EZT ÍRTA A MAGYAR KÖLTŐ
a kolozsvári Sétatérről, különösen a sétatéri tóról
Kezdjük rögtön a legfelső szinten.
Miről írt a magyar költő nyolcvankét éve – akkor épp 29 éves volt a magyar költő – , tehát 1936-ban?
Előbb a Pásztortűzben, majd Angyalok citeráján című, már halála utáni kötetében. Miről írt?
Húsz-huszonöt évvel ezelőtt véleményemet kérdezték a tíz legszebb magyar versről. Válaszomban A tó tavaszi éneke című Dsida-versről azt írtam, ez biztosan egyike a tíz legszebbnek. Íme:
DSIDA JENŐ: A TÓ TAVASZI ÉNEKE
Be jó is volt, Elment a jég,
míg jég födött: jaj mindenütt
csend jég alatt s ma minden kis zaj
és jég fölött, szíven üt –
nagy hallgatás volt vagyok mezítlen
mindenütt – kék elem
Ma minden kis nesz és testem-lelkem
szíven üt. védtelen.
Hó- s jégtakarta Belém tekint
volt a part a cipruság
és engem is borzol a szél,
nagy jég takart, szomoruság,
vastag, páncélos, a nap is bennem
szürke jég, sistereg,
közömbös, mint a kővel dobál
téli ég. a kisgyerek.
Nem bántott semmi Ma minden bennem
bántalom, él, mulat,
nem ártott semmi a pillanat,
ártalom: a hangulat,
A szél a jégen s akár hiszik,
elszaladt, vagy nem hiszik,
nem borzolt fel minden madár
a jég alatt. belémiszik.
A kő a jégen Fáj az eső,
fennakadt, a szép idő,
nem ütött meg a surranó
a jég alatt. szitakötő,
Áldott, kit ily minden zavar
nagy csend födött, és fölkavar
csend jég alatt és minden csupa
és jég fölött. zűrzavar.
Ha csillagoktól
csillogok,
vagy elbujtak
a csillagok,
egyszerre fáj már
estetájt
minden, mi sok-sok
este fájt.
Ó, emberek,
nem alhatok!
Fájdalmam a
fájdalmatok,
itt tükrözik
keresztetek,
és borzadok
és reszketek.
(Így, hóolvadáskor, talán különösen időszerű.)
Nem tartozik a vers esztétikájához, legfönnebb a filológusokat érdekelheti, meg néhány kolozsvárit, hogy Dsida kőhajításnyira lakott a sétatéri tótól, közepén a szigettel, megannyi városi legenda színhelyével. (A költő a tóparti szomorúfűz alatti padon készített interjút a költővel is, önmagával.) Nem hinném, hogy akadna versértő, versszerető kolozsvári, aki elhinné, hogy Dsidát valamely más tó ihlette volna e vers megírására. Vagy a Tóparti könyörgés megírására:
Ez itt a park s ez itt a tó.
Már nem sírok és nem menekszem,
történjen bármi mindenekkel, fáradt vagyok, a padra fekszem, – (…)
Tedd a világot orvossággá (…)
teremts neki tavaszt, ha tudsz,
ezer virágzó virágméccsel s készíts teát a parki tóból,
ha fuldokolva felköhécsel,
bodzateát a parki tóból,
csészéje, kristállyá meredve, maga legyen a tó kerek
kavicsos-öblű, tiszta medre,
és facsarj hűs citromlevet,
savanyú fényt a sárga napból, mely óriás csészénk fölött
ring-leng és bágyadtan barangol,
s a mesebeli hószín hattyút,
mely most suhogva vízbe ugrott, süllyeszd el benne olvadón,
mint fehér, édes kockacukrot… – – –
(Megjelent a Nagycsütörtök c. kötetben, 1933-ban.)
