"Gilgames méhei eltűntek a tisztásról" - olvassuk Szőcs Géza gyűjteményes kötetében, A szélnek eresztett bábuban (Magvető Kiadó, Budapest, 1986), s már ez az egyáltalán nem ötletszerűen kiragadott mondat is jelzi: nem közrendű költővel van dolgunk, mert - ha be akarunk hatolni világába - nem versolvasásra, hanem versolvasatra kell vetemednünk, ami mégiscsak nagy különbség.
Kényelmes (és értelmetlen) lenne ugyanis a hagyományos irodalomkritikai kelléktárral megírni egy recenziót egy teljesen rendhagyó életműről, kimutatván az elődöket és hatásokat (József Attila, Weöres Sándor, Nagy László, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Palocsay Zsigmond), s beskatulyázni a szerzőt abba a nemzedékbe, amelynek Szőcs Géza valóban vezérköltője volt, s amely teljesen új irányt szabott az erdélyi líra fejlődésének a hetvenes években.
Az sem vezetne eredményre, ha a filosz szorgalmával megszámlálnók, milyen és hány állatnevet használ, amelynek bűvöletében valóban eljutott az animizmusig; a növényvilág leltározása sem vezetne eredményre, ha azok segítségével stílusrétegeket szeretne kimutatni a verselemző. A fejlődésrajz is a kritikus szokványos tótágasa lenne, s a vezérmotívumok nyomon követése meg célt tévesztett bolyongás a labirintusban - Ariadné fonala nélkül.
Egyszerűen ki kell mozdulnunk kényelmes befogadó pozíciónkból, ha ezzel a szuverén művészvilággal meg akarunk ismerkedni. Kissé sarkítva azt mondanám: az olvasónak kell tudnia, neki kell megtudnia (Rá van bízva-kényszerítve a felelet!), hová tűntek el Gilgames méhei a tisztásról.
S ezzel talán már meg is fogalmaztuk, mi a különbség a versolvasás és a versolvasat között. A versolvasás viszonylag passzív intellektuális, emberi cselekvés, amely kész "szellemi árut" fogyaszt, asszimilál, gyönyörködik annak minden tartalmi és formai szépségében, a versolvasat viszont - magyarán - olyan intenzív versértelmezést jelent, amely majdhogynem annyira igénybe veszi az olvasót, mint a vers megírásakor a költőt.
S mivel a fenti kijelentés elijesztheti a bátortalan vagy kevésbé edzett olvasót, azonnal hozzáfűzném: ugyanakkora szabadságot is biztosít.
Szőcs Géza (és nemzedéktársai részben (!) visszaadták az olvasónak azt a szabadságot, amelytől a civilizáció salakrétegei megfosztották. Visszaadták azt a szabadságot, amelyet egykoron a sámánok, később az igricek és jokulátorok hallgatói élveztek, akik még jelen voltak az alkotás pillanatában és folyamatában, kommentálhatták a hallottakat, tiltakozhattak, vagy ellenkezőleg: örömujjongással befolyásolhatták a versmondót. Ennek az eszményi állapotnak vetett véget az írásbeliség és a szerzői felségjog megjelenése. Visszatérni az alkotás ősi geneziséhez csakis a nyitott vers segítségével lehet, s olyan nyelvezettel, mely megközelíti azt a képszerűséget, amellyel őseink beszélhettek. S mi, olvasók, feltételezhetően éppen akkora szabadsággal (és szabadossággal!) nyúlhatunk ezekhez a nyelvi szövetekhez, amekkora szabadossággal születtek. Ez az önhatalmúlag hozott törvény az egyetlen fogódzó, amellyel A szélnek eresztett bábu verseit meg tudjuk közelíteni. Mert mindjárt az első oldalon ez áll:
"Az itt következő szövegek nem versek: annál kevesebbek is, többek is. Formájuk: egyenlő szótagszámú sorokba tördelt próza. Tökéletlenségük nem szándékolt, a szerző hozzánemértéséből fakad."
(A világsólyom szeme)
Ezt a legutóbbi sorát ne higgyük el neki. A kötet 84-92. oldalain megjelent Mi a vers? című esszéje (ő hozzászólásnak nevezi) a költészet lényegének és funkciójának olyan szép, szárnyaló megfogalmazása, amely - legyen bocsánatos a közhely - világirodalmi antológiába kívánkozik. Szőcs Géza sokkal többet tud a költészet titkairól, mint amennyit mostanig megvalósított. Engedtessék meg szubjektív elfogultsággal kiválasztani a két legszebb definíciót:
"A vers a nyelv emlékezete: benne nyújtózik vissza a nyelv az ősműveltség mennyboltjai alá. A nyelv a versben önmagára emlékezik, a nyelv a versben arra az időre emlékezik, amikor a szó még elemi érintés volt."
És a másik:
"A költői tett a bomlófélben levő nyelv elemeinek hulló mozgását megállító beavatkozás, a csökkent és zilált energiaszintekre degradálódott szavak feltornászása magasabb energianívóra."
