Néhány éve Szibériában lezuhant egy repülőgép. A gép új volt, jó állapotban, tapasztalt pilóta vezette, sütött a nap, a szakértők el sem tudták képzelni, mi okozta a tragédiát. Érthető, hogy mekkora kíváncsisággal láttak neki a roncsok között megtalált fekete doboz vizsgálatának. A pilótakabinban elhangzó szavak, amelyeket a műszerek rögzítenek és a fekete doboz megőriz, mindig fontos ismeretekkel szolgálnak annak megértéséhez, hogy mi történt.
Most mindjárt elmondom, melyek voltak a szibériai gép kabinjában elhangzott utolsó szavak. De kérem Önöket, hogy amit hallani fognak, abból ne vonjanak le egyéb tanulságot, mint hogy az élet tele van váratlan fordulatokkal, meg hogy sorsunk olykor irreális véletleneken múlik, meg hogy az emberiség nem mindig tudja, hogy végzetét ki tartja a kezében.
Ma az emberiség, miközben a teremtés titkait feszegeti, olyanszerű kérdéseket tesz föl, amilyen kérdést annak a Szibériában lezuhant gépnek a fekete doboza rögzített mint utolsó szavakat. E kérdést a pilóta kisfia tette fel és így szólt:
– Édesapa, ha ezt a gombot megnyomom, mi történik?
Ha e történetet jelképesnek fogjuk fel, a következő kérdések adódnak:
– merrefele tart a világ? vajon az összeomlás fele, ahogyan ezt annyian vélik?
– van-e az emberi civilizációnak, vagy a civilizációs energiákat létrehozó kultúrának valamiféle fekete doboza?
– netán az irodalom az egyike az emberiség fekete dobozainak? s ha igen, ez a doboz hordoz-e lényeges, a megtalálóknak releváns üzenetet?
Avagy: krónikása-e korának a mai író, bármiről írjon is? akkor is, ha régmúlt korokról ír? Regényeinket és verseinket kézbe véve, meg fogják-e érteni azok, akik ezt érteni szeretnék, hogy mi történt velünk, és miért történt?
Abban az alagútban, nevezhetjük szellemvasútnak is, amelyben húsz-harminc éve az erdélyiek éltek, Hölgyeim és Uraim, szépen lassan az irodalom vált az egyetlen olyan szellemi és érzelmi menekülési útvonallá, ahol humán léptékű viszonyok, értékek, történések, érzelmek, célok, ideálok között érezhette magát az ember. Mióta létezik író és olvasó, legalábbis mióta létezik könyvnyomtatás, földrészünkön talán ekkor és ott volt a legfontosabb az irodalom és állítom, hogy sehol olyan művelt emberekkel nem volt szerencsém találkozni, mint amilyenek az akkori erdélyiek voltak.
Igaz, a litván, az észt, az ukrán viszonyokról nincs közvetlen tapasztalatom. Viszont ami a dunai tartományokat illeti, a kommunista rezsimek összeomlása után elkezdődött az irodalom gyors leértékelődése, félre nem ismerhető tekintélyvesztése, az iránta való érdeklődés látványos megcsappanása.
Ez jó jel – mondhatná bárki – ebből is látszik, hogy e nemzetek visszanyerték a szabadságukat. A könyv, az irodalom már nem egyeden eszköze és lehetősége a gondolatszabadság, a lelkiismereti szabadság, a véleményszabadság gyakorlásának. Hál' istennek.
Itt el kell azonban mesélnem egy másik történetet, amelyről nemrégiben írtam is egy rövid jegyzetet, olyan címet adván neki, amelyet kiáltásnak szántam.
Magyar filmesek jártak látogatóban Kaliforniában. Úgy adódott, hogy egy igen neves filmes személyiség meghívta őket otthonába, mely kacsalábon forgásban, szemkápráztatásban, vakulj-paraszt villogásban még hollywoodi mércével mérve is túlzónak volt nevezhető. A házigazda minden szintet, minden úszómedencét, meg golfpályát, meg mesebeli függőkertet, privát vetítőt, fényűző társalgót megmutatott vendégeinek, még a tükrökkel végtelenített hálószobák teniszpálya-méretű fekvőhelyeit is.
A vendégek döbbenten járták végig a kastélyt: döbbenten attól, amit láttak és attól, amit nem láttak.
Könyvet nem láttak. Pontosabban: nem sokat láttak. Egyetlenegy könyv azért mégiscsak akadt a házban, az egyik tévékészülékre volt lefektetve. Ezzel a kuriózummal, ezzel az egzotikus és archaikus tárggyal talán személyisége extravagáns vonásait kívánta hangsúlyosan felmutatni a vendéglátó, talán saját értelmiségi önképét, talán európai gyökereit. Nem tudjuk.
Azt sem, hogy mekkora gondban lenne ez a híresség, ha váratlanul nekiszegezné valaki a kamaszkorunkban divatos, de már akkor is banális kérdést: melyik három könyvet vinné magával egy lakatlan szigetre?
Hármat? Nem lesz az túl sok? Miért pont hármat?
Most nem jut eszembe, csak kettő – talán így szabódna a sikeres hollywoodi filmes.
Ez tehát az a történet, amelynek azt a címet adtam, hogy Az alexandriai könyvtár pusztulása.
