Próbáljuk meg összefoglalni hat év elteltével az ügy tanulságait. Az akkoriakat és az azutániakat is.
A román társadalom – amelynek agyát azóta is fékeveszett habzású mosóporral mossák – a pszichés és morális paralízis állapotában tűri, hogy minden megessék vele, ami már hat éve világos volt, hogy elkerülhetetlenül meg fog vele esni.
Hat éve a tét az volt: mit minek rendelünk alá, az ország milyen érték- és érdekprioritások mentén kívánja rendezni a jövőjét.
Az eredmény az lett, hogy a román–magyar megbékélési eufória átadta helyét a gyűlöletszításnak: az eurointegráció eszméje alárendelődött a külső-belső magyar szomszédság válogatott veszedelmeiben való kéjelgésnek; a demokrácia intézményei kiépítésénél fontosabbnak bizonyult a féltucatnyi titkosszolgálat felvirágoztatása; a társadalom korrekt tájékoztatása teljesen esélytelen a népbutítás és félrevezetés nagyágyúinak állandó fortissimójával szemben. A román társadalom nem ismerte föl 1990 tavaszán azt, hogy ha „most az egyszer" átengedi magát a nemzeti érzelmek húrjain előadott altatódalok kábulatának, akkor többé már nincs megállás.
És így lőn.
1989 decemberében kivégezték a Ceauşescu-házaspárt, kis híján meglincselték a diktátor fiát, de például hajszál választotta el a meglincseltetéstől Adrian Paunescu udvari költőt is. E tényeket nem nosztalgiával említem föl, hanem azért, mert világos belőlük: a román társadalmat indulatok, érzelmek, ösztönök irányítják, és emiatt manipulációkkal szembeni védtelensége, általános sérülékenysége és értékrendjének, labilitása messze meghaladja térségünk átlagát. Mára Ceauşescu sírja zarándokhely; a trónörökös, akiről úgy tűnt, börtönben fejezi be az életét, nem elégszik meg azzal, hogy a világ szemébe röhögve szabadlábra ügyeskedte magát, hanem – horribile dictu – arrogánsan visszaköveteli a tőle úgymond jogtalanul elkobzott vagyont; a Ceauşescu-perben érintett legtöbb személy gyanús halállal elhunyt. Adrian Paunescu pedig szenátorrá, majd Európa tanácsi delegátussá avanzsált. Hol fordulhatna még elő mindez Románián kívül?
Az inga, amely 1989 decemberében óriási erővel kilendült, egyre lassult és akadozott, de 1990 márciusáig Európa irányába mutatott. 1990 márciusában megállt egy pillanatra, majd elkezdett visszafelé zuhanni.
Nem tévesztjük össze az okokat és a következményeket. Nem gondoljuk, hogy a román társadalom amiatt jutott ide, mert 1990 tavaszán futni hagyta a bűnösöket, hagyta magát félrevezetni, és nem szolgáltatott igazságot „a magyaroknak". Nem – hiszen mindez már következmény volt, a román társadalom elesettségének, alulinformáltságának és félrebutítottságának logikus és elkerülhetetlen következménye. Marosvásárhely tehát nem amiatt fordulópont, ami ott történt, hanem amiatt, mert akkor vált végzetesen világossá: mi fog történni az országgal a következő években.
És az történt.
