Lagzi a gyorsvonatban,
vonat az állomáson.
Vágtató lakodalmak.
Áldás az áldomáson.
Esők és őszi esküvők,
őz-lányok, őzlány-testű nők.
Tavaszi hó és áradás.
Őszi és tavaszi cipők.
Azt kérded: mi is hát a test.
Mi lenne más: csak ráadás.
Ezt a dalt énekelte – mindig más dallamra – a portugál plébános, ha túl sok küküllőit ivott nálunk; az asztalt csapkodta és vörös, gyulladt szemekkel nézett és elővette a templomkulcsot és fölment a karzatra és leült az orgonához és variálgatta, próbálgatta a zenét ehhez a szöveghez, amit különben csak én értettem mert csak én tudtam a városban portugálul vagy ezen a csak Isten tudja milyen nyelven, amit azóta én is elfelejtettem, a templomot pedig lebontották, oda épült helyébe a vaskereskedés, ahogy mi mondtuk: a Szecsera.