A Világsólyom szeme

A szélnek eresztett bábu
7
3
Te mentél át a vízen?
5
2

(December és január között, két év közötti

pillanatban, már nem idén, még nem jövőben,

még nem idén, már nem tavaly.)

  

 

Az itt következő szövegek nem versek: annál kevesebbek is, többek is. Formájuk: egyenlő szótagszámú sorokba tördelt próza. Tökéletlenségük nem szándékolt, a szerző hozzánemértéséből fakad.

 

 

 

A kérdés

 

kint – érzed-e – mintha sóhaj vagy lehelet

inogna ég s föld közt mint a lélek

 

nézd ablakok

 

 

 

I. Újévben

 

Új év nyílt föl látod az utakon

az utak tetején nagy hóbivalyok

vágtatnak végig nyomukban zsivajog

a fagy sistereg és a kutakon

 

 

a bölcs kútmélyeken megállt a jég

s biztosan most a kút jegére fagyott

a tükörkép is amit a hold hagyott

a templomkert kútjában; a nagy ég

 

 

üres volt s a kútban mégis ott lapult

a hold mása fénygömb kissé belapult –

a vén víz magában felejtette

 

 

képét (s kék árnyakat) néztük ragyogott

s a rózsát amit adtam szórakozott

kezed boldog kezed elejtette

 

 

 

II. Három medve dörmögött

 

Mottó: Eszünkbe, szívünkbe nyílik

befele az űr, a végtelen

 

 

Kék árnyak sora – s hol a télbe tellett

idő? a kékes hófelhővé válott

idő hol van hol? vagy úgy kiválott

a dolgokból mint holtból a lehelet?

 

 

Igen, már csak a kék árnyak maradtak?

Lefolyt az idő az álom mögött

hallgató kútba mindig dörmögött

három árnymedve ottan: – s mézet adtak

 

 

pedig ők vigyáztak a kútfedőre,

álomalatti kútnak három őre –

ide szállok le az emlékezet

 

 

alá a hidegbe néha s túl fagyon

találkozunk ott vagy te is félsz nagyon

nagyon szorítja kezem két kezed

 

 

III. Miért félsz még mindig az ősztől?

 

Mondjam el: láttam őt télen is

 

Az ősz ott üldögél víz széle mellett

lába elé rőzséből garmadát

rakott előbb felét majd harmadát

elégetgeti szép lassan; és kellett

 

 

piszkálnia folyvást hisz oly kialvó – –

tőle félsz? megsimítlak mint meleg

hóföldek fölött átfutó szelek

mély sóhajából hó alatt az alvó

 

 

zöld mentamezők, úgy megsimítalak

csak ennyit érzel hisz elringattalak

én kedves hányszor hunyd le már de szép

 

 

a szemed mint az Úrvacsora-ostyán

csillogó hűs borcsepp a zöld borostyán

– hogy kárba vész a szó a szép beszéd – –

 

 

Szakadt papír a lapok között

 

szív  veszt el

terem  ben

ólmot öntünk

bál  zaj szilveszter

 

 

kor  két p  sszekoccan

é  csendül

jd  re csend ül

lélek  se moccan

 

 

olyan a tiszta rím

ütemez  tatam, tiram-tarim

 

 

IV. A szomorúság a csutakon

 

A szomorúság is egy csutakon

ingatja fejét téli napra kiült

a nagyszemű bánat nézi a kihűlt

eget néz minket is ül csupaszon

 

 

s didereg. Látja: az ég üvegét

jégvirág futotta be mint a sárkány

elsötétült s keskeny világos párkány

csak szélén maradt: a hegy süvegét

 

 

– abroncs a fehér hordót – körbejárja – –

– úgy elöntött porhanyó havak árja

mindent – picike lámpa lengeti

 

 

zöld fényét a kertben most úgy cikázik

a hó körötte hogy cikázhat fázik

a tél is önmagát melengeti.

 

 

A szakadt papír másik oldala

(Odüsszeia, XI. ének; ford. Devecseri Gábor)

 

20  a kost meg a párját

vittük

 

 

26  körbe italt is töltöttek valamennyi halottnak,

tejjel mézet előbb, azután édes boritalt is

 

 

35  fogtam az állatokat, nyakuk elmetszettem azonnal,

folyt feketén a gödörbe a vér, gyülekeztek az elhunyt

holtak lelkei mély Ereboszból, sűrű csapatban

 

 

95  Menj a gödörtől már és vond el a jóhegyü kardot,

hadd ízleljem a vért

 

 

98  Ivott a sötétlő

vérből

 

 

 

V. Szőlőhegy

 

Ott voltunk mi az őszi kóstolón

eljönnek ide mind tódulnak egyre

s mikor már félig este dőlt a hegyre

sok fáklya ég nagy hajjal füstölőn

 

 

hegy oldalában – mind ide gyűltek

s lobog az öröm valamint a lángok

minket is hívtak játsszunk ispilángot

s ó nagyléptű tánc egybevegyültek

 

 

mind a nagy örömben s Újbor Komához

dalolni hívtak jönni lakomához

hívtak őszi napon a szabadban

 

 

jóhegyű kések alá vén kost tolni

őszi nap mikor mentek bort kóstolni

sokan a hegyre sűrű csapatban

 

 

VI. Fölfogni?

 

Mirajtunk volt a szüreti koszorú

irígyeltek is („szép pár”); hogy csahol

ó az irigység! szüreten ahol

mint sikoltó szürke arc gyors köszörű

 

 

fényesíti a jóhegyű kés élét

– kost megölni annyi csak mint pókot –

vért kóstol az árny s az élő csókot

mást-mást: ki élet ízét ki halálét –

 

 

Nézd a részegség ők ők hogy mulatnak

hogy nincs már bennem nyoma ámulatnak

akad, ki józanságban visszavisz?

