Mindenekelőtt lássuk, mi van az asztalon: „Az asztalon sólyompástétom vízirózsa-főzelék kalács / zuzmó-torta könnyű gyopárbor spárga árticsóka." Ez a színes, elegáns és fantáziadús kínálat csupán a versé, egy versé, A forradalmárok vacsorája, valamikor a hetvenes évek közepén, talán Kolozsvárt, talán másutt. A vers minden valószínűség szerint Erdélyben íródott, de maga a versbeli város, mint asztal körüli táj csak később kezdi magához hasonlítani a Szamos-parti – mondhatni, hiszen mondták – dák metropoliszt. („...a városban emberek guggolnak a vasló körül. Tűz fele / fordított szemgödrükből szurok szivárog / s az egész városban hallani, hogy a folyó / letépett szoborfejeket görget magával.") Indiánoknak még hírük sincs, sem ott, sem másutt, ahol kárpát-medencei magyarok beszélnek, hamvuk is csak a gyermekkor olvasmányemlékei között, amiről oly szívesen megfeledkezik a felnőtt, noha itt Kelet-Közép-Európában mindig is ajánlatos az emlékek, az álmok, a tapasztalatok, a hiedelmek, az ismeretek és a fantazmagóriák ébrentartása. Ébren, sőt karban, hiszen joggal élhetni itt a kissé műszakias, sőt militáns „karbantartás" szóval, mivel ez köthető a versbeli forradalmárokhoz is: „A FORRADALMÁROK HAZAMENNEK KIVESZIK AZ OLAJFÜRDŐBŐL A KARABÉLYOKAT MEGTÖRÖLGETIK KIFÉNYEZIK ÉS ÖSSZESZERELIK ŐKET FŰVEL MOSDANAK ÁTÖLTÖZNEK MEGVACSORÁZNAK KIBIZTOSÍTJÁK A KÉZIGRÁNÁTOKAT ÉS ELINDULNAK." Forradalom majd később lesz (ha egyáltalán), amikor már az indiánok megint és már újra valahol másutt „vannak" (de érvényes igealak itt és most a „lesznek" is, meg a „voltak" is), nyomuk sem marad, legfeljebb bizonyos versekben, meg Cs. T. közdalnok éves nyarankénti színjáték-terápiáiban és E. K. színművész irracionálisan mindennapi mozijában. S a vacsora maga? Ha el is fogyasztódik a versszöveg mögöttes tartományainak valamelyikében, a forradalmárok vagy likvidálóik által (hogyan is győzhetne errefelé bármilyen revolúció, legfeljebb ha ellen?), természetesen megvan, s gazdagítja a magyarnak is mondott turáni–finn-ugor–sumér–altáji–kazár–szláv–avar–besenyő–zsidó–kun–cigány–jász-stb. gasztronómiai kultúrkört. Maga a város azért is bízhat a megmaradásában a magyar idióma virtuális terében, mert ekkortájt – hetvenes évek – egy magyar költő és gasztronómus műkedvelő asztronómusként a karóráján a mutatókat úgy állította be, hogy másodpercnyi pontossággal az „itteni", tehát „reális" és „mostani" időt mutassa. Bárhol legyen a világban és bármikor. Az erről való tudósítás – jellemző módon – a Merre mutat a versünk? című fogalmazványban olvasható.