Igen, ez meg a másik véglet – mondhatná bárki. De az erdélyiek talán soha nem fognak eljutni éppen idáig.
Talán valóban nem, legalábbis bízunk benne. De vajon hogyan éli meg új helyzetét a kelet-európai író? Szublimálta-e remekművekben a negatív utópiákból való kilépése élményét? Élt-e át katarzist és írt-e katartikus műveket? Megfogalmazta-e mint tanulságot, hogy az irodalom a függetlenség, a méltóság, a lelki és szellemi szabadság utolsó végvárát jelentheti a fenyegetett emberi személyiség számára?
Megírta-e bárki is mint egyetemes erejű példázatot azt, hogy az ötvenes évek kényszermunka-táboraiban a megalázott, halálra gyötört magyar írók remekműveket citáltak fejből és tanítottak be egymásnak – ki Shakespeare-t, ki Dantét, ki saját maga verseit. Faludy György pl. feleségének írott egy hosszabb versét úgy juttatta el a címzetthez, hogy a rabtársakkal bemagoltatott egy-egy strófát, s ki amikor szabadult, felkereste Faludynét a maga versrészletével. Persze az, hogy kit mikor helyeznek szabadlábra, nem volt előre látható, az ember már annak is örült, ha nem kivégezni vitték – így Faludy feleségéhez sem az eredeti sorrendben érkezett meg a lírai posta, úgy kellett összeraknia a verset darabokból.
A föntiek rávilágítanak arra is, hogy a könyv halála, polcainkról való eltűnése, ha bekövetkezik is valamikor, nem fogja az irodalom halálát jelenteni feltétlenül. A Gutenberg-galaxis helyett, ki tudja, lehet, hogy belépünk vagy már be is léptünk a Microsoft-galaxisba. Ha nyomtatott betű nem is, de valami csak lesz, nem? Itt van rögtön a képernyő, összes lehetőségeivel. Ha már mindenki diszlexiássá vált az újabb meg újabb elemi iskolás reformoknak köszönhetően, a képregények még mindig emészthetőek lesznek, legalábbis a kiváltságos írástudó kaszt számára. De ha az euroamerikai emberen elhatalmasodna a betűfóbia, még mindig vissza lehet térni az inka csomóíráshoz. A telepatikus költészet lehetőségei pedig egyenesen kiaknázhatatlannak tűnnek.
Ez a szelíd irónia azoknak szól, akik már készek lennének temetni a könyvet s vele az irodalmat. Magam azt gondolom: addig van irodalom, ameddig igény van történetekre. E történetek lehetnek régiek vagy lehetnek újak. Az ember egyik legfeltűnőbb tulajdonsága, amely pl. a mesterséges intelligenciáktól megkülönbözteti, az mérhetetlen és olthatatlan szomjúsága a történetek iránt.
De közelítsük meg a kérdést más oldalról is, a hasznosságéról. Mi a haszna az emberiségnek az irodalomból? Az Európai Unió költségvetéséből a kultúrára fordított egy százalék reális-e, tükrözi-e a művészetek, ezen belül az irodalom fontosságát, avagy az, amit az eljövendő európai civilizáció köszönhet majd a humán kultúrának, számokban és arányokban kifejezve elérheti akár még a két százalékot is?
Említettük az imént a mesterséges intelligenciákat. Talán eszünkbe jut Roald Dahl novellája, amely arról szól, hogy úgyszólván az egész kortárs irodalmat valakik egyetlen gépen, egyféle gigantikus szövegszerkesztővel állítják elő. Dahl becsületére legyen mondva: amikor ezt írta, még híre-hamva sem volt személyi számítógépeknek, hogy egyebekről ne is beszéljünk.
De elég betévedni pl. a frankfurti könyvvásárra, vagy egy hasonló, az irodalmat indusztriális méretekben és jelleggel kezelő apokaliptikus helyszínre, hogy föltegyük a kérdést: mi szükség van itt még emberre, akár íróra, akár olvasóra, ahol olyan olajozottan, olyan gépileg megy magától minden. Annyi ezer könyv hullámverésében, hova is kapkodhatná fejét az olvasó, és ugyan miben bízhat, ha a sejtelme támad: itt valahol, itt van elrejtve valahol a megváltó üzenet? Igen, de azt én vajon hogy fogom megtalálni ezen a vágóhídon, ebben a nehézipari tájképben?
A világ legbonyolultabb fekete doboza is csak ahhoz segít hozzá bennünket, hogy megértsük, mi történt. De nem létezik olyan fekete vagy vörös vagy kék doboz, amelyből meg lehetne tudni, hogy mi fog történni velünk, meg hogy mi az, ami történhetett volna, ha másként alakulnak a dolgok – ahogyan Mark Twain utolsó művében avatkozik bele a predesztinációba az ifjú Sátán.
Amíg ilyen vörös meg kék dobozok meg nem jelennek bolygónkon, addig irodalomra is lesz szükség, és persze írókra, akik mint egyfajta stalkerek, elkísérnek majd bennünket, hogy ne tévedjünk el a virtuális univerzumok útvesztőiben és akik hozzásegítenek majd, hogy helyes kérdéseket tegyünk fel a világgal és önmagunkkal kapcsolatban.
Az Ünnepi Könyvhét békéscsabai megnyitóján elhangzott beszéd írott változata (2007. június 1.)