Taníts meg szellemet idézni! taníts meg SZELLEMET IDÉZNI!
Erre kérlelte őt a lány. Neve valamilyen sokszirmú növényt jelentett, vagy akár egy egész rétet is, ezzel a vakító növénnyel tele.
A vőlegény ismeretlen költő volt, a mindenség nagykövete, ahogy ezek szeretik nevezni magukat, és ennek megfelelő ruhákban is járt. Kinek a szellemét szeretnéd megidézni?
A lány, nevében azzal a növénnyel, megmondta: ezt és ezt a szellemet. A szóbanforgó kísértet életében verseket írt olyanokhoz, akiket szeretett és akiknek eszük ágában sem volt viszontszeretni őt; bár ezt később szívesen tagadták.
Én szerelmes vagyok ebbe az emberbe!
Váratlanul szakadt ki belőle ez a hat szó, csak a felkiáltójelbe pirult bele.
ÉS HÁTHA Ő IS SZERET ENGEM!
Ekkor a fiú:
– Ez boldoggá tenne?
Így a fiú, de meg sem kellett volna kérdeznie. Hát tudta ő, amit tudott. Kitanította a lányt:
– Holnap éjfél előtt melegítsd meg a tükröd, hogy ne fázzon benne a szellem. Azután tedd rá a kezed. Azután pedig várj.
Kijavította magát:
– Azután pedig várjál.
*
Rátette, várt.
Érkezett a fantom.
ÉN HÍVTALAK. SZERELMEM ÉJSZAKÁDBA REJTETT VILÁGOS KENYÉR. VEDD MAGADHOZ. SZÓLALJ MEG! NÉZZ RÁM!
A lány a tükörhöz szorította az arcát, és ekkor meghallotta a hangokat:
vonatkereket hordozol magadban
mint visszaforduló taxit kedvesem
mint jeleket az ajtón ajtófélfán
vagy betűket egy gyűrött bankjegyen
egy majdan élő asszony arca
néz a tükör mögül feléd
ő beszél hozzád? jaj milyen zaj van
NE MÉG ki suttog NEM
NE MÉG
A hangok távolodtak. A sercegésből már alig lehetett kivenni valamit. A tükörlap is fakulni kezdett, s a lány gyorsan megkérdezte:
Szeretsz?
Tisztán hallotta a választ, melynek boldoggá kellett őt tennie.
Másnap várta a vőlegényt, hogy elújságolja neki: mit felelt a szellem.
Hanem hiába várta.