Milyen édeskés, sőt negédeskés kép ez, nemdebár? A hattyú mint olvadó fehér cukor… az ám, de jussanak eszünkbe egy másik költeménye, A sötétség verse utolsó sorai, a sír leheletéről, a sír-szagról, amely beléd ivódik, mígnem egy lucskos, barna esten/az olvadásig itat át,hogy édesítsd valamely isten/ sötét keserű italát. A cukor édességébe valamilyen fanyar metafizikai íz vegyül.
Reményik Sándort is megérintette, hogy Dsida óriási szürke póknak mondja magát, aki „sejtelem-fonalakból” szövi hálóját, A házunk előtti öreg akáctól
a sarkcsillagig.
Merthát ilyen akácfák is nőnek a Sétatéren (de legalább egy biztosan), amelyeket titokzatos szálak kötnek össze a sarkcsillaggal, az Acturusszal, az Aldebaránnal s a Lyra csillagképpel. A tó egybevegyül kamaszkora tavával, amelybe egykor kavicsot dobott, s gyerekkora kertje (Elárul, mert világít), melyben a hideglelős éjszakában elindul a kerti padon felejtett könyvért, talán összeér a Sétatér fáival. Nem jó éjjel kijönni mégse,/miért is jöttem éjszaka ki?/…Ott, a padon ül valaki.
Dsida Jenő, a nagy szürke pók írt egyszer egy verseskötetről is, ilyen címmel: Séta egy csodálatos szigeten. Abban a recenzióban írja a helyről, amelyre álmában vetődött (ez a sziget valójában nem más, mint maga a verseskötet): „…otthon érzem magam ezen a szigeten, mintha réges-rég látott szülővárosom környékén bolyonganék, és születésem előtti emlékek ébrednének bennem. Álomvilág, bűvölet birodalma, költők világa, egyetlen szépség és egyetlen igazság.” Azt is mondja: a varázslók szigete.
(Megtörtént az elmúlt években, hogy a Sétatér aranyesőbokrait Nagypénteken még hó fedte, de Húsvét hétfőjére már ezer virágzó virágméccsel világított a bokrokról az arany fénye.)
De hogyan írt a magyar költő a Sétatérről 1828-ban? A címlapon ez áll: NÉP-KERT - Kelemen János által. Május 1-re 1828. Kinyomtattatta B. Bornemisza Leopold. Kolo’svárt A Királyi Lyceum betűivel. Részletek: De mindenütt a’ föld-tekén
Lám maga is a’ természet
Nyugalomra hajladoz,
Mihelyt a’ sárga enyészet
Reá zordon telet hoz:
Bézárja szent tárházait,
Keblét öszvekapcsolja,
Hogy tavasszal áldásait
Ujulva sáfárolja.
És:
Kolosvár! te töményedet [= tömjénedet]
Rakd égő oltárodra
Azokért kik ilyen helyet
Nyittattak meg számodra! (…)
Hol a’ folyam kanyargása
Ezüst habbal játzodoz,
S a’ tollas nép’ hangozása
Mélodián fáradoz;
Hol zöld bársony boltok fednek [ a lombok zöld boltívei]
A’ rekkenőség elől,
’S sok ösvények tekerednek
Középre minden felől
Sétaterünk a Heszperidák kertjét idézi, de Ceylont is, az Indiai óceán igazgyöngyét is, Kelemen János költeményében, bárki volt is. Fogalmam sincs, ki volt, csak e szöveg szerzőjeként tartom számon. Nem mintha a legszebb tíz magyar vers egyikének gondolnám.
És itt időzzünk el egy percre Nagy Mór (1850 – 1910) versénél is, 1890-ból:
A sétatéri padokon nemcsak rémületes, sötét alakok mozdulnak meg éjjeli órán, más hangulatú élmények is fűződnek hozzájuk. Miről írt a magyar költő 1969-ben? Szilágyi Domokos Napforduló című versében olvassuk (a Búcsú a trópusoktól c. „haláltánc-szvit” egyik legfontosabb darabjában – , a költő Sátánnal kötött fausti egyezségének lejártakor fogalmazott nagymonológban, a gyűjtőnéven Ifjúságnak és Boldogságnak nevezett értékektől való búcsúzás pillanatában):
„Boldog voltam, igen. És fiatal mindvégig, és vidám
és küzdő kedvű és győzedelmes, és csalódott, és mindig újrakezdő,
örökké nyughatatlan. Becsvágyó és becsületes, remélhetőleg.