Amikor az indiánok Magyarországon is megjelennek, Sz. G. versíró és forradalmár, csillagász és Cooper-olvasó még pár hónapig azon a tájon él, ahol órájának mutatói még valamelyest reálisan mutatják az abszurd időt. 1986. augusztus 31-én lépi át a román–magyar határt, úgy lehet, örökre, de az indiánok már március 14-én felbukkannak a budapesti Városligetben, sem akkor, sem később nem tudhatóan, hogy az ún. Királydomb, a vásári pavilonok, a világtalanok sétakertje, a hajdani kocsikorzó vagy a Vajdahunyad vára (mint virtuális transylván tereptárgy) irányából érkeztek-e vajon. A legvalószínűbb, hogy az Állatkert bölényháza felől, aztán kenuval át a tavon. Ezen a március 14-én, ami természetesen március 15-ét jelent, de mit tehettünk, így jött ki a naptárban (mint reális idő), bizonyos ifjak, életkorra való tekintet nélkül, ám zömmel egy három éve betiltott folyóirat holdudvarából (ha már csillagászat) azt határozta el, hogy a P. S. nevű magyar költőről elnevezett Csarnokban forradalmi vacsorát rendez, fehér ingben, pohárköszöntőkkel és revolúció nélkül. A forradalom, tudjuk, soha nem a reális időben történik, hanem a história immaginárius terében, meg a lélekben, a versekben és utóbb az emlékekben. A szervezés az egyik bukott szerkesztő konyhájában, s vélhetőleg folyamatosan ellenőrzött infrastruktúrájának igénybevételével zajlott. Kik figyeltek némán a bozótból, a nem létező sziklákról? Az irokézekre, a huronokra gyanakodtunk, s gyanakszunk ma is. Hiszen nem kell talán mondani, de azért rögzítsük: az indián mindig azt jelenti itt – a versben és ebben a hazában –, hogy delavár, azaz mohikán. (Esetleg majd hopi, O. I. nyomán.) B. L. munka nélküli dramaturg, Á. Á. állástalan rendező és C. G. rendszeres jövedelem nélküli, hat gyermekes író szervezgették a vacsorát heteken át, számos üveg bort elfogyasztva és számos telefont bonyolítva. A vacsorán ma már azonosíthatatlan egytálételt szolgáltak föl a Szk. színház ifjú aktorai, az étekről csak az tudható ennyi év után, hogy nevében az „erdélyi" jelző szerepelt, a pontosítás ama videoszalag alapján lenne elgondolható, amelyet az irokézek csellel és hadizsákmányként nem sokkal utóbb megkaparintottak. Sokan kértek és kaptak szót. B. Z., a legnagyobb magyar sportoló, M. M., a magyar elbeszélés naponként megújítója, E. P. a tértől megihletve P-ről mint a légtornászról értekezett, harsányan hirdetve (Ó, magyar allegória!), hogy ő a „LEVEGŐ URA", vöröshajú barátunk fonikus lírát adott elő természetesen P. ürügyén, a már említett Cs. T. énekelve beszélt, s arról, amiről ilyenkor kell, s ahogy azt B. G. a lelkére kötötte, Sz. Gy. egy napon át hatástalanította a zongora húrjainak egyharmadát, hogy végül úgy szóljon, ahogy annak egy (minden) bukott forradalom után zengenie kell (emlékezzünk a Vén cigányra), ama bukott szerkesztő naivan arról tudálékoskodott, hogy az utolsó előtti magyar forradalom leverése után a császár és király vajh' melyik szóval gondolt a „népfelségre" (Volksmajestat..., Volkssuverenitat..., Volksherrschaft), egy őszülő marosvásárhelyi író – „szemel szóért", mondja majd pár évvel később – csak mondataival volt (lehetett) jelen, amiként egy itthoni, de Gyergyóremetéről elszármazott regényíró is, akinek egy bizonyos csatákról szóló könyvéből (P. S.: „Négy nap dörgött az ágyú...") az a színész olvasott idézeteket, aki majd három év múlva egy végeérhetetlen névsort kell felolvasson valamelyik sebtiben kidekorált temetőaljban. A falakon sz-i kisiskolások rajzai a forradalomról és a szabadságharcról. Sz. G. költő szavai Magyarországnak ebben a csarnokában be voltak tiltva, kár szépíteni, küldött verse ott hevert a kenyérmorzsás, pohárnyomos asztalon ama szerkesztő és V. P. színművész között, akit előzőleg figyelmeztettek, hogy legyen eszében közlekedési malőrjének esetleges következménye, ahogy – nem tudhattuk, de annál világosabb sejtelmünk lehetett arról, hogy – Á. Á. rendező karrierje is „kedvezőtlenül" alakul majd utóbb. A szerkesztő odasúgta a színésznek: „Figyelj, mi lenne, ha pohárköszöntőként, mintha te..." V. P. fölállt, színésziesen lengedezve megköszörülte torkát, s ezt mondta ércesen: „Pohárköszöntő. Csingacsguk látogatása a világosi villamossági üzletben." S hozzátette lehajtott fejjel, hang nélkül: „Szőcs Géza".
