A magyar képlet

1979 májusában, másodéves bölcsészhallgatóként iratkoztam be az Írószövetség könyvtárába, ahol az egyik könyvtáros, Endrődi Szabó Ernő adta a kezembe második könyvedet. Kilátótorony és környéke volt a címe, de a címlapon lévő léghajó miatt később Géczi János első könyvének a címe (Léghajó és nehezéke, 1983) rögzült bennem Szőcs Géza könyveként. Meg talán amiatt is, hogy egymáshoz elég közelinek éreztem a szövegeiteket, különösen az epikus természetű hosszúverseket. Ezt el kellett mondanom, bocs a személyes felütésért, dehát Szőcs Géza nekem itt kezdődött.

Ebben nincs kérdés, de elindítani a beszélgetést, arra remekül megfelel, különösen, hogy említed Endrődi Szabó nevét, aki azoknak az éveknek különös ködlovagja volt. Én is sokat köszönhetek neki, tudom, hogy rengeteg embernek adta kezébe a köteteimet. Némi önző cinizmussal mondhatnám: ha nem távozik olyan fiatalon, ma sokkal többen ismernék a verseimet.

Önéletrajzaid és más interjúk is megemlítik, hogy hamar a sűrűjébe kerültél a már akkor is pörgős, folyóiratok köré szerveződő erdélyi irodalmi életnek. A kolozsvári egyetemi lap, az Echinox, és az Igazság c. lap irodalmi mellékleteként megjelenő Fellegvár, amelynek 1977 és 1981 között voltál a munkatársa, milyen szerepet játszottak az akkori irodalmi jelenségek animálásában?

Tudod, mindennek a lényege a kontextus. Nem ugyanaz elszavalni a Nemzeti dalt 1848 márciusában vagy 2010 márciusában. Ha ma valaki átnézné azokat az oldalakat az Echinoxban meg a Fellegvárt, nem értené, hogy mi ebben a különös... Semmi. De ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy mi volt mindezekben a különös, a válaszhoz kötelező olvasmányként hozzá kellene rendelni azoknak az éveknek a közbeszédét. Legalábbis olyan szinten, hogy az érdeklődőnek el kelljen olvasnia mondjuk az Igazság szóbanforgó számát, kezdve az első oldalon Ceauşescu elvtárs történelmi horderejű legújabb beszédével – csak történelmi horderejűt tudott, másra egyszerűen képtelen volt –, folytatva a termelési riportokkal és a kulturális anyagokkal, például hogy a szamosújvári művelődési otthon hány százalékkal teljesítette túl a tervet... És akkor eljutsz a Fellegvár oldalig: mintha a Marsra érkeztél volna... Hihetetlen szövegek – egyáltalán: egy teljesen valószínűtlen nyelven – Cselényi Béla verseitől Tőkés Lászlóéig...

Tőkés? Írt verseket?

Persze, miért pont ne ő írt volna... nem jó: miért pont ő ne írt volna... Vagy Orbán Gyurinak, a zeneszerzőnek a lélektani prózája, Bretter Zoli esszéi... De voltak ott cifrább ügyek is. Molnár Guszti megcsinálta azt a viccet, hogy a naplójából olyan részleteket adott nekünk közlésre, amelyeket álnéven vagy névtelenül megjelentetett a párizsi Magyar Füzetekben is. Mondanom sem kell, hogy a Magyar Füzetek a legüldözöttebb felforraló kiadványok egyikének számított, s ha ehhez hozzáveszem, hogy az Igazság című lapot a román kommunista párt megyei bizottsága adta ki, hát ez elég meredek, vagy pajzán, vagy minek nevezzem, hogy ugyanazt a textust találja meg benne a párt lapjának (nem létezett másféle lap) kolozsvári olvasója, mint a párizsi magyar emigráns. Szóval, mindez egy nyitánnyal ért fel, amit részben a funkcionáriusok teljes értetlensége tett lehetővé, részben a főszerkesztő, Keszthelyi Gyula bátor fatalizmusa: legyen, aminek lennie kell. A szomszédnőnk, egy Barna Anikó nevű orvosnő, ma Svédországban él, a legeslegelső Fellegvár megjelenése után azt mondta: ennek az lesz a vége, hogy Keszthelyit leváltják, Gézát pedig becsukják. Pedig – ismétlem – harminc cenzor sem talált volna benne semmiféle nyíltan rendszerellenes, államellenes, felforgató üzenetet. És mégis, üvöltött az oldalról, hogy itt valaminek véget kell érnie s valaminek el kell kezdődnie.

