Milyen érdekfeszítő lehetne, ahogy Duna TV az emlékmű sorsának alakulását végig követné, tervektől a megvalósulásig! Vajon megérjük-e? Lesz-e emlékmű 2006-ban? És lesz-e Duna TV?
A politika figyelme mindinkább rámozdul az emlékműre, s ez a politikummal való feltöltődés szétzilálhatja a tervet övező, magyar viszonyok közt példátlan társadalmi és szellemi konszenzust.
Egy liberális elveiről ismert barátomtól – gyermeklelkű, idealista ember – három baloldali politikus kérte számon, miért áll szóba velem, holott:
– masszív részem volt Bodor Pál kikészítésében;
– összefonódtam a Simicska-féle adórendőrséggel;
– a Sapientia erdélyi egyetem pénzeiből nagy összegeket tulajdonítottam el.
– Úgy beszéltek rólad, mint valami Don Corleonéról – töprengett a fiú. – Ne haragudj, nem árulhatom el, kik voltak...
– De én megmondom, hogy ki voltam és ki vagyok – feleltem. – Ez a duma egy tudatos és szervezett hazugság-kampány része, akkor is, ha a barátaid erről mit sem tudnak, mert mindezeket ők is csak hallották, nem pedig kieszelték. Soha nem bántottam Bodor Palit. Simicskának a köszönését sem fogadnám, ha ugyan köszönni akarna nekem; ami meg a Sapientiát illeti, onnan nemhogy kiszorítottak, de közelébe sem engedtek, onnan csak vicsorgást, patákat s szarvakat villogtattak felém. De ez nem is érdekes. Ugye, te sem gondolod, hogy épp most s csak úgy jutott eszébe valakiknek mindez rólam? Ugye tudod, hogy holnap már új, aztán még újabb történeteket fogsz hallani rólam, meg persze a régieket is: és mindezt amiatt, mert megszólaltam, és érdekeket sértettem. Azt hiszem, vannak, akik nem akarnak újabb 56-os emlékművet Budapesten. Mi sem egyszerűbb, mint legéppuskázni azt, aki felvetette a gondolatot. Ha erkölcsi hullát csinálunk belőle, ezzel magának az emlékműnek a gondolata is sérülni fog. Így számolnak, de tévesen. Mert bármi történjék is velem, az emlékmű most már megszületik.
Egyébként, miközben balról emígy, jobbról meg amúgy. Egy barátom vágja hozzám egy vita hevében:
– ...te beszélsz? aki Demszkyvel tárgyalsz?!
– Miért, kivel kellene? – kérdem. – Nem ő a főpolgmest?
– De hogy akarsz nemzeti emlékművet egy szadeszossal?
– Én nem egy szadeszessel akarom, hanem egy nemzettel. És a nemzet fővárosának főpolgmestje most éppen egy eszdéeszes. Tetszettek volna megnyerni a választásokat.
– Tessék?
– Az a baj veled, hogy politikai szemüvegen át nézed a dolgot.
– És te?
– Én történelmin.
Az már biztos, hogy bárki avatja majd föl: oda mások csakazértsem fognak elmenni. Így hát vagy mindenkinek kellene avatnia, vagy – még inkább – senkinek. Az volna jó, ha egyszer csak ott állna az emlékmű a parton vagy a Duna közepén – szónoklatok és tévéhíradók nélkül.
A magyar liberalizmus és a magyar nemzeti érzület kettős paradoxonja, azt hiszem, a következő:
– a magyar liberális sohasem volna hajlandó életét adni azért, hogy a magyar nacionalista szabadon elmondhassa nézeteit;
– a magyar nacionalista pedig, holott mindig az egész nemzetre hivatkozik, ebbe a nagy nemzetbe csak a vele megegyezően gondolkodókat érti bele. Mintha a liberális magyar ember már nem lenne a magyar nemzet része, s így nem is érdemelné meg, hogy bármelyikükért az életünket adjuk.