 

 

ők ők akik vért isznak egykor ugyan-

csak ha majd akad ak- ha akad ugyan

Odüsszeusz derék Odüsszeusz

 

 

VII. Mondják: fölfogni az elmúlást

(Az őszt a szőlőhegyen csak mi láttuk)

 

De azóta a lélek oly szomorú

azóta hogy a két-füle-szétáll

emberkét láttuk félsz te – bár sétál

csak ő míg kis tehenei homorú

 

 

ég alatt keserű füveket rágnak –

– mint vizek alatti füst forgácsa

szemedben oly áramló forgása

a csiszolt szikrájú szomorúságnak –

 

 

mert ott volt az ősz: ujjnyi rőtszakállú

emberke fuvolával hegyes állú

nem látja senki őt de köpenye

 

 

mindent befed – s jár ő mint lámpagyújtó

levéltől levélig ég szörnyű gyújtó

ég kezében kis lámpakoponya

 

 

VIII. A harag napjai

 

Míg az elme himbálja fontolón

nevedet az álomalatti kútban

mint öreg szél a templomkerti útban

a lámpát mint sosem volt hintalón

 

 

holt gyermek árnya inog nesztelen –

himbálja neved kicsi zöld világgal

égő lámpa tölcséres zöld virággal

benőtt lámpa – az elme – hasztalan

 

 

himbálja lassúdan – s a bocsánatot;

addig a lent motoszkáló bánatot

az (ön)vád tükörré oldja melyen

 

 

arcod elmerült fénnyel beporozza

kis lámpa s a zöldet megsokszorozza

szemedben s a könnyet is a mélyén

 

 

IX.

 

Jaj mi lesz velünk, ha itt az éjszaka?

Az éj amelyből többet nem kelünk

kedvesem jaj akkor mi lesz? szemünk

zöldje úgy megtörik? mint az északi

 

 

üres tereken egyedül ballagó

agancsos a végtelen estében

ha elbotlik utolszor s estében

megdől az agancsa hegyén billegő

 

 

zöld szilánk megdől meginog s az űrbe

röppen: az utolsó szikra a görbe

északi fényből megmaradt szilánk –

 

 

szemünk fénye: mi s lelkünk eltávozik

a nagy hidegbe – így? s mivé változik

szemünkből a zöldszínű játszi láng?

 

 

X. Szíved megnyugszik majd,

 

majd megnyugszik (éj a hold időszaka,

szíved szobáit megtölti fénye

s megtelik tested ékes edénye

oly könnyűvé, – és úgy érzed megszakad

 

 

meleg szíved, a hold puha, olvadó

fényével telt szíved); és megnyugszik

a félés benned: hamvába nyugszik

a pirosnak tüze is az alvadó

 

 

vércseppen; s úgy örülök, hogy fellelem

szemedben az immár alvó félelem

füstje helyén a rám figyelmező

 

 

csillogást – – öröklét lehelete kint

öröklét simítását érzed-e mint

futó kék szeleket mentamező

 

 

XIII.

 

A mindigleni éjben ragyogunk mert

ott leszünk mi épp a dolgok héján

s utazunk majd egyetlen karéján

a Héjnak s járjuk úgy majd mi nem-ismert

 

 

szeletét a Héjnak az áthatatlan

soha be nem járt sima végtelen

pályákat mint az ős üvegtelen

számlap nélküli óra láthatatlan

 

 

mutatójának örök hegye, hiszed?

hinned kell benne: szépséged átviszed

áthozod oda is és mindenek

 

 

lelke mi leszünk a dolgok héjának

holdja; s halk esői az űr mélyének

finom fényporral úgy behintenek  –

 

 

XIV.

 

Hold leszünk, s mert örök lesz az éjjel,

sötét lesz: minden héj alatt ott lakik

a sötét, mert gyűjtik apró valakik

a héjak alá mindig, s a héjjal

 

 

maguk is betakarják – – s bár semmi

nem lesz majd, csak az árnymedvék rohannak:

nem lenni is csak egy alakja annak,

amit, bár nincs, úgy neveznek, lenni.

 

 

S rájövünk, mikor a kezed megtalálom:

a kútban vagyunk megint, lent az álom

alatt, fölöttünk álom s felette

 

 

az álom fölötti világ, amelyben

álltunk egyszer a kútszélen, s a mélyben

a Hold ült: az idő ott feledte –

 

 

XV. De immortalitate amoris

 

Új év nyílt föl látod az utakon

Kék árnyak sora s hol a télbe tellett

Az ősz: ott üldögél víz széle mellett

A szomorúság is egy csutakon.

 

 

Ott voltunk mi az őszi kóstolón

Mirajtunk volt a szüreti koszorú

De azóta a lélek oly szomorú

Míg az elme himbálja fontolón:

 

 

Jaj, mi lesz velünk, ha itt az éjszaka, –

Majd megnyugszik: ÉJ A HOLD IDŐSZAKA

S megmaradunk mi együtt az éjjel

 

 

Oly örökkön, mit halandó nem ismert:

A mindigleni éjben ragyogunk mert

Hold leszünk s mert örök lesz az éjjel.

 

 

Életrajz 2