Ég a napmelegtől a kopár szik sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Tüzesen süt le a nyári nap sugára
Az ég tetejéről a juhászbojtárra.
SZÉP ÖCSÉM, MIÉRT ÁLLSZ OTT A NAP TÜZÉBEN?
Szerelem tüze ég fiatal szívében,
Tenger virág nyílik tarkán körülötte:
Ott tenyészik a bús árvalányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek,
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.
*
Vár az ifjú, szeme rászögezve
napnyugat felé a láthatárra.
S mintha ajtó nyílna most az égen?
mintha ajtó lenne rá kitárva –
Lovas vágtat át a pusztaságon
bő köpenyben, lobogó kalappal.
Vízesés a vér a ló szívében.
Hírnök vágtat, gyorsuló galoppal,
harsonáját föl-le rázogatva,
s távolodván, nyergében fölállva
visszafordul s szája ezt kiáltja:
Hé te ott, te ott-
felejtett ifjú!
mindhiába, hallod, mindhiába!
nem vár reád semmiféle hőstett,
királylány se' vár rád Indiába' –
sem vitézi, sem szerelmi hőstett,
szól a hírnök, szemét eltakarva
s eltűnik a szürke porviharban
önmagát a messzeségre varrva.