Pedig, ha arról beszélünk, hogy életünket adnók a „nemzetért", ez azt kellene jelentse: minden nemzettestvérünkért. A pufajkásokért és a bolsevikokért és az ávósokért is – ha őket a magyar nemzethez tartozásukért érné agresszió.
Ha román, szlovák és szerb – vagy bármilyen – terroristák elrabolnának egy magyar repülőt, fedélzetén hatvan veterán munkásőrrel: nem kötelességünk-e mindent megtenni kiszabadításukért? Ha bármelyikünk katona volna, megtagadhatná-e a tűzparancsot e helyzetben, mondván, hogy én pufajkásokért nem vagyok hajlandó harcolni? Hát nem ők tették tönkre a családomat, lőtték le az apámat, dobták ki állásából az anyámat...?!
A DEPORTÁLÁS EGY ORSZÁGBAN AKKOR VÁLIK LEHETSÉGESSÉ, HA A NEMZET ELFOGADJA, HOGY KEBELÉN BELÜL KÜLÖNBSÉG TÉTESSÉK AZ ÉLETHEZ FŰZŐDŐ TERMÉSZETES JOG VISZONYLATÁBAN.
Tudom, hogy végtelenül sok pénzbe kerülne egy talapzatot kialakítani a Duna szélén – hát még a közepén –, de vajon, de vajon, ha egy horgonyra rögzített, tehát úgyszólván úszó: egy óriási bójára hasonlító emlékművet tervezne valaki, az is ugyanannyiba kerülne? És az is a főváros engedélyéhez lenne kötve? Vagy a MAHART-éhoz?
Mikor nemzeti érzelmű barátom – D. A. – jól lehordott, amiért Demszkyvel „paktálok" az emlékmű ügyében (ugyanezt H. G. is számon kérte tőlem), többek közt ezt válaszoltam neki: valószínűleg még a Duna medre is a fővárosi önkormányzat tulajdona, vagy ha nem is, de onnan kell engedélyt szerezni egy tárgynak a folyamba való helyezéséhez. (Majdnem heideggeri szavak.)
Ha a fővárosi hatóságokat meg akarjuk kerülni – válaszoltam barátomnak –, talán egyvalamit tehetnénk. Egy repülő emlékművet tervezni: valamit, ami a szabadság angyalára emlékeztet, és szárnyait csattogtatva meg angyalnyelven kiáltozva szálldos a Duna fölött, olykor hosszan egy helyben körözve, október 23-án egész éjszaka száz meg száz reflektor fényében fürödve. Ehhez talán nem kell a főváros engedélye. (S ha mégis: ki merné leszedni, lelőni, leszerelni, hálóval befogni az 56-os szabadság Angyalát?)
Azt hiszem, egy ilyen angyalszobor kevés pénzből kivitelezhető és műszakilag könnyen megvalósítható lenne, ha nem szabadon röpködő, hanem – valóban – horgonnyal a mederhez, vagy láthatatlan szálakkal valamelyik hídhoz erősített légi szobrot akarnánk. Egy sárkányrepülő-konstrukciókban jártas zseniális művész világhírű szobrot alkothatna a Szabadság (!) híd és a Petőfi híd közé.
*
A miniszterelnök tehát október közepén fogadta – Boross Péter közvetítésével – különböző 56-os szervezetek vezetőit. Hogy Pongrátz Gergely be fogja vágni maga mögött az ajtót, ez borítékolható volt; megtörténte pedig semmi jót nem ígért október 23-ára. A nemzet talán feszültebben élte meg e napot, mint bármikor korábban, és lehetetlen volt nem arra gondolnom: ha az emlékmű elkészül, vajon hány évnek kell eltelnie majd, amíg az ott fejet hajtóknak semmi mást nem kell majd érezniük, csak szeretetet és hálát az 56-ban életüket, vérüket és szabadságukat adó hősök iránt. Mert hát még az angyalok beszéde is fémesen hiábavaló, tanítják Pál apostol himnikus szavai, ha hiányzik belőle a szeretet.