Jó volt, sokminden jó volt.
Örvendeni egy csóknak is. Megfogalmazni egy megfoghatatlan
dallamot. Vagy csak ülni a parkban, egy padon,
valakivel,
s szoknyája alatt kutakodni.
S ami legfontosabb: nem is hinni, hogy vége sose lesz,
csak megfeledkezni róla.
Pontosabban: nem gondolni rá.”
Néhány verssel arrébb, az Ami kell című, ugyancsak összegző, nevezzük úgy: mérleg-versbenmeglepő sort olvasunk: …élve, holtan/ mint valami Földre szállt Holdon.
De miről írt a magyar költő – avagy: hogyan írt a magyar költő – az akkor még nem is létező kolozsvári Sétatérről 1794-ben?
Ismeretes, hogy berei Farkas András, a 18-19. századok fordulójának kóbor poétája Kolozsvárra is elvetődött „pokolbéli utazása” alatt, mely cím ne tévesszen meg senkit: az utazás nem Krizsafánfia György és nem Tar Lőrinc (vagy mondjuk Dante) pokolraszállásának rokona, csak Magyarországon esett pokoli kalandok leírása, felező tizenkettesekben. Íme egy képeslap:
Közelebb útazásom Kolosvárra.
Innét Kolosvárra lészen Utazásom,
Hol hat napok alatt volt szép múlatásom.
E’ várba találtam egy szép kies kertet,
A’ mellyre a’ Jésus ott magának szert tett. n.)
Ebben van jó [’s] gonosz tudásának fája p.)
Itt nyílik Sáronnak gyönyörü rózsája q.)
Nem olyan-e ez a leírás, mintha ez volna a Földre szállt Hold?
Az n, p, q jelzetek alatt a következő latin magyarázatokat találjuk:
n.)
p.)
q.)
Budán pokol fele vezető út…
kolozsvári kisasszony…
De hogyan írhatott berei Farkas András a Sétatérről, holott akkor az még nem is létezett, három évtizeddel később kezdték Jósika bárónőék közparkká átalakítani a Haller kertet és környékét. A Szamos közelében fekvő zsombékos berek, amelyben árterületi és szárazföldi növényzet keveredett, különös fákkal, bokrokkal és virágokkal, mesebeli érintetlenségben, berei Farkas versének sokkal valószínűbb helyszíneként képzelhető el, mint amit ő állít, hogy „a várban” talált egy kies kertet. A kolozsvári vár területén belül ilyen kert teljesen biztosan nem volt. Ha Farkas a vár főnéven várost értett, a kerten pedig egy várhoz közeli (majdnem várbeli) helyet, ez aligha lehetett más, mint a Haller kert, a várnak a Kétvízköz fele eső szomszédságában.
Séfeddin Sefket kolozsvári török bej és magyar költő és filmes dedikált egyszer egy költeményt Claude Romano zenésznek, akit George Sbarcea néven ismerünk. Kolozsvári elégia a címe, íme két strófája: Ó, honvágy szent varázslata, Délután pompázva hódít
a nyers valót elaltatod a sétatér romantikája
és engeded,hogy ott legyek: a tó körül kacagva leng
a Farkas utcán ballagok… az érzelmek piros hintája
A romantikája – piros hintája rímnél olvastunk már jobbat, de ahhoz képest, hogy Séfeddin Sefket bejt nem is költőként tartjuk számon, legalább egy mosolyt megérdemelnek e naiv sorok.
