Dsida Jenő ismeretlen versei abban a kiadványban fognak először nyomdafestéket látni, amelyet ez év folyamán közösen tervez megjelentetni A Dunánál könyvkiadó és a Szent István Társulat (az Apostoli Szentszék kiadója, a legrégebbi magyar könyvkiadó, amely Morus Tamás magyar paraboláját is kiadta néhány éve). E tervezett könyv két olyan művész sorsvonalait követi, akik éppen száz éve születtek, s noha kora fiatalságukban kellett távozniuk, életművük az erdélyi kultúra állócsillagaivá avatja őket. E két iker-művész: a Belgrádban 1907 júniusában született Tasso Marchini festő, és a Szatmárnémetiben 1907 májusában született (és 1938 júniusában Kolozsvárott 31 éves korában elhunyt) Dsida Jenő. E mostani palackunk tehát centenáriumi mementó is, példázva egyben, hogy a legelveszettebbnek hitt palackokból is előkerülhet a költő belerejtett üzenete, akár háromnegyed évszázad távolából is. Az Irodalmi Jelen, amikor a költő előtti főhajtásként most először közli Dsida egyik ismeretlen remekművét, ezt nemcsak mint irodalomtörténeti szenzációt, hanem mint az érték örökkévalóságába vetett hit egyik bizonyítékát is kívánja a világ elé tárni.
[A kézirat leírása]
Normál A 4-es papírlap, négybe hajtási tűrődésekkel
a.) A lap első oldalán, ceruzával írva:
Oly gyönge, halk, oly álmos, oly
könnyű vagyok ma, én szivem,
mint matt tükörben lágy mosoly,
üvegre festett ifju szentek,
akiken átsüt őszi nap,
jámbor emlékezést jelentek.
Pasztell-fellegen fekszem úszva:
tovaszálló lágy álomágy,
túl mindenen. Két hattyu húzza.
Körül nagy kékség. Tiszta semmi.
Kezemet sóhaj lengeti.
Most minden dolgom: így pihenni.
Körülöttem sok gyöngyvirág,
ibolya, nárcisz, orgona,
hóvirág, szegfű, gyöngyvirág.
Hogy a két hattyu húzni bírjon,
hab lettem én is. Hópihe.
Amen, amen. Anyám ne sírjon.
Mosolygok halvány, messzi bún
ez minden szentek édene,
fényreszketés. Elysium.
Semmi sem volt és semmi sem lesz.
Most szájon csókol egy kis angyal,
aki hasonlít kedvesemhez.
933. II. 20
Dsida Jenő
b.) a lap hátoldalán Tóth Lajos segesvári lelkész tollal írott kézírásos levele. A címzett lelkész-kolléga ismeretlen:
42/933
Nagytiszteletű Lelkész Úr!
Reményik Sándor úr közelebbi cimét nem tudom. A mellékelt levélben engedelmét kérem, mint „iskoláink napja" nevü munkánk egyhmegyei előadója, hogy néhány költeményét felhasználhassuk propaganda füzetünkben iskoláink javára.
Mivel a füzetet már nyomdába kell adnom, tisztelettel kérem, méltóztassék ide mellékelt kérő soraimat mielőbb [...]hez juttatni.
Viszontszolgálatra mindig kész igaz tisztelettel és köszönettel
Segesvár 1933 február 6.
Tóth Lajos ref. Lelkész
A lelkész levele önmagában sem érdektelen dokumentum. (A kipontozott rész sajnos a papírlap szélén levő kiszakadt felületre esik. Szerencsére a verskézirat nem sérült.) Bennünket e levél természetesen elsősorban a keltezési összefüggések miatt érdekel. Ám a filológusok talán azon is el fognak gondolkodni, milyen református kapcsolatai lehettek a költőnek ekkoriban, hogyan és kitől került e levél Dsidához, és hogyhogy nem akadt hirtelen a keze ügyébe – neki, az újságírónak – egyéb papírlap, miért pont erre jegyezte le (úgyszólván első impulzusaira hallgatva, a szövegen alig-alig javítva) e versvázlatot. Talán lényegesebb kérdés, hogy miért nem dolgozott többé rajta, miért nem publikálta, legalább részben – hiszen a ceruzával sebtében papírra vetett sorok mind ritmikailag, mind rímeikben Dsida lírájának legjellegzetesebb darabjaival rokoníthatóak.
Bátran remekműnek is lehetne nevezni, még akkor is, ha érzésvilága valahol a rokokó és a biedermeier határvidékére esik, ennek megfelelő, olykor mára már használaton kívülre került stiláris eszközökkel.
Noha ott a költő aláírása is a kéziraton, eredetiségét nemcsak a kézírás és nemcsak három másik, ugyanabból a forrásból előkerült, ugyancsak ismeretlen, ugyancsak aláírt Dsida-vers bizonyítja. Bizonyítja mindenek előtt az, hogy ennyire áttetsző, ennyire érzékfölötti és mennyei fénytörésben lebegő tartalmakat ilyen ringató, ennyire szitakötős formával ötvözni senki más nem volt képes magyarul, Weöres Sándort leszámítva. Ezt a Dsida-verset csak egy másik poéta-zseni hamisíthatta volna.
És ez akkor is igaz, ha a vers érezhetően nincs „véglegesítve", s ha ritmusán vélhetően itt-ott még igazított volna a költő. (Mellesleg, de igazán mellesleg, hadd emlékeztessünk rá: olykor a vázlatok izgalmasabbak, kevésbé konvencionálisak, mint a véglegesre csiszolt változatok.)
Talán okvetetlen, talán otromba dolog, amit végezetül javasolni bátorkodom. Vissza is vonom: nem javaslat ez, csak spekuláció. Mármint, hogy mi lehetne e vers címe, hiszen a költő még ezzel sem ért rá foglalkozni. Nos: úgy hiszem, mindenkinek szíve joga kedves (de cím nélküli) verseit olyan címen számon tartani, amilyen címen ez neki jól esik.
Számomra e költemény címe ez marad:
Vers a hattyú-vontatta könnyűségről.
Megjelent a 2007. júniusi Irodalmi Jelenben
P. S. Mint Urbán Lászlótól megtudtam, e vers egy változata, ha kötetben nem is, de a Pásztortűz c. folyóiratban megjelent, Festett üvegablakok címmel.