Ha pártlapnál dolgoztál, gondolom párttagnak kellett lenned.

Ez valóban kötelező volt. Engem azonban nem újságírónak vett fel Keszthelyi, hanem fordítónak. Ez amolyan segédszemélyzeti állásnak minősült, nem volt kötelező a párttagság, csak ajánlatos. Aztán amikor mindenki észbekapott, hogy én valójában nem fordítói, hanem újságírói és szerkesztői munkát végzek, megkaptam a felszólítást, majd ultimátumot: be kell lépnem a pártba, különben eltávolítanak a laptól.

És mi történt?

Eltávolítottak a laptól.

De az a három-négy év, amit ott töltöttél, felkészített egy generációt egy esztétikai szemléletváltásra, majd a politikaira. E korosztályok egyikéhez tartozhat az az erdélyi festő, aki Farkas Wellmann Endrének így nyilatkozott: Szőcs Gézának köszönhető az identitásunk.

Kérdezed vagy állítod?

Kérdezem.

Azt hiszem, az egész apám írógépével kezdődött. Neki volt ugyanis írógépe, mint újságírónak, s ez ritkaságnak számított. De ahhoz, hogy valaki szerkesztőségbe írást küldjön be, ezt persze le kellet gépelnie. Sok barátom írt verset, mindenfélét, ezeket hozzám hozták, én legépeltem, adott esetben el is vittem az Utunkhoz ezeket a szövegeket, többnyire nem közölték őket, de rólam elterjedt, hogy mindenki fordulhat hozzám. És valóban, műhelyt, csapatot, nemzedéket szerettem volna létrejönni látni, és ezért egyre többet foglalkoztam a mások írásaival a magaméi helyett. De szerintem az a festőnő nem erre gondolt. Hanem a verseimre, meg aztán a politikai... szóval, a szellemi ellenállásra s a belőle kinövő politikaira.

Mit gondolsz ma az indulásodról, az első három kötetről és azok fogadtatásáról? Azért kérdezem, mert tizennyolc évvel ezelőtt az „utolsó"-nak aposztrofált verseskönyvedben (A vendégszerető avagy Szindbád Marienbadban, 1992) már alaposan gereblyéztél a válogatás során. Az elsőből az egynegyedét hagytad benn, a másodikból éppen a felét, a harmadikból pedig harmincat a negyvenöt versből. „Bensődből vezérelt", távlatból olvasó önkritikus gesztus volt ez, vagy kiadói sugallatra történt öncsonkítás a terjedelmi keretek kényszerű betartása végett?

K. Jakab Antal, Páskándi Géza, Csiki László... őnekik köszönhetek legtöbbet mint szerkesztőknek. Járhattam volna úgy is, hogy verseimet nem közlik a lapok, köteteimet nem adják ki a kiadók... ez sokakkal megtörtént. Ha nincsenek köteteim, Herder-ösztöndíj sincs, Bécs sincs, összes impulzusával és motiváló energiáival.

A hetvenes évtized fordulója Herder-ösztöndíjasként Bécsben ér. Mozdítottak-e az ott ért élmények, tapasztalatok, különböző személyek hatása téged abba az irányba, amely nem sokkal később életed és pályád fordulópontjának nevezhető?

Igen. persze hogy mozdítottak. A szabadság, az oxigén, a kultúra, az utazások, a különleges emberek, a műkincsek, a műtermek, a demokrácia működése...

Ezen a ponton érkezünk el a Farkas Wellmann Endrével közösen összeállított könyvetekhez: Amikor fordul az ezred, 2000. Ezzel megszületett a Szőcs-biblia, annak is feltehetően az első könyve, mert kinéz belőle egy folytatás. A nyolc, alapnak tekintett dokumentum köré szerveződő beszélgetőkönyv első szakaszában villannak fel az Ellenpontos idők. Lassan húsz év távolából mit tartanál fontosnak elmondani mondjuk a mai húszéveseknek erről a minden szempontból kockázatos vállalkozásról?