Aki ott ült, s felneszült félkönyökre dűlvén, talán csak szavakat hallott: Világos, Görgey, cár, Mátyás király, ellenállás, ellenállás, s talán ezt a sort: „Vidám napok a rezervátumban", ellenállás, alföldi alkonyat, ellenállás. Egy legendát öltöttek testbe a szavak, szavak, ahogy az versíróhoz illik. Mert Sz. G. legenda volt már ekkor, s nemcsak a politikai ellenállás távoli legendája, nem: mindenekelőtt egy rejtélyes, a legtöbb ismerője számára is láthatatlan mitikus költő. Akinek vallomását Csarnokunk névadójához ilyenre torzította másfél évszázad és a folyamatos világosi jelen: „Kádban bálnák közt halni meg." (Egy transzparens, amit Csingacsguk a boltban nem tudott el nem olvasni: „VERECKÉNÉL ALKONYUL, VILÁGOSNÁL VIRRAD".) A legenda annyi, mint rejtőzködés és bujkálás, felbukkanás és rémhírek, de főleg üzenetek a feladó „helye nélkül". Üzenetek lapban és papíron, prózában és versben, keletről jövő szavak, nyugatról hullámozva az éterben felénk. Ma, amikor alig van utálkozóbb ítélete a kritikának, mint az, hogy „képviseleti elvű beszéd" (amit pl. P. S. művelt mániákusan, noha mindennemű hivatalos vagy közösségi felhatalmazás nélkül), akkor olvassunk néhány mohikán mondatot: „...fokozatosan úgy kezdtem magam érezni, mintha egy ombudsman lennék, hogy énnekem kell valaki helyett beszélnem, hogy énnekem kell valakinek az érdekeit képviselnem..., akkoriban ha az ember leírt egy verssort, vagy megírt egy drámát, annak hihetetlen fontossága volt vagy lehetett." (1995) S mitől vers ez mégis? „Előfordult már, hogy egy közösség védelmében vagy érdekében, vagy akár nevében írtam valamit. De még soha semmit nem írtam egy közösséghez. Ha írok, mindig egy emberhez írok, az írásom mindig kétszemélyes ügy." (1989) Ez is lehet meghatározása annak, hogy mi a líra. A líra körébe értve a „programverset" is. A legjelentősebb magyar formabontó költők egyike beszél itt, hívja magához rég elhalt indiánjait, ír helyzetdalokat és mond el történeteket. Lírai költészet gyanánt. Szavakat roncsol, hagyományosan szerkesztődő szólamokat bont ízekre, megemel egy-egy szót valami kimondhatatlan aranykor emlékével a tudat mélyén, s hullajt vissza borzalmas metaforaként vagy csak látványként a mindennapi életbe. Oda, abba a kijelölt térbe, amelyben csak a bujdosónak kínálkozik méltányos élet, ha – persze – elviselhetetlen is. Méltányos élet: a hírmondóé. Akinek a számára minden megformálandó és továbbítandó hír, ami ilyen-olyan szavakkal megközelíthető és bekeríthető. Miről beszélgethettek, amikor találkoztak (a versben és a forradalom bukása után) Gina és Júlia és Lilla, s miről tett említést Hamvas Béla – mindenkinek a maga nyelvén – amikor elébukkan Tiszapalkonyán Herakleitosz, Buddha, Lao Ce és Shakespeare? „Puszták népe", emlékeztetett egy régi könyvcímre Sz. G. S ha már kimondódott belül a szívében a kimondhatatlan: „Fogoly vagyok", akkor már ott a vers a zoológia kedves madaráról, Perdix perdix. A fogoly itt ha szó, ha metafora, mindenképpen zsákmány. S mit olvasna egy hajóskapitány A Jóreménység fok környékén, mint Leiningen-Westerburg Károly búcsúlevelét feleségéhez. A német nyelvű levelet orosz nyelvűként, hiszen a Jóreménységet nem biztos, hogy az óceánon túl kell keresnünk. Forradalom és ellenforradalom, (12) pontok és Ellenpontok. Így működik mozdulatlanul a honi történelem, láthattuk, érezhettük, tudhattuk valamennyien. Néha ugyan jöttek látogatók, különfélék. Mi villog ott? egy bőrkabát, nyugtázzuk a verseimet. „Majd egyik éjjel megkeres / Aradon is egy ezredes, / katonás, délceg, amilyen én / sohasem voltam, ó én szegény...", búsong a dal, amit éppen akkor közöl egy cenzori ceruzák között átvonagló verseskönyv, amikor Sz. G. a P. Csarnokban még névtelenül se lehet költő. Az ezredesek talán nagyvonalúbbak, mint azok a munkatársak, akiknek ázott alakját P. Gy. (a másik programköltő) örökíti meg a minap ebben a kelet-magyar évtizedben a publikálás reménye nélkül, de a nyilvánosságot kedélyesen birtokolva – A személyi követő éji dala. (S ha már az irokézekkel szövetkező sápadtarcúak nemtörődöm bornírtságáról van szó, egy apró emlék: a Confessio 1997. 2. számában egymás közelében olvasható a református egyház új lelkész elnökének hálatelt szavai az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője (és munkatársai...) „felé", meg egy fagyosan szűkszavú kritikai közlemény Sz. D. haláláról és a másik Szamos-parti költő, Sz. G. verseiről és eltűnéséről. Vegyük ide még a pontosság kedvéért az ún. átfutási időt.)
