A pilótafülkéből kizárt kapitány, aki a kabin ajtaján dörömböl, az utasok sikolyai közepette, miközben a zuhanófélben levő gép vészesen közelít a sziklás-havas hegyoldalhoz: olyan jelenet, amit profi légikatasztrófa-filmesek is sokért nem adnának.
Biztosra vehető, hogy a mérhetetlen disznóság óta, amit a személyiségzavaros őrült elkövetett, egyetlen utas nem ült föl egyetlen járatra sem a bolygón, miközben, ha módja volt rá, megpróbált a pilóták arcába kémlelni - és egyetlen pilóta sem ült le egyetlen gép botkormányához sem - anélkül, hogy ne arra gondolt volna. Ugyanarra.
Ilyen értelemben egy páratlannak mondható performanszról beszélhetünk: a pilóta-inasnak sikerült sokszázezer ember gondolatait egyazon mederbe terelni, egyszerre, párhuzamosan: heteken, s ki tudja, talán hónapokon keresztül.
Ez az, amivel a másodpilóta talán a leginkább elégedett lehetne, mondjuk ki: amire a legbüszkébb volna. Hiszen ezt a gondolatot dédelgette, ez foglalkoztatta őt, mint volt barátnőjétől (eltalálták: egy légikisasszonytól) tudjuk: hogy valami olyasmit fog tenni, amiről az egész világ beszélni fog.
Ezért nem írom le a nevét. Hogy eggyel kevesebb legyen azok száma, akiknek a közreműködésére az éretlen, infantilis segédpilóta számított. Arra a kontribúcióra, amivel nyilvánvalóan és végülis eredményesen kalkulált: hogy ezer és ezer újságíró fogja leírni a nevét a Föld összes országában. S hogy a neve mellé mit fognak írni, az nem is érdekes. A lényeg az, hogy ismerjék, hogy emlegessék az embert, még halálában is, hiszen - hányszor leírjuk és elmondjuk ezt a közhelyes bölcsességet - az, akire emlékeznek, az, akit emlegetnek, az nem hal meg, addig, ameddig. Ameddig beszélnek róla.
Egzisztencialista írók tollára kívánkozó történet az elidegenedett emberről, aki személyiségében egy idegent hordoz: ha úgy tetszik, egy Alient, ha úgy tetszik: a Nyolcadik Utast, a Halált.
Mert milyen tragikomikus a fontoskodás, amellyel siettek tisztázni, hatóságok és biztonsági szervek: nem, nem terrorista merénylet történt, dehogyis: a pilótának - mekkora megkönnyebbülés - nem voltak sötét kapcsolatai. Magától volt ilyen, nem az imámok mozgatták a szerencsétlent.
Akkor hát itt van egy szörny, amely veszedelmesebb, mint az Iszlám Állam, mint az al-Kaida, mint a Boko Haram: az önpusztítás monstruma, sziámi ikerpárjával, a teljes morális érzéketlenséggel. A kettő együtt képezi azt a mutánst, amely nem a mecsetek környékén lakik, hanem az emberi lélekben, és amely baziliszkusz Vonnegut regényében Bokonon „próféta” önző szolipszizmusának megfelelően - ha meghalok, az egész világ hal (és haljon) meg - ténylegesen elpusztítja a bolygót. Ha én meghalok, senki ne maradjon életben.
Ez a primitív ösztön képezi a leggyilkosabb robbanó- vagy tömegpusztító elegyet, párosulva a hatalom érzetével -
„...kezemben tartom, itt ebben a két kezemben mások életét, ha nem milliárdokét, de legalább másfélszáz emberét, az is valami, akiknek sorsa-végzete egyetlen mozdulatomtól függ, na jó, kettőtől . Most megnyomom ezt a gombot, megrántom ezt a kallantyút, és akkor nekik annyi. A hülye orvosok, akik alkalmatlannak akarnak nyilvánítani - most aztán lássák, hova vezetett az a sok tudálékos kekeckedésük. Remélem, itt ülnek mögöttem a gépen. Szevasztok, fiúk.
Szevasztok, légikisasszonyok, akik mint félistenekre néztek fel a pilótákra, köztük és eddig rám is.
Kacérkodtatok eleget, most egy kicsit pihenjünk meg itt az Alpok lejtőin.”
Emlékeznek Matthias Rustra, a vakmerő pilótára, aki több mint egy negyed százada átrepült a Vasfüggönyön és leszállt a Vörös téren? Vállalkozása felgyorsította a birodalom bomlását és az új világrend létrejöttét.
Rust pontosan az ellentettje volt - és megérdemli, hogy ne feledkezzünk meg róla - ennek a szerencsétlen beteg embernek, akinek ne írjuk le, ne jegyezzük meg és felejtsük el a nevét. Nyugodjon békében és ne küzdjön tovább szörnyeivel, amelyek talán ugyanannyi darabra szakadtak szét, mint ő maga.