Semmit. Az időt nem lehet átültetni, ahogyan egy verset sem vagy bármely műalkotást: ahhoz, hogy egy szó, illetve bármely üzenet azt jelentse, amit megfogalmazása pillanatában jelentett, egy egész kultúrát kellene átültetni.

Mégis vannak műfordítások. Mégis vannak történelmi filmek.

Ezektől a történelmi filmektől irtózom a legjobban.

De te magad is fordítottál, nem is keveset. Akkor miért nem voltál ilyen szigorú?

Mert következetlen voltam, meg játszani is akartam, próbálkozni, lássuk, mi lesz a játékból. Persze, lehetne beszélgetni az Ellenpontokról, a mohácsi vészről, a lepantói csatáról, bármiről. És kognitív értelemben fontos is volna mindez mint pozitivista ismerethalmaz. Csakhát mi nem pozitivista megfigyelőként éltük meg azt az időt, hanem egy olyan lelki, idegi feszültség alatt, egy mentálisan is annyira felfokozott állapotban, hogy ezt nem lehetséges visszaadni „a mai húszéveseknek". Ki tartaná lehetségesnek vagy szükségesnek, hogy „elmondja" a nászéjszakája történetét?

De hát éppen erről szólnak a remekművek, nem?

Úgy van, a zseniális alkotások képesek megteremteni azt a teret, azt az emocionális energiákkal teli szuverén esztétikai univerzumot, amelybe bevonják az olvasót vagy a nézőt... igen. De én nem vagyok zseni.

Van abban valami, hogy az irodalom története magatartások története. A te esetedben ez húsbavágóan igaz. Amikor arra kérlek, idézd fel az 1982 novemberében történt letartóztatásod körülményeit, az azt követő vizsgálati fogságot, a kihallgatások és bántalmazások megalázóan fájdalmas sorát, és igyekszem megérteni, honnan merítettél erőt, hogy ne tagadd meg társaidat és elveidet, óhatatlanul eszembe jut sokkal korábbi első köteted utolsó sora: Légy tiszta önmagadhoz. És ha melléállítok egy négysoros, végig kapitálissal szedett „palack-üzenetet" a Párbaj című könyvedből, akkor már világosan kibontakozik a kép, egy fiatal, eltökélt szellemi szabadságharcos képe. A négysoros – ha valaki rákeres: az Egy üveg Szemper sör története című versben rejtőzik –: LEVELEM NE CENZÚRÁZZA BÖRTÖNŐR / S A FAL SE LEGYEN NAGYON-NAGYON TÖMÖR / ÉS NYÍLJON AZ ESEMÉNYEK S DOLGOK KÖZT ANNYI RÉS / AMENNYIN ÁTFÉRHET ÉPP A KÉZ S A KÉS.

