Miért, hogy ez a nyárszép tavasz…
– Ennek a tavasznak helyettem ki örül? –
…hogy ennek a tavasznak
boldog és részeg poszméhei susogása s kék szele: arcomat
simító gyolcsa foszló felhője
csak szomorúságot okoz.
Mert nemhogy feledtesse oltsa:
de növeli hószín bánatomat minden ragyogása
meleg illata ennek a csiklandó tavasznak.
Ez itt az Ég Temploma.
Adok neked egy felhőt.
Kell?
Neked adom ezt a bagoly alakút,
Kréta világos ege alól knosszoszi szelek által idefútt
mennyei selymet.
Íme aluszik még a májusi földben
a leánykökörcsin gyökerének lila és édes mérge.
A Láthatár óriás-madarának szárnya alatt
lüktet a csend figyel. Fényes méhek bontogatják
a virágserlegekbe csukott időt: lábukra
hímporos idő-szemecskék ragadnak
lassú repüléssel elviszik őket a Rukh hegyén túl
Gilgames sohanemlátott kaptárába.
A zsongó Idő-Kaptár pillanatai néha
szövődnek csak bele az idő ráncos szövetébe:
ezek a szerelem pillanatai –
viszik a virágporos időt a méhek énekük
most mind messzibbé válik szemükben
már föl-fölvillan az őszi
darazsakéban remegő félelem.
Miért feketébb ma minden árnyék?
S ez a világosság…
…Mert ilyen csak a Sátán sötéten göndörödő
szőrét beporzó verőfény…
A réten most füst-ügetéssel tovakocogott egy egykori ritter
a szerelem ősrégi s ködös keserűségét motyogva maga elé.
Gilgames méhei eltűntek a tisztásról. Csend van s a levegőben csak a tavaszi kígyófiókák nyelvének remegése érzik.
És kék szerenád lobog a levegőben.
Talán a percről percre kisebbedő Nap bánatot is áraszt magából.
A fénybe rejtőzve érkezik a rétre s
belém ivódik a fénnyel együtt mint aszúval locsolt homokba
a borba rejtőzött részegség.
Áttetszőn szitál a szomorúság a réten
mint szállongó hópelyhek árnyéka vakító
fehér falon.
Nocsak nocsak – mondta
Vipera Nagybácsi –
hej te
kígyó kígyó kígyó kígyó kígyó kígyó kí-gyó…
ott
mozog
valami
psszt!
hé! te! (suttog)
Holló-Pap gyorsan tovarebbent.
A Kék Szerenád most egyre jobban halkul
(o spanish blue of the Heaven’s Temple)
Ám most
hogy bújt hatalmak
a sós felhőket lakáj-szelekkel
mind tornyosabbá rakatják, egyre súlyosabbá,
megremegnek a falábú vízparti rekettyék.
S mélyen elrejti magát a Bükk tavi kislánya, Bazsalikom.
Már alig érezni,
olyan a Kék Szerenád.
Bazsalikom hosszú hajú lány,
Bazsalikom ékszere nád,
nád bársonyán nádi csillag.
Bazsalikom félhold-szemű lány.
Ó ég-templomi spanyol kékség.
A levegő látlan útjai most üresek,
csak egyiken van némi élet,
bukdácsoló, nagy, nehézkes lég-batár
(– s csak egy károgás –)
a felhők alatt kullogó madár.
Mint viharban
az ordító menny fogsora közé szorult holló vergődése
a kettérepedt ég résébe fogva
olyan
két ütés között meglapuló létem
a döngő idő mozsarában.
Még kétszer ennyi, mint amennyit éltem,
és hajam olyan lesz, mint a sarki nyúlé
mert mindig permetez a halál fehér korma rám
és jaj mint síkos halat éhes kormorán
elnyelnek engem hideg nyílásai az időnek.
És ím a Kék Szerenád vége.
Óriás-Horizont-Madár most
szárnyát fölemelte magasra,
s másik szárnyát, a porosz-feketét kiterítette.
Nincs már csak fönn az úszó Arany Kaptár
s a csillagok: ezüst méhek az ég sötét vizébe fúlva.
Ha egyszer este
nyílik a temetőkapu,
és két ember halad el melletted rád ügyet se vetve,
gondolj arra: másnap jönnöd kell a Kertbe –
szaladj föl, s egy illatos fa alatt meghúzódó
vén padot találsz; s ha alkonyodik, fölkárognak
az iynx madarak a hűvös fák közt.
S nemsokára már csak a kék victoria regia lobog közepén
a rétnek, előbújik füvekből és fákból a sötétség,
apró sötétségcseppek szivárognak le a virágok szirmán,
s kiüt a sötétség, mint nehéz illat a keleti országból
ideszármazott tölgyfa levelén.
És őrült énekbe kezdenek a rekedt,
holdfényivó iynx madarak a fák közt,
– reggelre a fényt mind megisszák –
ollós csőrük mohón kitátva, s ott fönn
ragyog, világol a halottak arany Napja.
Hogy borzadó szívvel szalad el a bátor
szerelmes fiú is, hosszú pilláival verdesve,
elszalad, gyerekkora Kertjét
örökre háta mögött hagyja.