Az erdélyi magyar költő egy erdélyi magyar fán lakott, az Öröktemplom utcában, az egyik legfelső ágon. A fa, fajtájára nézve, világfa volt vagy életfa, arbor vitae, népies nevén égigérő fa, arbor mundi.
Azon a napon a költő arra ébredt, hogy már megint fűrészelnek. Ellenségei a világfának azt az ágát szerették volna lefűrészelni, amelyen ő lakott. A fűrészre nagybetűkkel az volt ráírva, hogy Druzsba, vagyis Barátság. Egy olyan országban gyártották, amely már nem létezett.
– Hogy halad a munka? – érdeklődött a költő ellenségeitől.
– Köszönjük, jól – válaszolták azok lelkendezve.
A költő bólintott és elindult. Úgy döntött, aznap írja meg a Tóth Krisztina-esszét. Ha ugyan esszé lesz; vagy esetleg levél; vagy távirat, és az sem volt világos, hogy hozzá vagy róla szóljon-e.
A Stealth nevű repülőgép, a Lopakodó, képes arra, hogy a radar képernyőjén leváljon saját árnyékáról. A műszerek még mindig az árnyékát követik, miközben ő már rég egészen máshol jár.
A VALÓSÁGOS ÉN ELŐLÉP AZ IRODALMI ÉN MÖGÜL
Az erdélyi magyar költőt úgy hívták, hogy Szőcs Géza, az aznap pedig 1997. szeptember 14-e volt.
A SZEMÉLYES ÉN IS ELŐLÉP
Én vagyok Szőcs Géza, aki ezt éppen most írom.
EGY KÉRDÉS
És Tóth Krisztina kicsoda?
A HELYZET
A helyzet ugyanis az, hogy még soha nem találkoztam vele. Csak a verseivel, ismeretségünk tehát tisztán poétikai, vagyis ilyen értelemben mentes bármilyen személyes elfogultságtól, sőt személyes elemtől: csakis és tisztán olyan, ami megengedi, hogy versei köré felépíthessek egy tetszőleges Tóth Krisztinát.
EZT BERKELEY PÜSPÖK SÚGJA
Végeredményben minden ismerősömet én építem föl.
EZT TÓTH KRISZTINA MONDJA
Mi van a héjakon belül?
Mi van a végső héj alatt?
Tapétázott szobába jutsz,
ha lehántod a házfalat,
a szobában embert találsz,
ott fekszik textilekbe bújva,
ruhák alatt a sérülékeny
mag, mely csak önmagának burka,
feláll, kilép a lakhatatlan házból,
hogyha feljön a csöveken a sírás,
feláll, kilépne önmagából,
néz befelé, és látja: nincs más.
SZIVERI JANCSI
A Sziveri János Baráti Társaság minden évben kioszt egy díjat, azoknak a költőknek, akik – megpróbálom precízen idézni – pályájuknak viszonylag még az elején állnak, de akikre szerintünk nagy jövő vár. Vagy akik a legtöbbet teszik a Sziveri-életmű megismertetéséért. Hivatalosan körülbelül így hangzik az indoklás.
Valóságosan pedig egész egyszerűen – én legalábbis minden évben megpróbálom elképzelni, ki az a költő, akivel Sziveri szívesebben összebarátkozna, akit egyből megszeretne, felfedezne, akinek megjegyezné és idézné egy-egy sorát, akihez beállítana egy üveg borral éjszaka.
Néhány évvel ezelőtt Tóth Krisztinát javasoltam a Sziveri-díjra. Végül másvalakire esett a többség választása. Ma pedig már nem javasolnám Tóth Krisztinát. Úgy érzem, Sziveri azt mondaná: hiszen ő már nem ígéret. Mióta számítanak ígéretnek a klasszikusok?
Kész, kialakult, nem lehet felfedezni. Tán még összebarátkozni sem vele.
KÉRDÉSEK. A SZEMÉLYES ÉN VISSZABÚJIK AZ IRODALMI ÉNBE (VAGY MÖGÉJE)
Igen ám – töprengett az erdélyi magyar költő – de vajon homogén és folyamatos-e az én? Beáll-e önnön körvonalaiba? És meghatározható-e körvonalakkal?
A TÉRKÉPEKRŐL
A térkép a valós földrajzi formákról elvont ábrázolást ad. (Igazit csak egy bolygó nagyságú földgömb, egy planéta-másolat adhatna.) Az atlaszban leképezett alakzatokból pontosan vissza lehet következtetni a földrajzi formákra – vegyük például csak a partvonalakat –, de ezek a vonalak sohasem egy-egy konkrét partszakaszt ábrázolnak.
Majdnem soha.