Ne haragudj, ami a legkritikusabb, legizgalmasabb részét illeti, azt egy külön erről szóló textusban szeretném elmondani, ha lesz rá érdeklődés. Azért hadd mondjak el annyit: azok a tartalékok, amelyek lehetővé tették számomra, hogy ép idegzettel kerüljek ki onnan, nem föltétlenül erkölcsiek voltak, legalábbis nem kizárólag vagy nem főként erkölcsiek. A legnagyobb segítséget egy fantázia-játék jelentette számomra. Én egy időutazó vagyok a távoli jövőből, aki a huszadik század végének erdélyi magyar valóságát jöttem kutatni... vagy egy másik bolygóról jöttem tanulmányozni az embert, s most belekerülve az emberi egzisztencia sajátos önmozgásába, rendkívül érdekes megfigyelésekre tehetek szert a román állambiztonság működéséről... fájdalmas, persze hogy itt-ott fájdalmas, de melyik expedíció nem jár kockázatokkal, hányan megfagytak, megfulladtak, megették őket a kannibálok. Szóval: az egyik titok, hogy kívülállónak tekintsd magad. Ez nem veled történik. Ez nem egy igazi valóság, vagy ha igazi, nem a „tied". A pofonokat nem te kapod, hanem az, akinek a bőrébe bújtál. A másik: hogy teljes egészében játéknak, mérkőzésnek, párbajnak tekintsd a történteket. A tét a megsemmisítésed. És ha bármilyen kis felületen sikerült megőrizned „magadat", ott meg tudod vetni a lábad és váratlan győzelmeket aratni. Hadd meséljek el egy apró példát. A szervezetem olyan, hogy rengeteg vizet követel, napi több literrel. Ha ezt nem kapom meg, nem kell vizelnem. Ezt persze a szekusok nem tudták. Eltelt tíz óra kihallgatással. Nem óhajtok kimenni a mosdóba? Persze ez is egy lélektani csapás az önérzetedre: akkor vizelhetsz, ha mi erre engedélyt adunk. Köszönöm, nem – feleltem közömbösen. További nyolc óra elteltével (persze inni nem adtak): még mindig nem akarok kimenni? Faarccal visszakérdezek: kimenni, hova? Ki az utcára? Érzik, hogy az ártatlanság mögött (cita seninatate, mennyi ártatlan derű – mormogják) valamilyen megfoghatatlan gúny van. Huszonnégy óra elteltével már mérhetetlen respektust látok a szemükben, hogy bennem ennyi erő van, hogy merő büszkeségből így vissza tudom fogni a vizelési ingeremet, mint valami indiai jógi. Pedig szó sem volt erkölcsi erőről, csak egy biológiai véletlenről, amit jól ki tudtam használni. No ezek miatt nevezem párviadalnak azt a történetet a szekusokkal, és jókorát nőtt az önbizalmam, mikorra vége lett az egésznek, mert győztesnek tekintettem magam.

Egy csapásra legendás figurává váltál. 1982 novemberében 71 Magyarországon élő értelmiségi küldött nyilatkozatot a magyar miniszterelnöknek, kifejezve tiltakozását őrizetbe vételetek miatt, és a nyugaton élő magyar értelmiségiek is felemelték szavukat a sorozatos jogsértések ellen. Elképesztő névsor, gyakorlatilag a mai haladó magyar értelmiség színe-java, bár egyre többen azóta már nincsenek közöttünk. Mondhatjuk, hogy nem neked, nektek, hanem az ügynek szólt ez a két felhívás, a későbbiekben azonban vitathatatlanul aurát vont például a személyed köré, annak ellenére is, hogy a politikai csatározások sokszor egymással szembeállították őket. Kikkel beszéltél később az ügyről az aláírók közül? Elfogadod-e, ha azt mondom, a haladó magyar értelmiség, illetve a hazai demokratikus ellenzék történetében nem elhanyagolható fejezet volt a kiállásuk értetek?

Persze hogy elfogadom, hálátlanság is volna, ha másképpen fogalmaznánk. De azért szögezzük le: ezt a fejezetet, még ha esetleg követte is egy-két hasonló akció, sajnos nem az ellenzék összekovácsolódása követte, hanem a meghasadása. Személyes viszonyom közülük igen sokakkal jó maradt, olyanokkal is, akik már régen szóba sem állnak egymással. Ami meg a legendát illeti – nem látod, mára mi maradt belőle? Ma bárki úgy ítéli meg, hogy az a fickó ott a legenda mögött sérti vagy csak sértheti az érdekeit, abban a pillanatban helyénvalónak érzi, hogy sörétes puskával, rókacsapdával, fenékhoroggal, mérgezett mézeskaláccsal nekieshessen, vagyis hogy elintézze a betolakodót, aki odamerészkedett az ő körbejelzett területére. Legenda ide vagy oda.

Szemet szúrt nekem, hogy abban az évben, 1986-ban jelent meg az első könyved Magyarországon, amikor távozni kényszerültél Erdélyből, és négy évig Svájcban éltél, újságíróskodtál. Már a könyv címe is beszédes volt: A szélnek eresztett bábu, a Magvetőnél jelent meg, jóemlékű Csiki László volt a szerkesztője. Még annyit róla, hogy az első három, Erdélyben megjelent köteted teljes anyaga mellett egy újabb kötetre való verset tartalmazott. Később a Magvető Kiadó tovább törlesztette a magyar kultúrpolitika veled szembeni vélt vagy valós adósságait A sirálybőr cipő című, szintén keménytáblás könyv megjelentetésével 1989-ben. A könyv az 1986-ig írt, nagyobbrészt kötetben meg nem jelent verseidet tartalmazta. Ekkor már a Szabad Európa Rádió budapesti irodavezetője vagy. Milyen súlyúnak látod így visszamenőleg ezt a tevékenységet a rendszerváltás előkészítésének eléggé sokfelé ágazó folyamatában?