Prózában fogalmazott leírásokat is idézhetnénk a Sétatérről, főleg regényekből, de bennünket most a költők érdekelnek. Van például Jékely Zoltánnak egy elképesztő, lenyűgöző, de úgyszólván ismeretlen Kolozsvár-regénye, A fekete vitorlás. 1947-ben írta, 1957-ben jelent meg. Ifjú pár a Sétatér egyik padján, illetve a sétányain: „Szótlanul suhannak a százesztendős fák alatt, melyek rücskös, ezerráncú kérge s elefántidomaik csak még jobban kidomborítják az ő zsenge és patyolat ifjúságukat.”
Mielőtt egy másik bekezdéshez érnénk, hadd idézzem fel, hogy a 90-es évek elején az osztrák kastélyparkok tavaiból néhány bukaresti vagabundus összefogdosta, megsütötte és megette a hattyúkat. Sokunknak erről talán Mereskovszkij és Villiers de l’Isle Adam, illetve a Hattyúölő jut eszünkbe, de emlékszünk rá, hogy Mircea Dinescu is kitett magáért, sziporkázó tirádában fejtegetve, vajon miért a románoknak jutott a dicsőség, „hogy mi legyünk a hattyúevők népe”.
Ha Jékely itt következő mondatában a „hadi népek” szintagmát virágnyelvre kódolt szerkesztői vagy cenzori beavatkozásnak tartjuk, és feltesszük a kérdést, hogy a regény megírása előtti években vajon milyen Kolozsváron átvonuló hadfiak apríthatták bográcsba a sétatéri tó hattyúját, aligha tévedünk nagyot Mereskovszkij kései honfitársaira tippelve. De íme Jékely (hőseink egy sétatéri padon üldögélnek, és tüskés vadgesztenyék hulldogálnak körülöttük):
„Az özvegy hattyú, melynek párját a nehéz időkben bográcsba aprították holmi hadinépek, iránytvesztett, kormányatört vitorlásként kóvályog a tó vizén, árnyéka elnyúlva kíséri a holdfényben.
Holdfény! De micsoda holdé! Nagyobb, mint a világ!” – Böcklin vagy Chirico ecsetjére méltó kép.
„A hattyú, tán párjára emlékezvén, saját árnyékát kerülgeti, s csőrét olykor mélyen beleölti a tó vizébe.” (Emlékszünk Dsidánál? „Minden madár belémiszik.”)
Ezután Ildefonso hajóra száll. Vajon a regénybeli város kikötőjére – regény a regényben – nem épp a sétatéri tó partján találnánk rá? Ezt mi kérdezzük, nem Jékely mondja. Jékely így írja le a kikötőt:
„…A várfallal kerített, magas sziklán épült tengerparti városka piacán, íme éppen vesztőhelyet ácsolnak. Kora reggel van. Az árusok most szedelőzködnek szekerük tövében s odalent a kikötőben locsogva és recsegve kötnek ki a halászbárkák. Óriási, fekete vitorláshajó köteleit himbálja a langyos tengeri szél… A Podesta tornyos palotájában tán csak a szakács ébredezik; most bújik le kutyaólszerű antiszociális vackára a gémberedett éjjeliőr.”
Felidézve azt is, hogy a tó és a végében levő, Pákei Lajos tervezte pavilonépület, milyen jeles festőket ihletett meg, nem lehetséges máshogyan befejeznünk e sétatéri komparatisztikát, mint Csiki László költő-író egy történetével. Kamaszok című novellája ifjúkorom meghatározó élménye volt. Álljanak itt azok a sorok, amelyeket egyik első kötetem Hattyúálarc című versciklusának elejére helyeztem:
Csiki László Szilágyi Domokos egyik legközelebbi barátja volt. Szilágyi és Dsida egymástól néhány száz méterre nyugszanak a Házsongárdi temetőben, ahol Jékely regényének hőse egyébként egy drámai tapasztalattal lesz gazdagabb... Nem is említettem: a regény egyik fejezete a sétatéri holdvarázzsal foglalkozik, amely nemcsak a hattyút világítja meg, de átlényegíti az említett ifjú pár sorsát is. A transzszubsztanciációt követően a lány eltűnik az éjszakában; csak elbújt, de nemsokára előkerül: „Ott ül egy padon, lábát keresztbeveti, ölében félszemű macska, vagy égő cigaretta? Ide a holdfény is alig hatol, a százéves nyárfák valóságos tetőszerkezetet fonnak az ég s a föld közé.” Persze, hány meg hány szerelmes regényben süt le a hold a szereplőkre. De a Sétatér, mint tudjuk, néha olyan, mintha valami Földre szállt Holdon lennénk.