Október 21-én Orbán Viktorral vacsoráztam a Winstons étteremben. Pillanatok alatt kiderült, hogy ő is szívvel-lélekkel híve az emlékműnek. (Támogató aláírást azonban tőle sem kértem, mint egyetlen aktív pártpolitikustól sem.) Egyáltalán nem szorongott, amiért az emlékmű létrejötte esetleg Demszkynek vagy Medgyessynek jelenthet majd sikert s így politikai tőkét. Azt hiszem, 56 olyan értéket jelent Orbán Viktor fogalmi és érzelmi világában, ami messze a napi pártpolitikai megfontolások fölé helyezi az egész – távolról sem – egyszerű kérdéskört. (Sokszor megfigyeltem, mennyire tömbszerűen képes megragadni és összefogni egymástól távol eső vagy nagyon kusza vagy ellentmondó elemeket, világosan átlátható halmazzá rendezve őket. Gyors döntéseinek és frappáns verbális megfogalmazásainak – aminek ezúttal is tanújelét adta – ez az egyik titka.)
Kár, hogy csak tegnap tudtam meg, s így nem mondhattam el neki: ezelőtt három évvel Bocskay T. József, az Igazolt Szabadságharcos Világszövetség elnöke már írt egy levelet a Fidesznek arról, hogy ideje lenne felépíteni egy 56-os emlékművet. Máig nem kapott választ.
A volt kormányoldal alulmaradásának egyik okát éppen ebben neveztem meg Orbánnak. A társadalommal, különösen a közvetlen ügyekben érdekeltekkel való kapcsolattartás dilettáns mivoltában; a műveletlen, alkalmatlan, gőgös és pofátlan kreatúrák eluralkodásában az egyes apparátusokon belül.
Az 56-os veteránokkal való találkozón egyébként pontosan Bocskay vetette fel Medgyessynek az emlékmű kérdését. És itt egy olyan dilemma körvonalazódik, amin csak igen sok diplomáciával, önfegyelemmel és az ügy iránti alázattal lehet majd túljutni.
A veterán 56-osok jelentős része ugyanis az emlékművet a Szabadság téren, a szovjet emlékművel átellenben szeretné elhelyezni. Legyen jóval nagyobb nála, s mikor az ünneplők összegyűlnek a téren, mind hátat fognak fordítani a szovjetek oszlopának.
Erre nézve ugyan nincs formális döntés, és pl. Petrusz Tibor, a Politikai Elítéltek Közösségének alelnöke örömmel írta alá a „mi" Duna-parti emlékmű-tervezetünket. Ám az utak itt elválni látszanak.
Ami engem illet, a szeretet angyalának szárnysuhogását mintha erősebben vélném hallani a Duna fölött, mint a valóban megkapó nevű Szabadság téren – igaz, nem így hívták a helyet, hanem a Neugebaude udvarának –, ahol annak idején Batthyány miniszterelnököt végezték ki.
És mivel aláíróink a Duna-parti elhelyezéshez adták nevüket, amivel már, úgy tűnik, a főváros is egyetértett, innen lehetetlennek látszik megtenni azt a néhány száz métert, ami a – Dunát a tévé-székháztól elválasztja. Nem akarnátok inkább a Trianon-emlékművet visszaállítani a térre? – próbáltam meggyőzni néhányukat.
A szóban forgó szervezeteket tömörítő Szabadságharcos Alapítvány következő ülésére mindenesetre meghívást kaptam Boross Pétertől. Ő, amikor erről Nápolyból való visszajöttöm után tárgyaltunk, november közepét emlegette, de az ülés időpontja azóta csúszott, decemberre vagy januárra.