Ez utóbb említett kötet, A sirálybőr cipő vált a legismertebbé az összes közül. Megjelenése után abszurd helyzet állt elő: valaki felterjesztett József Attila-díjra. Utolsó pillanatban kapott észbe egy elvtárs, hogy azért ezt már mégse. Leradíroztak a listáról, ezzel megadva a lehetőséget a következő kormányzatnak, hogy tőlük kapjam meg a kitüntetést. Amelynek akkorra már egyébként nyilvánvalóvá lett a devalválódása, mint ezt értésemre is adták. Ne fogadd el, neked a Kossuth jár – hecceltek. Én meg úgy gondoltam, verset az ember nem elismerésért ír, hanem azért az elégtételért, amellyel kiteszi a pontot az utolsó sor végére. Ugyan miért várnék el bármiféle díjat a verseimért, hiszen díjat fáradságos feladatok megoldásáért, kitartó, nehéz munkáért helyes odaítélni. Így gondoltam, később persze megtanultam, hogy Magyarországon díjakat kapni vagy nem kapni egészen más dolgot jelent, amely külön szemantikával bír.

Bár életednek szinte minden szakaszában valamilyen módon, előbb elszenvedőjeként, később alakítójaként, közöd volt a politikához, nem politikai költészet az, amit művelsz. Vannak ilyen jegyei, de döntően nem az. Érdemes ideidézni, amit az író politizálásáról írsz Az uniformis látogatása (New York, 1987) című könyvedben: „amit nekünk a politizálás jelent, az nem egyéb, mint megkerülhetetlen, folytonos válasz a nap mint nap egyfolytában és állandóan adódó kérdésekre." Ma mit jelent neked a politizálás, és hogyan vélekedsz irodalom és politika iszony- és viszonyrendszerének alakulásáról a rendszerváltást követő két évtizedben?

Persze ez is hungarikum, normális viszonyok között az írók nem szólnak bele pályatársaik ideológiai és politikai preferenciáiba vagy szimpátiáiba. Nálunk divatos volt a „tisztességes író csak ellenzéki politikában vehet részt" szlogen, amin még érdemes is volna eltöprengeni – ha nem sokkolt volna bennünket az a fordulat, hogy a legközelebbi kormányváltozás után ugyanezek a megmondóemberek mindenfajta gátlás vagy szégyenérzet nélkül álltak be az új kormány szekerét tolni. De ennél persze jóval összetettebb a képlet, úgy értem, a magyar képlet, a társadalmi, a kulturális, a közmorálé és a kollektív pszichének a képlete, szóval mindaz, ami a magyar fenomenológiát adja.

Most áprilisban lesz az RMDSZ huszadik születésnapja. Az első kongresszuson, mint tudjuk, csak a Gézák rúgtak labdába: Domokos elnök lett, te főtitkár. Majd jöttek az első szabad romániai választások és Kolozsvár szenátora lettél. Idén áprilisban Magyarországon is történni fog valami. Hallani, hogy szerepet kaptál-vállaltál egy adott választási eredmény esetén megvalósítandó kultúrpolitika irányainak kidolgozásában. Mennyire tudod szétválasztani a művet a művelettől? A mindenkori politikával sokszor szükségképpen szembenálló, benned lakó dohogó írót az ugyancsak szükségképpen optimista és elvhajhász kultúracsinálótól?

