Látod: egymásnak szoruló fej szív fogsor
s szárnyverdesés és fog koccan egyszer sokszor
így így mi ketten s kövek a szívkamrában
égő pintyek a telihold kőgyomrában
– Hova lett copfod az a haj hol a kontyod
nem nő meg többé többé már le se bontod –
mi lett vele, én soha nem simogattam!
szép hajcsatom van, neked adjam, ne adjam?
– Nézd, havazik bennünk, bronz-zöldre éget
összeforrasztva minket két szonettben;
ölelnélek tizennégy karral téged
ahogyan ezek ölelkeznek ketten
lásd összeillenek a sziluettek
mert eggyé lettek teljes eggyé lettek