Az 1956 jelentőségével foglalkozó irodalom egyik alapvető konklúziója, hogy a magyar forradalom és szabadságharc volt az első megrendítő erejű csapás a szovjet birodalomra – annak presztízsére, morális és politikai hitelére, külső megítélésére és belső önértékelésére. Ahogyan Jelcin elnök fogalmazott 1989-ben Amerikában: A kommunizmus hanyatlása 1956-ban Budapesten kezdődött el.
E világtörténelmi tény messze túlmutat a magyar történelem horizontján. 1848–49-ben is világszerte ünnepelték a magyar forradalmárokat, mintahogy a Rákóczi-szabadságharc is sokfele szerzett hírnevet nemzetünknek. Ám Magyarország 1956-ot megelőzően utoljára a Hunyadiak korában volt alakító tényezője az európai történelemnek.
1956 horderejének sem a magyar, sem a nemzetközi közvélekedés nincs tudatában. Elég számba venni az ezzel kapcsolatos emlékműveket, képzőművészeti alkotásokat, emlékhelyeket, hogy átlássuk: igen kevés objektum hordozza 1956 emlékezetét. Elhelyezésüket tekintve ezek még kevésbé alkalmasak a közfigyelem felébresztésére.
Rég itt lenne tehát az ideje egy olyan reprezentatív emlékmű felállításának, amely Magyarország egyik új szimbóluma lehetne. Ennek az alkotásnak a főváros egyik legjobban látható pontján kellene hirdetnie minden itt élő és minden erre járó számára, hogy kis népek is képesek nagy tettekre. Ez a világraszóló, XXI. századi új Szabadság-szobor, mint látomás, kihívás és feladat, talán képes lesz egyesíteni a nemzetet, hogy ebben az emlékműben megfogalmazza és felmutassa önmaga legjobb énjét, lerójon erkölcsi adósságából a forradalmárok és szabadságharcosok felé, és jelezze, hogy továbbra is kész megfelelni a történelem által rászabott küldetésnek.
Kötelességemnek érzem e felhívással fordulnom mindazokhoz, akik legalább ebben a kérdésben egyetértenek egymással. Első körben azokat szeretném megszólítani, akiknek élete, személye, sorsa, életműve szorosan kötődik 1956-hoz, 1956 előkészítéséhez és emlékének ébrentartásához – s ha javaslatom ezek egyetértésével találkozik, meglesz annak az esélye, hogy átfogó társadalmi, politikai és kulturális konszenzus teremtse meg azokat az alapokat, amelyeken felépülhet az emlékmű, új Széchenyi Istvánok, Wesselényi Miklósok, Pulitzer Józsefek, Fadrusz Jánosok szerepvállalásával, részvételével és támogatásával.
E felhívást útjára engedve, néhány szót még arról, hogyan képzelem el az emlékművet. A legheroikusabb harcok a IX. kerületben zajlottak, elsősorban a Corvin köz környékén. Ám az Üllői út–Nagykörút kereszteződés teljesen alkalmatlan e célra. Így szóba jöhetne talán a Boráros tér is.
Személyes véleményem, hogy az emlékmű a közraktárak mellett a Dunából kiemelkedve lenne a leghatásosabb. Ha hozzáveszem azt is, hogy egyenesen erre a pontra néz a Műegyetem, a forradalom előestéjének ma már szakrálisnak számító színhelye, úgy gondolom, az emlékmű nem is lehetne máshol.
De persze alulírott nem városházi bizottság, nem hatóság, nem zsűri, csak egy alanyi költő:
Kolozsvárott, 2002. május 8-án
Szőcs Géza
A felhíváshoz csatlakozott:
Faludy György
Halda Aliz
Gyenes Judith
Király Béla
Jánosi Katalin
Pongrátz Gergely
Bibó István
Szilágyi Júlia