Olyan bennem
a volt szerelem mint kongó
láthatár alatt sikongó
megfehéredett nagy madár
ég boltján léptek döngenek
havas szavak ődöngenek
az ég alatt
a szavak egymást kergetik
megfogják megtekergetik
egymást
Úgy lappang itt a dolgokban az ünnep – mint
mennyei lázas halnak
átlátszó kopoltyúja lüktet burkából kibújni
készül puha csillámlás is
lappang az ünnep amint
a fagyni készülő vízben is
úszkál a keménység
megfoghatatlan s majd beborítja
a dolgokat úgy a karácsony mint mandarint a
jószagú érés.
Nagy ünnep van
és meg akarnám nézni
mit hoztak neked „úri rokonaid”
mit hoztak neked számba venném régi játék te
számba vennéd
csókot hányat kaptál és ajkad számba venném hogy száz
csókot kapjál és jó volna kérni most parancsot
tőled kérést hogy „szeretném hozz narancsot” –
„De olyan narancsot: pirosbelűt –”
(mert olyan a narancs vértelen
mint barlangmély denevértelen:
nem érdekes –)
„Az ám narancsot vérbelűt
édeset aprót vérbelit.
Mert az én lelkem csak ettől derül
föl igazán s ilyentől szenderül
kis álomra bennem a nyafogás is.”
Hosszú fehér szikrás csillagszóróját
a fagy lóbálja lengeti
s kezed már nem melengeti
az én kezem.
És kérni téged úgy
hogy tésztát süss nekem kérni úgy
süss nekem tésztát édesre poronyóra
(mert kell nekem csók tészta toronyóra
minden kell minden) tésztát olyant: poronyót
s ne csak édes legyen hanem pirinyót
– de nem nagyon – keserű is mint a mandula
egyetlenem te lelkem o mea blandula
cara animula cara amicula
szeretjük mi egymást úgy szeretjük –
s leszünk mi jó
három halál keresztjének
árnyékával is homlokunkon bizony bizony!
A bizonykodás diónyi meleg teste
meleg kis teste lassan kihűl kihűl tollát is felborzolja
s kék szemét egyszer
egyszer csak üvegesre nyitja.
De tudtam én
tudtam én hogy így lesz tudtam én már
amikor hároméves voltam
és nem hazudhat ekkorát
aki mint én gyerekkorát
szereti annyira.
Ma nagyon szép nő vagy. De emlékezeted – mely olyan, mint a homok: szétpergő, és csak itt-ott őriz egy-egy színes kavicsot –, emlékezeted bizonyos, hogy őrzi (kék kavicsot) a képet: ott állotok, két kisgyermek, te és a húgod a Délután utcában (kis utca a belvárosban, kertek s a házak falán bordó futórózsa-gömbök tűnődése és valami aranygyapjas-macska-nyújtózása-álmosság az üres utcán), álltok a fehér, ajtótlan, dörmögő épület előtt: a Cukorpor Művek ő, és ablakán néha kihajol valaki, megtölti kinyújtott tenyereteket, mert szívesen adnak édességet (és ti szépek voltatok már akkor, milyen szépek!) a szép kisgyermekeknek
a kép ott állotok kinyújtott tenyérrel
Léptek az eget zengetik
valakik így üzengetik:
nem nyugszanak!
itt az Ég Templomában a kongó láthatár alatt a ragyogás
mindig oly súlyos és a pompa
oly nagyerejű s nemcsak a fény de tompa
a lég üregeiből ki-kibúvó
hieriglif madarak röpte
is
Jaj nehogy valamilyen örömről bárki szeretetéről lemaradjál
tenyered mindig töltötted volna meg púpos halom örömmel míg
láttam én már ujjaid
közül mindig is az öröm elszivárog kiszökik örökkön
És valamely távoli
dudora alatt a tér-lepelnek
a Malom-madarak térdepelnek
és kelepel
tu-bii tu-bii to be tu-bii
sötét malom!
és hosszú csőr!
és hosszú láb!
és klappogás
sötét malom!
és vérehulló fecskefű.
Az égbolton még zengenek
a léptek s még lézengenek
hóporral beszórt szavak és dallamok
az ég alatt még de nem sokáig.
Magas tág csarnokokból
a tüskétlen futórózsákra rontanak
haragos denevérebek.
A hallgatás.
Az imént is még piros
de pillanat alatt
fehérré vált futórózsasor.
Ilyen vagyok.
Nehéz felhők
mindenre csendet hintenek
– de szórt neszek felköhintenek
a csend mögött.
Szemed is téged is –
kongó messzeség óvja
szemedet s az idő jóhártyájú burka magába zárta a képet:
Tudod –
tízezer fejét és szárnyát tekergeti körülöttem a sötét
nagy meleg nyelvével arcom megnyalogatja.
Erős fény dobog bennem a termeken átal
végig és belső egemen
kettős hold a szemed. És nézd az augusztusi éjjelt:
szél keze alatt rozmaring
meg-meghajol fodrozva ring
virágmező.
Mostan Ninglaringbe mielőtt elutaznám
elutaznám a jó Malom-madarakhoz
s írom ez utolsót: olvasom a kínai bölcset
elválni is úgy kell szelíden írja
ahogy többen is tanították elválni jámbor szeretettel
OLYAN
BENNEM A VOLT SZERELEM MINT KONGÓ
LÁTHATÁR ALATT SIKONGÓ
MEGFEHÉREDETT NAGY MADÁR
bólint a lélek: jámborul
nagy út sötétje rám borul
vár is a hajó engem görcstelen fából finomművű bárka
mint a sárkány lobogó rőt vitorlái szőtték
knídoszi takácsok békével utazom én el
utazom én és fogok látszani is olykor köteleit
hogy rázza a sós szélben vijjogó
köteleit néha látszom majd mint villogó
fölvillogó utazó vörös sárkány az űr sötét vizein
