Szőcs Géza Raszputyin küldetése című drámájáról
Izgalmas olvasmány lehetne egy olyan tanulmány, amely a drámaírók foglalkozása szempontjából vizsgálja a színpadra szánt műveket. Ugyanis még mielőtt az ember beleásná magát egy ilyen kutatásba, máris szembetűnő, hogy az orvos-drámaírók minő precizitással tárják elénk az ember működését, Ibsen, Büchner, Csehov és kollégái milyen behatóan ismerik a női és férfi lélek mozgatórugóit, a különféle emberi viszonyok törékenységét.
A politikus-drámaírók hősei viszont tisztánlátással megvert, gyötrődő, a végzet ellenében küzdő, gyakran megsemmisülésre predesztinált figurák. Ilyen például Bánffy Miklós Attilája, Martinovicsa, sőt még Az ostoba Lije is. A politikusként is gondolkodó drámaírók műveiben az egyén és a tömeg, a tudó bűnössége, bűnhődése és a többiek öntudatlanságból adódó ártatlansága között feszül a feloldhatatlan tragédia, az egyén végzetén keresztül tapasztalható meg a történelem.
Ez utóbbi kategóriában vizsgálhatnánk Szőcs Géza Raszputyin küldetése című drámáját is, amelynek főhőse azzal a misszióval tér vissza a halálból, hogy akadályozza meg az első világháború kitörését. Több okból is aktuális említést tenni mostanság erről a műről, amely könyv alakban tavaly két nyelven, egy magyar–olasz kiadásban látott napvilágot, és idén májusban volt az ősbemutatója az olaszországi Varese város színházában, olasz nyelven. Aktualitást nem ezek a tények kölcsönöznek a drámának, hanem a benne manifesztálódó kérdések: hogy észérvek felsorakoztatásával megakadályozható-e egy háború? Le lehet-e beszélni a vezetőket egy olyan összecsapásról, amelyben még a győztesek is rengeteget veszítenek? Képesek vagyunk-e a békét választani, ha ismerjük a háború következményeit?
A címszereplő az orosz történelem legendás alakja, a Raszputyin néven (jelentése: züllött, szoknyavadász) ismert karizmatikus férfiú, aki jelentős hatással volt II. Miklósra és családjára, tanácsadója és bizalmasa volt „minden oroszok cárjának", és ezáltal kora egyik legbefolyásosabb embere lett annak ellenére, hogy kicsapongó életmódja nemcsak a köré szövődő legendát árnyalta, hanem számos ellenséget is szerzett neki. Szőcs Géza szövegében nem a Raszputyin-legenda szaftos sztoricskái jelennek meg, hanem a különc egy felelősséggel megvert válfaja. Ez a Raszputyin 1914-ben már ismeri a XX. század történelmét, és meglátogatja a nagyhatalmakat, hogy meggyőzze őket, álljanak el a háborútól. Itt Raszputyin nem karizmatikus vezető, hanem a vívódó ember, aki egyszerre harcol az idővel, a történelemmel és saját végzetével. A szövegbeli Raszputyin megnyilvánulásai és megszólalásai nem rejtenek semmiféle többletet a többiekkel szemben, nem is oly kiváló szónok, mint amit a legendája sejtet, plusz erőt csupán az kölcsönöz a szavainak, hogy mi tudjuk: igazat beszél.
Az olasz előadásban a patetikus deklamáció, a széles gesztusok, a színes jelmezbe bújtatott, bohócszerűvé maszkírozott államfők éles ellenpontjaként jelenik meg a fekete papi ruhát viselő, ikonarcú főhős, aki szinte végig megőrzi a fényképeken ábrázolt Raszputyin merev, távolba néző tekintetét. A háttérben folyamatosan vetített képsorok idézik meg a XX. századot, a háborús felvételeket orfeumi táncos jelenetek, képzőművészeti ábrázolások váltják – az egyszerre több csatornán érkező üzenet így néha túlbeszéltnek hat. Színházként igazán az élőzenei aláfestés értékelhető: Mózes Tamara és Nagy János folyamatos koncentrációval és tiszteletreméltó alázattal vannak jelen a színpadon és az alkotásban egyaránt. Általuk válik érzékelhetővé az utolsó jelenetbeli kétségbeesés, amikor Raszputyin a szótlan merénylőt, Gavrilo Principet győzködi, hogy váltsa meg a világot a háborútól – mintha tényleg egy tüdővészes suhancon múlhatott volna mindaz, ami a XX. században történelem gyanánt rászabadult az emberiségre.
(Szőcs Géza: Raszputyin küldetése. La missione di Rasputin. Arcipelago Edizioni, Milano, 2014. Ford.: Tomaso Kemény.)
(Szőcs Géza: Raszputyin küldetése. Rendezte: Paolo Franzato. Teatro Apollonio di Varese.)