Azt hiszem, olyan adótörvényeket kidolgozni, amelyek mondjuk a művészek és művészetek jobb megbecsülését hivatottak biztosítani, nem lenézendő feladat. Rátermett szakembereket találni kulturális intézményeink vezetésére, fontos tennivaló. Annyira fontos, hogy bármely művész komolyan elgondolkodhat azon, hogy nem éri-e meg saját privát írói terveit néhány évre felfüggeszteni, alárendelve őket a közös érdekeknek. De ezúttal nem erről van szó. Itt lassan a nemzet szétesésének a fenyegetésével kell szembenéznünk. Itt most nem adótörvényekről, intézményvezetésről, kultúrafínanszírozásról kell döntenie az új kormányzatnak, úgy értem: nem csak. Hanem a magyarság morális és pszichés talpraállításának imperatívuszáról, azonosságának megerősítéséről, a huszonegyedik század kihívásaira való felkészítéséről. Ezt nem politikai, hanem történelmi feladatnak látom. És ahogy harminc, majd húsz évvel ezelőtt morális természetű döntéseim sorozatából következett egy politikai szerepvállalás elkerülhetetlensége, úgy ezúttal sem a politika csábít arra, hogy megint odatoljam a képemet, ahol már alig várják, hogy sarat fröcskölhessenek rá. Az már külön pikantériája a dolognak, hogy miként Bukarestben sem a túloldal támadásait éreztem feldolgozhatatlannak, hanem a sajátjaink galádságát, úgy most is nyilvánvalóvá lett, hogy esetleges kormánytisztségem hírének felröppenésére nem a szemben álló oldal nyitott rám tüzet, hanem a saját orvlövészeink.

A „Szőcs-életmű" utolsó két évtizedének termését nézve szembetűnő a hangsúlyeltolódás. Ha félretesszük egyetlen vékony versesköteted (Az allegóriás ember, 2003, Irodalmi Jelen, Arad), amelyet barátaid válogattak a kilencvenes években írt verseidből, akkor jószerint csak drámai és prózai műveket talál, aki keres. Mégpedig szerintem három csomópontban: az első az addig térben és időben elszórtan megjelenő „drámás történetek" gyűjteményes kiadása, A magyar ember és a zombi (2003). Ide tartozik műfajilag az azóta már színpadot is látott Liberté 1956. A második egy ironikus-allegorikus politikai parabola, Limpopo, a szülőföldjéről kimozdított struccleány története. A harmadik pedig a már szóba hozott, beszélgetőkönyv és dokumentumgyűjtemény alcímet kapott tavalyi könyvetek. De persze mindegyikben ott van a költő vastagon. Csakhát a történelem és a személyes sors mindenféle konfliktusos drámai helyzetekbe sodorja az alkotót, aki – nem tehet róla – él a helyzetek adta műfaji lehetőségekkel. Vagy nem él, és akkor az is jelent valamit.

Ebben a kérdésben is több az állítás, mint a kérdés, és tulajdonképpen egyet is értek a benne foglaltakkal. Ha pedig tartalmaz közeljövőbeli könyveimre és terveimre vonatkozó kíváncsiságot is, elmondom, hogy idén áprilisban két vékony kötetem fog megjelenni. Egyik egy hosszabb esszé, a Szent István Társulat kiadásában, amely Tasso Marchini erdélyi festőnek és Dsida Jenőnek a pályájával és életével foglalkozik, bizonyos sorsmotívumok mentén. A másik könyv: verseskötet, az Ulpius Háznál fog megjelenni, Faludy György válogatásában. Azt a húsz-harminc verset tartalmazza, amelyeket még Faludy válogatott ki, hogy megismertessen mint költőt a barátaival, akik csak rosszat hallottak rólam. Vagyis ezeket a verseimet tartotta a legtöbbre. Azután még valamikor tavasszal, koranyáron kell színpadra kerülnie Debrecenben a Ludas Matyi-operának, amely a De Breux márki esete Ludas Matyival címet viseli. Librettóját tavaly vetettem papírra, Gyöngyösi Levente felkérésére, de végül ő egyéb megrendelések miatt nem tudott nekifogni a komponálásnak. Így Faragó Bélát kértük fel az opera megírására, aki nemrégen egy szenzációs Kafka-operával, az Átváltozással bizonyította, milyen kiváló zeneszerző. Ennyit a terveimről. De készülget egy Szőcs Géza-honlap is...

A költőről vagy a politikusról?

A költőről és a politikusról.