Szőcs Géza 60. születésnapján, 2013-ban két könyv is megjelent, a Ha polip szuszog Kolozsvárott két kötete, valamint az Album Amicorum, amelyet Szőcs Géza barátai ajándékoztak a szerzőnek és amelyben számos író, költő teszi tiszteletét az ünnepelt előtt.
A Ha polip szuszog Kolozsvárott Carbonaro álnéven jelent meg, az első kötet a Sziveri János halálos ágyán folytatott beszélgetések, Erdély-történetek feljegyzését tartalmazza. 21 sajátos mitológiát megkonstruáló szöveget, amelyek különös Erdély-képet festenek. A második kötet egyfajta kiegészítője az előzőnek, Szőcs Géza és Sziveri János barátságának dokumentálása, bizonyos retrospekció és főhajtás a fiatalon elhunyt költő előtt. A szerző nem próbál görcsösen behúzódni az álnév kényelmes elidegenítése mögé, csak arra használja, hogy némiképp eltávolodva tudja elbeszélni e történeteket, egy barátság lenyomatait.
E rövid történetek meghatározását maga a szerző adja meg a kötet előszavában: „Hány hasonló lírai fabulával, transzilván abszurddal, szürrealisztikus kétpercessel próbáltam szórakoztatni Sziveri Jánost néhány hónapon keresztül, megnevettetni, erősíteni benne az életkedvet, a pozitív fantáziát, növelni a lelkierőt?" Ezzel egyúttal meghatározza az alapszituációt is, hiszen a kötetben az összes történet valójában csak két ember beszélgetésének leírása, azonban minden instrukció, adalék nélkül, egy külső elbeszélő távlatából. Carbonaro voltaképpen nem veszt részt az elmesélésben, ő csak „szóról szóra" dokumentálja a Szőcs Géza és a Sziveri közötti párbeszédeket, melyekre Budapesten, Sziveri betegágyánál került sor. Sziveri rendszeresen próbálja fenntartani a kommunikációt, kérdez, kiegészít, megismétel, részt vesz a fantáziálásban, Szőcs Géza pedig úgy fokozza tovább a kíváncsiságot és a vágyódást, hogy nem mesél el minden részletet, meghagy bizonyos területeket a misztikumnak: „Nem mondom meg. [...] Majd eljössz és meglátod." (17. o.) A történeteket azonban végig egy enyhén fanyar hangulat járja át, hiszen mindketten tudják, Sziveri sosem jut már el Erdélybe. Mégis képesek ezt humorral kezelni, mint amikor elviccelik, hogy Sziveri utazzon oda egy fekete halottasszállító kocsiban. (Székely kislányok)
A történetek abszurd, szürreális Erdély-képet festenek, amely külön térben és időben realizálódik. Már a cím is tematizálja az idő és tér viszonyát, a Ha polip szuszog Kolozsvárott magába foglalja egy specifikus idő jelenlétét, azt az időt, amikor akár szuszoghat is egy polip egy specifikus helyen, ami nem más, mint maga Kolozsvár. Ez az Erdély-mítosz némiképp idealizálónak hathat, azonban itt nem is lehet szó másféle Erdély megképződéséről. Hiszen ebben az elbeszélésben nem a valóság kivetítése a fontos, hanem az, hogy pozitív fantáziával, a figyelem vezetésével próbálja elterelni Sziveri gondolatait a halálról, márpedig ehhez minél meghökkentőbb történetek, képek szükségesek, hogy megdolgozzák a képzelőerőt. Maga a cím is egy olyan részlet, ami Sziverinek különösen megtetszik: „A szuszogó polip, ez jó." (27.o.) Mert nem az számít, hogy ezek a lírai fabulák igazak legyenek, – mégha valamelyest kötődnek is a valósághoz, tájak, épületek, szobrok, személyek szintjén –, hanem az, hogy érdekesek, szórakoztatóak legyenek, ezért Szőcs minél egyszerűbb mondatszerkezeteket használ. Maga a narratíva sem arra törekszik, hogy történetek koherenciáját keresse, hanem az improvizatív hangulatot idézve, inkább a vizualitásra helyezi a hangsúlyt. Az álomszerű szövegekkel ez a hallucinatorikus elbeszélés elszakítja a halál könyörtelen valóságától az elbeszélés résztvevőit.
