Ezelőtt négy hónappal Ágoston Vilmossal Kolozsvárról Nagyváradra utaztunk. Aznap halt meg Bretter. Az országúton téglák hevertek elszórva, szanaszét. Ágostonnak, aki a kocsit vezette, nehezére esett kerülgetnie őket; az autóban nem esett szó Bretterről. Ágoston, a sofőr, azt mondta, hogy nem akar beszélni róla, írni sem fog, sem megemlékezni valamely szervezett formában. Ezt megértettem.
Az úton a téglák mellett most már kövek is feltűntek, itt és ott, és Nagykapus után terjedelmesebb mészfoltok is.
Nézd csak – mondta Ágoston –, valaki egy egész házra való épületanyagot hagyott el itt az úton.
Később már nem is törődtünk az úttesten szétszórt építőanyagokkal. És ezt, azt hiszem, nem tettük jól. Alkonyattájban már leszállt a köd, és kockázatos volt azzal a sebességgel közlekedni, amivel a kocsi haladt. Különös tekintettel a téglákra meg a kövekre, sőt most már a deszkákra. Így tűnt föl előttünk a biciklista. Imbolygott fölfelé a körösfői hágón, és mikor úgy tűnt, hogy már réges-rég elhagytuk, az ereszkedőn megint csak találkoztunk vele. Úgy adódott, hogy arca egész közel került a kocsiablakhoz, és mindketten határtalanul meglepődtünk. A kerékpáros nagyon hasonlított valakire, és ez nem képzelődés volt.
De a kövek és téglák nem szűntek, nem és nem, s én tudtam, hogy Ágoston mire gondol. Ezekből a kövekből és deszkákból már senki nem épít házat. Ezek a téglák olyan téglák voltak, hogy csak egyetlen ember tudott volna házat építeni belőlük. Azt hiszem, nem is házat.
*
Aki építhette volna, ott kerékpározik az összegyűjtött és fel nem használt építőelemek között.
Tanár úr,
immár örökre deszkák, deszkák
er wird immer mehr bretter und bretter
egy ütött-kopott kerékpáron,
föl-le, hegyen és völgyön, hágón
s messze mögötte fiúk, lányok
bélyeggyűjtők és tanítványok.
