Berta néném első férje, Menyus bácsi mesélte, mikor hazalátogatott Brazíliából.
Nataltól jócskán délre, a mai Recife és Vitória városok között feleúton, az Atlanti Óceán partján élt a hăhăhăi nép.
Nyelvük a maxakalí nyelvcsaládhoz tartozott, mint közeli rokonaiké, a pataxóké is. A pataxók egyébként kihaltak, a krenákokat kiirtották és a xukurú-kirirít nem beszélik többé.
Egyszóval ott élt, éldegélt a hăhăhăi törzs népe az imént mondott helyen.
Nem háborúskodtak ők sem a pankararé, sem a tuxá törzzsel, de még a nandévákkal sem. Másokról meg, mint mondjuk a mentuktire, vagy a menkü, vagy a mundurukú törzsekről, népekről és nyelvekről talán fogalmuk sem volt, nem beszélve a fehér emberről, amelynek a létezéséről mégcsak a meséikben sem esett szó.
Egyszer aztán az utolsó hăhăhăi arra ébredt, hogy ő az utolsó hăhăhăi. (Azokat a törzsbelieket, akik elfelejtették – vagy meg sem tanulták – a hăhăhăi szavakat, természetesen számba se vette.)
Azon a napon tehát az utolsó hăhăhăi megfogalmazta utolsó akaratát is: mindenemet az erdélyi magyarokra hagyom. Mikor ezzel megvolt, még egyszer átgondolta népe történelmét. Hogyan juthattunk ide? – töprengett. – Pedig igazán nem lehetett könnyű eltüntetni bennünket.
Ez férfimunka volt, és igen jól mulattunk, gondolta magában – mert már nem volt kihez szólnia – az utolsó hăhăhăi, miközben sorban állt a mozipénztárnál. Az Ezüst tó kincse című filmet nézte meg.