FőoldalRÓLAMKritikákEgy barát, aki él – Szőcs Géza 60

Egy barát, aki él – Szőcs Géza 60

[Helikon, XXIV. évf. 2013/16. (630.) aug. 25.]

1976-ban találkoztunk Kolozsvárt, s kötöttünk barátságot. Nem igaz: már Szegeden a kezembe adta az első könyvét Ilia Mihály, a határon inneni és túli egységes magyar irodalom apostola, mesterem. Mindjárt tudtam, Géza hasonló utakon jár, mint én. Csak ő költő, ami én sose leszek. Erre megmutatta, hogy prózaíró és esszéista is.
Az avantgárd kötött először össze bennünket, ez nem kétséges. És Kemenczky Judit, költő, festő, misztikus. Tulajdonképpen már Páskándi Géza is.
Nehéz kenyér egy író gyerekeként születni, és Géza már korán lázadt az apja ellen. És akkor Géza a másik Gézához fordult, akire a fenegyerek szerepét kényszerítették. A fenegyerek felismeri a másik évjáratú fenegyereket. Az 1953-as évjárat a magyar irodalomban nagyon jó. A „homo politicus" már fiatalon kibújt belőle, nem véletlen, hogy a Securitate majdnem olyan kitüntetett figyelemmel kísérte, mint annak idején Páskándit, aki aztán 74-ben egy maga által írt abszurd drámában áttelepült, és ezzel megnyitotta az erdélyi írók anyaországba való átvándorlásának hosszú sorát.
Vissza az irodalomba, vagy ernyőm aranykora, avagy séták a birnami erdőben – egy novellában így írtam találkozásunkról:
„Erdélyben – akkor még – csaknem annyi magyar író írt, mint Pesten, és mindegyiknek az asztalán ott volt a Szótörténeti Tár első kötete. Közülük Gézával (»Baszknak születni Spanyolországban – hajjaj...«) ezzel a puhánynak látszó, kövérkés költővel (»...és az ekével felforgatott temetők«) melegedtem össze elsőre (»elkotródnak az országrontók és akkor megint az országépítők... ezek!«) Neki elmeséltem, hogy egy szótár formájú könyvet szeretnék. Lett is belőle legott egy hasonlat: »Mint ennek a levélnek a szavai a szótárban egyik itt másik ott«. Na, mindegy. Közös zsákmány a szó.
Ott csúszkáltunk a novemberi sárban Kolozsvárt a házsongárdi temetőben. A varjúkárogás úgy hullott reánk, mint óriási barna falevelek. Sírt a köszörű, a ledöntött sírkövekről csiszolták le a magyar és szász neveket. A múltunkat éppen lopták.
Szisz sírjához egyedül mentem föl. Még Páskándi se tudta talán, hogy őt Szilágyi Domokos, költőbarátja... Mi se. Megigazítottam a Magyar Írószövetség koszorúján a nemzetiszín szalagot. Öt lépésre tőle a Kalevalafordító Kálmán feküdt.
»Vagy tán Európa voltam én magam / föltámadásra várva, holtan«, mormogtam, mint egy imát.
Mi az, hogy M. I.?, kérdeztem Gézát lefelé menet. Némelyik kopjafára, sírkőre, kriptára jól láthatóan odabarmolta egy ecset.
Történelmi emlék. Ezzel adják tudtára a románoknak, hogy ezt a sírt jobb békén hagyni, a magyarok vagy a németek számon tartják.
És valóban: az új sírokon csupa román név virított.
A régiek közt anyókák, mint az árnyak, kezükben ecset: tussal, fekete festékkel javítgatták a már elhalványodott magyar neveket. Gyertyát gyújtottak, és mondtak egy imát az ismeretlen lelki üdvéért. (De hát ismeretlen-e, akiért imádkozunk?)
Felmentünk Palocsay Zsigához, mert Ilia Miska listáján az ő neve is szerepelt. Zsiga válófélben volt, demizsonból itta a bort. Itt mindent nagyobb lapáttal mérnek: szenvedélyt, szenvedést, ételt, italt. Bemutatott a feleségének mint pesti írót. A gyerekeket Attilának és Emesének hívták, akkor még lehetett románra lefordíthatatlan neveket adni. Az egyik gyermekük szalajtott egy kicsit. Vagy nem is kicsit.
Aki tudja, mi a teres, hallgassék, mert lerbe viszik, s ott románul megtaníttatik. Zsiga gonoszul felnevetett.
Mik ezek, kérdezte Géza.
Román börtönszleng. A teres puliszkalé, a ler meg börtön. Szóval, én ültem, tudod, magyarázta nekem Zsiga. És mit gondolsz, miért? Mert valamely derék magyar följelentett. Újra megemelte a demizsont. A följelentést filctollal írták.
Gézára néztem, aki filctollal jegyezgetett valamit. Megállt a toll a kezében. Nagy, lágy arca lassan vörösödött.
Fél győzelem nekik, ha már egymást gyanúsítgatjátok!, mondtam. Pont ezt akarják: hogy már egymástól is féljetek.
Ezek?, mondta Zsiga. Nagy kortyokban nyelte a bort. Azt akarják, hogy elmenjünk innen, mint a lányok, asszonyok. Kevesebb magyar gyerek, kevesebb magyar szó. Úgy neveznek minket, hogy »hazátlanok«. Azok is leszünk, maholnap.
Haza csak ott van, hol jog is van, dobtam közbe.
Ha egy fasiszta országban élsz, mondta Géza, mint ez is itt ni, és nem tartozol a többséghez, akkor csak másodosztályú rabszolga lehetsz. Első osztályúvá csak önmagad teljes elárulásával vagy még inkább fölszámolásával válhatsz. Géza szemüvegén az indulat kék csillámai. Mert a románoknak be tudták magyarázni, hogy mi elszívjuk előlük a levegőt, hogy mi vagyunk az okai, hogy nem megy a szekér. Kezébe nyomta Zsigának a filctollat. Nekünk itt a zsidószerepet szánják, érted. A numerus clausus már működik is, csak épp törvényt nem hoztak rá. De hát minek is ide törvény...
Zsiga elmosolyintotta magát, és zsebre vágta a tollat. Ismered azt a viccet, hogy a német megszállás alatt a nácik vallatják Áront?
Nem.
Kérdi a tiszt: Áron, nem vagy te zsidó? Én ugyan nem, mondja Áron. Akkor hogy hívhatnak mégis Áronnak? Mi, székelyek istenes nép vagyunk, a Bibliából választunk neveket. Sok köztünk az Áron, az Ábel, a Mózes... Es akkor hogy hívják nálatok a zsidókat? Áron sóhajt egyet, és elkezdi: Hermann, Adolf...
Ők ismerik a viccet, nekem meg nem akaródzik nevetni. És még ti mondjátok, hogy nekünk együtt kell mennünk a románokkal, mert így hozta a történelem, a magyar sors meg a Jézuska!, mondja már az utcán Géza. Persze, én is ezt szerettem volna. Ha tudnád, mennyire utálom a magyarkodókat. De ez itt már nem tréfadolog, öreg. De nem ám. Mert meddig menjünk mi a románokkal?! A koncentrációs tábor kapujáig, vagy egészen addig, amíg fejszével lenyakaznak, vagy gázkamrába nem löknek?...
A Fő tér – én már csak így hívom – sarkán megállok.
Ahol a sorsjegyárus rongyos, ott bajok vannak, mondom.
Géza hunyt szemmel az őszi napfénybe mártja arcát, nem válaszol."