Király Béla bácsi – vagy ha így túlságosan bizalmaskodó, akkor Király vezérőrnagy; de így meg túl hivatalos; az meg hogy hangzik, hogy vezérőrnagy bácsi – egyszóval, Király Béla is írt egy levelet az ügyben Medgyessy Péternek. (Király, mikor annak idején genfi lakásomon konspirált Demszkyvel, bizonyára nem hitte – egyikünk sem hihette –, hogy nem telik el 15 év, és már egy Duna-parti 56-os emlékműről fogunk egyeztetni. Király Bélát egyébként épp most hívtam meg egy magyar és egy román diákszervezet segítségével Kolozsvárra. Azt szeretném, ha december közepén kerülne sor a találkozóra az egyetemen (a Babeş-Bolyain, nem a Sapientián, ahonnan, mint mondtam, eddig még csak féltékenységet, gyűlöletet és rugdosást volt szerencsém megélni). – Eszerint, nem Faludy György marad az egyetlen, aki kilencven fölött ismerkedik meg Kolozsvárral – és általában, Erdéllyel –, azt azonban nem tartom valószínűnek, hogy Béla bácsi is megkérje a kezét valakinek, mint ezt Faludy tette – ha egy pesti lánynak is, ha egy pesti lányét is –, de: – Kolozsváron.)
Mircea Dinescu, akinek Vidinnel szemben, Cetate mellett, a Duna-parton létrehozott művésztelepéről már esett szó oldalainkon, egy angyal-parkot tervez a volt kikötőépület köré. Az ötletet a part magas peremén álló kőcölöp adta, amelyről néhány irdatlanul vastag láncszem lóg alá rozsdásodva. Azt hiszem, e lánc fénykorában képes lett volna egy óceánjárót is rövid pórázon tartani; jelen állapotában viszont arra ihlette Dinescut, hogy terveztessen hozzá egy leláncolt angyal-szobrot. A címe is ez lenne: Leláncolt szabadság. És minden alatta elhaladó hajóról megbámulnák. A szobor makettje el is készült, de a költőnek nem volt annyi pénze, hogy bronzba öntesse.
Ám ha a pénzt megszerezné, és Budapesten is szárnyára kapna a Duna fölött az angyal: olyan lenne majd, mintha egyazon szabadság két arca vagy alakzata üzenne egymásnak a hajósok népén s a folyam zarándokain keresztül, a középső folyástól az Al-Dunáig és vissza.
Még annyit az erkölcsi támogatásról: mind nagyobb számban kezdenek maguktól, külön megszólítás nélkül jelentkezni az ügy támogatói; matematikusok Németországból és Kolozsvárról, ausztráliai képzőművész és 56-ban elítélt irodalomtörténész, népszerű tévériporter és hajdani szamizdatosok egyaránt; e-maileznek, faxot küldenek vagy levelet írnak: amilyent Dávid Gyula is írt, ahogyan ez a túloldalon olvasható.
Az emlékművet támogatók névsora az előző számunkban közölthöz képes a következőkével bővült:
Bari Károly költő • Csaplár Vilmos író • Csák János közgazdász • Csáky Zoltán televíziós szerkesztő • Czigány Lóránt irodalomtörténész • Dávid Gyula irodalomtörténész, 1956-os elítélt • Elek István író, a Heti Válasz főszerkesztője • Erdélyi Ágnes filozófiatörténész • Hamburger Mihály szociológus • Haraszti Miklós író • Józsa Márta szerkesztő • Juhász György orvos • Karátson Gábor író, festő • Kása Zoltán matematikus, egyetemi tanár • Kolozsy Sándor szobrász, Sydney • Kőszeg Ferenc, a Beszélő alapító szerkesztője • Paulovics László képzőművész • Petrusz Tibor volt politikai elítélt • Pomogáts Béla irodalomtörténész • Sándor András költő • Sára Sándor filmrendező • Schneller István építész • Sós Vilmos filozófus • St.Auby Tamás • Tófalvi Zoltán történész • Várhegyi István egyetemi tanár, 1956-os elítélt • Veress Miklós költő
Az Egyesült Államokból:
Gabor Ferenc jogászprofesszor • Hámos László HHRF • Ifj. Koszorús Ferenc ügyvéd • Nagy Károly egyetemi tanár • Nyírjesi István dr. orvosprofesszor • Szekeres János üzletember