Mert azért van néhány olyan pontja – valóban: pontja – a Földnek, amely fizikailag is azonosítható a világatlaszról.
Ilyenek a kontinensek csücskei.
Hogy hol van a mozambiki strand, az a térkép absztrakt vonalai alapján csak valószínűsíthető. A partvonal hajlatait pedig a leegyszerűsítés azonosíthatatlanná teszi.
De az, hogy hol van a Jóreménység foka – jelesül az a néhány méter, amely elválasztja egymástól az Atlanti és az Indiai óceánt –, az százszázalékos találati pontossággal azonosítható. Hogy a Déli- vagy az Északi sarokpontokat ne is említsük; habár ilyen messziről, szinte mindegynek tűnik, hogy azon a végtelen hómezőn valami arrébb vagy errébb van.
Ilymódon az atlasz, amely világméretű és elvont vonalrendszerben gondolkodik, egy-egy ponton kénytelen – majdnem akarata ellenére – olyan naturalistának lenni, mint valami képeslap-gyáros.
Elképzelek egy drámai találkozást, amelyre csak néhány másodperc adatott meg két olyan embernek, akik nem ismerik egymást. (Például Krisztinával és velem ez a helyzet.) Emlékezetük nem őriz közös helyszíneket, talán nem is egyazon országban élnek. De létfontosságú találkozniuk. Nem tudják egymás nevét, nincs náluk toll, sem papír; csak egy kisméretű világtérkép lóg az őrszoba falán, és egy falinaptár is; és csak néhány másodperc adatott egyeztetni bármit is, amíg az őrnagy épp telefonál. De beszélni persze nem lehet, mert – mondjuk – be van kötözve a szánk.
Akkor rámutatnék a naptáron egy könnyen felismerhető napra (például az év első vagy utolsó napjára), a világtérképen pedig Afrika legdélibb csücskére, vagy a gibraltári sziklára, vagy az olasz csizma hegyére, vagy a Duna forrására. És akkor ott találkoznánk azon a napon, hiába ültetne föl a hatóság az ellenvonatokra bennünket: két, egymás nevét sem ismerő tanút.
TALÁLKOZÁSOK
De hiszen felismerésekben is lehetséges találkozni – morfondírozott az erdélyi költő –, például ez a Krisztina láthatóan leleplezte a világ egyik nagy titkát; azt, hogy az egész élet közepes minőségű playbackről történik.
Időnként kis elmozdulás, déjà vu, miegyéb jelzi, hogy a playback nem tökéletes.
De milyen szép az, Tóth Krisztina szavaival, hogy
hátrálunk, bejövünk, felröppen és hadarva
visszahull ránk a lomb, a rozsdafoltos ég.
A költő belépett a kávéházba. Egy férfi-mentes férfi éppen koffeinmentes kávét rendelt.
INTERMEZZO
Ekkor valakik felugattak. Erdélyiek voltak, kezükben a druzsbával. Nem tudták elfűrészelni az életfát s most puszta, mezítlábas fogakkal akarták széttépni a költőt. Sokan voltak: Szombathy-Somebody elvtárs, a vércápa, aki úgy tudott nevetni, hogy esett ki a száján; Rák Icuka, a kékharisnya; a Punciás prelátus névre hallgató, döblecfejű, nagypofájú, másfél méter magas kurvapecér; Valahova Ildikó, vagyis Valah Alajosné, akit moszkvai tanulóévei alatt egyszerűen csak Valagovának nevezek; adóbasák, őrök a vénemberkertben, bárgyútöltelékek; Svarc, a Néger, foglalkozására nézve halálbiológus; dr. Cseh-Pürágó, aki kidolgozta a művészet vastüdőztetésének elméletét és mások. Erősen lihegtek, kimerítette őket a bosszútájfutás.
Mi a helyzet van? kérdezék.
Észrevette rajtuk a szorongást. A költő sokat foglalkozott az erdélyiek ijedelemvilágával.
Üljetek le és foglaljatok helyet – mondta.
A láthatár a hóhatárig ért.
Odáig tartott a pre-paradicsom, az előkészítő Éden.
Az erdélyiek csorvás puliszkát rendeltek és harcsalábat. Készültek a leszámolásra.
A költő előrántotta a legyőző füvet. Azt, amellyel annakidején elindult megküzdeni a Féleszű Sárkánnyal.
– A néphasználati jog a miénk! – üvöltött fel az egyik erdélyi. És akkor elnézést gyakorolunk veled szemben – tette hozzá. – Na, mit szólsz?
– Pincér, egy olyan Kurvaizé konyakot! rendelt a szenátorrá avanzsált vidéki prédikátor. Mindinkább erőt vett rajta a kupizárás előtti pánik. Ha itt gyorsan végzünk – latolgatta –, talán még nem zár be addig A részeges Cupidó-hoz vagy a Budvári Csikló...