1976 után sokáig nem találkozhattunk személyesen. Levelet írni, abban az időben Erdélybe, vagy onnan vissza! Tán csak a nyílt képeslapok vagy levelezőlapok juthattak át, de azok se biztosan. Emberrel kellett küldeni, ha küldtél valamit. Géza akkori sógora (lehet, a rokonságot nem tudom pontosan) válogatott vívó volt. Így például ő vitt át neki könyveket, többek közt Kierkegaard „Vagy-vagy"-ját, vagy Cseh Tamás első nagylemezét. Aztán egyre rosszabb hírek jöttek az Echinox nevű háromnyelvű diáklapról, és a Madridba kicsempészett Európához intézett kiáltvány sorsáról. Akkor a Securitate lefogta.
(Sütő) András bácsi, amikor megkapta a Herder-díjat, nem véletlenül Gézának adta 1979-ben az egy éves bécsi ösztöndíjat. Tán azt mondanám, csakazértis gesztus volt, mert sajnos döbbenten láttam, hogy Erdélyben is két lövészárok van. Ilyesmi nagy luxus, még Magyarországon is. Nincs két oldal. Csak egy oldal van, mert mindnyájan magyarul írunk. Miért nem akarjátok ezt megérteni végre?! Csak együtt győzhetünk.
Amikor végül Géza Svájcba távozhatott, volt egy estje Pesten, akkor éreztem, hogy valami megváltozott. De Judit szeretete (én két évig reménytelenül szerelmes voltam bele) újra összehozott minket. Judit költészete, festészete, emberi mivolta megragadta Gézát is.
Géza nem csak műveltségben magaslott ki kortársai közül. Legalább négy nyelven olvasott a magyaron és a románon kívül. Forma- és stílusérzékében, avantgárd megoldásaiban, a vendégszövegek és hasonlók kezelésében is kitűnt. Mondjuk már ki: tehetségben nőtt föléjük.
Egy hatvanéves író, az már nem tehetséges, hanem nagy. És ő szülő- és világhelyéből tekint a világra és Magyarországra is. Erdélyből valahogy minden másképp látszik. Egyed Péter mondta, hogy a magyarországi írók egy kicsit úgy tekinthetnek az erdélyi magyar irodalomra, mint a múltra. Mint előzményre. Már ha olvasnák azt. A kilencvenes években ez tán még igaz is volt, de ma már – a net korában – túlhaladott álláspont.
Régen, amikor ötvenéves lettél, megírták, hogy író vagy. Addig „fiatalíró" voltál csak. Hatvanévesen – ha még éltél – megírták, hogy az eget karcolja nagyságod. Ma már nem foglalkozik a koroddal senki, tán a Magyar Írószövetség és a Magyar Művészeti Akadémia kivételével.
Nekem több idősebb barátom akadt az évek során, ezért van az, hogy számosan közülük eltávoztak már az életből, csak a szívemből nem. Gézára sose gondoltam úgy, mint fiatalabbra. Aztán szépen összeöregedtünk, és együtt dolgozunk a Magyar PEN Clubban. Sok könyvemben jelen van, a Bartókban is. És olvassuk egymást. Egyszerűen örülök, hogy van egy barátom, aki él.
Amikor tulajdonképpen kultuszminiszter lett, féltettem, nehogy bedarálja az apparátus. Szerencsénkre, a költő mindig győzedelmeskedett Gézában.
Augusztusi gyerök messzire mén, mondták régen Szegeden. Vagy ha nem pont így mondták, mondom én.

2013
Beszédek 3