Képzeletem szemedből építi házad, képzeletemben
sugaras vízalatti hínárpaloták hullámtaréjszobák
lebegő medúzarajok moszatszakállas korallerezet szövi át
lengi be hálózza házad mint rajzos nedvcsatornák a falevelet
ilyennek látom a házat amely a tied
a szobád meg!
ó a szobád!
amikor megláttalak elgondoltam: micsoda dolgok szobádban
micsoda furcsa tárgyak
vas-zörejek
hatalmas fa-fennsík famező asztalon teafőzőmozdony
kávéscsészeszerelvények
és szállongó porszemcselidérczek szőnyegőserdő felett a
zebracsíkos levegőben
így épül szemedből, pillantásodból így tornyosodik házad
képzeletemben.
S hogy számtalan születésem közül épp ez, épp ezt a napot
szeretem, neked köszönhetem, kedves.
Hogy számtalan születésem közül épp ez, amikor kigondoltam:
elcsábítalak, vagyok én olyan vén, sokat tapasztalt csaló és
hát ez a nap, ez á délután épp ilyen dolgokra való...
elédtoppanok, a kezed megfogom: „– Hölgyem! Egy időutazást?!"
És elindulunk –
végtelen türkiz-ég függőkertjeiben lebegünk
mint feneketlen kútba hullt zseblámpa fénye
egyre halványulón süllyedünk a láthatatlan
múltóceán légbúváraiként köröttünk szárnypolipok
márgatorony haranglábkötél alattunk mélytengeri
sünkaraván a mélyben korallmoszatok
kobalttölgy opálplatán koronán csattog zizeg
karistol a pilinkélő poreső –
éshát libegnénk lassúdan lefelé.
Egyszercsak megszólalsz: a Cél!
És valóban: akkor már, mintha mi állnánk és
a talaj közeledne egyre. Mint szép madárlátomás:
a fennsík közelgő, néma táj.
Szerteszét: virágáradat. Itt-ott kiszáradt orkáncsigaházak,
vaksi szélörvényablakok, szerteszét heverő meteoritlapok,
tátongó korállbarlang, karcos kagylóhéjhomok.
És az első halott!
Mint panoptikumban viaszfigura: majdnem él a fejedelem.
Torkán a sebhely: mint mikor iszonyú kartács-vasmarok szaggatja
föl a zsenge földet, alvadtvér-darabok, torkán a sebhely
vérrögös kráter, gyökérbogos bombatölcsér:
rojtos inak, átmetszett erek s izomszalagok.
Elfordulsz, megremegsz.
Továbbindulunk lassan kart karbaöltve, más halottat látni.
ITT VANNAK MIND
az az illír törzsfő épp akkor abban a pillanatban
mikor a centurió dárdája elröppen és ő a roppant vastűre
meredve pillanatig még élet és halál egyszerűségére:
gyermeke gyermekeire s azok gyermekeire: még rád is
gondolt mielőtt a rettentő vashalál átjárta:
akkor ott e halálban úgy voltál benne
amint kalász magja búvik hó alatt
a magban – és most itt
ŐT HORDOD MAGADBAN
NULLA IDŐ
mintha végnélküli háló foszlik
mint háló szála ha foszlana
mintha háló-szövet felfoszlana
egy fonalba összefutna
gombolyagba gombolyodna
mintha háló-szőttest
szőnék vissza
minden visszafut
e volt-ba
minden visszafut
e volt-ba
h v a l ó v t t m t s o
a é l á l i ó e i o o m
g a t s d n r k l
a t g o c s v a t o t a
z e u m s z a n ű d
l t o a - m f y z é
é e j k n p ú ú ö ű k
r n a e t ö g l l t
d i d i r y t r e s
e s b v g ö b o s s z
s z a e g e a b t z i
é s ő v s b e i r
s l n e s e e h a n o
z f é m t l u n b e m
á ú z ő s l t o s r
z t e c l z s l m a
a t k s é z v l
d a o ő t e a i
o n s o r k
k tis
tgz
almeéh
ráemra
ctl-ci
otyfe
kaeökr
kkl e
a bdsj
meeazt
ennlúe
lg arn
yeetóe
emltsk
k t
aevse
vrmián
acerrg
lotáge
aktgam
h ez
a tób
t o
l
y
é
s
k
i
n
y
i
l
n
a
k
a
f
ö
l
d
a
l
a
t
t
a
v
i
z
a
l
a
t
t
s
z
e
m
e
d
b
ő
l
é
p
ü
l
t
p
a
l
o
t
á
k
s
h
á
z
a
k
a
b
l
a
k
a
i
a
r
c
o
k
-
v
a
l
a
h
a
l
á
t
t
a
k
e
n
g
e
m
a
r
c
o
k
m
e
l
y
e
k
b
e
n
e
l
t
e
m
e
t
t
e
t
t
e
m
.
.
.
-
-
-
úgy szunnyadsz bennük mint zilált kusza írásban
egy vers ritmusa egy megírandó regény szavai széjjelszórva
vagy mint fehéren pörgő színkorongban rejtező
gótikus kép
s hogy ilyennek szülessél kedves
épp ők kellettek hozzá
(– olykor elgondolom hogy e régvolt emberek
aligha ismerhették egymást és most általad
íme mind együvé lettek: – lépik lépő lábad
ringatják ringó tested s ha ölellek
micsoda nászt ülnek benned – ha ölellek:
gazdagabb vagyok múltad képeivel –)
Nos hát körbejárunk és megcsodálunk mindent.
Én persze mindenképp szeretném megtalálni nagyapám
elveszett rézöngyújtóját, hű, hogy örülne ha visszahoznám
neki, szóval megcsodálnánk mindent és – miért is ne?! –
kipróbálnánk a régi masinákat, fölmásznánk Bleriot repülőjére,
pörgő gőzekék, szélgépek csattognának, fura óriásrovarokként
da Vinci szerkezetei forognának, zakatolnának és persze
Nagy Sándor búvárharangját se hagynánk ki és persze el semmit
se hoznánk, kivéve nagyapám réz-öngyújtóját, meg
néhány elkallódott nyolcszáznegyvennyolcas zászlót, no meg
zsebrevágnék néhány akkori gazétát is – öles betűkkel
ÉLJEN A MAGYAR SZABADSÁG! csipkehímzéssel ISTEN
ÁLDD MEG... mert legyen bár országrontó idő, mégis, a kút-
mérgezők eltakarodnak végül és akkor ez a nép, akkor újra ez a
nép...
Így indulunk vissza.
Ballagunk lassan fölfelé a volt-ban
s valamely idő-tájban megállunk. Megállnánk
mondjuk ötvennyolcban és én rögvest összevesznék SZ.
Lászlóval, elütvén ezzel ama szándékától, hogy mindent
elcsórjon az osztálypénztárból, így nem töltene 2 x 2
hónapot javító-nevelőben. Vagy – amikor azzal a sráccal
randevúztál – elidőznénk például hatvanhétben, lesbeállnék
a Begapart fűzesében, várnám jöttöd – csapdát állítva a
szürkületből – és mindenképp megpróbálnám, hogy én legyek
neked az első.
Így sétálnánk át újra hetvennyolcba.
Mint tudod, itt rejtezik kedvenc születésem napja.
S hogy megtörténjek, ekkor találkoznunk kell
– akárcsak két nappal később ebben a versben – októberben,
egy vasárnap délután, amint épp szembejössz velem az utcán
és bennem kövek, kőgörgeteg, mialatt rámvillanó tekintettel
– teaidőben a szeretődhöz tartva – mellettem szó nélkül
továbbhaladsz.