Egyszer volt, honnan nem volt, volt egy kukmó. És egy kócleány. A kócleány az Északi-tengerben lakott, a kukmó pedig az Északi pályaudvaron, egy csomagmegőrző szekrényben, anélkül, hogy az emberek észrevették volna. Ez volt a világ legészakibb állomása. Itt lakott a kukmó nappal, de ha jöttek a fehér éjszakák, felült a rénszarvasra és elindult világgá. Így jutott el egyszer a tengerpartra, és ott éppen találkozott a kócleánnyal. Volt nagy vigasság, sokat táncoltak és játszottak. De aztán véget értek a fehér éjszakák és a kócleány visszaköltözött a tengerbe, merthogy vízikócból volt. A kukmó pedig nagyon szomorú lett, és föladta magát poggyásznak, és hazatért a csomagmegőrzőjébe.
*
Kislányom!
Apád ott ül a vendéglőben
cethal barátja várja őt
s látod, a morfondírozástól
apádnak rőt szakálla nőtt.
„Szőcs úr! ahogyan parancsolta!
ím, a világ legészakibb
s ez itt a legdélibb bora,
a kertben szépen nő a páfrány
s már a zsurló is jókora."
*
Oly észrevétlen, láthatatlanul,
úgy lakja a nem-más a mást
mint kukmófiú az állomást
mint kukmó a fehér éjszakákat
melyekben pezsgő és hó és tajték árad.
SZÖKŐÉR VISZI A FÖLD ALATT
A JÖVŐBŐL KIFORDULT TÁRGYAKAT!
kifordul helyéből a száj
s megtelik szívhanggal a szó
ázik a fűben a keszkenő
s a fák között hagyott hintaló
míg táncikál a kócleány
s hallja, hogy folyton hívja őt
a kóclegény s az óceán.
Szökőár viszi a föld alatt
gyorsuló apádat
és a cethalat.