Ezt a költői programot egy nemzedék nevében fogalmazta meg Szőcs Géza, s ebből kiderül, hogy szerintük a líra tárgya maga a nyelv, s célja a szó régi funkciójának visszaállítása: annak az ősállapotnak a rekonstruálása, amelyben a szó még azonos volt a képpel. A szélnek eresztett bábu ilyen értelmű és célzatú kísérlet, ezért nevezhető "nyitottnak", amelyet teljesen rendhagyó módon kell olvasnunk. Élve az olvasói szabadsággal (Mostanig csak a "poetica licentia", a költői szabadság létezett!), keresztül-kasul járhatunk benne, megcsodálhatjuk a fogalmilag közérthetetlen, éppen ezért csak képileg érthető szóbokrokat ("felgyújtott baglyok tükörbeszegzett képmása verdes / lángok bolyhos vizeiben ázva, a lágy / tükör tornácaiban, a domborodó / tükörben / mintha naplemente fröcskölne"), vagy a Kalevalát és ősköltészetünket imitáló rigmusokat ("Hónapok óta elkísér / a sarki csér, egy sarki csér, / Virraszt fölöttem, altat, ébreszt engem, / verdes, világít, röpdös bennem..."); a művileg létrehozott skizofrén vershelyzeteket ("Milyen, milyen rég nem nézegettem csontos / nagy fejem belső oldalán a képeket"); a szürrealista, éppen ezért az alkotás titkairól is árulkodó, szép képtelenségeket ("Bukott hasonlatok, hóra hullott jelzők birkóznak a világbíró ölyvvel...") stb.
Fordított robbanás? Igen. Az évezredek nemcsak gazdagították a nyelvet (s a költészetet), hanem szürkítették, szegényítették is: mindenekelőtt képszerűségében. Szólásmondásaink, közmondásaink még őrzik azt az állapotot, amikor az emberek nem a logika, hanem a fantázia, a képzelet segítségével értelmezték a hallottakat. Elég néhányat említeni a sok ezerből, amelyeknek közérthetetlenségük evidens, ha csak az értelemre alapozunk: szemet vet valakire, töri a fejét, húzza az időt, lopja a napot, vérszemet kap, zöld ágra vergődik, zsák a foltját megkapja stb.
A szélnek eresztett bábu versszövegei (és képei) hasonlatosak ezekhez az ősnyelvi képszerűséget őrző szólásmondásokhoz, annyi különbséggel, hogy szerzőjük nem időszámításunk fordulóján (vagy még korábban), hanem a XX. század legvégén él. Metanyelvével megkísérli a beszéd paradicsomi állapotának visszaállítását, de nem szabadulhat meg teljesen a jelenkor száraz, rideg kommunikációs kelléktárától s eszközeitől, és ebből iszonyatos feszültség keletkezik. Szakbarbárok, bürokraták, tábornokok és politikusok száján (és tollán) csonkig égett, földig rombolt, minden ékességétől megfosztott, komputerekbe nyomorított (emberi) nyelvünk eufémiás burjánzásai éppúgy megtalálhatók a verseskönyvben, mint a nagy romlás előtti egészséges vonzatok, vagy a gondolatot és érzelmet még osztatlanul hordozó képek.
Alapmódszere (ha van ilyen a költészetben) a vakmerő szó- és fogalomtársítás, a nyelvi elemek és fogalmak meghökkentő egyberántása. A fordított robbanás/robbantás:
Pedig a te születésed ilyen: fordított
robbanás: mintha egy bomba repeszeit
hat lidércz ereje szívta volna vissza egyetlen testté. Mikor
sokágú, kiázott kenderkötelemet megrántom, távoleső bogok rándulnak
össze s indulnak egymás felé, hogy kezemben találkozzanak.
(Születésnapod)
Az idézet második része ennek a kétségbeesett kísérletnek hétpróbás kínjairól is árulkodni látszik. A marokra fogott kenderkötél felsérti a tenyeret (Hemingway: Az öreg halász és a tenger filmjelenete!), és az olvasó ama zsidóktól üldözött zsidófiúval asszociál.
Szőcs verseskönyve tehát nem eszményi szépliteratúrai szövegek gyűjteménye. A romlatlan nyelvállapot csak akkor világosodhat meg, ha van összehasonlítási alap, ezért színpompás egyveleg a legtöbb vers. Banális és fennkölt, hétköznapi és ünnepélyes, kanonizált lírai és költőietlen, kakofóniás verssorok, próza és líra, idézetek és eredeti szöveg, világirodalmi közhely és egyéni, zseniális telitalálat, couleur local és európaiság kavarog színesen A szélnek eresztett bábu oldalain, de mindennek vagy hangsúlyozó, nyomatékosító, vagy ellenpontozó funkciója van.
Nehéz, igen nehéz cím szerint is kiragadni négy-öt verset, amelyek költői oeuvre-jének hordozói lehetnének. "Szőcs Géza szövegei - írja Cs. Gyímesi Éva - ... nem önmagukban értelmezhető jelentésegységek, hanem jórészt a teljes könyv motivikus szerkezetének alárendeltjei. A költőiség tehát itt egész kötetre kiterjedő extenzivitással valósul meg."
Nyitott tehát a vers; a befejezetlenség érzetét kelti, de a teljesség igényét véljük fölfedezni az eddig megjelent, s a jelen kötetben gyűjteményesen közreadott lírai termésben. Teljesnek tűnik ez a világ, mert a szerző megvalósított egy nemzedéki programot (Ez a legtöbb, amit egy költő tehet, mert jönnek utána mások!), amely szerint megszűnt a költő társadalmi sorsvállaló szerepe, s a teljes szabadság állapotában polifonikus variációkkal, "vibráló többértelműséggel" teremti meg a tökéletesség illúzióját. (Görömbei András)
"A költőnek - írta Bretter György - új világot kell teremtenie, mert belefullad abba, amelybe sorsa belevetette. A világ állítása: a világ tagadása, az ember állítása: az ember tagadása, a van-világ, a van-ember tagadása."
Örök reményünk, hogy ez az új világ a legtörékenyebb épületkockákból, a verselemekből mégiscsak felépül.
Magyar Imre álnéven, Bécsi Napló, 1987. május-június; In: H. I. j.: Körfolyosó. Esszék, jegyzetek, recenziók, nekrológok.