Szőcs azért mesél Erdélyről, mert Sziveri nagyon szeretett volna ellátogatni oda, azonban egészségügyi állapota ezt lehetetlenné tette. Ugyanakkor ezek az transzilván mítoszok Szőcs számára is fontosak, hiszen a történetek elbeszélési ideje 1989, és ebben az időben az elbeszélő maga is száműzetésben volt. A történetek ezáltal kettős töltetet nyernek, egyfelől Sziverinek próbál velük varázslatos, szerethető, figyelemfelkeltő Erdély-képet festeni, másfelől önterápia is ez, az emlékezés és a honvágy kibeszélése, egy olyan tér és idő nyelvi megkonstruálása, amelyben mindketten együtt meglátogathatják Erdélyt. Így valójából Kolozsvár, sőt, egész Erdély azért tűnhet tündérvilágnak, mert a megszépítő messzeség távlatából tekint rá vissza az elbeszélő. Ki is emeli a kötet hátlapján, hogy ezeket a történeteket nem szó szerint kell venni, hiszen nem pont akkor, nem pont ott és nem pont úgy estek meg, mint ahogy az le van írva; az igazságot elmesélni lehetetlen, hiszen az emlékezet, ugyebár, mindig csorbít.
Ez a teljesen abszurd világ, magától értetődően nem azonos a valóságos Erdéllyel, azonban mégis sejthető egy specifikus hangulat az egész mögött, amely csak erre a vidékre jellemző. Az elbeszélés megbontja a teret, és bár számos helység megjelenik, Csíksomlyótól a Királyhágón át, az Egyeskőtől a Fekete-tengerig, ezek sem tulajdonképpeni emlékek, hanem csak impressziók emlékké szilárdulásai. Sajátosan kezeli a hagyományokat is, bár félig-meddig visszanyúl hozzájuk, mégis átformálja, újakat alkot helyettük, melléjük. Számtalan szöveghely utal a multikulturalitásra, az erdélyi identitás komplexitására, a román és magyar nép mellett angol hercegnők, földalatti fejedelmek, krokodil testű lányok, szfinxek, Húsvét-szigeteki szobrok, sőt dákok is jól megférnek egymás mellett. Egy adott ponton egy dák azt mondja Szőcsnek, hogy „[t]e is dák vagy." Jelen van Erdély köztessége, itt az idő sajátosan működik, csupán átmeneti, mint az az idő, „[a]mikor már hazamentek a nyomozók, de a halottaskocsi még nem érkezett ki a ház elé." (23. o.), vagy a lépcső, meg a patak, amely mintha felfele vezetne, de lefele vezet (A patak. A lépcső.). Ez a köztesség kettős, szubverzív megnyilvánulása e mintha-térnek és mintha-időnek, mely Erdélyt jellemzi.
A könyvlapok feketék, rajtuk pedig a fehér írás – kivéve a címoldalt, amely fehér – a gyász hangulatát erősítik. Jánosi Andrea borítóterve és illusztrációi azonban életre keltik a fantáziát és a humort, a 21 történethez 21 kép társul, amelyek Erdély mesevilágába vezetik az olvasót. A második kötet az elsővel folytat párbeszédet, kiegészíti a Sziveri képet, az első kötet néhány történetéhez is jegyzetekkel, adalékokkal szolgál, hiszen a kötet célja nem egy Erdély mítosz megalkotása, hanem Szőcs Gézának Sziverivel való barátságának a feldolgozása.
A könyv hátoldalán a kiadó olvasóhoz címzett üzenetében megjelenik az „Erdély holtteste" fogalom, ez azonban túlzás. Az élő Erdélyhez is hozzájárulhat a személyes mítosz, nem kell rég elfeledett világot képzelni hozzá. Ez a holttest – az akkori helyzetben – a Szőcs Géza és Sziveri János számára halott Erdélyt jelent(het)i, hiszen Szőcs Géza száműzetése miatt nem léphetett be oda, Sziverit pedig az egészségi állapota akadályozza, így csupán számukra elérhetetlen, „halott", attól Erdély továbbra is jelen van és „szuszognak benne a polipok." Talán létezik egy olyan idő és egy olyan világ, amelyben Sziveri János is meglátogathatja ezt a tájat.
(Carbonaro: Ha polip szuszog Kolozsvárott. 1–2. kötet. Méry Ratio Kiadó, Somorja, 2013.)
