Az ezerkilencszázhetvenes évek második felétől kezdve Nagyvárad erőteljes vonzással kezdett ragyogni az életemben, meg is változtatta, új irányba terelte, mégpedig nem is egyszer. Valamikor majd szívesen emlékeznék vissza erre is, ám ezúttal mindabból, amit Váraddal kapcsolatban egy idegenből jött jó barátnak elmesélnék, egyetlen história kiemelésére szorítkozom. Talán lesz egyszer időm megírni mindazon fantasztikus váradi sorsokat is, a Rákóczi Lászlóétól kezdve s a Michael Haydnén folytatva egészen a Wertheimstein-Rotschild családregényig, meg a Párizsban Picassóval együtt dolgozó és kiállító Jancsó Jenőig, amelyek oly régóta foglalkoztatnak. (És itt van még a nagyváradi várkapitány lányának esete is, amelyet hiába írtam meg egy színdarabomban, továbbra sem hagy nyugton.) De most jöjjön a történet, amelyben múlt és jelen, történelem és kenyérsütés, magyarok és románok, diktatúra és szentként tisztelt katolikus püspök egyaránt nemcsak felvillan, hanem megmutatja magát.
Kezdem azzal, hogy Nagyváradon – amelynek kialakulása az egyes településrészekből szinte követhetetlenül bonyolult – nem egyszerű dolog bármely hajdanvolt objektum helyének pontos azonosítása. Ha a templom helyét, amely Szent László, Luxemburgi Zsigmond s még oly sokak hamvait őrizte, a várbeli, egykor gótikus temploméval azonosítanám mint épített előzménnyel, ezt a tudós helytörténészek azonnal vitatni kezdenék. (Meg mindazok, akik szerint a mai püspöki székesegyház épült az 1618-ban lerombolt Árpád-kori előzmény helyére.) Mégis, megvannak az okaim, most nem sorolom el őket, hogy biztosra vegyem: ez volt az a templom, a csodatevő kegyhely, amelyet aztán protestáns atyámfiai (erre vagyok legkevésbé büszke felekezetem idehaza viselt dolgainak krónikájából) oly nagy buzgalommal pusztítottak el. Igen, nem a törökök voltak.
De azért a törökök is kitettek magukért. A Kolozsvári testvérek királyszobrait – a sárkányölő Szent György szobrának édestestvéreit – ők olvasztották be ágyúnak. (Három évszázadot kibírtak, már csak egy felet kellett volna, s akkor talán ma is meglennének.) Érdekes uniós projektre gondolok: kiírni egy pályázatot e szobroknak nem rekonstrukciójára, hanem 21. századi újrafogalmazására.
Igen, de hol kellene felállítani ezeket? Nyilván, a templom előtt, hiszen valaha ott álltak.
No de hol volt a templom?
Néhány éve, már jóval a rendszerváltás után, egy napon egy román pék állított be Tempfli József nagyváradi megyéspüspökhöz és némi szabódás után előadta, hogy őneki a város kiutalt a várban egy épületet, telepítse oda a sütödéjét. El is ment átvenni a jövendő pékműhelyt, ám megdöbbenve látta, hogy az nem más, mint egy templom. Istenfélő emberként megkérdezte a pópát, hogy vajon nem szentségtörés-e, ha ő ide most kemencéket állít fel. A pópa azt mondta, ez nem a saját templomunk, de Isten lehet, hogy nem nézné jó szemmel ezt a dolgot. Mindenesetre legjobb, ha megkérdi a magyar püspököt, amúgy is szent hírében álló ember, ő majd megmondja, mit kell tenni.
A püspök és a pék elmentek együtt a várba, ahol Tempfli atyának azt kellett látnia, hogy a (szerintem a szent király egykori templomának maradványaira épített) lőszerraktárat, miután a hadsereg kiürítette, az enyészet még jobban kikezdte. Nemrég még szigorúan őrzött katonai objektum volt, de a beázás folyton tönkretette a puskaport, s így a katonák átadták az épületet a városnak.
A püspök kérdőre vonta a hatóságot. A hivatalnokok rémülten, keresztet hányva védekeztek: őnekik fogalmuk sem volt arról, hogy a péknek kiutalt ingatlan egy templom. Náluk a kimutatásokban, leltárakban és jegyzőkönyvekben úgy szerepel, mint raktár. És senki nem volt kíváncsi rá, hogy néz ez ki közelről.
Szívesen folytatnám e történetet azzal, hogy mi történt, hogy egyelőre még mi nem történt, illetve hogy a közeljövőben mi fog történni Szent László templomával (ha ez volt az, amennyiben tudománytalan feltevésem igaznak bizonyulna). Ám az már nyilvánvalóan egy másik történet. Nekem meg úgy tűnik, hogy amiről szól ez a rövid esetleírás, az Mikszáth vagy Krúdy tolla után kiabál – egy hozzájuk hasonló epikus zseni eljövetelében bízva, az ő figyelmükbe ajánlva tartottam fontosnak rögzíteni ezt a legendát az emlékezet vagy későbbi korok számára.
A Mátyás korában készült térképeken az alaphosszúsági fok, vagyis a nulla hosszúság Nagyváradon haladt keresztül. Kolumbuszék még ilyen térképek alapján navigáltak. Fél évezred nem nagy idő, az egyiptomi birodalom hosszabb ideig állt fenn, mint amennyi eltelt az összeomlása óta. Jöhetnek még olyan korok, amikor majd a nulla hosszúságot visszaállítják Greenwichből Nagyváradra, Erdély kapujába, Nyugat és Kelet egymásba hatolásának kölcsönös zsilipkamra-városába. Ha e pillanat elkövetkezne, azt látnám helyesnek, hogy ez a délkör ott haladjon keresztül, ahol a templom oltára állt valaha – a várban vagy, ha tévednék, akkor ott, ahol valójában állt.