Ha már politika és poétika egyben, idézzük meg szegény nemrég elhalt barátunkat, E. Sz. E-t, akit alkoholbetegként munkaterápiára, politikai hangoskodóként börtönbe küldtek (vagy a kettő egy volt?), anno, aki ilyen egyszerűen fogalmazza meg Sz. G. „lényegét", akkor – 1989-ben –, amikor már úgy tűnt, a versek emlékéből és a politikai hírekből fonódó legenda valós alakot ölthet: „a nem azt jelentő szavakkal mondani el azt a jelentést". Tehát, mit jelent az, hogy indián? Az indián a Kárpát-medencében használatos magyar nyelven azt jelenti: az utolsó mohikán. Amit A. J. így határoz meg: az „utolsó ember", A. E. meg így: az „utolsó magyar". Aki persze maga a költő, Sz. G. is valahogy így: „Én, igen, persze / toprongyos matróz, / indián molnár..." Az indián az az indián, akit úgy hívnak, hogy William Least Heat Moon (fordítsd le a nevét, magyar!), aki 1985-ben felszólalt az ún. Kulturális Fórumon (amelynek tanácskozó csarnokát oly sokan meg sem közelíthették a közbeeső bőrkabátos irokézek „végett", ahogy ők mondanák). „Az indiánok nem hagynak cserben minket" – kezdi a dünnyögést a róla szóló vers (Indián szavak a rádióban). Indián az, akiben belül megsajdul valami, amikor kiderül, hogy elveszett Rákóczi szíve Grobois-ban (A küszöb alatt egy óra, vagy szabadságharc). Az is indián, aki Az elveszett törzs tagja volt valaha, jóllehet ennek a versnek egyetlen megnevezett szereplője Bem apó („magyarul is, / és lengyelül"). Mert az utolsó mohikánnak élnie kell azután is, hogy eltemeti fiát, az utolsó előtti mohikánt, élni még egy pár évtizedig, hogy elveszítse nevét is, hogy alkoholista legyen, s kosárfonásból tengődjön, míg barátját kalodába kényszeríti a törvény, mit sem tudva hajdani neveiről – Vadölő, Hosszú Puska, Sólyomszem. ,,...a törzs megfogyatkozott és szétszóródott a fehérek térhódítása nyomán..., a sápadtarcúak felszántották (a nemes Unkasz-család) sírjait és lábbal tiporták az ősi csontokat." És: „A tűzital elvette népem eszét, s ekkor már könnyű volt visszaszorítani a parttól az indiánokat. Ezért van, hogy én, a mohikán főnökök ivadéka, az erdőben töltöttem életemet, és sohasem juthattam ki a partra, ahol őseim sírjai domborulnak." (P. S. „hol sírjaink".) Indián az, aki mindennek ellenére így beszél – inkább álom, mint valóság: „Az én hazámban a rózsák azon a helyen hervadnak el, amelyen kinyílnak, a gyermekek könnye a szülők sírját öntözi, a kukorica ott érik meg, ahol elvetették." S azóta ott üldögélünk mi valamennyien, az utolsó mohikánban, ki az 1965-ös Magvető-, ki meg az 1976-os Dácia-félében (csak bízhatunk, utánanézni nem merünk, hogy legalább hasonlít egymásra a két magyar szöveg), s minket szólítanak, valamennyiünket: „Ó, Harry, ha hallanád, miket mesélnek téli estéken a delavárok, vagy más néven a mohikánok, hajdani nagyságukról és dicsőségükről!"