P. S. És végezetül, ne hallgassuk el azt a rejtelmes tapasztalatot, amelyet bármelyikünk megerősíthet, aki valaha is partraszállt a szigeten, vagy a tó befagyott jegén átsétált vagy átkorcsolyázott oda: az a sziget onnan, belülről, sokkal, de sokkal nagyobb, mint amekkorának a partról látszik.
Legalábbis akkoriban – a múlt évezred utolsó évtizedeiben – ez minden kételyt kizáróan így volt.
*
(Személyes jegyzet, e sorozat megírásának körülményeiről. Nejem, pontosan tudván, hogy írásaim nem számítógépek és keresőprogramok segítségével születnek, azt kérdezte: neked fejedben van az egész magyar líra, egyidejűleg és mindenestől? Honnan tudsz egymás mellé rakni ennyiféle verset? Dsidát és Farkas Andrást? Hasonló dolgot kérdezett tőlem Sárközy Péter is, amikor megjelent Dsidáról és Marchiniról szóló kötetem, és Böszörményi Zoltán is, Beszéd a palackból c. verstörténeti sorozatom és kötetem szerkesztője.
Természetesen nincs a fejemben minden valaha olvasott vers szövege, még a magyar verseké sem. De a legtöbb utcába, ahol valaha jártam, sikerül visszatalálnom, anélkül, hogy le tudnám írni az odavezető utat. Ez nem jelenti, hogy mondjuk München vagy Róma teljes térképe a fejemben volna. De megtalálom azt a helyet, amit már ismerek. Így van a versekkel is. Nem ismerem a teljes irodalomtörténeti valóságot, még a líratörténetit sem. Vannak nálam sokkal műveltebb és olvasottabb szakértők, és remek, mindenki által kutatható adatbázisok. E memóriákban sokkal több ismeret van, mint az én fejemben. Magam többnyire – nem mindig, lásd pl. a Macbeth-fordításokról írott textusomat – olyasmiket tartok fontosnak megírni, amikre a gépek egyelőre még nincsenek felkészülve. Jelen írásnál maradva: nincs olyan program, nincs olyan kulcsszó, amelyekkel elő volnának hozhatóak ezek az idézeteket. A „kolozsvári Sétatér” kereséssel legfönnebb Kelemen Jánost lehetne megtalálni.
Ugyanakkor – és ez tájékoztató figyelmeztetés – minden, amit írok, szubjektív és esetleges, és aligha teljes. Nem tudós búvárkodás eredménye. Nem olvastam annyit, mint szerettem volna – az a szerencsém, hogy amit olvastam, arra nagyjából emlékszem. De persze abba az utcába, ahol még nem jártam, nem találok vissza, és azokat a verseket, amelyek elkerülték a figyelmemet, nem tudom idézni. Emiatt lehetséges, hogy vannak témakörök, amelyeket csak hiányosan sikerül tárgyalnom; így pl. nem zárható ki, hogy elkerülte a figyelmemet, – mai témánknál maradva – mondjuk néhány remek Sétatér-vers. Egyébként magam is írtam verseket a Sétatérről, de nem tartottam volna ízlésesnek ezekből idézgetni. Sz. G.)