Limpopo történetét. (Viktor Pelevinnek a Remete és Hatujjú című elbeszélésében – megjelent 2007-ben – is hasonló tematikával találkozunk; az elbeszélés egy baromfifeldolgozó üzem két, repülni már elfelejtett szárnyasának történetét meséli el, akik szabadságukat a repülés újratanulásával szerzik vissza.)
A napló rövid bejegyzései által megteremtett széttöredezettséget, a párhuzamosan futó, néhol összefüggéstelennek látszó történetek halmazát a meglehetősen gyakori irodalmi, zenei, filmes, történelmi utalások, irodalmi toposzok teszik sokrétűbbé, egyben nyitottabbá, kevésbé regényszerűvé – és humorosabbá – a szöveget. Felismerhetjük Szőcs Géza összetéveszthetetlen nyelvi fordulatait is (A kisbereki böszörmények, A vendégszerető, avagy Szindbád Marienbadban). Mindezek alkalmazása azonban nem öncélú. A függelékben az utalások egy részének megfejtése is megtalálható (a többi az olvasói ismeretekre, fogékonyságra bízatik), megteremtve ezáltal a nyitott mű aktív olvasási körülményeit.
Hiszen Limpopo naplójának egyik legizgalmasabb része épp a nyelvi humor, irónia, a nyelvjátékok sokasága, illetve a poetizáló nyelv uralma (hadd idézzem az albatrosz énekét: „LÁTTAM ÉGNI A TADZS MAHALT. / AZT ÍRJA RAJTA: TOUCH MY HEART, / ÉS KERTEMBEN EGY TADZSIK EMBER / SE SÍRT ÁSNI / SE SÍRNI NEM MER.")
A nyelv sokrétűsége Limpopo önmagára ismertségében is fontos szerepet kap. A napló elején megszólaló Limpopo már nem azonos a napló végén beszélővel. Erre utal a szerző is, amikor a szöveg nyelvtani fejlődése mentén állítja sorrendbe a fejezeteket. Limpopo belső útja a felejtés–emlékezés, a múlt–jövő, az én–mi kérdéscsoportja köré építhető. A napló három igen hangsúlyos kérdéssel indít: „Mi a jóúristent keresünk mi itt? Mit keresünk ezen a telepen, mi struccok? Mit keresünk ezen az éghajlaton?". Sem a strucckisasszony, sem társai nincsenek tisztában jelenlegi helyzetükkel, de saját maguk identitásával sem. Például Limpopo első nevének, a Panninak eredetéről nincs egységes véleményük (nem mellékesen ez csak az a név, amelyen a társai szólítják, nem tudva, hogy „Én Én vagyok"). A történet kezdetén a felejtés motívuma domináns – a felejtés szervezett formáját a szótörlő órákon sajátíthatják el a struccok. Második nevét társai ragasztják rá, mintegy egyszavas válaszként a napló elején feltett hármas kérdésre. A napló első részében nagyobb teret kapnak a társak által elmesélt történetek (pl. A Széchényi téri mészáros), a strucctelep leírása, a parttalan reflexiók, s egyelőre megválaszolatlan kérdések.
A repülőleckék elkezdésével egyre inkább a belső történetek válnak hangsúlyosabbá. A kezdetben megfogalmazott Én-képzet Limpopo eszmélése során kiegészül a MI misztériumával, a „beleférhetőség" felismerésével („Vajon mitől érzi úgy az éjjeliőr a kapusszobában, hogy ő rúgta a győztes gólt Brazíliának, vagy hogy őt győzték le a törökök Mohácsnál"). A felejtés–emlékezés, múlt–jövő nyelvben történő le/megképzésére ismerhetünk Limpopo és Erdélyi Bella (vagy Blanka?), az aranyhal balladisztikus történetsoraiban is: Bella mindössze tizennyolc másodpercig tud emlékezni, így minden találkozása Limpopóval az első találkozás újdonságával hat. Ugyancsak ezt példázhatják a kísértet gyanánt bolyongó erdélyi fejedelmek és az őket kereső nyomozók. A strucckisasszony a feketebagollyal, Svarccal folytatott eszmecseréi révén fedezi fel és határozza meg a világot és önmagát. Beszélgetésüknek az egyik legfontosabb, összegző, vissza-visszatérő játékos szimbóluma a kocsárdi vonatállomás. A meseszerű, néhol Lázár Ervinre emlékeztető történetek a világ teremtéséről, a lélekről, az angyalokról, a halálról, Isten nyelvéről, az elnyert metafizikai támaszról, oroszlánokról és tigrisekről a látszólag lezáratlan történetet lezárttá teszik. Hiszen Limpopo már tudja, hogy a lélek olyan, „mint a székelykocsárdi váróterem. Az egyik bejáratára az van írva, hogy első osztályú váróterem, a másikra, hogy másodosztályú."


(Szőcs Géza: Limpopo, avagy egy strucckisasszony naplója. Embernyelvre fordította, átdolgozta és közzéteszi Szőcs Géza. Első, változatlan kiadás, Magvető Kiadó, Budapest, 2007. Illusztrálta Egyed Tibor.)

2007
Tanulmányok 2