– Váltsuk le a költőt! csikorgatta a fogát. Nem írhat több verset az erdélyi magyarság nevében!
– Amit pedig mostanig írt, azt államosítsuk! tette hozzá egy kopasz mókusfogú ember.
– Pincér, egy fertály mustokályt... kusmo... tusmokályt... mondta Punciás. Éljen a tuli... a puli...
– Az államosítás jó gondolat – tért vissza a mókusfogú javaslatára Denevéri Gábor, a zugügyvéd, aki a kolhozosításban szerzett magának országos hírnevet.
– Na, de azt hogy lehet? kérdezte műhanyag eleganciával Cimborás Matyi, aki családját hazaárulásból és kémkedésből tartotta el.
– Hozunk egy határozatot, hogy minden, amit valaha leírt, az a miénk, merthogy eredetileg is a miénk volt.
– Hiszen mi képviseljük az érdekeit – tette hozzá Svarc, aki a holttestek és általában a halál élettanával foglalkozott
– A tulityimpó! – hördült fel bóbiskolásából a prelátus.
– Akkor írjátok – diktált a mókusfogú. – Határozat A költőt ezennel érdekeinek legfőbb, egyetlen és kizárólagos képviselőjének jogán, saját érdekében államosítjuk. Mostantól csak olyasmit találhat ki, amit a Bizottság előzőleg engedélyezett.
– Óriási! Ez az engedélyezés, ez nagyon jó – hangzott többfelől.
– Na, de ki legyen a Bizottságban? kérdezte a közgazdász-szakma hajótörötte, aki a kormánnyal folytatott titkos tárgyalásokat az erdélyi magyarság új jogállásáról.
A koncepció eredetileg a magyarok életterének megnövelése volt. De a tér nem tágítható. (Tóth Krisztina erről így ír: A tér marad: állandó a tér a térben. / Állandó még a foltos roncskocsi, / ahogy négy téglán álldogál / a hóesésben vagy levélesésben. / Megyek a napos oldalon, / éppen a jövőben. Változatlan / köröket írok, mint a metró / lépcsője jár a mocskos / léghuzatban.) Mivel tehát a tér nem tágítható, egy inverz relatív függvénysorozat segítségével megszületett a megoldás: a magyarokat kell lekicsinyíteni, hogy életterük megnövekedjen. Ez egyben az új társadalmi munkamegosztás jellegét is körvonalazta számukra: az erdélyi magyarokra a dekorációs szerepkör betöltése fog hárulni. Vagyishogy ők lesznek a kerti törpék.
– Hogy ki legyen benne, rajtamon kívül – csicseregte Valagova.
Elkezdődött az eszmecsere, hogy ki legyen benne a Bizottságban. A költő nyugodtan megvacsorázott, majd távozott. Már senki sem törődött vele, a vita átcsapott a történelmi érdemek másodlagos redisztribúciójába. Ez abból állt, hogy mindenki újra elmesélte történelmi hőstetteit, amit annak idején ítéletvégrehajtóként, pincebogárként, a nép éhenpórázon tartójaként vitt végbe s amivel megmentette az erdélyi magyarságot.
Elfoglaltuk helyünket a történelemben – hallotta távozóban a költő –, magunknak köszönhetően beléptünk, mint a felnőttek, a hisztoárba, egészen pontosan a férfi-hisztoárba.
AZ ÉJSZAKÁBAN
A költő kilépett az éjszakába, zsebében a távirat szövegével. Vajon hány lóerős a szívem – töprengett. Isten, rád háramlik a gondviselés felelőssége – gondolta. Bevett egy reménycsillapítót és elindult föl a hegyen, az istenháramlásban. Talpa alatt, mélyen lent a földben virágba borult bányák várták a tél eljövetelét.
TÁVIRAT TÓTH KRISZTINÁNAK
Az én leválik önmagáról
mint árnyékáról a Lopakodó.
A sors medre ugyanúgy és ott
mint amekkora
a különbség
a különbség
és az azonosság
között.
*
Kontúrjáról az én leválik
sodródik levéltől levélig
s talán már át is öltözött:
foszforeszkál a fák között.
Amott egy kentaur vagy sellő
felsőteste a félsötétben,
vagy csak az árnyak integetnek,
félistenek a félhomályban.
Ablakom kinéz önmagán:
valamit elvesztett talán.
Talán egy kulcs, egy kulcs veszett el,
kinéz önmagán, s látja éppen,
senki sincs már az erdőszélen
és semmi nincsen már sehol
csak emlékek egy lakhatatlan
és ezért lakatlan lakatban.